Konoha. A falu teljesen kihalt. Az éjszakai sötétségben senki sem volt.
Mindenki nyugodtan aludt. tsunade, a Godaime Hokage valami furcsa zajra
ébredt: valaki van a házban. Elővett egy kunai-t, és kiment a hálószobából.
Körülnézett. A sötétségben semmit sem látott. A zajok a konyha felől jöttek. Idegesen rohant a konyhába. Ekkor valaki a falhoz csapta. Mire feleszmélt, megragadták a torkánál, és a falhoz szorították. Egy csuklyás alak volt az. Elővett egy kunai-t. Az Uchiha-k jele volt rajta. Tsunade rémülten nézett a fegyverre.
- Sasuke, te vagy az? – kérdezte.
- Nem. – suttogta egy női hang.
- Mit keresel itt? – már alig kapott levegőt. A kunai-t az alak felemelte, és Tsunade-ba szúrta. Tsunade alig tudott mozdulni. Érezte, nem sok ideje van hátra. A homlokán levő pecsétet feloldotta. Most ez az egyetlen esélye. Mire a seb begyógyult, az alak már eltűnt. Kétségbeesve kereste. A romos házak között könnyen megtalálta. Egy ütéssel kiütötte. Bevitte az irodájába, és a székhez kötözte. Összpontosította a chakráját, és egy kézpecsétet formált. – Kage Bunshin no Jutsu! – suttogta. Mellette ott termett egy árnyékklón. – hívd ide Sakura-t, és Shizune-t! Most! – a klón már rohant is. Először Sakura-hoz. Berohant az erkély ablakán. Halkan odalépdelt Sakura ágyához.
- Sakura, ébredj!
- Mi az?
- Tsunade vagyok. Gyere! Vészhelyzet van!
- Vészhelyzet? – Sakura magára húzta a takarót. – Majd reggel szólj!
- Sakura! Ébresztő! – lerántotta róla a takarót, és kirángatta az ágyból.
- Jól van, kelek már. Mi történt?
- Tsunade-ra rátámadtak.
- Mi? Rád támadtak?
- Nem rám...illetve...ez most nem fontos.
- Egy árnyékklón vagy?
- Igen. Rohanj az irodába! Mindjárt hívom Shizune-t is!
- Rendben.
Sakura föl sem öltözött. Egyszerű pizsamájában rohant végig az utcákon. Útközben csatlakozott mellé Shizune is. Mikor beértek az irodába, Tsunade már várta őket. Mindketten a székhez kötözött nőre néztek. Rövid, vörös haja volt. Még mindig nem tért magához.
- Úrnőm, ő kicsoda? – kérdezte Shizune.
- Ő támadt rám. Ki kell vallatnunk.
- Rendben.
- Sakura hozd azt az...izét, amit a múltkor kevertél!
- Ami miatt Shikamaru el kezdett szerelmet vallani Temari-nak?
- Azt, azt!
- De egy ilyen szerelmi bájital hogy jön ide?
- Az igazságszérum volt. Emlékszel? Naruto kérdezősködött tőle. És az utolsó kérdése mi volt? „Milyen érzelmek fűzik Temari-hoz?”
- Tényleg? Durva...
- Na, hozzad gyorsan!
- Belőlem nem szednek ki semmit! – szólalt meg mögöttük a nő. Sakura nem is törődött vele, csak rohant tovább. Shizune kikapta a kezéből a kést.
- Uchiwa-s? – csodálkozva nézett rá. – Honnan szedte?
- Nem tartozik magukra.
- Beszéljen! Gyerünk!
- Shizune, nyugalom! Nemsokára beszélni fog. – nyugtatta Tsunade. Sakura belépett egy vizes kancsóval, és egy pohárral a kezében.
- Gondolom megszomjazott. – mondta kedvesen. Egy kis vizet?
- Mi van benne? – kérdezte a nő gyanakvóan.
- Hidrogén, oxigén, és ásványi anyagok. Ne mondja már, hogy sosem ivott vizet!
- Nem arra gondoltam. Méreg? Altató? Alkohol?
- Semmi ilyesmi. Igya csak meg! – kitöltött neki a pohárba. A nő az utolsó cseppig kiitta a vizet. Shizune egy pár másodperc múlva megszólalt:
- Akkor beszéljen! Neve?
- Miraina.
- Honnan jött?
- Jégkristályok közt rejtőző falu.
- Hazudik! – horkant fel Shizune. – Nincs is ilyen falu!
- Várj még, Shizune! – nyugtatta Sakura. – Szerintem igazat mond. Hol van ez a falu?
- A Sziklák országa mellett, a hegyen túl.
- Klánok benne? – kérdezte Tsunade.
Sakura hirtelen közbeszólt:
- Erre nem kell válaszolnia. Ez most lényegtelen. – az ablak feltépődött, és egy senbon szúródott bele a nő karjába. A tekintete egyre homályosabb lett. Sakura szinte üvöltött:
- Ki volt a megbízója? Mondja meg! Ki?
- A Fe...fe...fekete...özvegy. – a nő szeme lassan lecsukódott. Shizune kihúzta a senbon-t.
- Méreg...nagyon erős méreg. – mondta. Sakura-ra nézett. A lány rémülten nézett maga elé.
- Ezzel támadt rám. – mondta Tsunade, és a kezébe nyomta a kést. Sakura alaposan megnézte. Ez már csak olaj volt a tűzre számára. „Fekete Özvegy”...milyen régen hallotta ezt a nevet. A kancsó kiesett a kezéből, és darabokra törött. Forgott körülötte a világ. Kezét ökölbe szorította. Nagyon halkan megszólalt:
- Tsunade-sama, nem téged akartak megtámadni...engem akartak előcsalni. – kirohant az irodából.
- Sakura! Hová mész? – kiáltott utána Shizune. – Gyere vissza!
Sakura hazáig rohant. Összeszedte minden készletét, fegyverét, és már rohant is ki a faluból. Igyekezett nem feltűnést kelteni. Ha valaki véletlenül meglátná, akkor a terve csődbe megy. Főleg, ha Narutoval találkozna. El kellene mondania, hogy hova tart, és ahogy őt ismeri egész úton le sem szállna róla. De merre menjen? Most már kiért a faluból. Vissza nem fordulhat. De mindegy. Csak egyenesen előre! Az ösztöneire hallgatva reggeltől estig ment. Kereste az erdő végét, de nem találta. Itt muszáj lesz megpihennie. Egész nap meg sem állt. Egy fa tövébe lefeküdt. Elaludt volna, ha tudott volna. Csak Sasukén járt az esze. A gondolataiban is őt kereste. Álmában is ezt motyogta: „Sasuke-kun, itt az idő!”
Eközben Konohában már mindenki Sakura-t kereste. Nem volt sem otthon, sem máshol. Naruto és Sai Hinata-t kapták Sakura helyett. A két fiú elhamarkodott döntésnek gondolta ezt, ezért ők is Tsunade-hoz fordultak. Ő elmondta nekik az éjszakai esetet. A két fiú értetlenül nézett egymásra. Sai elgondolkodott, majd lecsapta a kezét az asztalra:
- Megeshet, hogy gyanít valamit. Vagy az, hogy tud valamit, amit mi nem. És az is lehet, hogy komplett idióta. Bármi is jár a fejében, adjunk neki 1 hetet!
- 1 hét? – kiáltott fel Naruto. – Elment az eszed? Annyi idő alatt ki tudja, mi fog történni! Most el kell indulnunk, és meg kell keresnünk! Még nem járhat messze!
- Ebben tévedsz, Naruto. – mondta neki Sai. – Azt azért számítsd bele, hogy Sakura már nem a leglassabb ninják közé tartozik. Ezen kívül, ha egész álló nap csak megy, már rég egy másik országban járhat. Bár amennyire nem erőssége a tájékozódás, lehet, hogy még csak a közeli erdőnek a szélén van. Bármennyire távol van, szerintem hagyjuk, hogy véghezvigye azt, amit szeretne. Ha 1 héten belül nincsen róla hír, akkor mi, vagy az ANBU elmegy megkeresni. Ezen kívül. Ha mi beleavatkozunk, akkor lehet, hogy ő is inkább itt hagyja a falut.
- Igazad van, Sai. – mondta Tsunade. – Rendben. Adjunk Sakurának egy hetet! Ha nem ér vissza, akkor ti fogjátok megkeresni! Az ANBU-nak más dolga van.
- Köszönjük, Tsunade-sama. – mondták egyszerre, és kimentek az irodából.
Sakura valami furcsa zajra ébredt. Mintha valami motoszkált volna a táskájában. Nagy nehezen fölkelt, és megnézte, mi ez a hang. Odament nagyon lassan a táskához, és egy kicsit meglökte. Egy kis medvebocs gurult ki belőle. Egy képpel játszott. A képen a volt 7-es csapat volt. Sakura ezt nem nézte tétlenül. Odarohant a bocshoz.
- Ezt add vissza! – kiáltott rá, és megpróbálta kirántani a bocs mancsai közül. De erős fogása volt a kis mackónak. Sakura gondolta, biztosan valami idézett, vagy ninja állat. Ekkor azt vette észre, hogy a képen mutat valakire. Odarohant hozzá, és rámutatott először Sakurára a képen, majd a mögötte levőre mutatott.
- Te ismersz minket? – csodálkozott Sakura.
A bocs folytatta. Narutóra mutatott. Utána csinált magából egy árnyékklónt. Kakashinál elakadt egy kicsit. Majd levette egy hirtelen mozdulattal Sakura pántját, és az egyik szemére húzta. Sakura elnevette magát. A bocs most Sasukéra mutatott, majd az erdő végére. Sakura ezen nagyon meglepődött.
- Tudod, hogy hol van? – kérdezte, miután megigazította a fejpántját. A maci bólogatott, és újra az erdő végére mutatott.
- Most láttad? – kérdezte. A bocs ekkor fogott egy fadarabot, és a földre rajzolt vele. Egy álarcot rajzolt rá, majd csak egy szemnek rajzolt lyukat. A lyukból görbe vonalak rajzolódtak ki, mintha egy örvény lenne.
- Tobi is ott van vele? – kérdezte. – Van még vele valaki?
A bocs erre nemet bólogatott. Sakura megkönnyebbült. Elég lesz neki Tobi is.
- El tudnál vezetni hozzájuk? – kérdezte. Ekkor észrevette, hogy a bocs a hasát fogja. Elmosolyodott. – Éhes vagy, mi? – kérdezte. – Lássuk, találunk-e neked valamit. – Elkezdett kutatni a táskájában, de a bocs már mindent jóízűen elfogyasztott, amíg ő aludt. Szerencsére talált egy málnabokrot. Odamentek, és 5 perc múlva már indultak is keresni Sasukét, és Tobit. Olyan 1 órányi gyaloglás után Sakura hallotta a hangjukat. Úgy hangzott, Sasuke bal lábbal kelt fel.
- Tobi, Karin mit mondott neked? – kérdezte idegesen Sasuke.
- Mondtam már! Elindultak keresni az erdő másik végét! És azt mondta, 10 óra körül itt találkozunk. – felelte Tobi. Hangja továbbra is nyugodt volt, adta az udvariast, amitől Sasukéban csak még jobban fölment a pumpa.
- De mi már 9 óta itt állunk! Biztosan ide kellett jönni? Te sem tájékozódsz jobban egy gombánál!
- Miért? Azt mondták, a két törzsű fánál találkozunk a folyó mellett.
- De a folyó mellett vagy száz két törzsű fa van! Honnan tudod, hogy pont ez lesz az? Nincs jelzés, se üzenet. Az égvilágon nincs itt semmi, csak egy jó nagy fa, és egy baromira hosszú folyó, ennek tetejébe itt állok egy balekkal szemben, aki azt sem tudja elmondani, hogy a folyó melyik partján találkozzunk a többiekkel!
- Jaj, ne szenvedj már! – nyugtatta Tobi a maga módján – Biztos vagyok benne, hogy van valami jel. Egy törött ág, egy fába vésett felirat, vagy bármi. Csak várni kell! Itt lesznek nemsokára.
- Konan is gyorsabban ideért volna. Miért nem őt küldted? Csak nem gyújtják fel!
- De Konan most a fű országába ment.
- Oda meg minek?
- Hogy Zetsu bebocsátást nyerjen.
- És pont Konannak kell elkísérnie. Miért nem megy Pain?
- Ez jó kérdés. – felelte. – Na, mindegy. A legjobb az lesz, ha még várunk egy órát.
- Egy órával ezelőtt is ezt mondtad! – mondta Sasuke, és leült egy sziklára. Hirtelen valami furcsa zajra lett figyelmes: az egyik ág letört, és hatalmas hanggal a földre zuhant Sakura, és a kis csapattársa. Már csak ez hiányzott neki! Egy régi csapattárs. Pedig, ha tudná, hogy mi vár rá a jövőben, még vigyorogna, és elégedett lenne a sorsával.
- Sasuke-kun, - kezdte Sakura, miután nagy nehezen feltápászkodott.
- Mit keresel itt? – kérdezte hidegen Sasuke. a katanájáért nyúlt.
- Most kivételesen nem arról van szó, hogy visszajössz-e, vagy sem.
- Hanem mi?
Sakura odaadta neki a kést.
- Mi van vele? – kérdezte Sasuke.
- Miraina...hallottad már ezt a nevet?
- Soha.
- A tőr, amit adtam, megvan?
- Meg. – elővette, és megmutatta neki.
- Jártál mostanában valahol?
- Nem...miért?
- Egy Miraina nevű nő ellopta tőlem ezt a kést, és ezzel akart végezni Tsunade-val. Utána meghalt.
- Az a falu baja. – már elment volna, mikor Sakura szinte sírva kérdezte tőle:
- Fekete Özvegy. Ez neked még mond valamit? Mond valamit még...Sasuke?
Mindenki nyugodtan aludt. tsunade, a Godaime Hokage valami furcsa zajra
ébredt: valaki van a házban. Elővett egy kunai-t, és kiment a hálószobából.
Körülnézett. A sötétségben semmit sem látott. A zajok a konyha felől jöttek. Idegesen rohant a konyhába. Ekkor valaki a falhoz csapta. Mire feleszmélt, megragadták a torkánál, és a falhoz szorították. Egy csuklyás alak volt az. Elővett egy kunai-t. Az Uchiha-k jele volt rajta. Tsunade rémülten nézett a fegyverre.
- Sasuke, te vagy az? – kérdezte.
- Nem. – suttogta egy női hang.
- Mit keresel itt? – már alig kapott levegőt. A kunai-t az alak felemelte, és Tsunade-ba szúrta. Tsunade alig tudott mozdulni. Érezte, nem sok ideje van hátra. A homlokán levő pecsétet feloldotta. Most ez az egyetlen esélye. Mire a seb begyógyult, az alak már eltűnt. Kétségbeesve kereste. A romos házak között könnyen megtalálta. Egy ütéssel kiütötte. Bevitte az irodájába, és a székhez kötözte. Összpontosította a chakráját, és egy kézpecsétet formált. – Kage Bunshin no Jutsu! – suttogta. Mellette ott termett egy árnyékklón. – hívd ide Sakura-t, és Shizune-t! Most! – a klón már rohant is. Először Sakura-hoz. Berohant az erkély ablakán. Halkan odalépdelt Sakura ágyához.
- Sakura, ébredj!
- Mi az?
- Tsunade vagyok. Gyere! Vészhelyzet van!
- Vészhelyzet? – Sakura magára húzta a takarót. – Majd reggel szólj!
- Sakura! Ébresztő! – lerántotta róla a takarót, és kirángatta az ágyból.
- Jól van, kelek már. Mi történt?
- Tsunade-ra rátámadtak.
- Mi? Rád támadtak?
- Nem rám...illetve...ez most nem fontos.
- Egy árnyékklón vagy?
- Igen. Rohanj az irodába! Mindjárt hívom Shizune-t is!
- Rendben.
Sakura föl sem öltözött. Egyszerű pizsamájában rohant végig az utcákon. Útközben csatlakozott mellé Shizune is. Mikor beértek az irodába, Tsunade már várta őket. Mindketten a székhez kötözött nőre néztek. Rövid, vörös haja volt. Még mindig nem tért magához.
- Úrnőm, ő kicsoda? – kérdezte Shizune.
- Ő támadt rám. Ki kell vallatnunk.
- Rendben.
- Sakura hozd azt az...izét, amit a múltkor kevertél!
- Ami miatt Shikamaru el kezdett szerelmet vallani Temari-nak?
- Azt, azt!
- De egy ilyen szerelmi bájital hogy jön ide?
- Az igazságszérum volt. Emlékszel? Naruto kérdezősködött tőle. És az utolsó kérdése mi volt? „Milyen érzelmek fűzik Temari-hoz?”
- Tényleg? Durva...
- Na, hozzad gyorsan!
- Belőlem nem szednek ki semmit! – szólalt meg mögöttük a nő. Sakura nem is törődött vele, csak rohant tovább. Shizune kikapta a kezéből a kést.
- Uchiwa-s? – csodálkozva nézett rá. – Honnan szedte?
- Nem tartozik magukra.
- Beszéljen! Gyerünk!
- Shizune, nyugalom! Nemsokára beszélni fog. – nyugtatta Tsunade. Sakura belépett egy vizes kancsóval, és egy pohárral a kezében.
- Gondolom megszomjazott. – mondta kedvesen. Egy kis vizet?
- Mi van benne? – kérdezte a nő gyanakvóan.
- Hidrogén, oxigén, és ásványi anyagok. Ne mondja már, hogy sosem ivott vizet!
- Nem arra gondoltam. Méreg? Altató? Alkohol?
- Semmi ilyesmi. Igya csak meg! – kitöltött neki a pohárba. A nő az utolsó cseppig kiitta a vizet. Shizune egy pár másodperc múlva megszólalt:
- Akkor beszéljen! Neve?
- Miraina.
- Honnan jött?
- Jégkristályok közt rejtőző falu.
- Hazudik! – horkant fel Shizune. – Nincs is ilyen falu!
- Várj még, Shizune! – nyugtatta Sakura. – Szerintem igazat mond. Hol van ez a falu?
- A Sziklák országa mellett, a hegyen túl.
- Klánok benne? – kérdezte Tsunade.
Sakura hirtelen közbeszólt:
- Erre nem kell válaszolnia. Ez most lényegtelen. – az ablak feltépődött, és egy senbon szúródott bele a nő karjába. A tekintete egyre homályosabb lett. Sakura szinte üvöltött:
- Ki volt a megbízója? Mondja meg! Ki?
- A Fe...fe...fekete...özvegy. – a nő szeme lassan lecsukódott. Shizune kihúzta a senbon-t.
- Méreg...nagyon erős méreg. – mondta. Sakura-ra nézett. A lány rémülten nézett maga elé.
- Ezzel támadt rám. – mondta Tsunade, és a kezébe nyomta a kést. Sakura alaposan megnézte. Ez már csak olaj volt a tűzre számára. „Fekete Özvegy”...milyen régen hallotta ezt a nevet. A kancsó kiesett a kezéből, és darabokra törött. Forgott körülötte a világ. Kezét ökölbe szorította. Nagyon halkan megszólalt:
- Tsunade-sama, nem téged akartak megtámadni...engem akartak előcsalni. – kirohant az irodából.
- Sakura! Hová mész? – kiáltott utána Shizune. – Gyere vissza!
Sakura hazáig rohant. Összeszedte minden készletét, fegyverét, és már rohant is ki a faluból. Igyekezett nem feltűnést kelteni. Ha valaki véletlenül meglátná, akkor a terve csődbe megy. Főleg, ha Narutoval találkozna. El kellene mondania, hogy hova tart, és ahogy őt ismeri egész úton le sem szállna róla. De merre menjen? Most már kiért a faluból. Vissza nem fordulhat. De mindegy. Csak egyenesen előre! Az ösztöneire hallgatva reggeltől estig ment. Kereste az erdő végét, de nem találta. Itt muszáj lesz megpihennie. Egész nap meg sem állt. Egy fa tövébe lefeküdt. Elaludt volna, ha tudott volna. Csak Sasukén járt az esze. A gondolataiban is őt kereste. Álmában is ezt motyogta: „Sasuke-kun, itt az idő!”
Eközben Konohában már mindenki Sakura-t kereste. Nem volt sem otthon, sem máshol. Naruto és Sai Hinata-t kapták Sakura helyett. A két fiú elhamarkodott döntésnek gondolta ezt, ezért ők is Tsunade-hoz fordultak. Ő elmondta nekik az éjszakai esetet. A két fiú értetlenül nézett egymásra. Sai elgondolkodott, majd lecsapta a kezét az asztalra:
- Megeshet, hogy gyanít valamit. Vagy az, hogy tud valamit, amit mi nem. És az is lehet, hogy komplett idióta. Bármi is jár a fejében, adjunk neki 1 hetet!
- 1 hét? – kiáltott fel Naruto. – Elment az eszed? Annyi idő alatt ki tudja, mi fog történni! Most el kell indulnunk, és meg kell keresnünk! Még nem járhat messze!
- Ebben tévedsz, Naruto. – mondta neki Sai. – Azt azért számítsd bele, hogy Sakura már nem a leglassabb ninják közé tartozik. Ezen kívül, ha egész álló nap csak megy, már rég egy másik országban járhat. Bár amennyire nem erőssége a tájékozódás, lehet, hogy még csak a közeli erdőnek a szélén van. Bármennyire távol van, szerintem hagyjuk, hogy véghezvigye azt, amit szeretne. Ha 1 héten belül nincsen róla hír, akkor mi, vagy az ANBU elmegy megkeresni. Ezen kívül. Ha mi beleavatkozunk, akkor lehet, hogy ő is inkább itt hagyja a falut.
- Igazad van, Sai. – mondta Tsunade. – Rendben. Adjunk Sakurának egy hetet! Ha nem ér vissza, akkor ti fogjátok megkeresni! Az ANBU-nak más dolga van.
- Köszönjük, Tsunade-sama. – mondták egyszerre, és kimentek az irodából.
Sakura valami furcsa zajra ébredt. Mintha valami motoszkált volna a táskájában. Nagy nehezen fölkelt, és megnézte, mi ez a hang. Odament nagyon lassan a táskához, és egy kicsit meglökte. Egy kis medvebocs gurult ki belőle. Egy képpel játszott. A képen a volt 7-es csapat volt. Sakura ezt nem nézte tétlenül. Odarohant a bocshoz.
- Ezt add vissza! – kiáltott rá, és megpróbálta kirántani a bocs mancsai közül. De erős fogása volt a kis mackónak. Sakura gondolta, biztosan valami idézett, vagy ninja állat. Ekkor azt vette észre, hogy a képen mutat valakire. Odarohant hozzá, és rámutatott először Sakurára a képen, majd a mögötte levőre mutatott.
- Te ismersz minket? – csodálkozott Sakura.
A bocs folytatta. Narutóra mutatott. Utána csinált magából egy árnyékklónt. Kakashinál elakadt egy kicsit. Majd levette egy hirtelen mozdulattal Sakura pántját, és az egyik szemére húzta. Sakura elnevette magát. A bocs most Sasukéra mutatott, majd az erdő végére. Sakura ezen nagyon meglepődött.
- Tudod, hogy hol van? – kérdezte, miután megigazította a fejpántját. A maci bólogatott, és újra az erdő végére mutatott.
- Most láttad? – kérdezte. A bocs ekkor fogott egy fadarabot, és a földre rajzolt vele. Egy álarcot rajzolt rá, majd csak egy szemnek rajzolt lyukat. A lyukból görbe vonalak rajzolódtak ki, mintha egy örvény lenne.
- Tobi is ott van vele? – kérdezte. – Van még vele valaki?
A bocs erre nemet bólogatott. Sakura megkönnyebbült. Elég lesz neki Tobi is.
- El tudnál vezetni hozzájuk? – kérdezte. Ekkor észrevette, hogy a bocs a hasát fogja. Elmosolyodott. – Éhes vagy, mi? – kérdezte. – Lássuk, találunk-e neked valamit. – Elkezdett kutatni a táskájában, de a bocs már mindent jóízűen elfogyasztott, amíg ő aludt. Szerencsére talált egy málnabokrot. Odamentek, és 5 perc múlva már indultak is keresni Sasukét, és Tobit. Olyan 1 órányi gyaloglás után Sakura hallotta a hangjukat. Úgy hangzott, Sasuke bal lábbal kelt fel.
- Tobi, Karin mit mondott neked? – kérdezte idegesen Sasuke.
- Mondtam már! Elindultak keresni az erdő másik végét! És azt mondta, 10 óra körül itt találkozunk. – felelte Tobi. Hangja továbbra is nyugodt volt, adta az udvariast, amitől Sasukéban csak még jobban fölment a pumpa.
- De mi már 9 óta itt állunk! Biztosan ide kellett jönni? Te sem tájékozódsz jobban egy gombánál!
- Miért? Azt mondták, a két törzsű fánál találkozunk a folyó mellett.
- De a folyó mellett vagy száz két törzsű fa van! Honnan tudod, hogy pont ez lesz az? Nincs jelzés, se üzenet. Az égvilágon nincs itt semmi, csak egy jó nagy fa, és egy baromira hosszú folyó, ennek tetejébe itt állok egy balekkal szemben, aki azt sem tudja elmondani, hogy a folyó melyik partján találkozzunk a többiekkel!
- Jaj, ne szenvedj már! – nyugtatta Tobi a maga módján – Biztos vagyok benne, hogy van valami jel. Egy törött ág, egy fába vésett felirat, vagy bármi. Csak várni kell! Itt lesznek nemsokára.
- Konan is gyorsabban ideért volna. Miért nem őt küldted? Csak nem gyújtják fel!
- De Konan most a fű országába ment.
- Oda meg minek?
- Hogy Zetsu bebocsátást nyerjen.
- És pont Konannak kell elkísérnie. Miért nem megy Pain?
- Ez jó kérdés. – felelte. – Na, mindegy. A legjobb az lesz, ha még várunk egy órát.
- Egy órával ezelőtt is ezt mondtad! – mondta Sasuke, és leült egy sziklára. Hirtelen valami furcsa zajra lett figyelmes: az egyik ág letört, és hatalmas hanggal a földre zuhant Sakura, és a kis csapattársa. Már csak ez hiányzott neki! Egy régi csapattárs. Pedig, ha tudná, hogy mi vár rá a jövőben, még vigyorogna, és elégedett lenne a sorsával.
- Sasuke-kun, - kezdte Sakura, miután nagy nehezen feltápászkodott.
- Mit keresel itt? – kérdezte hidegen Sasuke. a katanájáért nyúlt.
- Most kivételesen nem arról van szó, hogy visszajössz-e, vagy sem.
- Hanem mi?
Sakura odaadta neki a kést.
- Mi van vele? – kérdezte Sasuke.
- Miraina...hallottad már ezt a nevet?
- Soha.
- A tőr, amit adtam, megvan?
- Meg. – elővette, és megmutatta neki.
- Jártál mostanában valahol?
- Nem...miért?
- Egy Miraina nevű nő ellopta tőlem ezt a kést, és ezzel akart végezni Tsunade-val. Utána meghalt.
- Az a falu baja. – már elment volna, mikor Sakura szinte sírva kérdezte tőle:
- Fekete Özvegy. Ez neked még mond valamit? Mond valamit még...Sasuke?
Sasuke remegő kézzel vette át a fegyvert.
- Tehát igaz a hír? – kérdezte halkan.
- Igen...kiszabadult. És engem akar.
- 13 évvel ezelőtt...és most. Nem hittem volna, hogy ez meg fog történni.
- Hidd el, Sasuke-kun! Tényleg megtörtént.
- Biztos, hogy ő az?
- Hány ember hordja még a Fekete Özvegy nevet?
- Még nem hallottam mástól.
- Elárulná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Tobi.
- Ez nem rád tartozik, Tobi! – mondta Sasuke.
- Hagyd csak! Jól figyelj, mert nem lesz könnyű megérteni a te szivacsos fejeddel. – mondta Sakura. A kezéből chakrát sugárzott az egyik fára. A fán egy tükör volt. Sasuke ijedten hátrált.
- Sakura, ugye tudod, hogy most mit csinálsz?
- Igen. Tudom. A klánom, a Haruno klán 13 évvel ezelőtt teljesen kihalt. A klán egyik legellenszenvesebb, leghatalomravágyóbb tagja, Haruno Maatsuma egytől egyig végzett apám klánjával. Anyámmal, és húgommal, Hinamori-val a Jég országából Konohába költöztünk. De ott is ránk talált. A húgommal ketten voltunk otthon. Ő egy éves volt, én csak három. Anyám biztosabb menedéket akart keresni, de nem akart rábízni senkire sem, mert félt, hogy esetleg elmondom, hogy mi történt velünk. Egy nap zajt hallottam az egyik szobából. Hinamori-val a kezemben lemenekültünk a pincébe...de a zaj pont onnan jött. Maatsuma volt az. Kétségbeesetten kimenekültem, és rohantam az utcákon. Pont tél volt, és a hó csak hátrányt jelentett számunkra. Hirtelen ott volt előttem. Kikapta a kezemből a húgomat. Nem bántotta valamiért. Viszont velem végezni akart. Én a hároméves fejemmel fejvesztve menekültem. Mire észbe kaptam, hogy így Hinamori-t hagyom cserben, késő volt. Maatsuma ismét rám talált, de Hinamori sehol sem volt. Nem mondta, hogy hova tűnt. Nem válaszolt a kérdéseimre. Egyre kintebb kerültem a faluból. Már arra gondoltam, hogy berohanok a Hokage-hoz, de nem akartam még egy baklövést. Ekkor valakinek nekiüköztem. Sasuke-kun volt. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Felkapott, és az erdő felé vitt. Egyre beljebb kerültünk, mikor végre megállt. Lerakott az egyik fa tövébe, és elkezdett ásni a hóban. Egy gödör volt alatta. Karon fogott, és belerángatott. Egy hosszú folyosó volt a föld alatt. Már vagy 5 perce mehettünk, mikor egy kicsit tágasabb lett a gödör. Sasuke-kun lámpát gyújtott.
- Még a bátyámmal ástuk a gödröt. – vágott bele Sasuke. – Azt mondta, ez majd jól fog jönni.
- Igen...szóval. Elmondtam neki, hogy mi történt. Föntről léptek hallatszódtak. Sasuke-kun azt mondta, itt biztosan nem talál ránk. Igaza volt. Érdekes volt, hogy nem volt olyan hideg. Ahhoz képest, hogy a föld alatt voltunk. Olyan 3 órát bent voltunk, utána Sasuke-kun tovább vezetett. A házuk mögött volt az alagút kijárata. Ekkor megbeszéltük, hogy erről senkinek sem fogunk beszélni. A jelét sem fogjuk adni. Ennek a jele ez a két kunai volt. Ő nekem adta a sajátját, és én nekem adta az övét.
- De...miért is végzett mindenkivel? – kérdezte Tobi.
- Több száz évvel ezelőtt a klán ismeretlen okok miatt kettészakadt: emlékőrök, és gyógyítók. Maatsuma szerint a gyógyítók túl gyengék. Neki több kellett. És megtalálta a módját, hogy hogyan szerezzen többet. Ehhez áldozat kellett.
- Mindenkivel végeznie kellett?
- Igen...egy különleges karddal. Ebből a kardból két darab van, de az egyiket a mészárlás folyamán darabokra törte. Szóval már csak egy van. és megfogadtam, hogy bosszút állok. A családomért, a húgomért. Mindenkiért.
- Hehe! Mintha téged hallanálak, Sasuke! nem is tudtam, hogy sorstársak vagytok! – Sasuke makacsul hallgatott. Még mindig ott szorongatta a kést a kezében. A tükör eltűnt. Sakura Sasuke-hoz ment. Egymás szemébe néztek. Sakura tekintete sokatmondó volt Sasuke számára.
- Sakura, ezt nem tehetem. Sajnálom.
Sakura csalódottan lehorgasztotta a fejét. Tobi értetlenül nézett rájuk. Az a fegyver nagyon ismerős volt neki. És most jött rá, honnan.
- Az az én késem volt! – törte meg Tobi a csendet. – Az az enyém volt.
- Mi? – hökkent meg Sakura. – A tiéd? Nade…
- Sakura, ne is törődj vele. Tobinak már rég nem kéne élnie.
- Kösz szépen, ez jól esett!
- Bocs. És most mit szeretnél, Sakura?
- Szeretném, ha visszajönnél velem a faluba!
- Mi? Ezt ne várd tőlem! Én aztán oda be nem teszem a lábam!
- Bezzeg elpusztítani bármikor bemész!
- De minek odamenni?
- Megígérted!
- Most meg miről beszélsz?
- Tudod: szövetség. És azt mondtad, hogy, ha Maatsuma a jelét adja annak, hogy él, akkor szóljak neked!
- Akkor még oda tartoztam! Most már nem is vagyunk csapattársak!
- Lehet, hogy már nem vagyunk, de azt hiszem, a barátaid még vagyunk!
- Lehet, de akkor sem megyek vissza a faluba!
- De, visszajössz!
- Sakura, ne bőszíts fel!
- Ne kényszeríts rá, hogy megtegyem!
- Őőőő…figyeljetek! – szólt közbe egy idegen hang. – Nem lehetne ezt…felnőtt módjára megoldani? Utálom a kiabálást.
- NEM! – kiáltották egyszerre. Ekkor felmerült bennük a kérdés: ki szólalt meg az előbb? Tobi erre is megadta a választ.
- Beszél! Ez a medve beszél!
- Mi? – nézett fel Sakura. – Te beszélsz? Akkor miért nem beszéltél eddig is?
- Ezer bocs, és anyamedve. – felelte a kismedve. – A nevem Minto. A méz országának elsőszámú ninja-állata.
- A méz országának…egy medve. Ilyet sem pipáltam! – mondta Tobi. – Bár pipázni nemigen szoktam.
- Tobi, ne kezd el megi… - Sasuke mielőtt végigmondhatta volna a mondatot, már zsákként dőlt össze. Sakura karjaiban landolt. Tobi ezt nem hagyta szó nélkül.
- Te leütötted Sasukét?!
- Nem tehettem mást. Csak így tudom elhozni. Jól van Minto, köszi. Ezzel jól elterelted a figyelmét. Most egy jó ideig nem fog magához térni.
- Semmiség. Tudtam, hogy nem ide fog figyelni. Tobi, megteszel egy szívességet? Ha találkozol a csapattársaival, ne mondd el nekik, hogy hol van!
- Hanem mit mondjak?
- Akármit! De nincs Konohában…vili?
- Nincs Konohában…oké. De ha nincs ott, akkor Sakura hova viszi?
- Tobi!
- Jól van, jól van. Majd mondok valamit.
Azzal Tobi ott maradt az erdő közepén, teljesen értetlenül. És várta továbbra is a Taka-t. Közben Sakura már messze járt. De nem elég közel Konohához. És már csak 5 napja van hátra…
Sakura kétségbeesetten kereste az erdő végét, de mindhiába. Sasuke bármikor magához térhet, és ki tudja, mit tesz vele, ha tisztázódik benne ez a számára is kínos helyzet. Minto vezette őt Konohába, kevés sikerrel. Sakurának ez nem igazán tetszett, hiszen ő most nem házi kedvencet keresni ment az erdőbe. Viszont azt nem értette, hogy lehet az, hogy ilyen könnyen rátalált Sasukéra, és miért sikerült ilyen hamar elhoznia onnan. Persze Minto alaposan rásegített, hogy minél hamarabb elinduljanak, de ez akkor sem hagyta nyugodni. Végig a folyó mellett haladt, hátha ez pont Konohába vezet. Ekkor meglátott egy vízesést. Nem akarta elhinni! Egész idáig rossz irányba ment. A Végzet völgyébe jutott. Ennyi idő alatt. Szomorúan gondolt erre a helyre. Bár ő nem volt itt, tudja, mekkora küzdelmet vívott Sasuke és Naruto. Ez volt az a hely, ahol végleg elváltak útjaik. Nem értette pontosan, miért is van itt. Ez a hely…mindig is gyűlölte. Még mindig itt voltak a küzdelem nyomai. A törött sziklák, a kiégett erdő, és az a sötét barlang. Felnézett a két szoborra. Hátha onnan láthat valamit. Gyorsan felfutott a tetejére, és körülnézett, hátha látja a falut. Meg is találta. Nem volt valami messze. Gyalog is csak fél nap. Ekkor valami furcsa érzés kerülgette. Mintha már nem a tájat látta volna, hanem az eget. És zuhant. Valaki lelökte. A szobor tetején, amelyiken állt, egy nő állt. Őt nézte. Sakura nem tudta mit tegyen egy ilyen helyzetben. Nem tudott megkapaszkodni a sziklákba, túl távol voltak tőle. Ha a vízbe esik, nem éli túl. Becsukta a szemét. A legrosszabbra számíthatott, innen már nincs kiút. Hogyhogy nem vette észre? Csak várta, hogy végre földet érjen. Hiszen már nincs más lehetősége.
Ekkor egy ismerős hang szólongatta.
- Sakura, ébredj! Sakura! Hova vittél?
Ekkor valaki elkezdte rázni. Végre felpattant.
- Na, végre! Mi történt veled? – Sasuke körülnézett, majd folytatta. – Először leütsz, idehozol, és amikor magamhoz térek, egyszer csak elvágódsz.
- Mi? elvágódtam? Te löktél le, mi?
- Én nem löktelek le. Honnan tudtalak volna?
- Ott voltam fent a sziklán, és…
- Sakura, miről beszélsz?
- Komolyan mondom, valaki onnan fentről lelökött, és én meg elkezdtem zuhanni, és aztán…
- Sakura, az egy Genjutsu volt. Mi történt veled?
- Semmi! Hol van?
- Ki?
- Minto! Hol van Minto?
- Az a kis medve? Ott van a barlangnál. Keresi a kijáratot. De úgy tűnik, ő észre sem veszi, hogy ez nem egy labirintus.
- Ne is mondd! Amikor kerestelek, akkor is vagy ötvenszer körbejártunk egy fát.
- És te bedőltél neki! Úgy tud tájékozódni, mint Tobi.
- Tobi hol van?
- Tobi? Ott maradt az erdőben. Majd ő megkeresi a Taka-t helyettem is!
- Szóval, akkor segítesz?
- Mivel nincs más választásom. Miután ilyen gyerekes módon elrángatsz ide, félek, vissza sem találok.
- Ó, tényleg? És ilyenkor mi van a híres Sharinganoddal? Csak nem elment az agyaddal együtt? Most simán rám támadhatnál vele. Csak egy kis Tsukoyomi, és nekem kampec. Ha jól tudom, úgyis ki akarsz nyírni minket! Miért nem teszed meg most?
- Nagyon kedves ajánlat, de előbb kinyírom a te idióta nénikédet, mert te nemhogy tájékozódni de még harcolni sem tudsz!
- Ki nyírta ki Sasorit?
- Te, de az csak szerencse volt.
- Szerencse? Még jó, hogy Itachi beteg volt, és úgy végeztél vele! Ennél nagyobb pofátlanságot még Maatsuma sem tenne.
- Lehet, mert a te családodban éppen a nénikéd volt beteg!
- Bocsánat, hogy közbeszólok, de ki az a Maatsuma? – kérdezte Minto.
- Ennek az idegesítő lánynak a nagynénje!
- Ki az idegesítő!? Majd adok én neked!
- Várjatok, nem lehetne ezt felnőtt módjára szépem, nyugisan elrendezni? – kérdezte Minto zavartan. – Utálom az erőszakot.
- NEM!!!! – vágták rá egyszerre.
- Na, szóval: akkor ez a Fekete Özvegy egy pók, ami Tsunade-nagyit megmérgezte?
- Az a pók, egy nő álneve. És Tsunade-ra rátámadt az egyik szolgája. De...mit is mondtál? „Tsunade-nagyi?” És te ilyen jól ismersz minket? Meg az az árnyékklón...és ezért tévedtél el...NARUTO!!!!
- Mi? Ez a kis idegesítő medve Naruto akar lenni? Sakura, te csak viccelsz!
- Jól van, bevallom. Én vagyok az. – egy halk pukkanás hallatszott, majd egy kis porfelhő vette körül Minto-t. Mikor a felhő eltűnt, Naruto ült ott karba tett kézzel. - Nem bírom tovább! Mikor eszünk? Direkt vezettelek titeket ide, hogy talán Sasuke elgondolkozhatna azokon a réééégi szééééééééép eseményeken, hogy tulajdonképpen miért is tette? – fél szemével Sasuke-ra sandított. – De már tárgytalan. Itt a ramen, hol a ramen? Éhes vagyok!
- Majd később. – felelte Sakura. - Először visszajutunk a faluba, utána beszélünk Tsunade-samaval, mivel már te is tudsz rólam mindent, csak a tárgyalás után ehetsz.
- Ha nincs más lehetőség, akkor legyen!
- Mi? Sakura, te ezt most nem gondolod komolyan, hogy ÉN oda betegyem a lábam!
- Nem gondolom, meg is fogod tenni! De nem így. Kell valami álruha.
- Nálam van! Besurrantam egy ANBU-harcos házába. Ez pont jó rád. – és azzal elővett a hátizsákjából egy ANBU-öltözéket.
- Remek! – kiáltott Sakura, és kikapta Naruto kezéből a ruhát. – Most az egyszer Naruto mindenre gondoltál.
- Én ezt föl nem veszem!
- Dehogyisnem! És nagyon szófogadó leszel, vagy nagyon meg fogod bánni! – Sakura szeme ravaszul megvillant. – Tudod, mire célzok?
- Őőőőőőő, rendben! Hol öltözzek? Ott a vízesés mögött jó lesz?
- Nyugi, mi nem lesünk. Öt perced van! – felelte Naruto. – Siess, mert nincs sok időnk! Sakura-chan, most jól meg tudtad győzni. Mi a módszered? – ekkor valami furcsát látott. Nem Sakurát, hanem Iruka-sensei-t. Éppen a fejére adta a fejpántját. Emlékszik arra a napra. Amikor ninja lett. Hirtelen ismét Sakura-t látta. Nem igazán értette.
- Ez az Kekkei Genkai egyik része. De még nem teljes. Elvileg egy egész eseményt fel lehet idézni. Ez egyébként egy nagyon különleges Genjutsu, és nem csak a szép emlékeket lehet vele felidézni.
- Tényleg? Ez tök jól hangzik! Szóval, akkor mindenkinek van egy gyenge pontja.
- Ne mondd, hogy azt hitted, hogy Sasuke-nak nincs!
- Nem mondom, de…mégis. Mostanában kezdtem azt hinni. Tudod: “Már rég ki vagytok törölve az emlékezetemből.” Az ilyeneknél nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ő az. És most az is hihetetlen, hogy hajlandó segíteni.
- Naruto, biztos, hogy ez az én méretem? – kérdezte mögötte Sasuke. – Egy kicsit szorosnak tűnik.
- Minek kellett azt gáz kimonót hordanod! – felelte Sakura, miközben a védőket tekerte fel Sasuke kezére. – Az is miből állt: egy lenge cicanadrág, egy randa lila kötél, amit te övnek nevezel, ezen felül egy fehér felső, ami…inkább ne is részletezzük! Semmi védelem, és jóval több sebet lehet miatta szerezni. Az nem is ruha! Még pizsamának is harmatos! Komolyan mondom, hogy ez az Orochimaru bizony káros hatással volt a te ízlésedre.
- Hé, óvatosan! Azért nem vagyok egy pálcika!
- Látod? Már a kezed sem bírja a strapát! Pedig csak néztem, hogy a fásli milyen szorosan volt rajtad! Én nem bírtam volna!
- Abbahagyod az öltözékem cikizését, vagy elhallgattatlak!
- Bocsánat, hogy beletapostam mély önérzetedbe!
- Hagyjuk, csak menjünk el innen.
- A maszkot.
- Mi?
- A maszkot is vedd fel!
- Mi? Ez egy tigris rajta? És milyen a mintája? Sárga? Ezt ne várd tőlem!
- Mi a bajod a sárgával? – förmedt rá Naruto.
- Így jó? Jól van, 3…2…1…röhöghettek.
- Hm…ez egész jól áll. – mondta Sakura. – De miért is kéne röhögnünk?
- Nem érdekes. Indulás!
Nagy nehezen elindultak. Nem szóltak egymáshoz. Naplementekor gond nélkül Konohába érkeztek.
- Tehát igaz a hír? – kérdezte halkan.
- Igen...kiszabadult. És engem akar.
- 13 évvel ezelőtt...és most. Nem hittem volna, hogy ez meg fog történni.
- Hidd el, Sasuke-kun! Tényleg megtörtént.
- Biztos, hogy ő az?
- Hány ember hordja még a Fekete Özvegy nevet?
- Még nem hallottam mástól.
- Elárulná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Tobi.
- Ez nem rád tartozik, Tobi! – mondta Sasuke.
- Hagyd csak! Jól figyelj, mert nem lesz könnyű megérteni a te szivacsos fejeddel. – mondta Sakura. A kezéből chakrát sugárzott az egyik fára. A fán egy tükör volt. Sasuke ijedten hátrált.
- Sakura, ugye tudod, hogy most mit csinálsz?
- Igen. Tudom. A klánom, a Haruno klán 13 évvel ezelőtt teljesen kihalt. A klán egyik legellenszenvesebb, leghatalomravágyóbb tagja, Haruno Maatsuma egytől egyig végzett apám klánjával. Anyámmal, és húgommal, Hinamori-val a Jég országából Konohába költöztünk. De ott is ránk talált. A húgommal ketten voltunk otthon. Ő egy éves volt, én csak három. Anyám biztosabb menedéket akart keresni, de nem akart rábízni senkire sem, mert félt, hogy esetleg elmondom, hogy mi történt velünk. Egy nap zajt hallottam az egyik szobából. Hinamori-val a kezemben lemenekültünk a pincébe...de a zaj pont onnan jött. Maatsuma volt az. Kétségbeesetten kimenekültem, és rohantam az utcákon. Pont tél volt, és a hó csak hátrányt jelentett számunkra. Hirtelen ott volt előttem. Kikapta a kezemből a húgomat. Nem bántotta valamiért. Viszont velem végezni akart. Én a hároméves fejemmel fejvesztve menekültem. Mire észbe kaptam, hogy így Hinamori-t hagyom cserben, késő volt. Maatsuma ismét rám talált, de Hinamori sehol sem volt. Nem mondta, hogy hova tűnt. Nem válaszolt a kérdéseimre. Egyre kintebb kerültem a faluból. Már arra gondoltam, hogy berohanok a Hokage-hoz, de nem akartam még egy baklövést. Ekkor valakinek nekiüköztem. Sasuke-kun volt. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Felkapott, és az erdő felé vitt. Egyre beljebb kerültünk, mikor végre megállt. Lerakott az egyik fa tövébe, és elkezdett ásni a hóban. Egy gödör volt alatta. Karon fogott, és belerángatott. Egy hosszú folyosó volt a föld alatt. Már vagy 5 perce mehettünk, mikor egy kicsit tágasabb lett a gödör. Sasuke-kun lámpát gyújtott.
- Még a bátyámmal ástuk a gödröt. – vágott bele Sasuke. – Azt mondta, ez majd jól fog jönni.
- Igen...szóval. Elmondtam neki, hogy mi történt. Föntről léptek hallatszódtak. Sasuke-kun azt mondta, itt biztosan nem talál ránk. Igaza volt. Érdekes volt, hogy nem volt olyan hideg. Ahhoz képest, hogy a föld alatt voltunk. Olyan 3 órát bent voltunk, utána Sasuke-kun tovább vezetett. A házuk mögött volt az alagút kijárata. Ekkor megbeszéltük, hogy erről senkinek sem fogunk beszélni. A jelét sem fogjuk adni. Ennek a jele ez a két kunai volt. Ő nekem adta a sajátját, és én nekem adta az övét.
- De...miért is végzett mindenkivel? – kérdezte Tobi.
- Több száz évvel ezelőtt a klán ismeretlen okok miatt kettészakadt: emlékőrök, és gyógyítók. Maatsuma szerint a gyógyítók túl gyengék. Neki több kellett. És megtalálta a módját, hogy hogyan szerezzen többet. Ehhez áldozat kellett.
- Mindenkivel végeznie kellett?
- Igen...egy különleges karddal. Ebből a kardból két darab van, de az egyiket a mészárlás folyamán darabokra törte. Szóval már csak egy van. és megfogadtam, hogy bosszút állok. A családomért, a húgomért. Mindenkiért.
- Hehe! Mintha téged hallanálak, Sasuke! nem is tudtam, hogy sorstársak vagytok! – Sasuke makacsul hallgatott. Még mindig ott szorongatta a kést a kezében. A tükör eltűnt. Sakura Sasuke-hoz ment. Egymás szemébe néztek. Sakura tekintete sokatmondó volt Sasuke számára.
- Sakura, ezt nem tehetem. Sajnálom.
Sakura csalódottan lehorgasztotta a fejét. Tobi értetlenül nézett rájuk. Az a fegyver nagyon ismerős volt neki. És most jött rá, honnan.
- Az az én késem volt! – törte meg Tobi a csendet. – Az az enyém volt.
- Mi? – hökkent meg Sakura. – A tiéd? Nade…
- Sakura, ne is törődj vele. Tobinak már rég nem kéne élnie.
- Kösz szépen, ez jól esett!
- Bocs. És most mit szeretnél, Sakura?
- Szeretném, ha visszajönnél velem a faluba!
- Mi? Ezt ne várd tőlem! Én aztán oda be nem teszem a lábam!
- Bezzeg elpusztítani bármikor bemész!
- De minek odamenni?
- Megígérted!
- Most meg miről beszélsz?
- Tudod: szövetség. És azt mondtad, hogy, ha Maatsuma a jelét adja annak, hogy él, akkor szóljak neked!
- Akkor még oda tartoztam! Most már nem is vagyunk csapattársak!
- Lehet, hogy már nem vagyunk, de azt hiszem, a barátaid még vagyunk!
- Lehet, de akkor sem megyek vissza a faluba!
- De, visszajössz!
- Sakura, ne bőszíts fel!
- Ne kényszeríts rá, hogy megtegyem!
- Őőőő…figyeljetek! – szólt közbe egy idegen hang. – Nem lehetne ezt…felnőtt módjára megoldani? Utálom a kiabálást.
- NEM! – kiáltották egyszerre. Ekkor felmerült bennük a kérdés: ki szólalt meg az előbb? Tobi erre is megadta a választ.
- Beszél! Ez a medve beszél!
- Mi? – nézett fel Sakura. – Te beszélsz? Akkor miért nem beszéltél eddig is?
- Ezer bocs, és anyamedve. – felelte a kismedve. – A nevem Minto. A méz országának elsőszámú ninja-állata.
- A méz országának…egy medve. Ilyet sem pipáltam! – mondta Tobi. – Bár pipázni nemigen szoktam.
- Tobi, ne kezd el megi… - Sasuke mielőtt végigmondhatta volna a mondatot, már zsákként dőlt össze. Sakura karjaiban landolt. Tobi ezt nem hagyta szó nélkül.
- Te leütötted Sasukét?!
- Nem tehettem mást. Csak így tudom elhozni. Jól van Minto, köszi. Ezzel jól elterelted a figyelmét. Most egy jó ideig nem fog magához térni.
- Semmiség. Tudtam, hogy nem ide fog figyelni. Tobi, megteszel egy szívességet? Ha találkozol a csapattársaival, ne mondd el nekik, hogy hol van!
- Hanem mit mondjak?
- Akármit! De nincs Konohában…vili?
- Nincs Konohában…oké. De ha nincs ott, akkor Sakura hova viszi?
- Tobi!
- Jól van, jól van. Majd mondok valamit.
Azzal Tobi ott maradt az erdő közepén, teljesen értetlenül. És várta továbbra is a Taka-t. Közben Sakura már messze járt. De nem elég közel Konohához. És már csak 5 napja van hátra…
Sakura kétségbeesetten kereste az erdő végét, de mindhiába. Sasuke bármikor magához térhet, és ki tudja, mit tesz vele, ha tisztázódik benne ez a számára is kínos helyzet. Minto vezette őt Konohába, kevés sikerrel. Sakurának ez nem igazán tetszett, hiszen ő most nem házi kedvencet keresni ment az erdőbe. Viszont azt nem értette, hogy lehet az, hogy ilyen könnyen rátalált Sasukéra, és miért sikerült ilyen hamar elhoznia onnan. Persze Minto alaposan rásegített, hogy minél hamarabb elinduljanak, de ez akkor sem hagyta nyugodni. Végig a folyó mellett haladt, hátha ez pont Konohába vezet. Ekkor meglátott egy vízesést. Nem akarta elhinni! Egész idáig rossz irányba ment. A Végzet völgyébe jutott. Ennyi idő alatt. Szomorúan gondolt erre a helyre. Bár ő nem volt itt, tudja, mekkora küzdelmet vívott Sasuke és Naruto. Ez volt az a hely, ahol végleg elváltak útjaik. Nem értette pontosan, miért is van itt. Ez a hely…mindig is gyűlölte. Még mindig itt voltak a küzdelem nyomai. A törött sziklák, a kiégett erdő, és az a sötét barlang. Felnézett a két szoborra. Hátha onnan láthat valamit. Gyorsan felfutott a tetejére, és körülnézett, hátha látja a falut. Meg is találta. Nem volt valami messze. Gyalog is csak fél nap. Ekkor valami furcsa érzés kerülgette. Mintha már nem a tájat látta volna, hanem az eget. És zuhant. Valaki lelökte. A szobor tetején, amelyiken állt, egy nő állt. Őt nézte. Sakura nem tudta mit tegyen egy ilyen helyzetben. Nem tudott megkapaszkodni a sziklákba, túl távol voltak tőle. Ha a vízbe esik, nem éli túl. Becsukta a szemét. A legrosszabbra számíthatott, innen már nincs kiút. Hogyhogy nem vette észre? Csak várta, hogy végre földet érjen. Hiszen már nincs más lehetősége.
Ekkor egy ismerős hang szólongatta.
- Sakura, ébredj! Sakura! Hova vittél?
Ekkor valaki elkezdte rázni. Végre felpattant.
- Na, végre! Mi történt veled? – Sasuke körülnézett, majd folytatta. – Először leütsz, idehozol, és amikor magamhoz térek, egyszer csak elvágódsz.
- Mi? elvágódtam? Te löktél le, mi?
- Én nem löktelek le. Honnan tudtalak volna?
- Ott voltam fent a sziklán, és…
- Sakura, miről beszélsz?
- Komolyan mondom, valaki onnan fentről lelökött, és én meg elkezdtem zuhanni, és aztán…
- Sakura, az egy Genjutsu volt. Mi történt veled?
- Semmi! Hol van?
- Ki?
- Minto! Hol van Minto?
- Az a kis medve? Ott van a barlangnál. Keresi a kijáratot. De úgy tűnik, ő észre sem veszi, hogy ez nem egy labirintus.
- Ne is mondd! Amikor kerestelek, akkor is vagy ötvenszer körbejártunk egy fát.
- És te bedőltél neki! Úgy tud tájékozódni, mint Tobi.
- Tobi hol van?
- Tobi? Ott maradt az erdőben. Majd ő megkeresi a Taka-t helyettem is!
- Szóval, akkor segítesz?
- Mivel nincs más választásom. Miután ilyen gyerekes módon elrángatsz ide, félek, vissza sem találok.
- Ó, tényleg? És ilyenkor mi van a híres Sharinganoddal? Csak nem elment az agyaddal együtt? Most simán rám támadhatnál vele. Csak egy kis Tsukoyomi, és nekem kampec. Ha jól tudom, úgyis ki akarsz nyírni minket! Miért nem teszed meg most?
- Nagyon kedves ajánlat, de előbb kinyírom a te idióta nénikédet, mert te nemhogy tájékozódni de még harcolni sem tudsz!
- Ki nyírta ki Sasorit?
- Te, de az csak szerencse volt.
- Szerencse? Még jó, hogy Itachi beteg volt, és úgy végeztél vele! Ennél nagyobb pofátlanságot még Maatsuma sem tenne.
- Lehet, mert a te családodban éppen a nénikéd volt beteg!
- Bocsánat, hogy közbeszólok, de ki az a Maatsuma? – kérdezte Minto.
- Ennek az idegesítő lánynak a nagynénje!
- Ki az idegesítő!? Majd adok én neked!
- Várjatok, nem lehetne ezt felnőtt módjára szépem, nyugisan elrendezni? – kérdezte Minto zavartan. – Utálom az erőszakot.
- NEM!!!! – vágták rá egyszerre.
- Na, szóval: akkor ez a Fekete Özvegy egy pók, ami Tsunade-nagyit megmérgezte?
- Az a pók, egy nő álneve. És Tsunade-ra rátámadt az egyik szolgája. De...mit is mondtál? „Tsunade-nagyi?” És te ilyen jól ismersz minket? Meg az az árnyékklón...és ezért tévedtél el...NARUTO!!!!
- Mi? Ez a kis idegesítő medve Naruto akar lenni? Sakura, te csak viccelsz!
- Jól van, bevallom. Én vagyok az. – egy halk pukkanás hallatszott, majd egy kis porfelhő vette körül Minto-t. Mikor a felhő eltűnt, Naruto ült ott karba tett kézzel. - Nem bírom tovább! Mikor eszünk? Direkt vezettelek titeket ide, hogy talán Sasuke elgondolkozhatna azokon a réééégi szééééééééép eseményeken, hogy tulajdonképpen miért is tette? – fél szemével Sasuke-ra sandított. – De már tárgytalan. Itt a ramen, hol a ramen? Éhes vagyok!
- Majd később. – felelte Sakura. - Először visszajutunk a faluba, utána beszélünk Tsunade-samaval, mivel már te is tudsz rólam mindent, csak a tárgyalás után ehetsz.
- Ha nincs más lehetőség, akkor legyen!
- Mi? Sakura, te ezt most nem gondolod komolyan, hogy ÉN oda betegyem a lábam!
- Nem gondolom, meg is fogod tenni! De nem így. Kell valami álruha.
- Nálam van! Besurrantam egy ANBU-harcos házába. Ez pont jó rád. – és azzal elővett a hátizsákjából egy ANBU-öltözéket.
- Remek! – kiáltott Sakura, és kikapta Naruto kezéből a ruhát. – Most az egyszer Naruto mindenre gondoltál.
- Én ezt föl nem veszem!
- Dehogyisnem! És nagyon szófogadó leszel, vagy nagyon meg fogod bánni! – Sakura szeme ravaszul megvillant. – Tudod, mire célzok?
- Őőőőőőő, rendben! Hol öltözzek? Ott a vízesés mögött jó lesz?
- Nyugi, mi nem lesünk. Öt perced van! – felelte Naruto. – Siess, mert nincs sok időnk! Sakura-chan, most jól meg tudtad győzni. Mi a módszered? – ekkor valami furcsát látott. Nem Sakurát, hanem Iruka-sensei-t. Éppen a fejére adta a fejpántját. Emlékszik arra a napra. Amikor ninja lett. Hirtelen ismét Sakura-t látta. Nem igazán értette.
- Ez az Kekkei Genkai egyik része. De még nem teljes. Elvileg egy egész eseményt fel lehet idézni. Ez egyébként egy nagyon különleges Genjutsu, és nem csak a szép emlékeket lehet vele felidézni.
- Tényleg? Ez tök jól hangzik! Szóval, akkor mindenkinek van egy gyenge pontja.
- Ne mondd, hogy azt hitted, hogy Sasuke-nak nincs!
- Nem mondom, de…mégis. Mostanában kezdtem azt hinni. Tudod: “Már rég ki vagytok törölve az emlékezetemből.” Az ilyeneknél nem vagyok benne biztos, hogy tényleg ő az. És most az is hihetetlen, hogy hajlandó segíteni.
- Naruto, biztos, hogy ez az én méretem? – kérdezte mögötte Sasuke. – Egy kicsit szorosnak tűnik.
- Minek kellett azt gáz kimonót hordanod! – felelte Sakura, miközben a védőket tekerte fel Sasuke kezére. – Az is miből állt: egy lenge cicanadrág, egy randa lila kötél, amit te övnek nevezel, ezen felül egy fehér felső, ami…inkább ne is részletezzük! Semmi védelem, és jóval több sebet lehet miatta szerezni. Az nem is ruha! Még pizsamának is harmatos! Komolyan mondom, hogy ez az Orochimaru bizony káros hatással volt a te ízlésedre.
- Hé, óvatosan! Azért nem vagyok egy pálcika!
- Látod? Már a kezed sem bírja a strapát! Pedig csak néztem, hogy a fásli milyen szorosan volt rajtad! Én nem bírtam volna!
- Abbahagyod az öltözékem cikizését, vagy elhallgattatlak!
- Bocsánat, hogy beletapostam mély önérzetedbe!
- Hagyjuk, csak menjünk el innen.
- A maszkot.
- Mi?
- A maszkot is vedd fel!
- Mi? Ez egy tigris rajta? És milyen a mintája? Sárga? Ezt ne várd tőlem!
- Mi a bajod a sárgával? – förmedt rá Naruto.
- Így jó? Jól van, 3…2…1…röhöghettek.
- Hm…ez egész jól áll. – mondta Sakura. – De miért is kéne röhögnünk?
- Nem érdekes. Indulás!
Nagy nehezen elindultak. Nem szóltak egymáshoz. Naplementekor gond nélkül Konohába érkeztek.
Eközben a faluban mindenki várta Sakura érkezését. Nem tudták, mikor ér vissza, mindenki csak találgatott. Tsunade irodájában mindennap ott volt Sakura anyja. Csak várta a lányát. Akárhányszor zörgettek, mindig felpattant, de sajnos Shizune lépett be, vagy valamelyik ninja hozott hírt a közeledő háborúról. De várt, és várt. Bízott benne, hogy Sakura épségben van. Tsunade is várta, hogy megérkezzenek, hiszen mint mindig, most is kihasználta a temérdeknyi fogadás lehetőségét. A falu jó pár lakosával fogadott, hogy egy héten belül Sakura visszatér Sasuke-val együtt. Erre csak ő mert fogadni, úgyhogy a többi ember nem sok reményt látott benne. De most úgy tűnt, hogy ráragyog a szerencse. Egyik délután Sakura beviharzott az irodájába. Mellette Naruto, és egy ANBU-harcos. Mielőtt Sakura bármit is szólhatott volna, az anyja szorosan átölelte.
- Sakura, hol voltál? – kérdezte az anyja zokogva. – Már azt hittem, megöltek! Miért nem szóltál? – miután megnyugodott, odalépett az ANBU-harcoshoz. – Köszönöm, hogy megtalálta a lányomat!
- Tulajdonképpen, ő talált meg engem. – mondta Sasuke, és levette az álarcot. – Tsunade-sama, beszélnünk kell!
- Akkor én most nem is zavarok. – mondta Sakura anyja.
- Naruto-san, kérlek te is menj ki! – kérte Sakura. – Ne mondj senkinek semmit!
- Rendben. Megyek. De lógtok nekem!
Sasuke és Sakura elmondták a Haruno-klán tragédiáját. Közben Sai, Naruto, és Sakura anyja föl-alá járkáltak az iroda előtt.
- Most már igazán elmondhatnád, mi az a nagy titok! – mondta Sai. – Naruto, hogyan segíthetnék, ha nem vagyok képben!
- Mondtam már, majd megtudod! Sakura biztosan beleavat téged is, de úgy kotyogd ki, hogy ez egy S-szintű titok!
- S-szintű??? Azta! Sakura mibe ment bele már megint?
- Ez még jó régen történt.
- De mi az?
- Mondtam már, hogy…
- Naruto, Sai, gyertek be! – mondta Tsunade. – Nagy hiba volt, hogy nem mondtad el, Sakura, de ez most már lényegtelen, az ANBU-t visszahívjuk, a gyanú miatt pedig elnézést kérünk Uchiwa Sasuke. De Sakura, ha a fegyver a te tulajdonodban van, hogy kerülhetett Maatsuma-hoz?
- Nem tudom…bár…a múlt héten betörtek hozzám. Nem tudom, miért nem vettem észre, hogy elvitte volna.
- Rendben van. Akkor a küldetés a következő: ha tényleg Maatsuma okozza a ninjaháborút is, akkor keressétek meg! Ezenkívül: mindenképpen keressetek segítséget Konoha számára! Kössetek szövetséget bármelyik faluval! És Sakura-nak biztonságban kell lennie! A legnagyobb feladat, hogy megvédjétek, és segítsetek neki!
- A segítség egy része talán meg is van oldva. – mondta Sasuke. – Az Akatsukival sikerült szövetséget kötnöm, talán meggyőzhetem őket.
- MI????? – kiáltott fel Naruto.
- Plusz talán a csapatom is segít, ha meggyőzöm őket.
- Ez nem Sasuke! Valaki állítsa meg! Egy betolakodó!
- Csillapodj, Naruto! – szólt rá Sakura.
- Állj! – vágott köbe Sai. – miért is kéne Sakura-t megvédenünk?
- Hosszú sztori. – felelte Sakura. – Majd útközben elmesélem.
- Akkor minden rendben? – kérdezte Tsunade-sama. – Máris indulhattok. Sasuke, te maradsz ANBU-ként, de nem ebben a ruhában. – elővett a raktárból egy másik öltözéket. – Ez még Itachi-é volt. Sai, Naruto, ha veszélyt észleltek, Pakkun majd jelenti.
- Mi? – hökkent meg Sakura. – Az a pofátlan korcs? Nem lehetne egy másik kutya?
- Csak Pakkun tud beszélni, és ő a leggyorsabb.
- Na persze. – mondta Naruto. – Sakura-chan, ugye azóta váltottál sampont!
- Muszáj ezt emlegetned?
- Jól van, akkor egyedül is boldogultok? Pakkun nem megy veletek. Rendben?
- Remek. Akkor csak négyen megyünk. Sasuke-kun, elkészültél?
- Máris, egy pillanat! Biztos, hogy ez jó ötlet, Tsunade-sama?
- Igen, de siess! – felelte Sakura. – Ha a védőkkel gond van, csak szólj!
- Azt már nem!
Naruto kirángatta Sasuke-t.
- Na, végre, hogy elkészültél! – mondta Sai. – Induljunk!
- Oké! – kiáltott fel Naruto. – Nyomás, és állítsuk meg a háborút!...De előtte…ki éhes?
- Naruto…- sóhajtott Sakura. – Jól van, az ígéret szép szó.
Miután összeszedtek mindent, útra készen (és jól lakottan) álltak. Az első út a Hullámok földjére vezetett. Az út felénél Sasuke megállt.
- Innentől szétválunk.
- Sasuke-kun, ezt hogy gondolod? – kérdezte Sakura.
- Innen könnyen eljutok az Akatsuki-hoz. A Tea országában találkozunk.
- Várj! Nem kell kísérő? – kérdezte Naruto. – Úgy értem…ugye nem akarsz meglógni?
- Bízz bennem! Ahogy mondtam, a Tea országában találkozunk.
- Ja, persze, “Bízz bennem!” Ezek után ki tudna bízni benned? – kiáltott utána Naruto.
- Majd összefutunk, dobe! Ez miatt nem fájjon a fejed!
Sasuke ment tovább az Akatsuki felé. Már rég távol volt, amikor egy hang szólt hozzá.
- Sasuke-sama!
Sasuke megfordult. Karin állt mögötte. Nem örült a helyzetnek, ezért megpróbálta lerázni.
- Karin? Mit keresel itt?
- Te idióta, már egy hete téged keresünk! Tobi semmit sem mond, és senki sem tudja, hol vagy! És mi ez a gönc rajtad? Nem fontos. Minden rendben? Hol voltál? Tudod jól, hogy az életeddel játszol!
- Mi? te meg miről beszélsz?
- Tudod, a megbízónk: A Fekete Özvegy.
- Tényleg, mi van vele?
- Azt üzente, hogy ha öt napon belül nem végezzük el a megbízást, végez velünk!
- És te bedőlsz egy ilyen üres fenyegetésnek?
- Nem láttad, mit csinált: fél kézzel csapdába csalta az egész csapatot, a másikkal meg kishílyán megölt minket!
- És mi a megbízás?
- Hogy lehetsz ilyen feledékeny? Végezni egy bizonyos személlyel a Levélfaluból. Itt van a leírása. – a kezébe nyomott egy lapot.
- “Félénk, gyakran kitörő, visszahúzódó. Jobb lesz vigyázni vele. Fedőneve: Kumiko.” Kumiko? Ezt a nevet már hallottam. – Ekkor Sasuke agyán átvillant egy név. Eldobta a papírt. – Mit is mondtál? Mi a neve?
- A megbízónak? Fekete Özvegy.
- Már minden róla szól?
- Ezt meg hogy érted?
- Maatsuma…Karin, a többiek hol vannak?
- Az Akatsukinál.
- Oda tartok. Szólj a többieknek, hogy a megbízást nem fogadjuk el. És hívj oda mindenkit!
- Nade…
- Nincs kifogás! Más tervünk van! Az a nő egy szélhámos! Ha végezni akar azzal a személlyel, tegye meg maga, de én ezt nem fogom hagyni!
- Konohában voltál, mi? Már értem, miért viselkedsz ilyen furcsán. Azt hittem már utálod azt a helyet. Rádjött a nosztalgiázhatnék?
- Nincs itt semmi nosztalgiázás. Csak…
- Csak???
- Csak…közeleg egy újabb ninjaháború. Meg kell állítanunk!
- Azt hittem, mi már egy országhoz sem tartozunk. Nem emlékszel? Rangunk: elveszett ninja. És egyébként is: a háborút nem az Akatsuki szervezi?
- Nem. És lehet, hogy a háború nekünk is árthat. Ezen felül: Ha eleget teszünk a megbízásnak, nem számíthatunk sok jóra a jövőben.
- De nagy veszteségünk lenne: nem kapsz majd bebocsátást egy faluba sem, és még jobban az életedre törnek. Olyan, mintha vissza akarnál menni oda, ahol téged alaposan átvertek.
- Sokat gondolkoztam rajta…és…lehet, hogy nagy hiba volt.
- Mi?
- Elmenni. Most nézz rám Karin őszintén! A többi ember mit gondol rólam?
- Nem tudom, hogy a többiek mit gondolnak rólad, de – Karin odahajolt hozzá, és elpirult. – A nagyapám mindig azt mondta, hogy az igazi hős az, aki mindig a szívére hallgat. És lehet, hogy igaza van. De most menjünk. Én nem vitatkozok veled. Majd talán a többiek jobb belátásra bírnak.
- Arra aztán várhatsz. Nem fog menni. Segítenünk kell. Most az egyszer, és utoljára. Rendben?
- Miért is olyan fontos ez neked?
- Mert megígértem…
- Mit?
- Hogy segíteni fogok valakin.
- Kin?
- Nem fontos. Megígértem, és kész! Nem vonom vissza a szavam!
- Mintha azt a tökmagot hallanám. A te konohai barátodat.
- Te most direkt bosszantasz, igaz?
- Igen. Kíváncsi voltam, meddig húzod. Ezek után nem tudom elhinni, hogy Tobival kiabáltál.
- Pedig elhiheted. Az a nagyokos sosem tud helyes információt adni. És az én rokonom!
- Szegény. Akkor, az Akatsukihoz?
- Igen. Utána a Tea országába.
- Azta! Nem hittem volna, hogy kirándulni megyünk. – Sasuke nyakába ugrott, ami a srácnak már nagyon sok volt. - Nemsokára lesz az a futóverseny. Megnézzük?
- Csak ha lesz időnk…sietni kell. – ellökte magától Karin-t.
- Na, ez az a Sasuke, akit én ismertem.
- De az előző volt az igazi. Akkor majd én később megyek. Te csak menj előre!
- Oké, főnök. De ugye nem jössz egy hét múlva!
- Csak két órával később.
- Sakura, hol voltál? – kérdezte az anyja zokogva. – Már azt hittem, megöltek! Miért nem szóltál? – miután megnyugodott, odalépett az ANBU-harcoshoz. – Köszönöm, hogy megtalálta a lányomat!
- Tulajdonképpen, ő talált meg engem. – mondta Sasuke, és levette az álarcot. – Tsunade-sama, beszélnünk kell!
- Akkor én most nem is zavarok. – mondta Sakura anyja.
- Naruto-san, kérlek te is menj ki! – kérte Sakura. – Ne mondj senkinek semmit!
- Rendben. Megyek. De lógtok nekem!
Sasuke és Sakura elmondták a Haruno-klán tragédiáját. Közben Sai, Naruto, és Sakura anyja föl-alá járkáltak az iroda előtt.
- Most már igazán elmondhatnád, mi az a nagy titok! – mondta Sai. – Naruto, hogyan segíthetnék, ha nem vagyok képben!
- Mondtam már, majd megtudod! Sakura biztosan beleavat téged is, de úgy kotyogd ki, hogy ez egy S-szintű titok!
- S-szintű??? Azta! Sakura mibe ment bele már megint?
- Ez még jó régen történt.
- De mi az?
- Mondtam már, hogy…
- Naruto, Sai, gyertek be! – mondta Tsunade. – Nagy hiba volt, hogy nem mondtad el, Sakura, de ez most már lényegtelen, az ANBU-t visszahívjuk, a gyanú miatt pedig elnézést kérünk Uchiwa Sasuke. De Sakura, ha a fegyver a te tulajdonodban van, hogy kerülhetett Maatsuma-hoz?
- Nem tudom…bár…a múlt héten betörtek hozzám. Nem tudom, miért nem vettem észre, hogy elvitte volna.
- Rendben van. Akkor a küldetés a következő: ha tényleg Maatsuma okozza a ninjaháborút is, akkor keressétek meg! Ezenkívül: mindenképpen keressetek segítséget Konoha számára! Kössetek szövetséget bármelyik faluval! És Sakura-nak biztonságban kell lennie! A legnagyobb feladat, hogy megvédjétek, és segítsetek neki!
- A segítség egy része talán meg is van oldva. – mondta Sasuke. – Az Akatsukival sikerült szövetséget kötnöm, talán meggyőzhetem őket.
- MI????? – kiáltott fel Naruto.
- Plusz talán a csapatom is segít, ha meggyőzöm őket.
- Ez nem Sasuke! Valaki állítsa meg! Egy betolakodó!
- Csillapodj, Naruto! – szólt rá Sakura.
- Állj! – vágott köbe Sai. – miért is kéne Sakura-t megvédenünk?
- Hosszú sztori. – felelte Sakura. – Majd útközben elmesélem.
- Akkor minden rendben? – kérdezte Tsunade-sama. – Máris indulhattok. Sasuke, te maradsz ANBU-ként, de nem ebben a ruhában. – elővett a raktárból egy másik öltözéket. – Ez még Itachi-é volt. Sai, Naruto, ha veszélyt észleltek, Pakkun majd jelenti.
- Mi? – hökkent meg Sakura. – Az a pofátlan korcs? Nem lehetne egy másik kutya?
- Csak Pakkun tud beszélni, és ő a leggyorsabb.
- Na persze. – mondta Naruto. – Sakura-chan, ugye azóta váltottál sampont!
- Muszáj ezt emlegetned?
- Jól van, akkor egyedül is boldogultok? Pakkun nem megy veletek. Rendben?
- Remek. Akkor csak négyen megyünk. Sasuke-kun, elkészültél?
- Máris, egy pillanat! Biztos, hogy ez jó ötlet, Tsunade-sama?
- Igen, de siess! – felelte Sakura. – Ha a védőkkel gond van, csak szólj!
- Azt már nem!
Naruto kirángatta Sasuke-t.
- Na, végre, hogy elkészültél! – mondta Sai. – Induljunk!
- Oké! – kiáltott fel Naruto. – Nyomás, és állítsuk meg a háborút!...De előtte…ki éhes?
- Naruto…- sóhajtott Sakura. – Jól van, az ígéret szép szó.
Miután összeszedtek mindent, útra készen (és jól lakottan) álltak. Az első út a Hullámok földjére vezetett. Az út felénél Sasuke megállt.
- Innentől szétválunk.
- Sasuke-kun, ezt hogy gondolod? – kérdezte Sakura.
- Innen könnyen eljutok az Akatsuki-hoz. A Tea országában találkozunk.
- Várj! Nem kell kísérő? – kérdezte Naruto. – Úgy értem…ugye nem akarsz meglógni?
- Bízz bennem! Ahogy mondtam, a Tea országában találkozunk.
- Ja, persze, “Bízz bennem!” Ezek után ki tudna bízni benned? – kiáltott utána Naruto.
- Majd összefutunk, dobe! Ez miatt nem fájjon a fejed!
Sasuke ment tovább az Akatsuki felé. Már rég távol volt, amikor egy hang szólt hozzá.
- Sasuke-sama!
Sasuke megfordult. Karin állt mögötte. Nem örült a helyzetnek, ezért megpróbálta lerázni.
- Karin? Mit keresel itt?
- Te idióta, már egy hete téged keresünk! Tobi semmit sem mond, és senki sem tudja, hol vagy! És mi ez a gönc rajtad? Nem fontos. Minden rendben? Hol voltál? Tudod jól, hogy az életeddel játszol!
- Mi? te meg miről beszélsz?
- Tudod, a megbízónk: A Fekete Özvegy.
- Tényleg, mi van vele?
- Azt üzente, hogy ha öt napon belül nem végezzük el a megbízást, végez velünk!
- És te bedőlsz egy ilyen üres fenyegetésnek?
- Nem láttad, mit csinált: fél kézzel csapdába csalta az egész csapatot, a másikkal meg kishílyán megölt minket!
- És mi a megbízás?
- Hogy lehetsz ilyen feledékeny? Végezni egy bizonyos személlyel a Levélfaluból. Itt van a leírása. – a kezébe nyomott egy lapot.
- “Félénk, gyakran kitörő, visszahúzódó. Jobb lesz vigyázni vele. Fedőneve: Kumiko.” Kumiko? Ezt a nevet már hallottam. – Ekkor Sasuke agyán átvillant egy név. Eldobta a papírt. – Mit is mondtál? Mi a neve?
- A megbízónak? Fekete Özvegy.
- Már minden róla szól?
- Ezt meg hogy érted?
- Maatsuma…Karin, a többiek hol vannak?
- Az Akatsukinál.
- Oda tartok. Szólj a többieknek, hogy a megbízást nem fogadjuk el. És hívj oda mindenkit!
- Nade…
- Nincs kifogás! Más tervünk van! Az a nő egy szélhámos! Ha végezni akar azzal a személlyel, tegye meg maga, de én ezt nem fogom hagyni!
- Konohában voltál, mi? Már értem, miért viselkedsz ilyen furcsán. Azt hittem már utálod azt a helyet. Rádjött a nosztalgiázhatnék?
- Nincs itt semmi nosztalgiázás. Csak…
- Csak???
- Csak…közeleg egy újabb ninjaháború. Meg kell állítanunk!
- Azt hittem, mi már egy országhoz sem tartozunk. Nem emlékszel? Rangunk: elveszett ninja. És egyébként is: a háborút nem az Akatsuki szervezi?
- Nem. És lehet, hogy a háború nekünk is árthat. Ezen felül: Ha eleget teszünk a megbízásnak, nem számíthatunk sok jóra a jövőben.
- De nagy veszteségünk lenne: nem kapsz majd bebocsátást egy faluba sem, és még jobban az életedre törnek. Olyan, mintha vissza akarnál menni oda, ahol téged alaposan átvertek.
- Sokat gondolkoztam rajta…és…lehet, hogy nagy hiba volt.
- Mi?
- Elmenni. Most nézz rám Karin őszintén! A többi ember mit gondol rólam?
- Nem tudom, hogy a többiek mit gondolnak rólad, de – Karin odahajolt hozzá, és elpirult. – A nagyapám mindig azt mondta, hogy az igazi hős az, aki mindig a szívére hallgat. És lehet, hogy igaza van. De most menjünk. Én nem vitatkozok veled. Majd talán a többiek jobb belátásra bírnak.
- Arra aztán várhatsz. Nem fog menni. Segítenünk kell. Most az egyszer, és utoljára. Rendben?
- Miért is olyan fontos ez neked?
- Mert megígértem…
- Mit?
- Hogy segíteni fogok valakin.
- Kin?
- Nem fontos. Megígértem, és kész! Nem vonom vissza a szavam!
- Mintha azt a tökmagot hallanám. A te konohai barátodat.
- Te most direkt bosszantasz, igaz?
- Igen. Kíváncsi voltam, meddig húzod. Ezek után nem tudom elhinni, hogy Tobival kiabáltál.
- Pedig elhiheted. Az a nagyokos sosem tud helyes információt adni. És az én rokonom!
- Szegény. Akkor, az Akatsukihoz?
- Igen. Utána a Tea országába.
- Azta! Nem hittem volna, hogy kirándulni megyünk. – Sasuke nyakába ugrott, ami a srácnak már nagyon sok volt. - Nemsokára lesz az a futóverseny. Megnézzük?
- Csak ha lesz időnk…sietni kell. – ellökte magától Karin-t.
- Na, ez az a Sasuke, akit én ismertem.
- De az előző volt az igazi. Akkor majd én később megyek. Te csak menj előre!
- Oké, főnök. De ugye nem jössz egy hét múlva!
- Csak két órával később.
Eközben Naruto, Sakura, és Sai a Hullámok földjéhez értek. Út közben Sai-t is beavatták az ügybe.
- Kezdek félni tőled, Sakura-chan. – mondta Naruto. – Először kiderül, hogy nem is konohai vagy, majd, hogy egy eléggé különleges klán tagja vagy. Mi jöhet még?
- Ha megmutatom, viseld a következményét!
- Nekem nyolc, kíváncsian várom.
- Kumiko, gyere!
Hirtelen Sakura háta mögött egy nő állt. A haja fekete színű volt, elöl tincsekkel, a homloka teljesen el volt takarva, hátul pedig felkontyolva hordta a haját. A ruhája hosszú, kék színű volt, fekete szeme egy kicsit Gaara szemére hasonlított. Amikor Naruto meglátta, elcsodálkozott. Ilyenre azért nem számított..
- Emberidézés? Ez meg hogy lehet?
- Nem, nem te csacsi! Ez egy olyan…hogy is mondjam…az én belső énem!
- Wow! Ezt nem hittem volna rólad!
- Igazából nem így kéne kinéznie. Nem is hasonlít rám. Elég sok a nézeteltérésünk.
- Szóval akkor maguktól döntenek?
- Természetesen. De tőlünk függenek. Magyarul, ha én meghalok, és nem adom át senkinek sem, akkor neki is kampec. És természetesen csak klánon beüli embereknek tudnám továbbadni. Persze egy év múlva merte bevallani, hogy a Kekkei-genkai-a elveszett, és hogy semmi haszna nincs. Már nagyon furcsálltam, hogy nem igazán mentek a jutsuk, azt hittem selejt vagyok, vagy valahogyan nem örököltem a képességeket. A legérdekesebb az, hogy a chakrája zöld lenne, bár ez mellékes. Állítólag a chakra színe is jelent valamit, hogy milyen erős, és a sűrűséget is mutatja, de a zöld…azt nem tudom, hogy milyen erős. Annyit tudok, hogy Maatsuma-nak fekete chakrája van. Ez az egyik legerősebb fajta. Négy féle színű chakra van: Kék, Zöld, valamint Fekete, és Fehér. A Kék, és Zöld chakra mondhatni: gyenge. Viszont a Fehér, és a Fekete: Az nem semmi! Bár a Fekete és Fehér szín között is van eltérés, de azt nem lehet megállapítani, hogy melyik az erősebb. A Kék és a Zöldnél természetesen a Zöld, hiszen mindenki chakrája Kék. De ez hülyeség. A klánom tekercse tele van még ilyen idióta dolgokkal. Aki Fehér chakrát akar, színezze ki festékkel!
- Várj! – szólt közbe Naruto. – Azt akarod mondani, hogy a chakra láthatóvá válik neked?
- Csak ha akarom. De igyekszem elkerülni. Ha láthatóvá válik, akkor nagyon kiszámítható, hogy melyik jutsura készülök éppen. Persze a láthatóságnak van haszna, de még nem igazán találtam. De mindegy, volt zöld, nincs zöld.
- Értem. – mondta Naruto. – Szóval még tudnál mást is mutatni, ha ez nem történt volna.
- Egyébként Sakura, miért is hívtál? Lesz végre valami izgalmas harc? Ugye szétrúgjuk Maatsuma seggét! Végreeee! Csak erre a napra vártam!
- Kumiko, a szétrúgásra még várnod kell. Csak be akartalak mutatni két barátomnak.
- Mi? De…nem azt mondtad, hogy titokban maradok? Te…te áruló! És ezért ébresztettél fel? Na megállj!
- Kumiko, higgadj le!
- Bocsánat.
- Szóval, először akkor a hullámok földjén kérünk segítséget. Igaz?
- Igen. – felelte Sai. – De ki beszél a Mizukage-val?
- Ezt bízd csak rám! – mondta Naruto. – Az biztos, hogy ha engem meglátnak, nem fogják kétszer meggondolni, hogy segítsenek-e.
- Narutonak most az egyszer igaza van. – felelte Sakura. – Itt ő vált hőssé.
- A megbeszélés előtt beugrunk valahova? – nyögte Naruto. – Éhes vagyok.
Közben az Akatsukiban Tobi fel-alá járkált, türelmetlenül. Mindenki Sasuke-t várta. Mélységes csönd volt, csak a falióra ketyegett lustán, ami egy hete 4 óra 7 percet mutatott. A mélységes csendet Zetsu törte meg.
- Hol van már Sasuke? Már rég itt kellene lennie.
- Türelem Zetsu-san, türelem! – nyugtatta Tobi, majd pár másodperc múlva felsóhajtott. – Sasuke, hol vagy már?
- Ha figyeltél volna rám, akkor mind ez nem történt volna meg, Tobi. – mondta Karin. – Nem egy két törzsű fánál találkoztunk volna a folyó partján, hanem a hét ölű fánál. Tudod, aminek olyan vastag a törzse, hogy olyan hét ember éri körbe.
- Jól van, jól van. Legközelebb figyelek. Halljátok? Jön valaki. Ez biztosan ő lesz!
- Elnézést a késésért! – rohant be Sasuke az ajtón.
- Semmi baj. Miért is hívtál minket?
- Az a helyzet, hogy…a megbízónk egy eléggé kellemetlen személy, és…
- Ezt már mi is észrevettük. – vágott közbe Karin.
- Várj! És, ha segítünk neki, lehet, hogy pont azt tesszük, amit nem igazán kéne. Mit is ígért cserébe?
- Mit- mit? Nekünk mit szoktak ígérni? – kérdezte Tobi.
- Pénzt…de Maatsuma nem a szava tartás mestere.
- Értem. Sakura róla beszélt, igaz? És ezek után még segíteni is akarsz neki. – mondta Tobi. – Leüt, én meg a te csapatodat meglátom egy fához kötözve. Gondolom el is mondtad, hogy hol van a búvóhelyünk, és pár perc múlva már jön is az ANBU, és mindenkinek lőttek! Kivéve nekem.
- Mi? Nem! Egyszerűen csak megígértem neki, hogy segítek legyőzni Maatsuma-t, és…
- És?
- És ennek már 13 éve.
- Állj! Három évesen már ilyeneket ígérgettél össze-vissza?
- Nem össze-vissza. Komolyan gondoltam. Ti nem láttátok mi történt vele. Bár én sem, de elmondta. És mielőtt kételkednétek, be is tudta bizonyítani!
- Az nem semmi. 13 éve teljesen bele vagy esve egy rózsaszín hajú lányba. – mondta Tobi.
- Mi? Nem!
- Igaza van! – mondta Karin. – A konohaiak már nem a barátai. Legalábbis előttünk mindig ezt mondja. – Sasuke-ra nézett.
- Pontosan.
- Értem. – mondta Tobi. – Szóval utálod őket.
- Igen.
- De közben tetszik onnan egy lány, aki nem más, mint “Sakura-chan”. Te sem vagy egy százas. – mondta Tobi.
- Pontosan…mi? NEM!!! Én-én nem...nem is szólítom így. Ez már tényleg nevetséges. Ez a nagy Akatsuki.
- És mi van azzal, hogy… - Karin Sasuke füléhez hajolt. – Kawaii Sakura-chan, meg édes Sakura-chan? Csillogó zöld szem, kedves mosoly, és most is csak rád vár. Hát nem gyönyörű, és aranyos? Na, mit gondolsz róla? Ugye, hogy tetszik!
- Hááát… - Sasuke elpirult, majd hirtelen elugrott Karintól. – Mi? Karin! Te meg miről beszélsz? Itt mindenki meghülyült?
- Bocsánat Sasuke-sama. Csak...na, lazulj már!
- Most segítünk nekik, vagy ilyen sületlenségeken vitatkozunk? Már rég a Tea országában kéne lennünk!
- Jól van Casanova, segítünk a barátnődön. – mondta Tobi.
- Ő nem a barátnőm. És ne hívj Casanova-nak!
- Rendben, jól van. Zetsu-san, te mit gondolsz?
- Oké, segíthetünk. De…ugye nem kell még egyszer a Fű országába menni? Most is a válasz a metszőolló volt.
- Hallottad Rómeó, mindenki benne van. – bosszantotta tovább Tobi. - Megvárjuk a csapat másik felét, és máris indulunk.
- Nem lehetne az igazi nevemen szólítani?
- Dehogynem…de…mi is az?
- Kész! Végeztem! 10 perc múlva találkozunk. Ha bárkinek ezt elmondjátok…
- Tudom, ciki lesz. Nyugi, nem nagy égés, ha tetszik valaki. – mondta Karin.
- De…jól van, kösz Tobi, köszönöm szépen! Most megvan már a hónap témája, van miről beszélgetni. Megvan a móka, kacagás, lehet röhögni. Egy vele a gond: Hogy egyáltalán nem igaz!
- Na, mit vegyünk fel? – kérdezte Karin.
- Normális ruhát! Akatsuki egyenruháról, és Orochimaru-féle pizsamáról szó sem lehet!
- Pizsama? Ezt a dumát meg honnan szedted?
- Nem mindegy? Mint mondtam: tíz percetek van. Csak semmi gonoszkodás!
- Most azt akarod mondani, hogy jópofizzunk Sasuke-sama?
- Igen Karin. Miért?
- De…de…
- Nekem nem nehéz! Tobi jó fiú! – örvendezett Tobi.
- Na, persze. Ki is támadt rá az első Hokage-ra?
- Te most kételkedsz bennem?
- Igen Tobi.
- De…Tobi jó fiú. – mondta letörten Tobi.
- Remek. Egy kannibál, egy depressziós Uchiha, egy pletykafészek, és még a többi agyilag károsult ember akar segíteni a falvakon! – sóhajtott Sasuke. - Idiótákkal vagyok körülvéve!
- Hogy mi? De…ki is a pletykafészek? – kérdezte Karin. – Zetsu a kannibál, Tobi most esett depresszióba, akkor…Sasuke-sama, rólam té-tényleg ezt gondolod?
- Javítok: Egy még depressziósabb pletykafészek. Te jó ég! Hosszú út lesz.
Sasuke kivánszorgott az ajtón. Nem hitte volna, hogy ilyen késő van. A hold már elég magasan járt. Éjfél körül lehetett. Mire a többiek kivánszorognak az ágyból, hogy elinduljanak, reggel lesz. Leült egy patak partjára. A víz elég nyugodt volt, és tiszta. A víz tükrében nem csak magát látta. Mintha lett volna valaki mögötte. Fekete haja volt, mint neki. Fekete szeme kedvesen mosolygott felé. Itachi volt. Sasuke csak nézte a vizet. Ekkor Itachi megmozdult, és öccse vállára tette a kezét. Sasuke erre megfordult, de nem volt ott senki. Csak ő volt egymaga. De hogyan is lehetne ott vele a bátyja? Ő ölte meg, a bátyja rég halott volt. Nem hitte volna, hogy ennyire hiányzik neki. Pedig most szüksége lenne rá. Maatsuma járt a fejében. Még sohasem találkozott vele. Tényleg olyan erős? És tényleg...így titokban tudott maradni? Hogy lehetséges ez? Sakura biztosan kész, hogy küzdjön ellene? És ő biztosan tud majd neki segíteni? Már nem értette mi van vele. Mindig azt mondta, hogy Naruto-t meg akarja ölni, és, hogy számára már ők nem léteznek. De amikor Sakura elmondta neki az esetet, meggondolta magát. Hogy lehet az, hogy ők még mindig egy csapat? Ekkor eszébe jutott a Csengős próba. Kakashi pont erre tanította őket. Hogy legyenek egy csapat, és ne hagyják ott egymást. És most: A csapat teljesen szétszakadt. De minek is foglalkozik ezzel? Ő már rég nem a csapat tagja. Nem is tartozik oda. Hirtelen a háta mögött megszólalt egy hang:
- Sasuke, indulhatunk. – Pain volt az. Sasuke felállt, és a többiekre nézett. Mindenki készen állt a feladatra.
- Végre! Na, így már mindenki normális. Az Akatsukisok azonnal menjenek Konohába. Így a legjobb – mondta Sasuke.
- Rendben. – mondta Tobi. – De...biztos, hogy be fognak minket engedni?
- Majd Tsunade-nál lerendezitek. Semmi harc! Rendben? Karin, Juugo, Suigetsu, mi megyünk tovább.
- Hova? – kérdezte Suigetsu.
- A Tea országába.
- Kezdek félni tőled, Sakura-chan. – mondta Naruto. – Először kiderül, hogy nem is konohai vagy, majd, hogy egy eléggé különleges klán tagja vagy. Mi jöhet még?
- Ha megmutatom, viseld a következményét!
- Nekem nyolc, kíváncsian várom.
- Kumiko, gyere!
Hirtelen Sakura háta mögött egy nő állt. A haja fekete színű volt, elöl tincsekkel, a homloka teljesen el volt takarva, hátul pedig felkontyolva hordta a haját. A ruhája hosszú, kék színű volt, fekete szeme egy kicsit Gaara szemére hasonlított. Amikor Naruto meglátta, elcsodálkozott. Ilyenre azért nem számított..
- Emberidézés? Ez meg hogy lehet?
- Nem, nem te csacsi! Ez egy olyan…hogy is mondjam…az én belső énem!
- Wow! Ezt nem hittem volna rólad!
- Igazából nem így kéne kinéznie. Nem is hasonlít rám. Elég sok a nézeteltérésünk.
- Szóval akkor maguktól döntenek?
- Természetesen. De tőlünk függenek. Magyarul, ha én meghalok, és nem adom át senkinek sem, akkor neki is kampec. És természetesen csak klánon beüli embereknek tudnám továbbadni. Persze egy év múlva merte bevallani, hogy a Kekkei-genkai-a elveszett, és hogy semmi haszna nincs. Már nagyon furcsálltam, hogy nem igazán mentek a jutsuk, azt hittem selejt vagyok, vagy valahogyan nem örököltem a képességeket. A legérdekesebb az, hogy a chakrája zöld lenne, bár ez mellékes. Állítólag a chakra színe is jelent valamit, hogy milyen erős, és a sűrűséget is mutatja, de a zöld…azt nem tudom, hogy milyen erős. Annyit tudok, hogy Maatsuma-nak fekete chakrája van. Ez az egyik legerősebb fajta. Négy féle színű chakra van: Kék, Zöld, valamint Fekete, és Fehér. A Kék, és Zöld chakra mondhatni: gyenge. Viszont a Fehér, és a Fekete: Az nem semmi! Bár a Fekete és Fehér szín között is van eltérés, de azt nem lehet megállapítani, hogy melyik az erősebb. A Kék és a Zöldnél természetesen a Zöld, hiszen mindenki chakrája Kék. De ez hülyeség. A klánom tekercse tele van még ilyen idióta dolgokkal. Aki Fehér chakrát akar, színezze ki festékkel!
- Várj! – szólt közbe Naruto. – Azt akarod mondani, hogy a chakra láthatóvá válik neked?
- Csak ha akarom. De igyekszem elkerülni. Ha láthatóvá válik, akkor nagyon kiszámítható, hogy melyik jutsura készülök éppen. Persze a láthatóságnak van haszna, de még nem igazán találtam. De mindegy, volt zöld, nincs zöld.
- Értem. – mondta Naruto. – Szóval még tudnál mást is mutatni, ha ez nem történt volna.
- Egyébként Sakura, miért is hívtál? Lesz végre valami izgalmas harc? Ugye szétrúgjuk Maatsuma seggét! Végreeee! Csak erre a napra vártam!
- Kumiko, a szétrúgásra még várnod kell. Csak be akartalak mutatni két barátomnak.
- Mi? De…nem azt mondtad, hogy titokban maradok? Te…te áruló! És ezért ébresztettél fel? Na megállj!
- Kumiko, higgadj le!
- Bocsánat.
- Szóval, először akkor a hullámok földjén kérünk segítséget. Igaz?
- Igen. – felelte Sai. – De ki beszél a Mizukage-val?
- Ezt bízd csak rám! – mondta Naruto. – Az biztos, hogy ha engem meglátnak, nem fogják kétszer meggondolni, hogy segítsenek-e.
- Narutonak most az egyszer igaza van. – felelte Sakura. – Itt ő vált hőssé.
- A megbeszélés előtt beugrunk valahova? – nyögte Naruto. – Éhes vagyok.
Közben az Akatsukiban Tobi fel-alá járkált, türelmetlenül. Mindenki Sasuke-t várta. Mélységes csönd volt, csak a falióra ketyegett lustán, ami egy hete 4 óra 7 percet mutatott. A mélységes csendet Zetsu törte meg.
- Hol van már Sasuke? Már rég itt kellene lennie.
- Türelem Zetsu-san, türelem! – nyugtatta Tobi, majd pár másodperc múlva felsóhajtott. – Sasuke, hol vagy már?
- Ha figyeltél volna rám, akkor mind ez nem történt volna meg, Tobi. – mondta Karin. – Nem egy két törzsű fánál találkoztunk volna a folyó partján, hanem a hét ölű fánál. Tudod, aminek olyan vastag a törzse, hogy olyan hét ember éri körbe.
- Jól van, jól van. Legközelebb figyelek. Halljátok? Jön valaki. Ez biztosan ő lesz!
- Elnézést a késésért! – rohant be Sasuke az ajtón.
- Semmi baj. Miért is hívtál minket?
- Az a helyzet, hogy…a megbízónk egy eléggé kellemetlen személy, és…
- Ezt már mi is észrevettük. – vágott közbe Karin.
- Várj! És, ha segítünk neki, lehet, hogy pont azt tesszük, amit nem igazán kéne. Mit is ígért cserébe?
- Mit- mit? Nekünk mit szoktak ígérni? – kérdezte Tobi.
- Pénzt…de Maatsuma nem a szava tartás mestere.
- Értem. Sakura róla beszélt, igaz? És ezek után még segíteni is akarsz neki. – mondta Tobi. – Leüt, én meg a te csapatodat meglátom egy fához kötözve. Gondolom el is mondtad, hogy hol van a búvóhelyünk, és pár perc múlva már jön is az ANBU, és mindenkinek lőttek! Kivéve nekem.
- Mi? Nem! Egyszerűen csak megígértem neki, hogy segítek legyőzni Maatsuma-t, és…
- És?
- És ennek már 13 éve.
- Állj! Három évesen már ilyeneket ígérgettél össze-vissza?
- Nem össze-vissza. Komolyan gondoltam. Ti nem láttátok mi történt vele. Bár én sem, de elmondta. És mielőtt kételkednétek, be is tudta bizonyítani!
- Az nem semmi. 13 éve teljesen bele vagy esve egy rózsaszín hajú lányba. – mondta Tobi.
- Mi? Nem!
- Igaza van! – mondta Karin. – A konohaiak már nem a barátai. Legalábbis előttünk mindig ezt mondja. – Sasuke-ra nézett.
- Pontosan.
- Értem. – mondta Tobi. – Szóval utálod őket.
- Igen.
- De közben tetszik onnan egy lány, aki nem más, mint “Sakura-chan”. Te sem vagy egy százas. – mondta Tobi.
- Pontosan…mi? NEM!!! Én-én nem...nem is szólítom így. Ez már tényleg nevetséges. Ez a nagy Akatsuki.
- És mi van azzal, hogy… - Karin Sasuke füléhez hajolt. – Kawaii Sakura-chan, meg édes Sakura-chan? Csillogó zöld szem, kedves mosoly, és most is csak rád vár. Hát nem gyönyörű, és aranyos? Na, mit gondolsz róla? Ugye, hogy tetszik!
- Hááát… - Sasuke elpirult, majd hirtelen elugrott Karintól. – Mi? Karin! Te meg miről beszélsz? Itt mindenki meghülyült?
- Bocsánat Sasuke-sama. Csak...na, lazulj már!
- Most segítünk nekik, vagy ilyen sületlenségeken vitatkozunk? Már rég a Tea országában kéne lennünk!
- Jól van Casanova, segítünk a barátnődön. – mondta Tobi.
- Ő nem a barátnőm. És ne hívj Casanova-nak!
- Rendben, jól van. Zetsu-san, te mit gondolsz?
- Oké, segíthetünk. De…ugye nem kell még egyszer a Fű országába menni? Most is a válasz a metszőolló volt.
- Hallottad Rómeó, mindenki benne van. – bosszantotta tovább Tobi. - Megvárjuk a csapat másik felét, és máris indulunk.
- Nem lehetne az igazi nevemen szólítani?
- Dehogynem…de…mi is az?
- Kész! Végeztem! 10 perc múlva találkozunk. Ha bárkinek ezt elmondjátok…
- Tudom, ciki lesz. Nyugi, nem nagy égés, ha tetszik valaki. – mondta Karin.
- De…jól van, kösz Tobi, köszönöm szépen! Most megvan már a hónap témája, van miről beszélgetni. Megvan a móka, kacagás, lehet röhögni. Egy vele a gond: Hogy egyáltalán nem igaz!
- Na, mit vegyünk fel? – kérdezte Karin.
- Normális ruhát! Akatsuki egyenruháról, és Orochimaru-féle pizsamáról szó sem lehet!
- Pizsama? Ezt a dumát meg honnan szedted?
- Nem mindegy? Mint mondtam: tíz percetek van. Csak semmi gonoszkodás!
- Most azt akarod mondani, hogy jópofizzunk Sasuke-sama?
- Igen Karin. Miért?
- De…de…
- Nekem nem nehéz! Tobi jó fiú! – örvendezett Tobi.
- Na, persze. Ki is támadt rá az első Hokage-ra?
- Te most kételkedsz bennem?
- Igen Tobi.
- De…Tobi jó fiú. – mondta letörten Tobi.
- Remek. Egy kannibál, egy depressziós Uchiha, egy pletykafészek, és még a többi agyilag károsult ember akar segíteni a falvakon! – sóhajtott Sasuke. - Idiótákkal vagyok körülvéve!
- Hogy mi? De…ki is a pletykafészek? – kérdezte Karin. – Zetsu a kannibál, Tobi most esett depresszióba, akkor…Sasuke-sama, rólam té-tényleg ezt gondolod?
- Javítok: Egy még depressziósabb pletykafészek. Te jó ég! Hosszú út lesz.
Sasuke kivánszorgott az ajtón. Nem hitte volna, hogy ilyen késő van. A hold már elég magasan járt. Éjfél körül lehetett. Mire a többiek kivánszorognak az ágyból, hogy elinduljanak, reggel lesz. Leült egy patak partjára. A víz elég nyugodt volt, és tiszta. A víz tükrében nem csak magát látta. Mintha lett volna valaki mögötte. Fekete haja volt, mint neki. Fekete szeme kedvesen mosolygott felé. Itachi volt. Sasuke csak nézte a vizet. Ekkor Itachi megmozdult, és öccse vállára tette a kezét. Sasuke erre megfordult, de nem volt ott senki. Csak ő volt egymaga. De hogyan is lehetne ott vele a bátyja? Ő ölte meg, a bátyja rég halott volt. Nem hitte volna, hogy ennyire hiányzik neki. Pedig most szüksége lenne rá. Maatsuma járt a fejében. Még sohasem találkozott vele. Tényleg olyan erős? És tényleg...így titokban tudott maradni? Hogy lehetséges ez? Sakura biztosan kész, hogy küzdjön ellene? És ő biztosan tud majd neki segíteni? Már nem értette mi van vele. Mindig azt mondta, hogy Naruto-t meg akarja ölni, és, hogy számára már ők nem léteznek. De amikor Sakura elmondta neki az esetet, meggondolta magát. Hogy lehet az, hogy ők még mindig egy csapat? Ekkor eszébe jutott a Csengős próba. Kakashi pont erre tanította őket. Hogy legyenek egy csapat, és ne hagyják ott egymást. És most: A csapat teljesen szétszakadt. De minek is foglalkozik ezzel? Ő már rég nem a csapat tagja. Nem is tartozik oda. Hirtelen a háta mögött megszólalt egy hang:
- Sasuke, indulhatunk. – Pain volt az. Sasuke felállt, és a többiekre nézett. Mindenki készen állt a feladatra.
- Végre! Na, így már mindenki normális. Az Akatsukisok azonnal menjenek Konohába. Így a legjobb – mondta Sasuke.
- Rendben. – mondta Tobi. – De...biztos, hogy be fognak minket engedni?
- Majd Tsunade-nál lerendezitek. Semmi harc! Rendben? Karin, Juugo, Suigetsu, mi megyünk tovább.
- Hova? – kérdezte Suigetsu.
- A Tea országába.
Eközben Naruto, Sakura, és Sai a Hullámok földjéről továbbmentek szintén a Tea országába. Sikeresen szövetséget kötöttek a Ködfaluval. A Tea országa egy kicsit messzebb volt onnan, de egy napos gyaloglásnál nem nagyon lehetett több az út.
- Naruto, te idióta! Minek kellett a Mizukage-val üvöltöznöd?
- Sakura-chan, tudod jól, hogy utálom, ha úgy néznek rám, mint egy korcsra.
- De nem úgy nézett rád, mint egy korcsra. – mondta Sai. – Inkább, mint egy nagy emberre. De úgy tűnt, nem a régi küldetésetek miatt nézett úgy rád. Valami más miatt.
- Valamit hadart, hogy mittomén kinek a fia vagyok, de mindegy, nem fontos. Akkor most megállás nélkül megyünk tovább. Igaz?
- Pontosan. Ott pihenünk egy kicsit. Elvégre a Tea országa egy turistaparadicsom. És, ha jól tudom, holnap lesz a futóverseny, szóval, hiába van késő, muszáj megállás nélkül mennünk.
- Sakura-chan, te nagyon akarsz valamit Sasuke-tól, igaz?
- Nem, csak, hogy egy kicsit összehangolódjon a két csapat. Akkor tudunk jól együttműködni. És ahhoz barátkozni kell. És hogyan lehet barátkozni egyszerre több emberrel? Ha közös programokra megyünk!
- Hú, ez nem volt benne a könyvemben. – mondta Sai. – Biztosan ez jó ötlet?
- Dobd már el azt a buta könyvet Sai! – mondta Naruto.
- De...akkor hogyan...
- Hogyan barátkozzál? – kérdezte Sakura. – Ezt akartad kérdezni, igaz? Csak kérdezz minket. Vagy nem is! Csak egyszerűen kedvesnek, és őszintének kell lenned! Bár az őszinteséget nem úgy kell érteni, hogy, ha valaki csúnya, vagy kicsit buta, akkor azt hangsúlyozni kell, hanem...
- Hanem?
- Nem is tudom. Egyszerűen csak légy kedves!
- Kedves? Talán menni fog.
- Sakura-chan, te biztos vagy benne, hogy Sasuke nem lógott meg?
- Teljesen. Ha nem bíztam volna benne, nem engedtem volna, hogy elmenjen.
- Te, és a te megérzéseid. Sakura-chan, ne viccelj már!
- Mondtál valamit? – förmedt rá Sakura.
- Semmi, semmi, csak...csak...hé, most jó felé megyünk? Sai?
- A térkép szerint...a térkép szerint...
- Na? – kérdezték egyszerre.
- Hihi...nem.
- Te jó ég! Naruto, miért nem figyeltél oda? – kérdezte Sakura.
- Mi? A te ötleted volt ez az egész küldetés, úgyhogy velem ne kiabálj, jó?
- Nem én találtam ki, hanem Tsunade-sama!
- Nem mindegy? Az a vén banya is hülyén adta meg az útvonalat: Ködfalu, Tea országa, Sziklák közt rejtőző falu, Villámok országa. Semmi logika!
- De van benne. – mondta Sai. – Ha mindig a legközelebbi falu felé megyünk, az ellenség bármikor ránk találhat. Viszont, ha össze-vissza megyünk, akkor nem biztos, hogy ránk találnak.
- Sai, ne mondd, hogy ez a te ötleted volt! Sakura-chan, ahelyett, hogy engem pofozol, neki kéne lekeverni egyet. Már most alig állok a lábamon!
- Figyelj Naruto, lehet, hogy sokkal fárasztóbb az út, de legalább kilencven százalék, hogy élve visszajutunk.
- Na, itt álljunk meg! Sai, be tudod határolni, hogy körülbelül hol lehetünk?
- Ő, máris Sakura! Itt vagyunk egy erdőben, itt van egy folyó, és a közelben kell lennie egy vadászháznak...ez így nem jó!
- És te voltál ANBU-harcos? Hogy lehet valaki ANBU, ha még a térképen sem igazodik el??? – kérdezte Naruto.
- Figyelj, te igazodj el egy ilyenen! Az ott egy hegyet, vagy a szétkenődött tintát akarja jelezni? – mondta Sai, és rámutatott a térképre.
- Úgy tűnik, a térkép nem lesz hasznunkra. – mondta Sakura. – Felmászok egy fára, és körülnézek. Addig itt lent várjatok!
- Sakura-chan, biztos, hogy ez jó ötlet? Az a Genjutsu után...nem fogsz megint lezuhanni?
- Egy Genjutsutól még nem hátrálhatok meg. Mindjárt jövök.
- Oké nagyokos, te tudod. Emlékszel még hogyan kell feloldani a Genjutsut?
- Sai, fogd be! Sakura-chan tud vigyázni magára.
- A faluban is ezt mondtad. Ha Sasuke nem tér magához, neki annyi.
- Azt hiszem megvan az út! – kiáltott fentről Sakura. – Dél felé kell mennünk.
- Jó, hogy mondod! Az iránytű eltörött. – kiáltotta Naruto.
- Attól még oda találunk. Már csak olyan két órányi gyaloglás. Nem bonyolult az út. Csak a főúton kell mennünk. És egyébként is: egy igazi ninjának nem kell iránytű.
- Szuper! És lejössz még ma, vagy készítesz egy újabb térképet?
- Máris megyek. El az útból!
- Sakura, most meg mit akarsz?
- Szerinted mit, Sai? Leugrik! – mondta Naruto.
- Te jó ég! Biztos vagy ebben? – a háta mögött megjelent Sakura.
- Egészen biztos. Akkor, két óra alatt a Tea országában leszünk.
- Életveszélyes. – súgta Sai Narutonak.
- Nekem mondod? Egy pár halálos sebet már ejtett rajtam. Például amikor a Perverz Remetével visszamentem a faluba. Semmit sem változott.
- Jaj nekem! De jó, hogy én nem piszkálom!
- Én sem szoktam piszkálni, de megvan a magam véleménye. Például: Sasuke-ról. Nem hittem volna, hogy őt fogja keresni ezek után.
- Ő volt az egyetlen Naruto, aki tudott rajtam kívül az esetről. Ha a világ végén lett volna, akkor sem álltam volna meg. Furcsa, hogy ilyen hamar összefutottunk. De tényleg, hogyan találtál rá?
- Ugye felvettem egy maci alakját, és elkezdtem kutatni az erdőben. Ekkor megláttam Sasuke csapatát, akik egy fához voltak kötözve. Elég rosszul állt a szénájuk. Sasuke nem volt ott, ezért gondoltam, ő ép bőrrel megúszta, és elkezdtem keresni. Olyan kilenc körül megálltak Tobival egy fánál, és ott is ragadtak...innen tudod.
- Értem. Ez bizony csak szerencse volt. Szerinted ők odaértek már?
- Nem hiszem. Attól függ, kinél van térkép.
- Biztosan tudják az útvonalat. Sasuke sok helyen járt. A kis csavargó. – Sai remélte, ezzel egy kicsit beletapos Sakura önérzetébe, de most nagyon mellément.
- Sai nem mond hülyeséget. Biztosan nem tévednek el, mint mi.
- Karin, megvan az út? – kérdezte Sasuke.
- Nincs. Ebben a sötétségben semmit sem lehet látni.
- Semmi városi fény? Vagy bármi? Semmi?
- Az égvilágon nincs semmi.
- A fenébe! – kiáltott fel Suigetsu. – Minek kell oda mennünk? Előbb, vagy utóbb úgy is Konohában kötünk ki.
- Suigetsu, Sasuke-samanak Sakura-val kell haladnia. Együtt kell működniük. – mondta Karin. – Azt mondják, a pillangó is mindenhonnan megtalálja a párját.
- Egész úton ezt fogom hallgatni igaz? – kérdezte Sasuke.
- Miért? Hát nem így van? Így tökéletes a természet! – folytatta Karin álmodozva. – Mindenki megtalálja a párját! És sosem szakadnak el egymástól! Mint mondtam: a pillangó is megtalálja a párját. Bárhol is van. Na, hallgass csak a megérzéseidre Sasuke-sama, és megtalálod az utat.
- Rendben...azt érzem, hogy, ha továbbra is csak erről tudsz beszélni, biztosan megtalálod a legrövidebb utat a halálhoz!
- Most nagyon sikerült felbosszantani. – mondta Juugo. – Ez is ritka eset. De mi is a vita témája?
- Hagyjuk, nem érdekes. Karin, találtál valamit?
- Még mindig semmi...de, várjunk csak! ott az erdőben van valaki! Mindjárt jövök.
Karin rohant, ahogy csak tudott. Egyre jobban érezte a célszemélyek chakráját. Akiket látott, nem volt más, mint Sakura. Utána rohant Naruto, és Sai. Eléjük ugrott.
- Na, végre megvagytok! Kicsit eltévedtünk. Ebben a sötétben semmit sem lehet látni. Tudjátok merre kell menni?
- Persze. Nemrég találtuk meg az utat. Hívd ide a többieket!
- Rendben. Itt várjatok, mindjárt jövünk.
Rohant vissza Sasuke-hoz.
- Sakura ránk vár.
- Megtaláltad őket? – kérdezte Juugo.
- Aha, de siessünk! Nincsenek messze.
- Látod Karin, ennyit a te „pillangós” dumádról. – mondta Sasuke.
- De Sasuke-sama. Ez a te ötleted volt. Ha nem mondod, hogy másszak fel egy fára, sose látjuk meg! Én mondtam! A pillangó-mindig-megtalálja-a-párját. Gondolom, alig várod, hogy lássad.
- Egy valamit várok: Hogy szállj le rólam. De ennek az esélye nagyon kicsi.
- Na, már itt is vagytok? – csodálkozott Naruto. – Sasuke, te aztán kitettél magadért. Hogyan beszélted rá őket?
- Ne is kérdezd...
- Indulhatunk? Sakura, vezess minket! – mondta Suigetsu.
- És Sasuke, te mész mellette. – mondta Karin, és egy határozott mozdulattal odalökte Sakura mellé. Sasuke rezzenéstelen arccal ment tovább.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Sasuke Sakura-tól.
- Miben?
- Hogy...most...le tudod győzni Maatsuma-t.
- A jutsum már majdnem kész.
- Majdnem?
- Hiányzik belőle valami. Úgy érzem, így nem elég erős.
- Viccelsz? Hány éve dolgozol rajta? 5? 6?
- 10 éve...de mégis...még nagyon veszélyes. És fejletlen.
- A klánod egyik legerősebb jutsujából egy tiltott jutsu-t alkottál?
- Nagyon úgy tűnik...lehet, hogy vissza kéne mennem. Hogy többet tudjak.
- Vissza? Mégis mire gondolsz?
- Vissza...az Ezer jég országába.
- Oda? De hát az nagyon messze van, az út pedig...
- Tudom, veszélyes. De...így nem tudom befejezni a jutsu-t. többet kell tudnom magamról. A klán tekercse oda van elrejtve. Bár nem hiszem, hogy az segít.
- Dehogynem segítene, de, ez őrültség. Az utat az nehezíti, hogy gyalog kell menni. Méghozzá a kontinensen kívül van. Egy csomó hegyet kellene másznod, és nem tudni ki támad rád.
- De, így nem tudom befejezni.
- Akkor majd legyőzöd mással.
- Lehet, hogy még a Chidori sem végezne vele.
- Találkoztál vele amíg távol voltam?
- Nem...de a Genjutsu-t biztosan ő csinálta. Ott volt...láttam.
- És ezt miért csak most mondod? Ha előbb tudom, akkor inkább nem mentem volna el.
- Látod, itt vagyok, nem esett bajom.
- Figyelj, akár hiszed, akár nem, de a Taka-t is megtámadta.
- Mikor?
- Amikor megtaláltál.
- Mit akart?
- Fogalmam sincs. – hazudta Sasuke. Nem akarta elmondani Sakura-nak a megbízást. Eközben már közel jártak a Tea országához.
- Meg kéne állnunk. – mondta Sai. – Nem lenne szerencsés éjszaka bemenni a városba.
- Sai-nak igaza van.– mondta Naruto. – Főleg, hogy van velünk egy elmebeteg elveszett ninja az ő dilis csapatával.
- Elmebeteg? – fordult meg Sasuke.
- Ne is törődj vele! Nem álltunk meg ebédelni, úgyhogy most meg van sértődve. – nyugtatta Sakura.
- Nicsak, kit látnak szemeim! – szólalt meg előttük egy ismerős hang. Egy férfi volt. Rövid ősz haja tükrözte a telihold fényét.
- Wasabi-sama? Mit keresel itt? – kérdezte Naruto.
- Csak sétálgatok egy kicsit. És ti? Alig ismerek rátok! látom népes csapatot hoztatok össze.
- Csak átutazóban vagyunk. – felelte Naruto. – Egyébként, mi újság pajtás?
- Naruto, csak tisztelettel! – szólt rá Sasuke.
- Semmi baj! Egész jól tartom magam, köszönöm. – majd odament Sai-hoz. – Téged még nem ismerlek. Mi a neved?
- Sai vagyok, uram.
- Örvendek. Gyertek be! Tudok adni szállást.
- Köszönjük, de...
- Mi az, hogy de? Itt álltok a kapu előtt, és nem léptek be? Úgyis mindjárt reggel van. Egyébként megnézitek a nagy eseményt?
- Persze! – kiáltott Naruto. – Azért jöttünk.
Bementek a kapun. Az egész város nyüzsgött még éjszaka is. Mindenki a versenyre készülődött. Karin hirtelen odafordult Suigetsu-hoz.
- El kéne mondani neki, nem? – kérdezte. Az arca tele volt bűntudattal
- Inkább ne! – felelte. – Látod, most egy kicsit boldogabbnak tűnik. Ne rontsuk el! És egyébként is: biztosan nem gondolta komolyan, amit mondott.
- Te nem voltál ott a megbeszélésen. És érzem, hogy követ valaki.
- Hogy?
- De ez nem chakra. Ahhoz túl erős. És túl sűrű.
- Túl sűrű? Na ne hülyéskedj már!
- Hé, ott hátul, - fordult meg Sasuke. – minden rendben?
- Persze! Mi baj lenne Sasuke-sama? Mi csak beszélgettünk. – mondta Suigetsu.
- Ennek örülök. A küldetés alatt nem akarok semmilyen vitát.
- Sasuke-kun. – szólt mellette Sakura.
- Mi az? Minden rendben?
- Nem igazán. Nem érzem jól magam.
Karin odavágódott Sakura mellé.
- Az a fáradtság! Nemsokára ledőlsz az ágyba, és egy kis alvás után kutyabajod lesz! – mondta.
- Nem Karin, köszönöm. Nem vagyok fáradt. De mégis...
- De mégis?
- Á, mindegy, nem fontos. Ne is törődjetek velem!
- Na, gyerekek, megérkeztünk. Aludjátok ki magatokat! – szólt közbe Wasabi. - A verseny után egy bált rendezünk. Szeretném, ha eljönnétek.
- Egy bál? – Sasuke nagyon csodálkozott a meghíváson. – Köszönjük, de nem fogadhatjuk el. Nagyon kell sietnünk, és...
- Sietni tudtok, de táncolni nem? Hol az a lázadás fiatalok?
- Azt sem tudjuk, mit vegyünk fel. – mondta Sakura. –Nincs semmilyen ruhánk ezen kívül.
- És jön a női duma... – sóhajtott Sasuke. – Sakura, tényleg tovább kéne mennünk!
- Azt majd megoldjuk. Na, elfogadjátok a meghívást? Lesz rizsgombóc, gyümölcszselé, ramen, minden, amit csak akartok.
- Ramen??? – ugrott fel Naruto. – Menjünk el! Lécci lécci lécciiiiii! –odaugrott Sasuke elé. Sasuke karba tett kézzel bámulta. Lemondóan sóhajtott.
- Jól van, nem bánom. Legyen. De semmilyen balhé nem lesz. Ugye, Karin???
- Ó, Sasuke-sama, te meg miről beszélsz? Majd ott fogunk táncolni a teremben, csupa romantika, és mindenki boldog.
- Ha bárki is kavar valamit, mondjon le róla, mert, egy rossz lépés, és már indulunk is!
- Na, akkor megbeszéltük? – kérdezte Wasabi. – Remek! Aludjátok ki magatokat! Jó éjszakát!
Mindenki keresett magának egy szobát. Sasuke fáradtan az ágyba dőlt. Becsukta a szemét, és nagy nehezen elaludt.
Sakura a nagynénjére gondolt. Nem tudott aludni. Az a furcsa érzés még mindig kerülgette. Mögötte váratlanul megjelent Kumiko.
- Most már igazán megpróbálhatnál elaludni! – mondta.
- Bocsi. De nem megy. Biztos vagy benne, hogy sikerülni fog a terv?
- Teljesen. Maatsuma utálja a meglepetéseket.
- A Kekkei-genkait, már több éve nem használtam. Mi van, ha nem élem túl?
- Jaj, ne légy már ilyen pesszimista! Biztosan menni fog! Bízz magadban, és menni fog. Tényleg, te is mész a bálba?
- Persze. Neked van valami ötleted?
- Mire?
- Hát, hogy...
- Hogy?
- Sasuke felkérjen.
- Lássuk, nekem van egy remek ötletem. De ez legyen csak meglepetés. Aludjál! Álmos vagyok, és miattad nem tudok aludni.
- Jól van, jól van. Jó éjt!
- Naruto, te idióta! Minek kellett a Mizukage-val üvöltöznöd?
- Sakura-chan, tudod jól, hogy utálom, ha úgy néznek rám, mint egy korcsra.
- De nem úgy nézett rád, mint egy korcsra. – mondta Sai. – Inkább, mint egy nagy emberre. De úgy tűnt, nem a régi küldetésetek miatt nézett úgy rád. Valami más miatt.
- Valamit hadart, hogy mittomén kinek a fia vagyok, de mindegy, nem fontos. Akkor most megállás nélkül megyünk tovább. Igaz?
- Pontosan. Ott pihenünk egy kicsit. Elvégre a Tea országa egy turistaparadicsom. És, ha jól tudom, holnap lesz a futóverseny, szóval, hiába van késő, muszáj megállás nélkül mennünk.
- Sakura-chan, te nagyon akarsz valamit Sasuke-tól, igaz?
- Nem, csak, hogy egy kicsit összehangolódjon a két csapat. Akkor tudunk jól együttműködni. És ahhoz barátkozni kell. És hogyan lehet barátkozni egyszerre több emberrel? Ha közös programokra megyünk!
- Hú, ez nem volt benne a könyvemben. – mondta Sai. – Biztosan ez jó ötlet?
- Dobd már el azt a buta könyvet Sai! – mondta Naruto.
- De...akkor hogyan...
- Hogyan barátkozzál? – kérdezte Sakura. – Ezt akartad kérdezni, igaz? Csak kérdezz minket. Vagy nem is! Csak egyszerűen kedvesnek, és őszintének kell lenned! Bár az őszinteséget nem úgy kell érteni, hogy, ha valaki csúnya, vagy kicsit buta, akkor azt hangsúlyozni kell, hanem...
- Hanem?
- Nem is tudom. Egyszerűen csak légy kedves!
- Kedves? Talán menni fog.
- Sakura-chan, te biztos vagy benne, hogy Sasuke nem lógott meg?
- Teljesen. Ha nem bíztam volna benne, nem engedtem volna, hogy elmenjen.
- Te, és a te megérzéseid. Sakura-chan, ne viccelj már!
- Mondtál valamit? – förmedt rá Sakura.
- Semmi, semmi, csak...csak...hé, most jó felé megyünk? Sai?
- A térkép szerint...a térkép szerint...
- Na? – kérdezték egyszerre.
- Hihi...nem.
- Te jó ég! Naruto, miért nem figyeltél oda? – kérdezte Sakura.
- Mi? A te ötleted volt ez az egész küldetés, úgyhogy velem ne kiabálj, jó?
- Nem én találtam ki, hanem Tsunade-sama!
- Nem mindegy? Az a vén banya is hülyén adta meg az útvonalat: Ködfalu, Tea országa, Sziklák közt rejtőző falu, Villámok országa. Semmi logika!
- De van benne. – mondta Sai. – Ha mindig a legközelebbi falu felé megyünk, az ellenség bármikor ránk találhat. Viszont, ha össze-vissza megyünk, akkor nem biztos, hogy ránk találnak.
- Sai, ne mondd, hogy ez a te ötleted volt! Sakura-chan, ahelyett, hogy engem pofozol, neki kéne lekeverni egyet. Már most alig állok a lábamon!
- Figyelj Naruto, lehet, hogy sokkal fárasztóbb az út, de legalább kilencven százalék, hogy élve visszajutunk.
- Na, itt álljunk meg! Sai, be tudod határolni, hogy körülbelül hol lehetünk?
- Ő, máris Sakura! Itt vagyunk egy erdőben, itt van egy folyó, és a közelben kell lennie egy vadászháznak...ez így nem jó!
- És te voltál ANBU-harcos? Hogy lehet valaki ANBU, ha még a térképen sem igazodik el??? – kérdezte Naruto.
- Figyelj, te igazodj el egy ilyenen! Az ott egy hegyet, vagy a szétkenődött tintát akarja jelezni? – mondta Sai, és rámutatott a térképre.
- Úgy tűnik, a térkép nem lesz hasznunkra. – mondta Sakura. – Felmászok egy fára, és körülnézek. Addig itt lent várjatok!
- Sakura-chan, biztos, hogy ez jó ötlet? Az a Genjutsu után...nem fogsz megint lezuhanni?
- Egy Genjutsutól még nem hátrálhatok meg. Mindjárt jövök.
- Oké nagyokos, te tudod. Emlékszel még hogyan kell feloldani a Genjutsut?
- Sai, fogd be! Sakura-chan tud vigyázni magára.
- A faluban is ezt mondtad. Ha Sasuke nem tér magához, neki annyi.
- Azt hiszem megvan az út! – kiáltott fentről Sakura. – Dél felé kell mennünk.
- Jó, hogy mondod! Az iránytű eltörött. – kiáltotta Naruto.
- Attól még oda találunk. Már csak olyan két órányi gyaloglás. Nem bonyolult az út. Csak a főúton kell mennünk. És egyébként is: egy igazi ninjának nem kell iránytű.
- Szuper! És lejössz még ma, vagy készítesz egy újabb térképet?
- Máris megyek. El az útból!
- Sakura, most meg mit akarsz?
- Szerinted mit, Sai? Leugrik! – mondta Naruto.
- Te jó ég! Biztos vagy ebben? – a háta mögött megjelent Sakura.
- Egészen biztos. Akkor, két óra alatt a Tea országában leszünk.
- Életveszélyes. – súgta Sai Narutonak.
- Nekem mondod? Egy pár halálos sebet már ejtett rajtam. Például amikor a Perverz Remetével visszamentem a faluba. Semmit sem változott.
- Jaj nekem! De jó, hogy én nem piszkálom!
- Én sem szoktam piszkálni, de megvan a magam véleménye. Például: Sasuke-ról. Nem hittem volna, hogy őt fogja keresni ezek után.
- Ő volt az egyetlen Naruto, aki tudott rajtam kívül az esetről. Ha a világ végén lett volna, akkor sem álltam volna meg. Furcsa, hogy ilyen hamar összefutottunk. De tényleg, hogyan találtál rá?
- Ugye felvettem egy maci alakját, és elkezdtem kutatni az erdőben. Ekkor megláttam Sasuke csapatát, akik egy fához voltak kötözve. Elég rosszul állt a szénájuk. Sasuke nem volt ott, ezért gondoltam, ő ép bőrrel megúszta, és elkezdtem keresni. Olyan kilenc körül megálltak Tobival egy fánál, és ott is ragadtak...innen tudod.
- Értem. Ez bizony csak szerencse volt. Szerinted ők odaértek már?
- Nem hiszem. Attól függ, kinél van térkép.
- Biztosan tudják az útvonalat. Sasuke sok helyen járt. A kis csavargó. – Sai remélte, ezzel egy kicsit beletapos Sakura önérzetébe, de most nagyon mellément.
- Sai nem mond hülyeséget. Biztosan nem tévednek el, mint mi.
- Karin, megvan az út? – kérdezte Sasuke.
- Nincs. Ebben a sötétségben semmit sem lehet látni.
- Semmi városi fény? Vagy bármi? Semmi?
- Az égvilágon nincs semmi.
- A fenébe! – kiáltott fel Suigetsu. – Minek kell oda mennünk? Előbb, vagy utóbb úgy is Konohában kötünk ki.
- Suigetsu, Sasuke-samanak Sakura-val kell haladnia. Együtt kell működniük. – mondta Karin. – Azt mondják, a pillangó is mindenhonnan megtalálja a párját.
- Egész úton ezt fogom hallgatni igaz? – kérdezte Sasuke.
- Miért? Hát nem így van? Így tökéletes a természet! – folytatta Karin álmodozva. – Mindenki megtalálja a párját! És sosem szakadnak el egymástól! Mint mondtam: a pillangó is megtalálja a párját. Bárhol is van. Na, hallgass csak a megérzéseidre Sasuke-sama, és megtalálod az utat.
- Rendben...azt érzem, hogy, ha továbbra is csak erről tudsz beszélni, biztosan megtalálod a legrövidebb utat a halálhoz!
- Most nagyon sikerült felbosszantani. – mondta Juugo. – Ez is ritka eset. De mi is a vita témája?
- Hagyjuk, nem érdekes. Karin, találtál valamit?
- Még mindig semmi...de, várjunk csak! ott az erdőben van valaki! Mindjárt jövök.
Karin rohant, ahogy csak tudott. Egyre jobban érezte a célszemélyek chakráját. Akiket látott, nem volt más, mint Sakura. Utána rohant Naruto, és Sai. Eléjük ugrott.
- Na, végre megvagytok! Kicsit eltévedtünk. Ebben a sötétben semmit sem lehet látni. Tudjátok merre kell menni?
- Persze. Nemrég találtuk meg az utat. Hívd ide a többieket!
- Rendben. Itt várjatok, mindjárt jövünk.
Rohant vissza Sasuke-hoz.
- Sakura ránk vár.
- Megtaláltad őket? – kérdezte Juugo.
- Aha, de siessünk! Nincsenek messze.
- Látod Karin, ennyit a te „pillangós” dumádról. – mondta Sasuke.
- De Sasuke-sama. Ez a te ötleted volt. Ha nem mondod, hogy másszak fel egy fára, sose látjuk meg! Én mondtam! A pillangó-mindig-megtalálja-a-párját. Gondolom, alig várod, hogy lássad.
- Egy valamit várok: Hogy szállj le rólam. De ennek az esélye nagyon kicsi.
- Na, már itt is vagytok? – csodálkozott Naruto. – Sasuke, te aztán kitettél magadért. Hogyan beszélted rá őket?
- Ne is kérdezd...
- Indulhatunk? Sakura, vezess minket! – mondta Suigetsu.
- És Sasuke, te mész mellette. – mondta Karin, és egy határozott mozdulattal odalökte Sakura mellé. Sasuke rezzenéstelen arccal ment tovább.
- Biztos vagy benne? – kérdezte Sasuke Sakura-tól.
- Miben?
- Hogy...most...le tudod győzni Maatsuma-t.
- A jutsum már majdnem kész.
- Majdnem?
- Hiányzik belőle valami. Úgy érzem, így nem elég erős.
- Viccelsz? Hány éve dolgozol rajta? 5? 6?
- 10 éve...de mégis...még nagyon veszélyes. És fejletlen.
- A klánod egyik legerősebb jutsujából egy tiltott jutsu-t alkottál?
- Nagyon úgy tűnik...lehet, hogy vissza kéne mennem. Hogy többet tudjak.
- Vissza? Mégis mire gondolsz?
- Vissza...az Ezer jég országába.
- Oda? De hát az nagyon messze van, az út pedig...
- Tudom, veszélyes. De...így nem tudom befejezni a jutsu-t. többet kell tudnom magamról. A klán tekercse oda van elrejtve. Bár nem hiszem, hogy az segít.
- Dehogynem segítene, de, ez őrültség. Az utat az nehezíti, hogy gyalog kell menni. Méghozzá a kontinensen kívül van. Egy csomó hegyet kellene másznod, és nem tudni ki támad rád.
- De, így nem tudom befejezni.
- Akkor majd legyőzöd mással.
- Lehet, hogy még a Chidori sem végezne vele.
- Találkoztál vele amíg távol voltam?
- Nem...de a Genjutsu-t biztosan ő csinálta. Ott volt...láttam.
- És ezt miért csak most mondod? Ha előbb tudom, akkor inkább nem mentem volna el.
- Látod, itt vagyok, nem esett bajom.
- Figyelj, akár hiszed, akár nem, de a Taka-t is megtámadta.
- Mikor?
- Amikor megtaláltál.
- Mit akart?
- Fogalmam sincs. – hazudta Sasuke. Nem akarta elmondani Sakura-nak a megbízást. Eközben már közel jártak a Tea országához.
- Meg kéne állnunk. – mondta Sai. – Nem lenne szerencsés éjszaka bemenni a városba.
- Sai-nak igaza van.– mondta Naruto. – Főleg, hogy van velünk egy elmebeteg elveszett ninja az ő dilis csapatával.
- Elmebeteg? – fordult meg Sasuke.
- Ne is törődj vele! Nem álltunk meg ebédelni, úgyhogy most meg van sértődve. – nyugtatta Sakura.
- Nicsak, kit látnak szemeim! – szólalt meg előttük egy ismerős hang. Egy férfi volt. Rövid ősz haja tükrözte a telihold fényét.
- Wasabi-sama? Mit keresel itt? – kérdezte Naruto.
- Csak sétálgatok egy kicsit. És ti? Alig ismerek rátok! látom népes csapatot hoztatok össze.
- Csak átutazóban vagyunk. – felelte Naruto. – Egyébként, mi újság pajtás?
- Naruto, csak tisztelettel! – szólt rá Sasuke.
- Semmi baj! Egész jól tartom magam, köszönöm. – majd odament Sai-hoz. – Téged még nem ismerlek. Mi a neved?
- Sai vagyok, uram.
- Örvendek. Gyertek be! Tudok adni szállást.
- Köszönjük, de...
- Mi az, hogy de? Itt álltok a kapu előtt, és nem léptek be? Úgyis mindjárt reggel van. Egyébként megnézitek a nagy eseményt?
- Persze! – kiáltott Naruto. – Azért jöttünk.
Bementek a kapun. Az egész város nyüzsgött még éjszaka is. Mindenki a versenyre készülődött. Karin hirtelen odafordult Suigetsu-hoz.
- El kéne mondani neki, nem? – kérdezte. Az arca tele volt bűntudattal
- Inkább ne! – felelte. – Látod, most egy kicsit boldogabbnak tűnik. Ne rontsuk el! És egyébként is: biztosan nem gondolta komolyan, amit mondott.
- Te nem voltál ott a megbeszélésen. És érzem, hogy követ valaki.
- Hogy?
- De ez nem chakra. Ahhoz túl erős. És túl sűrű.
- Túl sűrű? Na ne hülyéskedj már!
- Hé, ott hátul, - fordult meg Sasuke. – minden rendben?
- Persze! Mi baj lenne Sasuke-sama? Mi csak beszélgettünk. – mondta Suigetsu.
- Ennek örülök. A küldetés alatt nem akarok semmilyen vitát.
- Sasuke-kun. – szólt mellette Sakura.
- Mi az? Minden rendben?
- Nem igazán. Nem érzem jól magam.
Karin odavágódott Sakura mellé.
- Az a fáradtság! Nemsokára ledőlsz az ágyba, és egy kis alvás után kutyabajod lesz! – mondta.
- Nem Karin, köszönöm. Nem vagyok fáradt. De mégis...
- De mégis?
- Á, mindegy, nem fontos. Ne is törődjetek velem!
- Na, gyerekek, megérkeztünk. Aludjátok ki magatokat! – szólt közbe Wasabi. - A verseny után egy bált rendezünk. Szeretném, ha eljönnétek.
- Egy bál? – Sasuke nagyon csodálkozott a meghíváson. – Köszönjük, de nem fogadhatjuk el. Nagyon kell sietnünk, és...
- Sietni tudtok, de táncolni nem? Hol az a lázadás fiatalok?
- Azt sem tudjuk, mit vegyünk fel. – mondta Sakura. –Nincs semmilyen ruhánk ezen kívül.
- És jön a női duma... – sóhajtott Sasuke. – Sakura, tényleg tovább kéne mennünk!
- Azt majd megoldjuk. Na, elfogadjátok a meghívást? Lesz rizsgombóc, gyümölcszselé, ramen, minden, amit csak akartok.
- Ramen??? – ugrott fel Naruto. – Menjünk el! Lécci lécci lécciiiiii! –odaugrott Sasuke elé. Sasuke karba tett kézzel bámulta. Lemondóan sóhajtott.
- Jól van, nem bánom. Legyen. De semmilyen balhé nem lesz. Ugye, Karin???
- Ó, Sasuke-sama, te meg miről beszélsz? Majd ott fogunk táncolni a teremben, csupa romantika, és mindenki boldog.
- Ha bárki is kavar valamit, mondjon le róla, mert, egy rossz lépés, és már indulunk is!
- Na, akkor megbeszéltük? – kérdezte Wasabi. – Remek! Aludjátok ki magatokat! Jó éjszakát!
Mindenki keresett magának egy szobát. Sasuke fáradtan az ágyba dőlt. Becsukta a szemét, és nagy nehezen elaludt.
Sakura a nagynénjére gondolt. Nem tudott aludni. Az a furcsa érzés még mindig kerülgette. Mögötte váratlanul megjelent Kumiko.
- Most már igazán megpróbálhatnál elaludni! – mondta.
- Bocsi. De nem megy. Biztos vagy benne, hogy sikerülni fog a terv?
- Teljesen. Maatsuma utálja a meglepetéseket.
- A Kekkei-genkait, már több éve nem használtam. Mi van, ha nem élem túl?
- Jaj, ne légy már ilyen pesszimista! Biztosan menni fog! Bízz magadban, és menni fog. Tényleg, te is mész a bálba?
- Persze. Neked van valami ötleted?
- Mire?
- Hát, hogy...
- Hogy?
- Sasuke felkérjen.
- Lássuk, nekem van egy remek ötletem. De ez legyen csak meglepetés. Aludjál! Álmos vagyok, és miattad nem tudok aludni.
- Jól van, jól van. Jó éjt!
Olyan dél körül felébredtek. Mindenki fáradtan felöltözött, és elmentek reggelizni. Reggeli után Wasabi elküldte őket, hogy nézzenek körül a városban.
- Tessék, itt egy kis pénz. Vegyetek rajta ruhát! Nem kell kifizetni! Na, oszolj!
- Ez önnek kis pénz? – kérdezte Naruto. – Szegény békucim majd kiszakad tőle.
- Szerinted egy ruha mennyibe kerül Naruto? – kérdezte Sai.
- Igazad van. Indulás! Sasuke, Sai, Juugo, ti gyertek velem! A többiek oszolj!
- Sakura, te velem jössz. – mondta Karin. – Keresünk neked egy jó kis ruhát! Suigetsu, te jössz?
- Én ezt kihagyom, kösz. Inkább elmegyek Konohába, jelenteni, hogy minden oké.
- Te tudod...jól van! Sakura, gyere velem! Biztosan találunk neked valamit. – és Karin már el is rángatta Sakura-t a többiektől. Minden üzletbe benéztek, de nem volt Sakura-nak tetsző ruhadarab. Karin már rég talált magának valamit. Már kezdték feladni, amikor Sakura megpillantott egy kirakatot.
- Karin! Állj meg egy kicsit! – a kirakathoz rohant. – Igen, ez lesz az!
- Gyere! Próbáld fel!
Sakura és Karin bementek a boltba. Sakura fölvette a ruhát, és kilépett az öltözőből. Egyszerű fehér selyemruha volt a mellén ezüst kelta díszítéssel.
- Azta! Ezt tényleg jól kitaláltad! De cipő is kell hozzá. Fehér legyen, vagy ezüst?
- Ezüst. Nem leszek menyasszony.
- A hajad...
- Majd kezdek vele valamit. Ez az ezüst pánt jó lesz hozzá.
- Remek! Na, csomagoltassuk be őket, és menjünk, mert nemsokára kezdődik a verseny.
Miután Sakura kifizette az árut, már rohantak is a szálláshelyükre. Az udvarban már a négy fiú várta őket.
- Nem tudom elhinni, hogy hagytam magam rábeszélni arra a bálra! – bosszankodott Sai.
- Ne izgulj már! Biztosan jó lesz. – próbálta nyugtatni Naruto.
- És ti lányok, sikerrel jártatok? – kérdezte Sasuke.
- Persze Sasuke-sama! Minden rendben. Amint látod, a kezünk tele, és már csak Pain-t, és Konan-t kell megvárnunk. – váratlanul Sakura-t Sasuke felé lökte. A fiú szerencsére elkapta a lányt.
- Karin! Te meg mit csinálsz? – kérdezte Sasuke.
- Ééén?? Én hozzá sem nyúltam.
- Na, mindenki elkészült? – kérdezte Wasabi.
- Gyerünk! – kiáltott Naruto. – Alig várom
Elindultak a verseny színhelyéhez. A tömegben alig találták meg egymást. A rajt előtt Idate várta őket.
- Naruto, Sasuke, Sakura! – mondta boldogan. – Ti is eljöttetek?
- Ki nem hagytuk volna. – mondta Naruto.
- Sok sikert. Szurkolunk. – mondta Sakura.
- A lábaim nem gyengültek, nem kell aggódnotok értem. Egyébként, ha mentek a bálba. Wasabi mestertől azt hallottam, hogy valamelyikkőtöknek muszály lesz táncolnia. – ravaszul kacsintott.
- Té-tényleg? De nem biztos, hogy mi leszünk. – mondta Sakura.
- Sosem lehet tudni. Na, sziasztok!
Eldördült a pisztoly, és a versenyzők már mentek is a hajók felé. Fej fej mellett haladva eveztek a sziget felé. Váratlanul Idate csónakja léket kapott, és süllyedni kezdett. „Most az egyszer úgy tűnik nem fogom megnyerni a versenyt.” Gondolta magában. Ekkor valami az eszébe jutott. Egy vastag gerendát kiragadott a csónakból, és beleugrott a vízbe. Már nem volt sok a szigetig, ezért úszott, amennyire csak tudott. Végre kiért a partra. Mikor visszanézett, alig akart hinni a szemének. Ellenfelét jócskán lehagyta. Felkapta a ládát, és már rohant a szentély felé. Nagyon gyorsan odaért, és ismét ő nyerte a versenyt.
Mikor a verseny véget ért, egy óriási épület felé vezette őket Wasabi.
- Itt lesz a gála. Öltözzetek át! Bent találkozunk.
- Rendben! – mondta Karin. Sasuke már ment volna be a terembe. Egy egyszerű szmoking volt rajta. Karin utána rohant. - Sasuke-sama, várj egy kicsit!
- Karin, mit akarsz?
- Valamit el kell mondanom neked...én...annyira sajnálom...de, amikor Maatsuma ránk támadt, azt mondta, hogy...
- Mit mondott? Karin, ugye nem akar ide jönni? Ugye nem?!
- Ő...izé...hát...
- Te jó ég! Ezt most nem mondod komolyan? El kell mennünk innen azonnal!
- Rendben.
- De nem kéne csak úgy elrohanni...és Karin, Sakura-nak egy szót ne szólj! Majd őt elintézem!
- Rendben.
Sasuke rohant a terembe. A többieket kereste, de a nagy tömegben senkit sem talált. Váratlanul belebotlott Sai-ba.
- Ó, bocsi. Már vagy öt perce rád várunk.
- Sai, a többiek hol vannak?
- Itt is ott is...miért valami baj van?
- El kell mennünk innen. Szólj nekik!
- Mi történt?
- Majd út közben elmondom. Csak siess! Ha 10 perc múlva nem leszek a kapunál, induljatok el nélkülem!
- Rendben.
Sasuke Sakura-t kereste. Nem akarta elmondani neki, hogy mi vár rá. Váratlanul valami erős fény sütött a szemébe. Körülötte minden ember megállt. A terem másik végében ott ált Sakura. Nem értette a helyzetet. Erre beugrott neki, amit Idate mondott. Valakinek kötelező lesz táncolnia. De most neki erre nincs ideje. Lassan a lány felé ment. Mikor megszólalta a zene, mindenki követelte, hogy táncoljanak. Nem volt más lehetőségük: táncoltak.
- Mondanom kell valamit. – kezdte Sasuke.
- Mi lenne az?
- El kéne mennünk innen.
- Hogy?
- Karin azt mondta, valami veszély közeleg.
- Veszély? És mégis mi lenne az?
- Hát...szóval... – még mindig nem akarta elmondani. Félt, hogy Sakura ott helyben meg akar küzdeni Maatsuma-val, ezért megpróbálta elsimítani az ügyet. - ez egy keringő?
- Mi?
- Rosszul lépsz!
- Neked kell vezetned!
- Ja, jó...tudom. De figyelj, ez így nem jó!
- Miért!
- Nos, én itt állok egy terem közepén, illetve keringőzök, hogy hogy a francba hívják, és...
- Csak nem lámpalázas vagy?
- Nem az én stílusom.
- Nekem sem...
- Legyünk túl rajta, és húzzunk!
- Rendben. Na, mi is az a veszély?
- Amikor Maatsuma megtámadta a többieket, azt mondta, hogy...
- Mit mondott?
- Semmi...nem érdekes. Csak legyünk túl rajta, és menjünk!
Az emberek körül állták őket. A zene még mindig nem változott. Sakura valami furcsa csillogást látott a fiú szemében. Jól esett neki. Egy régi érzés fogta el. Már el is felejtette a bajt. Úgy érezte, csak ők vannak ott. Csak ők ketten, senki más. Lépés jobbra, lépés hátra, forgás, majd balra... és elölről... teljesen más világban érezte magát... és megint: lépés jobbra, hátra, forgás, majd balra, és elölre. Most látta igazán, hogy mit érez Sasuke iránt. Azt gondolta, így tökéletes a világ.
Lépés jobbra, hátra, balra, elölre... Sasuke kicsit módosított a lépéseken... és közben mosolygott... nagyon halványan, de mosolygott.
Hirtelen Sasuke mögött valami furcsát látott. Az ajtó kicsapódott, az emberek rémülten néztek az ajtó felé. Az ajtón egy álarcos nő lépett be. Sakura rémülten nézett rá. A nő ruhája fekete volt. Az álarcon egy lefelé fordított háromszög volt áthúzva.
- Rosszkor jöttem? – kérdezte a nő.
- Kicsoda maga? – kérdezte Sasuke.
- Az nem mindegy? Add át a lányt!
- Arra aztán várhat.
- Nem? Így is jó. Akkor végezz vele! Gyerünk!
- Sasuke-kun, erről beszéltél?
- Úgy tűnik. Maradj itt! – a nőnek rohant, aki egy ütéssel kiütötte a fiút.
- Szóval te lennél a nagy Uchiha Sasuke. Orochimaru tanítványa. Nem tűnsz olyan ígéretesnek, mint mondta. – odament Sasuke-hoz, és a hasába rúgott.
- Ön...i-ismerte Orochimaru-t? – Sasuke összegörnyedt a fájdalomtól.
- Természetesen. Jó barátom volt. Amíg nem jöttél te! És az a szemét kis bátyád. Amikor először hallott rólatok, mindenképpen meg akarta szerezni valamelyikkőtöket. De, ha jobban belegondolok, jobban járt. A bátyád túl félénk.
- Fogd be a szád! Senki sem beszélhet így Itachi-ról! – ismét a nőnek rohant. Egy mozdulattal kikerülte a támadást, és Sakura felé rohant. A lány megpróbálta védeni magát, de a nő egy tűt szúrt a hátába. Sakura elájult, és a nő már vinni akarta magával. Sasuke ekkor ott termett mögötte. A Sishi Rendan-nal (Oroszlánketrec) próbálta kiütni. Hirtelen valami zajt hallott kintről. A nő felnézett. Eldobta Sakura-t, majd Sasuke-hoz fordult.
- Ajánlok egy üzletet. Ha segítesz nekem, megmondom, hogy hol találod a bátyádat. Most annyit elmondok előre: a bátyád él. De vigyázz Sasuke, ha nem teszed meg, amit kértem, végzek veled! Egy heted van, hogy eldöntsd: élsz, vagy meghalsz.
Sasuke e szavak hallatán kővé dermedt. Él a bátya? De hol van? Mire feleszmélt, a nő eltűnt. Felállt. Sakura még mindig nem tért magához. Az ölébe vette, és kirohant a faluból. Sietett, ahogy csak tudott. Az erdőben megállt. Sakura-t maga mellé fektette egy fa tövébe. Becsukta a szemét, és elaludt. Mikor kinyitotta a szemét, egy ismerős szobában találta magát. Egy kedves, de aggódó női hang beszélt hozzá:
- Te jó ég! Sasuke, mi történt veled? Nagyon magas a lázad, a legjobb, ha hívok egy orvost.
Körülnézett. A hang tulajdonosa egy nő volt. Hosszú fekete haja, hófehér bőre, és csillogó fekete szeme volt. Egyszerű kis ruhát hordott, a derekára egy fehér kötény volt kötve. Sasuke magát egészen kicsinek érezte. Nagy nehezen megszólalt:
- Anya, te vagy az?
- Kisfiam, mit csináltál?
- Mi?
- Tegnap? Olyan magas lázad van. És erősen megfáztál.
- Tegnap...nii-sannal kimentünk szánkózni. Emlékszel?
- Persze.
- És...ugye ott volt még néhány másik gyerek. Az egyik lánynak a kezéből kicsúszott a szánkó, és a barátnője pedig csúszott le a tó felé. Én meg odarohantam, és a lányt lerántottam a szánkóról. Majdnem beleestem a tóba...de csak majdnem. Nem volt semmilyen veszélyes. Nem kell aggódnod értem.
- Ilyet akkor se csinálj máskor!
- Inkább fagyott volna meg az a szegény lány?
- Tényleg így történt. – szólalt meg az ajtóból valaki. Itachi volt. A kezében egy bögre teát tartott. Ezt Sasuke-nak adta. – Nem történt semmi. Csak megfázott. Nem kell aggódnod miatta.
- És nii-san is segített. Ha ő nincs ott beleestünk volna a tóba.
- Értem.
- Apa hol van? – kérdezte váratlanul Sasuke.
- Kapott egy sürgős küldetést. Nemsokára itthon lesz, ne félj!
- De akkor én csak hátráltatlak. – mondta Sasuke.
- Miről beszélsz?
- Nem tudsz főzni, ha csak velem foglalkozol. És semmivel sem készülsz el.
- Van itt más is, aki segíteni tud.
- Anya, majd én vigyázok rá. – mondta Itachi.
- Nii-san...te tényleg...
- Nem kell hálálkodni. Szívesen teszem. Na, mit szeretnél? Olvassak, vagy csak pihenni szeretnél?
Sasuke elmosolyodott.
- Csak maradj itt velem! – felelte Sasuke.
- Bolond kisöcsém...hogy tud az mosolyogni, aki ilyen lázas?
- Hát így: - mondta Sasuke, és a bátyjának mutatott egy széles vigyort.
- Sasuke, Sasuke-kun! – szólalt meg egy másik női hang. A szobája eltűnt. A bátyja, és az anyja egyre jobban távolodott tőle. Mikor kinyitotta a szemét, Sakura volt mellette. Ismét ott volt a fa tövében. Szétnézett. Már reggel volt. A nap éppen az arcába sütött. Nem volt egy kellemes érzés neki. Felült, majd miután minden tudatosult benne, hogy hol van, és kivel, valami fájdalmat érzett a bal karjában. Ügyesen egy fa gyökerére feküdt. Hirtelen valaki a homlokához ért.
- Minden rendben? – kérdezte Sakura.
- Persze...miért? Valaminek kellene lennie?
- Nem nézel ki valami jól. Biztos, hogy jól vagy?
- Igen...persze.
- A többiek?
- A faluba mentek.
- Hogy?
- Mikor ránk támadt az a nő, mondtam a többieknek, hogy menjenek a faluba. Nem akartam, hogy bajuk essen.
- Értem. Biztos, hogy minden rendben? Mit mondott a nő neked?
- Semmit...nem lényeges. Induljunk!
- Máris?
- Mi az, hogy máris?
- Látom, mondani akarsz valamit. Előbb mondd el!
- Nem fontos. – elfordult a lánytól.
- Értem. Akkor induljunk.
- És veled minden rendben? – kérdezte Sasuke.
- Persze. Bár...elég durván ütött az a nő, de a fájdalom elmúlik. – mikor lépett volna, a hátában valami görcsöt érzett. Megpróbálta megszűntetni, de nem sikerült.
- Biztos, hogy minden rendben? – kérdezte újra Sasuke.
- Persze. Csak egy kicsit kinyújtózkodom.
- Na, várj! Itt valami baj van. Mintha fájna valamid.
- Nem, nem fáj semmi. Orvosi ninja vagyok, ha valami seb érne, akkor...
- A hátad.
- Mi van vele?
- Ott van a seb. Igaz?
- Milyen seb? Te meg miről beszélsz?
- Ne mozdulj! – Sasuke végigtapogatta Sakura hátát. Hirtelen valami furcsát érzett. A lány háta egy ponton teljes görcsben állt.
- Vetkőzz le, ha nem akarsz itt, és most meghalni!
- Arra várhatsz!
Sasuke-ban tudatosult, hogy mit mondott az előbb. Teljesen elvörösödött. Sakura vállára tette a kezét.
- Jaj, nem úgy értettem! Ne haragudj!
- Na persze!
- De tényleg! A hátad teljes görcsben áll! Az a tű, amit a nő tegnap beléd szúrt, biztosan meg volt mérgezve!
- Nem érdekel!
- De most komolyan beszélek! – Sakura ruhájának cipzárjához tette a kezét. A lány az arcára csapott.
- Nem versz át!
- De most komolyan mondtam, hogy nem lesz jó vége!
- Sasuke, ne próbálkozz!
- Ne mozogj! Szét fog terjedni a méreg! – Sasuke a fa egyik gyökerében elbotlott, és Sakura-ra esett. A lány megszeppent arccal nézett rá, majd egy határozott kézmozdulattal ismét arcon csapta. – Muszáj pofozkodnod?
- Ne mássz rám, jó!?
- Itt volt ez a hülye gyökér, abban elestem!
- Jó, de most már leszállhatnál rólam! – Sakura háta egyre jobban fájt. Sasuke felállt, hirtelen megfordította Sakura-t, és lehúzta a hátán a cipzárt.
- Idióta perverz! Tőlem ne várj semmit! Nem fogok belemenni! Szállj le rólam! Ezt nem hagyom annyiban! Engedj el!!!!! – Sakura szinte sikított. Sasuke befogta a száját.
- Mikor aludtál, sokkal elviselhetőbb voltál! Most viszont fogd be végre, és ne mozogj! Ha még egyet moccansz leütlek! – Sasuke megnézte Sakura hátát. A tűszúrás nyoma teljesen gyulladt volt.
- Szadista vadbarom. – motyogta Sakura.
- Hallottam. Van valami kenőcsöd mérgezés ellen?
- Van...miért?
- A nő a senbon-t méregbe mártotta. Gyorsan hatástalanítani kell. De ez nem olyan fajta. A méreg lebénítja az izmokat. A szív, vagy a tüdő területén szoktak vele sebezni. Mivel a hát kényes pont, nem nagyon okos dolog nagyobb sebet nyitni.
- Mennyire értesz a mérgekhez. Ott van a táskám külső zsebében. De ne nézz ide!
- Ez az?
- Igen! Csak kend be a sebet! Pár perc, és minden rendben lesz. De máskor szólj!
- Elöl nem sebzett? – kérdezte Sasuke miután végzett.
- Eszedbe ne jusson! Azt már jómagam is ellátom. Köszönöm szépen. A táskámat ide tudod hozni?
- Persze. Tessék.
- Mondtam, hogy ne nézz ide!
- Bocsánat.
- Most tényleg ne nézz ide!
- Mi?
- Át szeretnék öltözni. – mondta idegesen Sakura.
- Ja, persze. Bocsi. – mondta Sasuke, és elfordult. Sakura olyan öt perc után szólt neki.
- Na, most már idenézhetsz.
- Végre! Hány évbe tart, mire felveszel egy felsőt?
- Nagyon vicces. Humorputtony. Te is átöltözöl, vagy indulhatunk?
- Majd a faluban átöltözök. Csak menjünk már!
- Tessék, itt egy kis pénz. Vegyetek rajta ruhát! Nem kell kifizetni! Na, oszolj!
- Ez önnek kis pénz? – kérdezte Naruto. – Szegény békucim majd kiszakad tőle.
- Szerinted egy ruha mennyibe kerül Naruto? – kérdezte Sai.
- Igazad van. Indulás! Sasuke, Sai, Juugo, ti gyertek velem! A többiek oszolj!
- Sakura, te velem jössz. – mondta Karin. – Keresünk neked egy jó kis ruhát! Suigetsu, te jössz?
- Én ezt kihagyom, kösz. Inkább elmegyek Konohába, jelenteni, hogy minden oké.
- Te tudod...jól van! Sakura, gyere velem! Biztosan találunk neked valamit. – és Karin már el is rángatta Sakura-t a többiektől. Minden üzletbe benéztek, de nem volt Sakura-nak tetsző ruhadarab. Karin már rég talált magának valamit. Már kezdték feladni, amikor Sakura megpillantott egy kirakatot.
- Karin! Állj meg egy kicsit! – a kirakathoz rohant. – Igen, ez lesz az!
- Gyere! Próbáld fel!
Sakura és Karin bementek a boltba. Sakura fölvette a ruhát, és kilépett az öltözőből. Egyszerű fehér selyemruha volt a mellén ezüst kelta díszítéssel.
- Azta! Ezt tényleg jól kitaláltad! De cipő is kell hozzá. Fehér legyen, vagy ezüst?
- Ezüst. Nem leszek menyasszony.
- A hajad...
- Majd kezdek vele valamit. Ez az ezüst pánt jó lesz hozzá.
- Remek! Na, csomagoltassuk be őket, és menjünk, mert nemsokára kezdődik a verseny.
Miután Sakura kifizette az árut, már rohantak is a szálláshelyükre. Az udvarban már a négy fiú várta őket.
- Nem tudom elhinni, hogy hagytam magam rábeszélni arra a bálra! – bosszankodott Sai.
- Ne izgulj már! Biztosan jó lesz. – próbálta nyugtatni Naruto.
- És ti lányok, sikerrel jártatok? – kérdezte Sasuke.
- Persze Sasuke-sama! Minden rendben. Amint látod, a kezünk tele, és már csak Pain-t, és Konan-t kell megvárnunk. – váratlanul Sakura-t Sasuke felé lökte. A fiú szerencsére elkapta a lányt.
- Karin! Te meg mit csinálsz? – kérdezte Sasuke.
- Ééén?? Én hozzá sem nyúltam.
- Na, mindenki elkészült? – kérdezte Wasabi.
- Gyerünk! – kiáltott Naruto. – Alig várom
Elindultak a verseny színhelyéhez. A tömegben alig találták meg egymást. A rajt előtt Idate várta őket.
- Naruto, Sasuke, Sakura! – mondta boldogan. – Ti is eljöttetek?
- Ki nem hagytuk volna. – mondta Naruto.
- Sok sikert. Szurkolunk. – mondta Sakura.
- A lábaim nem gyengültek, nem kell aggódnotok értem. Egyébként, ha mentek a bálba. Wasabi mestertől azt hallottam, hogy valamelyikkőtöknek muszály lesz táncolnia. – ravaszul kacsintott.
- Té-tényleg? De nem biztos, hogy mi leszünk. – mondta Sakura.
- Sosem lehet tudni. Na, sziasztok!
Eldördült a pisztoly, és a versenyzők már mentek is a hajók felé. Fej fej mellett haladva eveztek a sziget felé. Váratlanul Idate csónakja léket kapott, és süllyedni kezdett. „Most az egyszer úgy tűnik nem fogom megnyerni a versenyt.” Gondolta magában. Ekkor valami az eszébe jutott. Egy vastag gerendát kiragadott a csónakból, és beleugrott a vízbe. Már nem volt sok a szigetig, ezért úszott, amennyire csak tudott. Végre kiért a partra. Mikor visszanézett, alig akart hinni a szemének. Ellenfelét jócskán lehagyta. Felkapta a ládát, és már rohant a szentély felé. Nagyon gyorsan odaért, és ismét ő nyerte a versenyt.
Mikor a verseny véget ért, egy óriási épület felé vezette őket Wasabi.
- Itt lesz a gála. Öltözzetek át! Bent találkozunk.
- Rendben! – mondta Karin. Sasuke már ment volna be a terembe. Egy egyszerű szmoking volt rajta. Karin utána rohant. - Sasuke-sama, várj egy kicsit!
- Karin, mit akarsz?
- Valamit el kell mondanom neked...én...annyira sajnálom...de, amikor Maatsuma ránk támadt, azt mondta, hogy...
- Mit mondott? Karin, ugye nem akar ide jönni? Ugye nem?!
- Ő...izé...hát...
- Te jó ég! Ezt most nem mondod komolyan? El kell mennünk innen azonnal!
- Rendben.
- De nem kéne csak úgy elrohanni...és Karin, Sakura-nak egy szót ne szólj! Majd őt elintézem!
- Rendben.
Sasuke rohant a terembe. A többieket kereste, de a nagy tömegben senkit sem talált. Váratlanul belebotlott Sai-ba.
- Ó, bocsi. Már vagy öt perce rád várunk.
- Sai, a többiek hol vannak?
- Itt is ott is...miért valami baj van?
- El kell mennünk innen. Szólj nekik!
- Mi történt?
- Majd út közben elmondom. Csak siess! Ha 10 perc múlva nem leszek a kapunál, induljatok el nélkülem!
- Rendben.
Sasuke Sakura-t kereste. Nem akarta elmondani neki, hogy mi vár rá. Váratlanul valami erős fény sütött a szemébe. Körülötte minden ember megállt. A terem másik végében ott ált Sakura. Nem értette a helyzetet. Erre beugrott neki, amit Idate mondott. Valakinek kötelező lesz táncolnia. De most neki erre nincs ideje. Lassan a lány felé ment. Mikor megszólalta a zene, mindenki követelte, hogy táncoljanak. Nem volt más lehetőségük: táncoltak.
- Mondanom kell valamit. – kezdte Sasuke.
- Mi lenne az?
- El kéne mennünk innen.
- Hogy?
- Karin azt mondta, valami veszély közeleg.
- Veszély? És mégis mi lenne az?
- Hát...szóval... – még mindig nem akarta elmondani. Félt, hogy Sakura ott helyben meg akar küzdeni Maatsuma-val, ezért megpróbálta elsimítani az ügyet. - ez egy keringő?
- Mi?
- Rosszul lépsz!
- Neked kell vezetned!
- Ja, jó...tudom. De figyelj, ez így nem jó!
- Miért!
- Nos, én itt állok egy terem közepén, illetve keringőzök, hogy hogy a francba hívják, és...
- Csak nem lámpalázas vagy?
- Nem az én stílusom.
- Nekem sem...
- Legyünk túl rajta, és húzzunk!
- Rendben. Na, mi is az a veszély?
- Amikor Maatsuma megtámadta a többieket, azt mondta, hogy...
- Mit mondott?
- Semmi...nem érdekes. Csak legyünk túl rajta, és menjünk!
Az emberek körül állták őket. A zene még mindig nem változott. Sakura valami furcsa csillogást látott a fiú szemében. Jól esett neki. Egy régi érzés fogta el. Már el is felejtette a bajt. Úgy érezte, csak ők vannak ott. Csak ők ketten, senki más. Lépés jobbra, lépés hátra, forgás, majd balra... és elölről... teljesen más világban érezte magát... és megint: lépés jobbra, hátra, forgás, majd balra, és elölre. Most látta igazán, hogy mit érez Sasuke iránt. Azt gondolta, így tökéletes a világ.
Lépés jobbra, hátra, balra, elölre... Sasuke kicsit módosított a lépéseken... és közben mosolygott... nagyon halványan, de mosolygott.
Hirtelen Sasuke mögött valami furcsát látott. Az ajtó kicsapódott, az emberek rémülten néztek az ajtó felé. Az ajtón egy álarcos nő lépett be. Sakura rémülten nézett rá. A nő ruhája fekete volt. Az álarcon egy lefelé fordított háromszög volt áthúzva.
- Rosszkor jöttem? – kérdezte a nő.
- Kicsoda maga? – kérdezte Sasuke.
- Az nem mindegy? Add át a lányt!
- Arra aztán várhat.
- Nem? Így is jó. Akkor végezz vele! Gyerünk!
- Sasuke-kun, erről beszéltél?
- Úgy tűnik. Maradj itt! – a nőnek rohant, aki egy ütéssel kiütötte a fiút.
- Szóval te lennél a nagy Uchiha Sasuke. Orochimaru tanítványa. Nem tűnsz olyan ígéretesnek, mint mondta. – odament Sasuke-hoz, és a hasába rúgott.
- Ön...i-ismerte Orochimaru-t? – Sasuke összegörnyedt a fájdalomtól.
- Természetesen. Jó barátom volt. Amíg nem jöttél te! És az a szemét kis bátyád. Amikor először hallott rólatok, mindenképpen meg akarta szerezni valamelyikkőtöket. De, ha jobban belegondolok, jobban járt. A bátyád túl félénk.
- Fogd be a szád! Senki sem beszélhet így Itachi-ról! – ismét a nőnek rohant. Egy mozdulattal kikerülte a támadást, és Sakura felé rohant. A lány megpróbálta védeni magát, de a nő egy tűt szúrt a hátába. Sakura elájult, és a nő már vinni akarta magával. Sasuke ekkor ott termett mögötte. A Sishi Rendan-nal (Oroszlánketrec) próbálta kiütni. Hirtelen valami zajt hallott kintről. A nő felnézett. Eldobta Sakura-t, majd Sasuke-hoz fordult.
- Ajánlok egy üzletet. Ha segítesz nekem, megmondom, hogy hol találod a bátyádat. Most annyit elmondok előre: a bátyád él. De vigyázz Sasuke, ha nem teszed meg, amit kértem, végzek veled! Egy heted van, hogy eldöntsd: élsz, vagy meghalsz.
Sasuke e szavak hallatán kővé dermedt. Él a bátya? De hol van? Mire feleszmélt, a nő eltűnt. Felállt. Sakura még mindig nem tért magához. Az ölébe vette, és kirohant a faluból. Sietett, ahogy csak tudott. Az erdőben megállt. Sakura-t maga mellé fektette egy fa tövébe. Becsukta a szemét, és elaludt. Mikor kinyitotta a szemét, egy ismerős szobában találta magát. Egy kedves, de aggódó női hang beszélt hozzá:
- Te jó ég! Sasuke, mi történt veled? Nagyon magas a lázad, a legjobb, ha hívok egy orvost.
Körülnézett. A hang tulajdonosa egy nő volt. Hosszú fekete haja, hófehér bőre, és csillogó fekete szeme volt. Egyszerű kis ruhát hordott, a derekára egy fehér kötény volt kötve. Sasuke magát egészen kicsinek érezte. Nagy nehezen megszólalt:
- Anya, te vagy az?
- Kisfiam, mit csináltál?
- Mi?
- Tegnap? Olyan magas lázad van. És erősen megfáztál.
- Tegnap...nii-sannal kimentünk szánkózni. Emlékszel?
- Persze.
- És...ugye ott volt még néhány másik gyerek. Az egyik lánynak a kezéből kicsúszott a szánkó, és a barátnője pedig csúszott le a tó felé. Én meg odarohantam, és a lányt lerántottam a szánkóról. Majdnem beleestem a tóba...de csak majdnem. Nem volt semmilyen veszélyes. Nem kell aggódnod értem.
- Ilyet akkor se csinálj máskor!
- Inkább fagyott volna meg az a szegény lány?
- Tényleg így történt. – szólalt meg az ajtóból valaki. Itachi volt. A kezében egy bögre teát tartott. Ezt Sasuke-nak adta. – Nem történt semmi. Csak megfázott. Nem kell aggódnod miatta.
- És nii-san is segített. Ha ő nincs ott beleestünk volna a tóba.
- Értem.
- Apa hol van? – kérdezte váratlanul Sasuke.
- Kapott egy sürgős küldetést. Nemsokára itthon lesz, ne félj!
- De akkor én csak hátráltatlak. – mondta Sasuke.
- Miről beszélsz?
- Nem tudsz főzni, ha csak velem foglalkozol. És semmivel sem készülsz el.
- Van itt más is, aki segíteni tud.
- Anya, majd én vigyázok rá. – mondta Itachi.
- Nii-san...te tényleg...
- Nem kell hálálkodni. Szívesen teszem. Na, mit szeretnél? Olvassak, vagy csak pihenni szeretnél?
Sasuke elmosolyodott.
- Csak maradj itt velem! – felelte Sasuke.
- Bolond kisöcsém...hogy tud az mosolyogni, aki ilyen lázas?
- Hát így: - mondta Sasuke, és a bátyjának mutatott egy széles vigyort.
- Sasuke, Sasuke-kun! – szólalt meg egy másik női hang. A szobája eltűnt. A bátyja, és az anyja egyre jobban távolodott tőle. Mikor kinyitotta a szemét, Sakura volt mellette. Ismét ott volt a fa tövében. Szétnézett. Már reggel volt. A nap éppen az arcába sütött. Nem volt egy kellemes érzés neki. Felült, majd miután minden tudatosult benne, hogy hol van, és kivel, valami fájdalmat érzett a bal karjában. Ügyesen egy fa gyökerére feküdt. Hirtelen valaki a homlokához ért.
- Minden rendben? – kérdezte Sakura.
- Persze...miért? Valaminek kellene lennie?
- Nem nézel ki valami jól. Biztos, hogy jól vagy?
- Igen...persze.
- A többiek?
- A faluba mentek.
- Hogy?
- Mikor ránk támadt az a nő, mondtam a többieknek, hogy menjenek a faluba. Nem akartam, hogy bajuk essen.
- Értem. Biztos, hogy minden rendben? Mit mondott a nő neked?
- Semmit...nem lényeges. Induljunk!
- Máris?
- Mi az, hogy máris?
- Látom, mondani akarsz valamit. Előbb mondd el!
- Nem fontos. – elfordult a lánytól.
- Értem. Akkor induljunk.
- És veled minden rendben? – kérdezte Sasuke.
- Persze. Bár...elég durván ütött az a nő, de a fájdalom elmúlik. – mikor lépett volna, a hátában valami görcsöt érzett. Megpróbálta megszűntetni, de nem sikerült.
- Biztos, hogy minden rendben? – kérdezte újra Sasuke.
- Persze. Csak egy kicsit kinyújtózkodom.
- Na, várj! Itt valami baj van. Mintha fájna valamid.
- Nem, nem fáj semmi. Orvosi ninja vagyok, ha valami seb érne, akkor...
- A hátad.
- Mi van vele?
- Ott van a seb. Igaz?
- Milyen seb? Te meg miről beszélsz?
- Ne mozdulj! – Sasuke végigtapogatta Sakura hátát. Hirtelen valami furcsát érzett. A lány háta egy ponton teljes görcsben állt.
- Vetkőzz le, ha nem akarsz itt, és most meghalni!
- Arra várhatsz!
Sasuke-ban tudatosult, hogy mit mondott az előbb. Teljesen elvörösödött. Sakura vállára tette a kezét.
- Jaj, nem úgy értettem! Ne haragudj!
- Na persze!
- De tényleg! A hátad teljes görcsben áll! Az a tű, amit a nő tegnap beléd szúrt, biztosan meg volt mérgezve!
- Nem érdekel!
- De most komolyan beszélek! – Sakura ruhájának cipzárjához tette a kezét. A lány az arcára csapott.
- Nem versz át!
- De most komolyan mondtam, hogy nem lesz jó vége!
- Sasuke, ne próbálkozz!
- Ne mozogj! Szét fog terjedni a méreg! – Sasuke a fa egyik gyökerében elbotlott, és Sakura-ra esett. A lány megszeppent arccal nézett rá, majd egy határozott kézmozdulattal ismét arcon csapta. – Muszáj pofozkodnod?
- Ne mássz rám, jó!?
- Itt volt ez a hülye gyökér, abban elestem!
- Jó, de most már leszállhatnál rólam! – Sakura háta egyre jobban fájt. Sasuke felállt, hirtelen megfordította Sakura-t, és lehúzta a hátán a cipzárt.
- Idióta perverz! Tőlem ne várj semmit! Nem fogok belemenni! Szállj le rólam! Ezt nem hagyom annyiban! Engedj el!!!!! – Sakura szinte sikított. Sasuke befogta a száját.
- Mikor aludtál, sokkal elviselhetőbb voltál! Most viszont fogd be végre, és ne mozogj! Ha még egyet moccansz leütlek! – Sasuke megnézte Sakura hátát. A tűszúrás nyoma teljesen gyulladt volt.
- Szadista vadbarom. – motyogta Sakura.
- Hallottam. Van valami kenőcsöd mérgezés ellen?
- Van...miért?
- A nő a senbon-t méregbe mártotta. Gyorsan hatástalanítani kell. De ez nem olyan fajta. A méreg lebénítja az izmokat. A szív, vagy a tüdő területén szoktak vele sebezni. Mivel a hát kényes pont, nem nagyon okos dolog nagyobb sebet nyitni.
- Mennyire értesz a mérgekhez. Ott van a táskám külső zsebében. De ne nézz ide!
- Ez az?
- Igen! Csak kend be a sebet! Pár perc, és minden rendben lesz. De máskor szólj!
- Elöl nem sebzett? – kérdezte Sasuke miután végzett.
- Eszedbe ne jusson! Azt már jómagam is ellátom. Köszönöm szépen. A táskámat ide tudod hozni?
- Persze. Tessék.
- Mondtam, hogy ne nézz ide!
- Bocsánat.
- Most tényleg ne nézz ide!
- Mi?
- Át szeretnék öltözni. – mondta idegesen Sakura.
- Ja, persze. Bocsi. – mondta Sasuke, és elfordult. Sakura olyan öt perc után szólt neki.
- Na, most már idenézhetsz.
- Végre! Hány évbe tart, mire felveszel egy felsőt?
- Nagyon vicces. Humorputtony. Te is átöltözöl, vagy indulhatunk?
- Majd a faluban átöltözök. Csak menjünk már!
Útközben Sasuke folyton ezt kérdezte a lánytól:
- Biztos, hogy nincs más sebed?
Sakura már a tízedik ilyen kérdés után nagyon ideges lett.
- Most te Sasuke vagy, vagy a perverz hasonmása?
- Nem szabad aggódnom?
- Aggódj a te drágaságos Karinod után!
- Mi? Ezt sértésnek vettem.
- Bocsánat. Biztosan nem ő a te eseted.
- Pontosan.
- Hanem Ino.
- Már te is kezded? Először Tobi piszkál, majd Karin is belemegy az ő kis ostoba játékába. Egész nap megint hallgathatom, hogy...
- Hogy?
- Áh, mindegy, nem fontos. Máris itt vagyunk? – csodálkozott Sasuke, mikor meglátta Konoha kapuját.
- Nem szakadhatsz el tőlem! Most már kétszeresen is közveszélyes vagy.
- Kétszeresen?
- A falu, meg a lányokat is veszélyezteted.
- Te kis... – Sasuke már kezdett egy kicsit ideges lenni.
- Állj! No erőszak! – szólt rá Sakura, mikor beléptek a kapun.
- Utoljára kérdem: nincs több sebed, ugye?
- Te aztán nagyon pofátlan tudsz lenni!
- Ne haragudj, de semmi kedvem ahhoz, hogy azzal vádoljanak, hogy megöltelek. Akkor semmi értelme sem lenne találkoznunk. Most az a dolgom, hogy megvédjelek. – Sasuke megállt.
- Na, mi az?
- Beszéltél arról a jutsuról. Megmutatod?
- Persze! Gyere!
Sakura egy szűk utcába vezette.
- Nagyon figyelj, mert nem mindennap láthatsz ilyet. – a kezébe vezette a chakrát. Egy kis fehér gömb jelent meg benne. Sasuke-ba nyomta, ami egyáltalán nem fájt a fiúnak.
- Ez tényleg nem teljes...és nem is tiltott.
- Ugye? De honnan veszed, hogy tiltott?
- Azt hittem. De semmit sem csinál?
- Eddig nem igazán jöttem rá, hogy mi haszna van. Na, mindegy. Menjünk Tsunade-hoz jelenteni, hogy megérkeztünk!
- Jó.
Elmentek Tsunade-hoz. Az irodában ott voltak a többiek. Leszámítva Suigetsu-t.
- Suigetsu? – kérdezte Sasuke. – Hol van? A Tea országában azt mondta, hogy eljön a faluba jelenteni, hogy minden rendben.
- Nem láttuk. – felelte Zetsu.
- Nem is volt itt?
- Nem. – mondta Tsunade – Amint látom, sikerült kikerülni a veszélyt. Mindketten jól vagytok?
- Igen, Tsunade-sama.
- Köszönöm. Akkor...menjetek a dolgotokra!
Mindenki kiment az irodából. Karin, és Tobi körülfogták Sasuke-t.
- Na, milyen volt a bál? – kérdezte Tobi.
- Táncoltatok? – kérdezte izgatottan Karin.
- Volt ölelés?
- Vagy csók?
- Esetleg valami más?
- Na, mit táncoltatok? – nyaggatta Karin. – Mondj már valamit!
- Nem volt semmi! Leszálltok rólam? Még ma!
- Naaaaaaaa...csak nem titkolsz valamit? – kérdezték egyszerre.
- Nincs semmi titkom!
- És, most hova mész?
- Egy közeli városba...nézelődni.
- A mozi falán mindig van egy plakát! Csak ha nem találod! – kiáltotta utána Tobi.
- Mi ez a nagy lelkesedés? – jelent meg mögöttük Juugo.
- Semmi különös. – mondta Karin. – Te semmit sem tudsz Suigetsuról?
- Nem...de mi történhetett vele?
- Fogalmam sincs. Na, én megyek. Ha Sasuke-val találkozol üzend neki, hogy a szállása Naruto-nál lesz.
- Rendben...szegény Sasuke-sama...
Sasuke a városba érkezett. Már jó régen volt itt. De itt is, mint Konohában minden utcához kötődött valami emlék. A mozi előtt Kazahana Koyuki egyik új filmjét mutatták be. Hatalmas nagy sorok kígyóztak a jegyekért. Ő is látta az egyiket. Sőt! Egy forgatásán is ott volt. Utána a piactér felé ballagott. Itt találkozott Koyuki-val. Kínos pillanat volt. Pont a küldetésük megbízóját ejtették foglyul. Ekkor elment az egyik szálloda előtt. Zsebre tett keze ökölbe szorult. A Tsukoyomi...igen...itt történt. Ismét a bátyjára gondolt. Valahogy úgy érezte, még mindig ott van mellette. Elment a központba. Ott épült egy gyönyörű szökőkút. Belenézett a kút vizébe, ahol ismét látta Itachi-t. kezével a vízbe kavart, amikor hallott mögötte egy hangot, ami azt kiáltotta: nii-san. Megfordult. Egy kisgyerek rohan oda a testvéréhez. Hirtelen mellette megjelent egy síró kislány. Segítségért kiáltott. Senki sem volt mellette. Sasuke leguggolt hozzá.
- Te meg miért sírsz? – kérdezte. Kislány megtörölte a szemét, és halkan válaszolta.
- Az anyukámat...bántják.
- Hol?
- Ott. – és a mozi felé mutatott.
- Hogy néz ki?
- Szőke a haja, és zöld szeme van. Egy piros ruha van rajta.
- Piros ruha? Gyere, biztosan ott vár rád. – kézenfogta a kislányt, és elmentek a mozi felé. Valami furcsa dulakodást látott ott. Néhány vele egykorú fiú körülálltak egy nőt. A kislány anyja volt. Az egyik fiú megszólalt.
- Mi az, hogy nem tudsz jegyet adni?
- Mondtam: nincs pénz nincs jegy. Most pedig tűnjetek innen!
- Nincs pénz, nincs jegy? Tudod kivel beszélsz? – mondta egy másik fiú, és az öklét mutogatta a nő felé.
- Inkább neked kéne tudnod, hogy kivel beszélsz!
- Kérsz egyet? – kérdezte az előbbi fiú, és belerúgott a nőbe. Sasuke a kislányhoz hajolt.
- Maradj itt, és ne mozdulj! – átverekedte magát a tömegen. Mikor egy harmadik srác próbált belerúgni a nőbe, Sasuke a vállára tette a kezét. – Mi folyik itt? – kérdezte. A szeme kegyetlenül nézett a bandára. Mindenki rémülten Sasuke-t nézte. Végül az egyik fiú dadogva megszólalt.
- Te...te-te vagy Uchiha Sasuke?
- Ha nem akartok kék-zöld foltokkal hazamenni, békén hagyjátok ezt a nőt!
- Szólok a Hokage-nak. Ne hidd azt, hogy itt ólálkodhatsz! Mindenki hallott rólad. Háborút akarsz indítani a falud ellen. Ezen kívül...
- Ahhoz képest, hogy nem vagy ninja, sokat tudsz a világunkról. De nem mindent. – Sasuke hideg nyugodtsággal folytatta. - Tsunade-sama egy megbízást adott nekem, ezért vagyok a környéken. Az ANBU egyenruha sem álcaként van rajtam. De ez nem rátok tartozik. Most pedig kotródjatok innen!
A banda egy pillantás alatt elrohant a tett színhelyéről. Mindenki némán figyelt. Sasuke fölsegítette a nőt.
- Jól van, asszonyom? – kérdezte. Sasuke mögött félve kinézett a kislány. Könnyes szeme hol az anyjára, hol Sasuke-ra nézett. Végül nevetve odarohant az anyjához.
- Hogyan tudnám megköszönni? – kérdezte a nő.
- Semmiség...
- De nem mehet csak úgy el! Tessék! Itt van két jegy! Fogadja el kérem!
- Ingyen nem szeretném elfogadni. Inkább kifizetem.
- Hagyja csak! Kérem!
- Nem, köszönöm. – a nő kezébe nyomta a pénzt. – Így tisztességes. – lehajolt a kislányhoz. – Te pedig vigyázz magadra!
- Jó. – mondta halkan a kislány.
- További szép napot. – Sasuke megsimogatta a kislány fejét, és visszaindult a faluba. Néhány ember a nő köré állt.
- Ki volt ez a fiú? – kérdezték tőle.
- Ő? Uchiha Sasuke.
- Az nem lehet!
- De...igen, ő az. – a nő Sasuke után nézett. - És úgy látom...visszatért.
- Biztos, hogy nincs más sebed?
Sakura már a tízedik ilyen kérdés után nagyon ideges lett.
- Most te Sasuke vagy, vagy a perverz hasonmása?
- Nem szabad aggódnom?
- Aggódj a te drágaságos Karinod után!
- Mi? Ezt sértésnek vettem.
- Bocsánat. Biztosan nem ő a te eseted.
- Pontosan.
- Hanem Ino.
- Már te is kezded? Először Tobi piszkál, majd Karin is belemegy az ő kis ostoba játékába. Egész nap megint hallgathatom, hogy...
- Hogy?
- Áh, mindegy, nem fontos. Máris itt vagyunk? – csodálkozott Sasuke, mikor meglátta Konoha kapuját.
- Nem szakadhatsz el tőlem! Most már kétszeresen is közveszélyes vagy.
- Kétszeresen?
- A falu, meg a lányokat is veszélyezteted.
- Te kis... – Sasuke már kezdett egy kicsit ideges lenni.
- Állj! No erőszak! – szólt rá Sakura, mikor beléptek a kapun.
- Utoljára kérdem: nincs több sebed, ugye?
- Te aztán nagyon pofátlan tudsz lenni!
- Ne haragudj, de semmi kedvem ahhoz, hogy azzal vádoljanak, hogy megöltelek. Akkor semmi értelme sem lenne találkoznunk. Most az a dolgom, hogy megvédjelek. – Sasuke megállt.
- Na, mi az?
- Beszéltél arról a jutsuról. Megmutatod?
- Persze! Gyere!
Sakura egy szűk utcába vezette.
- Nagyon figyelj, mert nem mindennap láthatsz ilyet. – a kezébe vezette a chakrát. Egy kis fehér gömb jelent meg benne. Sasuke-ba nyomta, ami egyáltalán nem fájt a fiúnak.
- Ez tényleg nem teljes...és nem is tiltott.
- Ugye? De honnan veszed, hogy tiltott?
- Azt hittem. De semmit sem csinál?
- Eddig nem igazán jöttem rá, hogy mi haszna van. Na, mindegy. Menjünk Tsunade-hoz jelenteni, hogy megérkeztünk!
- Jó.
Elmentek Tsunade-hoz. Az irodában ott voltak a többiek. Leszámítva Suigetsu-t.
- Suigetsu? – kérdezte Sasuke. – Hol van? A Tea országában azt mondta, hogy eljön a faluba jelenteni, hogy minden rendben.
- Nem láttuk. – felelte Zetsu.
- Nem is volt itt?
- Nem. – mondta Tsunade – Amint látom, sikerült kikerülni a veszélyt. Mindketten jól vagytok?
- Igen, Tsunade-sama.
- Köszönöm. Akkor...menjetek a dolgotokra!
Mindenki kiment az irodából. Karin, és Tobi körülfogták Sasuke-t.
- Na, milyen volt a bál? – kérdezte Tobi.
- Táncoltatok? – kérdezte izgatottan Karin.
- Volt ölelés?
- Vagy csók?
- Esetleg valami más?
- Na, mit táncoltatok? – nyaggatta Karin. – Mondj már valamit!
- Nem volt semmi! Leszálltok rólam? Még ma!
- Naaaaaaaa...csak nem titkolsz valamit? – kérdezték egyszerre.
- Nincs semmi titkom!
- És, most hova mész?
- Egy közeli városba...nézelődni.
- A mozi falán mindig van egy plakát! Csak ha nem találod! – kiáltotta utána Tobi.
- Mi ez a nagy lelkesedés? – jelent meg mögöttük Juugo.
- Semmi különös. – mondta Karin. – Te semmit sem tudsz Suigetsuról?
- Nem...de mi történhetett vele?
- Fogalmam sincs. Na, én megyek. Ha Sasuke-val találkozol üzend neki, hogy a szállása Naruto-nál lesz.
- Rendben...szegény Sasuke-sama...
Sasuke a városba érkezett. Már jó régen volt itt. De itt is, mint Konohában minden utcához kötődött valami emlék. A mozi előtt Kazahana Koyuki egyik új filmjét mutatták be. Hatalmas nagy sorok kígyóztak a jegyekért. Ő is látta az egyiket. Sőt! Egy forgatásán is ott volt. Utána a piactér felé ballagott. Itt találkozott Koyuki-val. Kínos pillanat volt. Pont a küldetésük megbízóját ejtették foglyul. Ekkor elment az egyik szálloda előtt. Zsebre tett keze ökölbe szorult. A Tsukoyomi...igen...itt történt. Ismét a bátyjára gondolt. Valahogy úgy érezte, még mindig ott van mellette. Elment a központba. Ott épült egy gyönyörű szökőkút. Belenézett a kút vizébe, ahol ismét látta Itachi-t. kezével a vízbe kavart, amikor hallott mögötte egy hangot, ami azt kiáltotta: nii-san. Megfordult. Egy kisgyerek rohan oda a testvéréhez. Hirtelen mellette megjelent egy síró kislány. Segítségért kiáltott. Senki sem volt mellette. Sasuke leguggolt hozzá.
- Te meg miért sírsz? – kérdezte. Kislány megtörölte a szemét, és halkan válaszolta.
- Az anyukámat...bántják.
- Hol?
- Ott. – és a mozi felé mutatott.
- Hogy néz ki?
- Szőke a haja, és zöld szeme van. Egy piros ruha van rajta.
- Piros ruha? Gyere, biztosan ott vár rád. – kézenfogta a kislányt, és elmentek a mozi felé. Valami furcsa dulakodást látott ott. Néhány vele egykorú fiú körülálltak egy nőt. A kislány anyja volt. Az egyik fiú megszólalt.
- Mi az, hogy nem tudsz jegyet adni?
- Mondtam: nincs pénz nincs jegy. Most pedig tűnjetek innen!
- Nincs pénz, nincs jegy? Tudod kivel beszélsz? – mondta egy másik fiú, és az öklét mutogatta a nő felé.
- Inkább neked kéne tudnod, hogy kivel beszélsz!
- Kérsz egyet? – kérdezte az előbbi fiú, és belerúgott a nőbe. Sasuke a kislányhoz hajolt.
- Maradj itt, és ne mozdulj! – átverekedte magát a tömegen. Mikor egy harmadik srác próbált belerúgni a nőbe, Sasuke a vállára tette a kezét. – Mi folyik itt? – kérdezte. A szeme kegyetlenül nézett a bandára. Mindenki rémülten Sasuke-t nézte. Végül az egyik fiú dadogva megszólalt.
- Te...te-te vagy Uchiha Sasuke?
- Ha nem akartok kék-zöld foltokkal hazamenni, békén hagyjátok ezt a nőt!
- Szólok a Hokage-nak. Ne hidd azt, hogy itt ólálkodhatsz! Mindenki hallott rólad. Háborút akarsz indítani a falud ellen. Ezen kívül...
- Ahhoz képest, hogy nem vagy ninja, sokat tudsz a világunkról. De nem mindent. – Sasuke hideg nyugodtsággal folytatta. - Tsunade-sama egy megbízást adott nekem, ezért vagyok a környéken. Az ANBU egyenruha sem álcaként van rajtam. De ez nem rátok tartozik. Most pedig kotródjatok innen!
A banda egy pillantás alatt elrohant a tett színhelyéről. Mindenki némán figyelt. Sasuke fölsegítette a nőt.
- Jól van, asszonyom? – kérdezte. Sasuke mögött félve kinézett a kislány. Könnyes szeme hol az anyjára, hol Sasuke-ra nézett. Végül nevetve odarohant az anyjához.
- Hogyan tudnám megköszönni? – kérdezte a nő.
- Semmiség...
- De nem mehet csak úgy el! Tessék! Itt van két jegy! Fogadja el kérem!
- Ingyen nem szeretném elfogadni. Inkább kifizetem.
- Hagyja csak! Kérem!
- Nem, köszönöm. – a nő kezébe nyomta a pénzt. – Így tisztességes. – lehajolt a kislányhoz. – Te pedig vigyázz magadra!
- Jó. – mondta halkan a kislány.
- További szép napot. – Sasuke megsimogatta a kislány fejét, és visszaindult a faluba. Néhány ember a nő köré állt.
- Ki volt ez a fiú? – kérdezték tőle.
- Ő? Uchiha Sasuke.
- Az nem lehet!
- De...igen, ő az. – a nő Sasuke után nézett. - És úgy látom...visszatért.
Konohában az összeszedett csapat mint egy turista nézte végig a falut. Nem hitték volna, hogy ilyen hamar újjáépült az a támadás után. Karin, és Juugo viszont nem értették csapattársuk eltűnését.
- Nem értem...mi lehet azzal a cápafogúval? – bosszankodott Karin.
- Nem tudom...de...most Sasuke is eltűnt.
- Csak elment sétálni a közeli városba.
- Te jó ég! Ha valami balhét csinál, nekünk végünk.
- Ki is a balhé mestere?
- Na és ki a kavarásé?
- Te meg miről beszélsz?
- A vak is látja, hogy mit kavartok Tobival. Azt mondom állj le, mert nem lesz jó vége!
- Na, csak a játék kedvéért. Kicsit unatkozunk, és egyébként is...Sasuke-sama biztosan utálja azt a lányt.
Juugo makacsul hallgatott. Egy kis gondolkodás után megszólalt:
- Nekem mindegy, de ha valami sérelem ér téged, ne mondd, hogy én nem szóltam!
- Rendben.
Velük szembe jött Naruto, Sakura, és Sai. Sakura nem hitte volna, hogy Sasuke máris leszakad a csapatától. Csak pár óra nélkülözés, és már ott is hagyja őket.
- Hát Sasuke-kun, merre jár? – kérdezte Sakura.
- Mi sem tudjuk pontosan. – felelte Karin. – Na, milyen volt a bál? – Juugo oldalba bökte – Au! Ezt meg miért? Te vagy Suigetsu helyettese? – Juugo nem szólt semmit.
- A bál? Kicsit balhés volt. Az a szemét ránk támadt...illetve Sasuke-kunra. Ha találkoztok vele, mondjátok neki, hogy...
- Itt vagyok már. – mondta Sasuke futtában.
- Remek! Gyere, valamit szeretnék mondani. - leültek egy padra. – Naruto felajánlotta, hogy aludhatsz nála.
- Naruto? De miért pont ő?
- Jó kérdés. Nálam nincs hely, a házadat meg...kiadták. Szóval, más lehetőséged nincs, és állandó felügyelet mellett kell lenned.
- Értem. Kérdezhetek valamit?
- Hallgatlak.
- A hátadon...tényleg...van egy tetoválás?
- Ezt ne mondd el senkinek se!
- Persze...befogom. Ja, még valami.
- Igen?
- Holnap ráérsz?
Sakura csodálkozva nézett Sasuke-ra. Elmosolyodott.
- Ez most randi?
- Nem.
- Kár. De attól még ráérek.
- Oké. Holnap reggel hétkor a kapunál.
- Remekül hangzik! Na, megyek! Kumiko már vár.
- Mit csináltok?
- Edzek...ő meg okoskodik. – Sakura elrohant. Sasuke felállt, és elindult a faluban szétnézni.
Már este felé járhatott. Naruto Sasuke-t kereste, de senki sem tudta, hol van. Már kereste Ino-nál, Chouji-nál, Shikamaru-nál, és minden barátjánál, de nem érte utol. Sasuke sehol. Végső elkeseredésében bement Kakashi kedvenc könyvesboltjába. Kakashi-t, mint mindig, ott találta. És nem hitt a szemének: Sasuke is ott volt! Naruto ezt nem gondolta volna barátjáról.
- Sasuke, egész nap téged kerestelek. Hol voltál?
- A faluban. – leemelt a polc tetejéről egy könyvet, és Kakashi felé fordult. – Kakashi-sensei, erre gondoltál?
- Őőőőő... – Kakashi alaposan megnézte a könyvet, majd kikapta Sasuke kezéből. – Igen, ez lesz az. Köszönöm. – a kosarába tette, amiben már vagy húsz darab könyv volt egymás hegyén, hátán.
- Kakashi megkért, hogy segítsek neki. – mondta Sasuke volt tanára felé pillantgatva. – És te, miért is kerestél?
- Nem tudom, hogy szóltak-e neked, hogy ma nálam kapsz szállást. Csak ennyi. – leemelt a polc tetejéről egy könyvet, és elkezdte olvasni.
- Igen. Sakura mondta. Egyébként. Ez nem egy „Icha-Icha Violence”? – a könyvre mutatott.
- De...és?
- Semmi, csak...a hátulját.
- „18 éven felülieknek” Óh, igen...már ki is ment a fejemből. Hihi.
- Értem. – mondta Sasuke, majd ő is leemelt egy példányt. Belelapozott. – Nem tudom, Kakashi-sensei, hogyan képes egy ilyet elolvasni.
- Egyszerű: eljön ide, leveszi a polcról, kifizeti, kinyitja, és elolvassa. Miután végzett, becsukja, így, és a polcára teszi. Ha nincs otthon, a zsebébe. – minden lépést mozdulatonként megmutatott Sasuke-nak, amitől Sasuke enyhén kiborult.
- Eddig én is eljutottam. – tovább olvasta. Naruto figyelte, ahogy Sasuke arca egyre jobban elvörösödik. Sasuke később becsapta a könyvet, majd visszatette a polcra. – Hülyeség. – tette hozzá hűvösen.
- Szerinted a romantika hülyeség? – kérdezte Naruto karba tett kézzel. - Akkor te is hülye vagy.
- Miért is?
- Jaj, ne játszd a hülyét! Látom, hogy nagyon csíped.
- Kit?
- Sakura-chant. – mondta Naruto gúnyos kuncogással.
- Te viccelsz.
- Látszik rajtatok. Na, valld be! – Naruto oldalba bökte Sasuke-t. - Láttam, mikor a padon beszélgettetek. Le se vetted róla a szemed.
- Talán mert beszélgettünk.
- Te aztán bénán hazudsz. Na, a kedvenc virága a nárcisz, a kedvenc étele pedig a...
- Hé, álljálljállj! Ki mondta, hogy tetszik nekem?
- Mondtam, hogy látszik rajtatok. Le sem tudjátok venni egymásról a szemeteket. Hallottam, hogy mondtál neki valamit a hátával kapcsolatban. Mit csináltatok ti tegnap? – szeme gyanakodva megvillant. Sasuke továbbra is határozott maradt.
- Egy mérgezett tűt a hátába szúrtak. Mivel a hátát nem érte el, én kezeltem le a sebet, és hatástalanítottam a mérget. Ennyi.
- Aztán arra kért, hogy maradjon ez titokban?
- Te hallgatóztál?
- Csak a hátával kapcsolatban hallottam valamit. A többit a mozdulatokból vettem le. Ja, és azt is láttam, hogy majdnem...megcsókoltad. – Naruto egy gonosz vigyort vágott. Sasuke-nak ez már sok volt. Lekevert egy jó nagyot Naruto-nak, és kisétált az üzletből.
- Ezt most miért kaptam? – kérdezte Naruto, miután utolérte.
- Túl sokat kérdezel. Egyébként, ha jól tudom, neked tetszik.
- Igen, igen, de Hinata is ott va... – a szája elé kapta a kezét.
- Hinata?
Naruto körülnézett.
- Kérlek, ne mondd el senkinek!
- Jól van, én befogom. De bármit láttál, rosszul láttad. Nincs közünk egymáshoz.
- Te tudod. Na, akkor utánam! – Naruto Sasuke elé ugrott. Sasuke jól tudta merre van Naruto otthona, de hagyta, barátja hadd tartson neki idegenvezetést. Mikor megérkeztek, Naruto kinyitotta az ajtót. Sasuke alaposan körülnézett. Sosem látta barátja otthonát. Mint mindig, most is nagy rendetlenség volt, de ez Sasuke-t nem zavarta. Naruto bevezette őt egy szobába, ahol már meg volt ágyazva neki.
- Maradt egy üres szobám, és...nem tudtam mire használni. Gondoltam, vendégeknek jó lesz. – mondta szerényen Naruto.
Sasuke Naruto dolgozószobájában nézett körül. Naruto a falhoz rohant, és egy nagy papírt letépett róla.
- Mi az nálad? – kérdezte Sasuke.
- Ááááá...semmi-semmi...te csak nézz szét, én addig készítek valami vacsorát...
- Na, mutasd már meg!
- Mit?
- Valamit leszedtél a falról. – Naruto értetlenül nézett rá. – Ne játszd a hülyét! Láttam.
- Nem...nem érdekes.
- Add ide! – Sasuke kikapta Naruto kezéből a lapot. A szobájába ment. Szegény Naruto...majdnem elsüllyedt szégyenében. A lapon Sasuke feje volt...áthúzva. Mikor Sasuke elolvasta a feliratot, ledőlt az ágyra, és hangtalanul felkacagott. Naruto nem értette. Végül Sasuke olyan fél perc után fulladozva megszólalt:
- „Le-lenyomni Sasuke-t?” – újból nevetni kezdett, most már hangosan. – És ezt...ezt mikor írtad? – Újból nevetett. De Naruto-nak furcsa volt, hogy ebben a nevetésben nem volt semmi gúny. Mi több, sokkal barátságosabbnak tűnt számára, és Naruto is megkönnyebbült. Félt, hogy, ha Sasuke meglátja, azonnal megsértődik. Vagy rosszabb: kinyírja. Úgy érezte, csak a játék kedvéért vissza kell valamivel vágnia, ezért kinyitotta Sasuke táskáját. Kivett belőle egy fekete bőrkötéses könyvet.
- Ez mi? – kérdezte szemtelenül. – Csak nem a NAPLÓD???
- E-eszedbe ne jusson! – lihegte Sasuke.
- Kezdjük a tegnapi nappal...lássuk, mit írtál a bálról.
- Adod ide! – Sasuke ki akarta venni a kezéből, de Naruto kikerülte.
- Nono! Szóval: „Ma volt az a...bál. A hátam közepére nem kívántam, de mivel kedves „Dobe” barátom olyan idegesítő volt, hogy inkább belementem, mintsem, hogy a könyörgését halljam egész nap, viselnem kellett minden következményét. A bál előtt volt a futóverseny. Idate – hajszál híján – megnyerte. A verseny után jött az az idióta Karin, hogy egész végig Maatsuma követett minket. Elindultam, hogy összeszedjek mindenkit, de Sakura-t nem láttam a tömegben. Valami erős fény sütött a szemembe. Ez a vakító izé azt akarta jelenteni, hogy én vagyok az a „szerencsés”, aki táncolhat egy totál ismeretlen lánnyal. A párom – kész mázli – Sakura volt. Többé-kevésbé sikerült neki a tánc közben elmondani a közelgő veszélyt, utána...” – Naruto a földre vágta magát, és onnan már nem igazán lehetett fölsegíteni, annyira röhögött. Sasuke kikapta a kezéből a naplót, és visszatette a táskájába. – Kész! Nekem végem! Ezt nem...nem bírom tovább. Te-te egész...egész végig? N-nem hiszem el! A „nagy, és magabiztos Uchiwa Sasuke”.
- Jól van, jól van. Röhögj csak nagyokos! – mondta Sasuke beletörődve. - De azért meg tudnád mondani, merre van a fürdőszoba?
- Persze! Bejárat mellett balra.
- Kösz. – a hátára kapott egy törülközőt, és elindult a fürdőszoba felé. Mikor végzett, Naruto már türelmetlenül sétált fel-alá az ajtó előtt.
- Ha kell valami kaja, a hűtőben találsz.
- Rendben. – visszaindult a szobájába. Naruto éjjeliszekrényén viszont megakadt a szeme. A régi csapatképük volt rajta. A kezébe vette. Az a rengeteg kaland, és küldetés, amin hárman végigmentek, örök emlék maradt számára. A csengős próba, Hullámok földje, a Chuunin vizsga, Kakashi maszkja, a Tea országa...és az első harca Naruto-val. Most így visszagondolva rá...nem is volt olyan rossz. A harcot leszámítva. Megakadt a szeme Kakashi-n. - „Vajon mi lehet a maszkja alatt?” – gondolta magában. Emlékszik arra az egy hétre. Csak azért gürcöltek, hogy megtudják. Tanáruk persze kicselezte őket. Elnevette magát, majd visszatette a képet. Ekkor ért vissza Naruto. A pizsamája változott ugyan, de a rozmáros sapkát még mindig ráerőltette a fejére.
- Na, gyere, vacsorázzunk. – mondta Sasuke-nak. Természetesen Naruto csak ramennel tudott szolgálni, de Sasuke-nak az is elég volt. Nagyon csodálkozott, hogy barátja már a harmadik tálnál járt, ő meg eggyel is jól lakott. Egy kicsit elmosolyodott. Ezt Naruto észre is vette. – Mi az? – kérdezte.
- Kakashi-ra gondoltam.
- Mármint az arcára, igaz?
- Hogy találtad ki?
- Jaj, Sasuke, ne hülyéskedj! Szerintem téged jobban érdekel, mint engem.
- Az nem biztos.
- Én már a kutyákat is megkérdeztem.
- Tényleg? – ütötte fel a fejét Sasuke. – És mit mondtak?
- Mindegyik mást. Végül megkérdeztem Pakkun-t. Egy egész normális arcot mutatott.
- Tényleg?
- Aztán szólt, hogy tévedtek.
- Ne már!
- Ez rejtély marad. Kérsz még? – a táljára mutatott.
- Nem, köszi.
- Jól van...van még kérdés? – kérdezte, miután lepakolta az asztalt.
- Esetleg...van egy ébresztőórád?
- Van...miért?
- Elkérhetem?
- Mit akarsz vele?
- Holnap...őő...sürgős dolgom van 7-kor.
- Olyan korán?
- Őőőő...igen! Tudod...csapatmegbeszélés...emlékeztetnem kell őket, hogy ne kavarjanak...meg...hogy...Suigetsu-val beszélt-e valaki azóta. Nagyon...feledékenyek.
- Az a cápafogú már biztosan messze jár.
- Ezzel meg mire akarsz célozni?
- Hagyjuk. Na, akkor mindjárt odaadom. De majd mikor elindulsz, ébressz föl!
- Jól va, jól van. Na, jó éjt!
Naruto már rég aludt, de Sasuke a másik szobában is hallotta barátja mocorgását. Becsukta az ajtót, majd visszafeküdt az ágyába. Nem értette, miért nem tud aludni, hiszen nagyon fáradt volt. Az órára nézett, ami már hajnali 2-őt mutatott. Nem hitte volna, hogy így repül az idő. Kinézett az ablakon. Az ég teljesen tiszta volt, a csillagok bágyadtan néztek le rá. Kiskorában mindig is szerette nézni a csillagokat. Vajon a bátyja mit csinálhat éppen? Hiszen él...valahol. Hiányolja őt? Gondol rá? Szereti? Sasuke-t nem hagyták békén ezek a gondolatok. Amit a nő mondott...lehet, hogy nem kellett volna Sakura-nak megengednie, hogy meggyógyítsa. Na mindegy, megtörtént. A kezével az ablakpárkányra támaszkodott. Fejét ráhajtotta, és elaludt.
- Nem értem...mi lehet azzal a cápafogúval? – bosszankodott Karin.
- Nem tudom...de...most Sasuke is eltűnt.
- Csak elment sétálni a közeli városba.
- Te jó ég! Ha valami balhét csinál, nekünk végünk.
- Ki is a balhé mestere?
- Na és ki a kavarásé?
- Te meg miről beszélsz?
- A vak is látja, hogy mit kavartok Tobival. Azt mondom állj le, mert nem lesz jó vége!
- Na, csak a játék kedvéért. Kicsit unatkozunk, és egyébként is...Sasuke-sama biztosan utálja azt a lányt.
Juugo makacsul hallgatott. Egy kis gondolkodás után megszólalt:
- Nekem mindegy, de ha valami sérelem ér téged, ne mondd, hogy én nem szóltam!
- Rendben.
Velük szembe jött Naruto, Sakura, és Sai. Sakura nem hitte volna, hogy Sasuke máris leszakad a csapatától. Csak pár óra nélkülözés, és már ott is hagyja őket.
- Hát Sasuke-kun, merre jár? – kérdezte Sakura.
- Mi sem tudjuk pontosan. – felelte Karin. – Na, milyen volt a bál? – Juugo oldalba bökte – Au! Ezt meg miért? Te vagy Suigetsu helyettese? – Juugo nem szólt semmit.
- A bál? Kicsit balhés volt. Az a szemét ránk támadt...illetve Sasuke-kunra. Ha találkoztok vele, mondjátok neki, hogy...
- Itt vagyok már. – mondta Sasuke futtában.
- Remek! Gyere, valamit szeretnék mondani. - leültek egy padra. – Naruto felajánlotta, hogy aludhatsz nála.
- Naruto? De miért pont ő?
- Jó kérdés. Nálam nincs hely, a házadat meg...kiadták. Szóval, más lehetőséged nincs, és állandó felügyelet mellett kell lenned.
- Értem. Kérdezhetek valamit?
- Hallgatlak.
- A hátadon...tényleg...van egy tetoválás?
- Ezt ne mondd el senkinek se!
- Persze...befogom. Ja, még valami.
- Igen?
- Holnap ráérsz?
Sakura csodálkozva nézett Sasuke-ra. Elmosolyodott.
- Ez most randi?
- Nem.
- Kár. De attól még ráérek.
- Oké. Holnap reggel hétkor a kapunál.
- Remekül hangzik! Na, megyek! Kumiko már vár.
- Mit csináltok?
- Edzek...ő meg okoskodik. – Sakura elrohant. Sasuke felállt, és elindult a faluban szétnézni.
Már este felé járhatott. Naruto Sasuke-t kereste, de senki sem tudta, hol van. Már kereste Ino-nál, Chouji-nál, Shikamaru-nál, és minden barátjánál, de nem érte utol. Sasuke sehol. Végső elkeseredésében bement Kakashi kedvenc könyvesboltjába. Kakashi-t, mint mindig, ott találta. És nem hitt a szemének: Sasuke is ott volt! Naruto ezt nem gondolta volna barátjáról.
- Sasuke, egész nap téged kerestelek. Hol voltál?
- A faluban. – leemelt a polc tetejéről egy könyvet, és Kakashi felé fordult. – Kakashi-sensei, erre gondoltál?
- Őőőőő... – Kakashi alaposan megnézte a könyvet, majd kikapta Sasuke kezéből. – Igen, ez lesz az. Köszönöm. – a kosarába tette, amiben már vagy húsz darab könyv volt egymás hegyén, hátán.
- Kakashi megkért, hogy segítsek neki. – mondta Sasuke volt tanára felé pillantgatva. – És te, miért is kerestél?
- Nem tudom, hogy szóltak-e neked, hogy ma nálam kapsz szállást. Csak ennyi. – leemelt a polc tetejéről egy könyvet, és elkezdte olvasni.
- Igen. Sakura mondta. Egyébként. Ez nem egy „Icha-Icha Violence”? – a könyvre mutatott.
- De...és?
- Semmi, csak...a hátulját.
- „18 éven felülieknek” Óh, igen...már ki is ment a fejemből. Hihi.
- Értem. – mondta Sasuke, majd ő is leemelt egy példányt. Belelapozott. – Nem tudom, Kakashi-sensei, hogyan képes egy ilyet elolvasni.
- Egyszerű: eljön ide, leveszi a polcról, kifizeti, kinyitja, és elolvassa. Miután végzett, becsukja, így, és a polcára teszi. Ha nincs otthon, a zsebébe. – minden lépést mozdulatonként megmutatott Sasuke-nak, amitől Sasuke enyhén kiborult.
- Eddig én is eljutottam. – tovább olvasta. Naruto figyelte, ahogy Sasuke arca egyre jobban elvörösödik. Sasuke később becsapta a könyvet, majd visszatette a polcra. – Hülyeség. – tette hozzá hűvösen.
- Szerinted a romantika hülyeség? – kérdezte Naruto karba tett kézzel. - Akkor te is hülye vagy.
- Miért is?
- Jaj, ne játszd a hülyét! Látom, hogy nagyon csíped.
- Kit?
- Sakura-chant. – mondta Naruto gúnyos kuncogással.
- Te viccelsz.
- Látszik rajtatok. Na, valld be! – Naruto oldalba bökte Sasuke-t. - Láttam, mikor a padon beszélgettetek. Le se vetted róla a szemed.
- Talán mert beszélgettünk.
- Te aztán bénán hazudsz. Na, a kedvenc virága a nárcisz, a kedvenc étele pedig a...
- Hé, álljálljállj! Ki mondta, hogy tetszik nekem?
- Mondtam, hogy látszik rajtatok. Le sem tudjátok venni egymásról a szemeteket. Hallottam, hogy mondtál neki valamit a hátával kapcsolatban. Mit csináltatok ti tegnap? – szeme gyanakodva megvillant. Sasuke továbbra is határozott maradt.
- Egy mérgezett tűt a hátába szúrtak. Mivel a hátát nem érte el, én kezeltem le a sebet, és hatástalanítottam a mérget. Ennyi.
- Aztán arra kért, hogy maradjon ez titokban?
- Te hallgatóztál?
- Csak a hátával kapcsolatban hallottam valamit. A többit a mozdulatokból vettem le. Ja, és azt is láttam, hogy majdnem...megcsókoltad. – Naruto egy gonosz vigyort vágott. Sasuke-nak ez már sok volt. Lekevert egy jó nagyot Naruto-nak, és kisétált az üzletből.
- Ezt most miért kaptam? – kérdezte Naruto, miután utolérte.
- Túl sokat kérdezel. Egyébként, ha jól tudom, neked tetszik.
- Igen, igen, de Hinata is ott va... – a szája elé kapta a kezét.
- Hinata?
Naruto körülnézett.
- Kérlek, ne mondd el senkinek!
- Jól van, én befogom. De bármit láttál, rosszul láttad. Nincs közünk egymáshoz.
- Te tudod. Na, akkor utánam! – Naruto Sasuke elé ugrott. Sasuke jól tudta merre van Naruto otthona, de hagyta, barátja hadd tartson neki idegenvezetést. Mikor megérkeztek, Naruto kinyitotta az ajtót. Sasuke alaposan körülnézett. Sosem látta barátja otthonát. Mint mindig, most is nagy rendetlenség volt, de ez Sasuke-t nem zavarta. Naruto bevezette őt egy szobába, ahol már meg volt ágyazva neki.
- Maradt egy üres szobám, és...nem tudtam mire használni. Gondoltam, vendégeknek jó lesz. – mondta szerényen Naruto.
Sasuke Naruto dolgozószobájában nézett körül. Naruto a falhoz rohant, és egy nagy papírt letépett róla.
- Mi az nálad? – kérdezte Sasuke.
- Ááááá...semmi-semmi...te csak nézz szét, én addig készítek valami vacsorát...
- Na, mutasd már meg!
- Mit?
- Valamit leszedtél a falról. – Naruto értetlenül nézett rá. – Ne játszd a hülyét! Láttam.
- Nem...nem érdekes.
- Add ide! – Sasuke kikapta Naruto kezéből a lapot. A szobájába ment. Szegény Naruto...majdnem elsüllyedt szégyenében. A lapon Sasuke feje volt...áthúzva. Mikor Sasuke elolvasta a feliratot, ledőlt az ágyra, és hangtalanul felkacagott. Naruto nem értette. Végül Sasuke olyan fél perc után fulladozva megszólalt:
- „Le-lenyomni Sasuke-t?” – újból nevetni kezdett, most már hangosan. – És ezt...ezt mikor írtad? – Újból nevetett. De Naruto-nak furcsa volt, hogy ebben a nevetésben nem volt semmi gúny. Mi több, sokkal barátságosabbnak tűnt számára, és Naruto is megkönnyebbült. Félt, hogy, ha Sasuke meglátja, azonnal megsértődik. Vagy rosszabb: kinyírja. Úgy érezte, csak a játék kedvéért vissza kell valamivel vágnia, ezért kinyitotta Sasuke táskáját. Kivett belőle egy fekete bőrkötéses könyvet.
- Ez mi? – kérdezte szemtelenül. – Csak nem a NAPLÓD???
- E-eszedbe ne jusson! – lihegte Sasuke.
- Kezdjük a tegnapi nappal...lássuk, mit írtál a bálról.
- Adod ide! – Sasuke ki akarta venni a kezéből, de Naruto kikerülte.
- Nono! Szóval: „Ma volt az a...bál. A hátam közepére nem kívántam, de mivel kedves „Dobe” barátom olyan idegesítő volt, hogy inkább belementem, mintsem, hogy a könyörgését halljam egész nap, viselnem kellett minden következményét. A bál előtt volt a futóverseny. Idate – hajszál híján – megnyerte. A verseny után jött az az idióta Karin, hogy egész végig Maatsuma követett minket. Elindultam, hogy összeszedjek mindenkit, de Sakura-t nem láttam a tömegben. Valami erős fény sütött a szemembe. Ez a vakító izé azt akarta jelenteni, hogy én vagyok az a „szerencsés”, aki táncolhat egy totál ismeretlen lánnyal. A párom – kész mázli – Sakura volt. Többé-kevésbé sikerült neki a tánc közben elmondani a közelgő veszélyt, utána...” – Naruto a földre vágta magát, és onnan már nem igazán lehetett fölsegíteni, annyira röhögött. Sasuke kikapta a kezéből a naplót, és visszatette a táskájába. – Kész! Nekem végem! Ezt nem...nem bírom tovább. Te-te egész...egész végig? N-nem hiszem el! A „nagy, és magabiztos Uchiwa Sasuke”.
- Jól van, jól van. Röhögj csak nagyokos! – mondta Sasuke beletörődve. - De azért meg tudnád mondani, merre van a fürdőszoba?
- Persze! Bejárat mellett balra.
- Kösz. – a hátára kapott egy törülközőt, és elindult a fürdőszoba felé. Mikor végzett, Naruto már türelmetlenül sétált fel-alá az ajtó előtt.
- Ha kell valami kaja, a hűtőben találsz.
- Rendben. – visszaindult a szobájába. Naruto éjjeliszekrényén viszont megakadt a szeme. A régi csapatképük volt rajta. A kezébe vette. Az a rengeteg kaland, és küldetés, amin hárman végigmentek, örök emlék maradt számára. A csengős próba, Hullámok földje, a Chuunin vizsga, Kakashi maszkja, a Tea országa...és az első harca Naruto-val. Most így visszagondolva rá...nem is volt olyan rossz. A harcot leszámítva. Megakadt a szeme Kakashi-n. - „Vajon mi lehet a maszkja alatt?” – gondolta magában. Emlékszik arra az egy hétre. Csak azért gürcöltek, hogy megtudják. Tanáruk persze kicselezte őket. Elnevette magát, majd visszatette a képet. Ekkor ért vissza Naruto. A pizsamája változott ugyan, de a rozmáros sapkát még mindig ráerőltette a fejére.
- Na, gyere, vacsorázzunk. – mondta Sasuke-nak. Természetesen Naruto csak ramennel tudott szolgálni, de Sasuke-nak az is elég volt. Nagyon csodálkozott, hogy barátja már a harmadik tálnál járt, ő meg eggyel is jól lakott. Egy kicsit elmosolyodott. Ezt Naruto észre is vette. – Mi az? – kérdezte.
- Kakashi-ra gondoltam.
- Mármint az arcára, igaz?
- Hogy találtad ki?
- Jaj, Sasuke, ne hülyéskedj! Szerintem téged jobban érdekel, mint engem.
- Az nem biztos.
- Én már a kutyákat is megkérdeztem.
- Tényleg? – ütötte fel a fejét Sasuke. – És mit mondtak?
- Mindegyik mást. Végül megkérdeztem Pakkun-t. Egy egész normális arcot mutatott.
- Tényleg?
- Aztán szólt, hogy tévedtek.
- Ne már!
- Ez rejtély marad. Kérsz még? – a táljára mutatott.
- Nem, köszi.
- Jól van...van még kérdés? – kérdezte, miután lepakolta az asztalt.
- Esetleg...van egy ébresztőórád?
- Van...miért?
- Elkérhetem?
- Mit akarsz vele?
- Holnap...őő...sürgős dolgom van 7-kor.
- Olyan korán?
- Őőőő...igen! Tudod...csapatmegbeszélés...emlékeztetnem kell őket, hogy ne kavarjanak...meg...hogy...Suigetsu-val beszélt-e valaki azóta. Nagyon...feledékenyek.
- Az a cápafogú már biztosan messze jár.
- Ezzel meg mire akarsz célozni?
- Hagyjuk. Na, akkor mindjárt odaadom. De majd mikor elindulsz, ébressz föl!
- Jól va, jól van. Na, jó éjt!
Naruto már rég aludt, de Sasuke a másik szobában is hallotta barátja mocorgását. Becsukta az ajtót, majd visszafeküdt az ágyába. Nem értette, miért nem tud aludni, hiszen nagyon fáradt volt. Az órára nézett, ami már hajnali 2-őt mutatott. Nem hitte volna, hogy így repül az idő. Kinézett az ablakon. Az ég teljesen tiszta volt, a csillagok bágyadtan néztek le rá. Kiskorában mindig is szerette nézni a csillagokat. Vajon a bátyja mit csinálhat éppen? Hiszen él...valahol. Hiányolja őt? Gondol rá? Szereti? Sasuke-t nem hagyták békén ezek a gondolatok. Amit a nő mondott...lehet, hogy nem kellett volna Sakura-nak megengednie, hogy meggyógyítsa. Na mindegy, megtörtént. A kezével az ablakpárkányra támaszkodott. Fejét ráhajtotta, és elaludt.
Sasuke valami furcsa zajra ébredt. Az óra már vagy öt perce pittyeghetett, de ő még mindig nem hallotta meg. Természetesen fázott, meg a háta is fájt, de így jár aki nem az ágyán fekszik, betakarózva. Az óra mellett egy cetlit látott. Ez volt ráírva: „Mozi”. Még tegnap este írta, de ebben a reggeli kómásságban nem igazán esett le neki, mit is jelent. Miközben öltözködött, csak ezt hajtogatta magában: „Mozi, mozi, mozi”. Miközben zokniját húzta volna fel, elvesztette az egyensúlyát, és egy nagyot esett. Ekkor eszébe jutott. Fölpattant, nadrág, póló.
- „A fenébe! Csak az Orochimaru-féle ruha van nálam!”
Abban a szobában volt Naruto szekrénye. Feltépte az ajtót, és keresett egy normális nadrágot, meg egy normális felsőt. Egy sem volt jó rá. Felvette ANBU ruháját, majd felkapta a táskáját, és rohant ki a szobából. Naruto-hoz hozzávágott egy párnát, ettől biztosan felébred. Cipőjét fölhúzta, majd bevágta maga mögött az ajtót. Rohant a kapu elé. Mikor odaért, nekidőlt egy oszlopnak, és várta Sakura-t. pontosan hét óra volt. Éppen arra sétált Karin. Már csak ez hiányzott! Jól van, megpróbált közömbösen viselkedni.
- Jó reggelt Sasuke-sama! Ilyen korán?
- Ja...Karin, megkérhetlek valamire?
- Ha Naruto-val összefutsz, mondd meg neki, hogy reggel megbeszélésen voltunk.
- Mi? Miért, hova mész?
- Hát őőőőő...izé...hovaishovais...ja, igen! Tsunade-sama megkért, hogy egy sürgős küldeményt adjak át Gaara-nak.
- És ez olyan nagy titok?
- Hát öm...igen. Szóval...ezt most te sem hallottad.
- Jól van, jól van. És...mikor érsz vissza?
- Este...kb.
- Este?
- Őőő...igen! Tudod...edzeni is kell! És azt most a falun kívül fogom megtenni. – Sasuke nem bírta tovább. Naruto jól mondta: nem tud hazudni.
- Értem, na, akkor én most megyek.
- Rendben. Szia!
Ezt most olcsón megúszta. Mikor Karin elment, Sasuke felállt, és körülnézett. Az utca üres, Sakura sehol. Még várt egy kicsit. Az óra negyed nyolcat ütött. Felállt, és már indult volna, de Sakura megállította.
- Bocsi, hogy késtem! – mondta Sakura futtában. – Ino feltartott.
- Valóban? – karba tette a kezét. – Megbocsáthatatlan bűn, hogy késtél.
- Jaj, Sasuke-kun, most...zokognom kéne, és könyörögnöm, hogy megbocsáss?
- Pontosan. – Sasuke helyeslően bólogatott.
- És hogyan engesztelhetem ki őkelmét? – kérdezte Sakura gúnyolódva.
- Hát...így biztos nem.
- Na, indulhatunk?
- Addig nem, amíg bocsánatot nem kérsz. – már alig bírta visszafojtani a nevetését.
- Arra várhatsz. – karon ragadta Sasuke-t, és kirángatta a kapun. Sasuke megállította.
- Azt sem tudod, hogy hova megyünk.
- Ez igaz.
- Na, akkor gyere! Majd én odavezetlek.
- Naaaaa, bökd már ki, hogy hova megyünk!
- Nem mondom meg, mert késtél.
- Jaj, de szemét vagy! Lécci mondd el végre, lécci, lééééééééciiiiiiiiii! – Sasuke elé ugrott. Csillogó szemét óriásira nyitotta. Sasuke nem tudta, mit tegyen.
- Jaj, ne nézz rám így! Teljesen zavarba ejtesz.
- Tényleg? – Sakura szerényen lehajtotta a fejét. – Akkor mondd el, hogy hova megyünk! – ismét Sasuke szemébe nézett. A fiú teljesen elvörösödött.
- Most már nem bírom tovább! Elviszlek moziba. – mondta Sasuke teljesen lemondva a meglepetés erejéről.
- Tényleg? De...de...miért?
- Hát...csak úgy. Na, gyere mert elkésünk.
Lassan elsétáltak az előőrs-városba, ahol Sasuke a jegyeket vette. Minden nyüzsgött az emberektől. A mozi előtt hosszú sor állt.
- Hát, akkor álljunk be a sorba! – Sakura, már indult volna, mikor Sasuke megfogta a kezét.
- Ők beállnak, mi bemegyünk. – elővette a zsebéből a két jegyet.
- Hogyan szerezted meg?
- Hosszú történet.
- Van időnk.
- Majd később. Na, gyere!
Sakura továbbment Sasuke után. Megint kerülgette az a furcsa érzés. A nagy teremben megrogyott egy kicsit.
- Minden rendben? – kérdezte Sasuke.
- Persze...minden rendben. Gyere! Üljünk le!
- Alig állsz a lábadon. Biztos jól vagy?
- Persze. Ne is törődj velem! Mit is nézünk?
- Semmit! „Az a nő...ez csak egy csapda lehet!”
- Mi? Most az előbb azt mondtad, hogy...
- Mondtam, amit mondtam! Ez biztosan csapda volt! visszamegyünk a faluba!
- De...
- Alig állsz a lábadon! Mint mikor az a nő ránk támadt! Nem hagyhatom, hogy megint baj érjen! – megragadta Sakura kezét, és Konoháig meg sem állt vele. Minden zsúfolt volt. Sakura megint kezdte rosszul érezni magát. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a saját lába vitte. „Kumiko, mit csinálsz?” a keze is magától mozdult. Kísérteties hangok zajongtak a fejében. Kinyitotta az ajtót. A lába felvitte őt a lépcsőn. Kinyitotta a szobája ajtaját. Az anyja feküdt az ágyon...holtan. sikított, majd az ágyhoz rohant. A nyomában ott volt Sasuke. teljesen ledermedt. Sakura mögött ott termett Kumiko.
- Elmentelek megkeresni, de senki sem tudta merre jársz. Mikor ideértem, már halott volt.
- Ki tette? – kérdezte Sasuke.
- Nem tudom. De bárki is volt az, nem ússza meg szárazon.
- Sakura, mit tegyünk? – kérdezte Sasuke.
Sakura hosszú ideig zokogott. Nem tudott szóhoz jutni. Pár perccel később akadozva megszólalt:
- Csak egyet tehetünk...elmegyünk, és megkeressük a tekercset. Kumiko, hívd Sai-t!
- Sai-t? Mit akarsz?
- Majd meglátod. De siess! Kifutunk az időből.
- Rendben. – Kumiko rohant Sai-ért. Sasuke még mindig ott állt. Képtelen volt megérteni, miért pont most történt.
- Ez nem Maatsuma műve. – mondta Sakura.
- Honnan tudod?
- Maatsuma sebek, és mérgek nélkül képes halált okozni. Viszont anyámon rengeteg seb van. Ez biztosan egy szolgája műve. – mögötte berontott az ajtón Sai.
- Itt vagyok, mi tör...te jó ég!
- Sai, megkérhetlek valamire? – kérdezte Sakura.
- Mi lenne az.
- Talán anyám utolsó emlékeit a fejedbe tudnám vetíteni. Az emlékkép elég homályos lesz, és akadozó. De talán te ki tudod belőle nézni, hogy ki végzett vele. Le kéne rajzolnod, és utána a hiányzó részeket kiegészíteni több lehetőséggel.
- Sakura, te biztos vagy ebben? – kérdezte Kumiko.
- De...Sakura, a Kekkei-genkai-od második fázisát nem tudod használni! – mondta Sasuke. – Vagy mégis?
- Majd elmondok mindent. Sai, gyere! – Sai odament Sakura-hoz. A lány egyik kezét az anyja fejére, másik kezét Sai fejére tette. Erősen koncentrált. Mindkettejük fején átvillant a gyilkosság minden pillanata. Sai elájult. Sakura még magánál volt. Két kezét a saját fejéhez tette, majd halkan ennyit mondott: megsemmisítés. Ő is elájult. Sasuke egyáltalán nem értette. Rémülten nézett Sakura-ra.
- Kumiko...mi volt ez?
- Jól van, elmagyarázom. Sakura azért mondta mindenkinek, hogy a Kekkei-genkai-a nem fejlődött ki, hogy ezzel is biztonságban tartsa magát. Amit az előbb láttál egy egyszerű emlékkép-közvetítés volt. Régebben az Ezer jég országában ezt főleg halottaknál alkalmazták, mint most. Kellett valaki, aki rajzolt zenélt, vagy bármi más ilyen ninja művészetet művelt. A halott életének utolsó öt percét még meg lehet tekinteni egy kis ideig, aztán az is megsemmisül. Ezeket a képeket egy Haruno átközvetíti a annak az agyába, aki valahogyan le tudja írni a tettest. Ez esetben Sai egy rajzzal fogja tudatni velünk, hogy ki volt a gyilkos. Lehet, hogy magát a tettest rajzolja le, ez esetben könnyű dolgunk lesz. Lehet, hogy színekkel. Vagy egy fegyverrel. Ez az emlékképektől függ. De ez kockázatos. Sai, vagy Sakura azt hihetik, hogy ez velük történt meg. A „megsemmisítés” ez ellen szolgál. Eltünteti azokat a képeket, amik ezeket a tévhiteket okozzák, és csak a lényegeseket tartja meg. Miután Sai elvégezte a feladatát, ezekre a képekre sem fog emlékezni. Sakura most olyan három órát komában lesz, ez alatt az ő fejéből is törlődik minden, amit átadott. Bonyolult, és veszélyes, de ez a leggyorsabb lehetőség.
- És az a belső énes duma?
- Maatsuma nem hiába kapta a Fekete Özvegy nevet. Ha egy férfi akár megcsókolta, és ő megunta azt a férfit, egyszerűen csak végzett vele. Aztán jött valaki, akinek gyereket is szült. Ez a gyerek én voltam.
- Te? Te...Maatsuma lánya vagy?
- Pontosan. Apámmal végzett, és velem is akart. De a ninjaháborúban kaptam egy gyógyíthatatlan, halálos betegséget. Azt mondta segít rajtam, de átvert. Csak éveket vett el az életemből. Már csak egy évem maradt hátra, mikor mindenkit lemészárolt. Én hoztam Sakura-t, és az anyját ide. Utána egy nap...Sakura-val együtt játszottunk. És éreztem, hogy mindjárt végem. De én élni akartam. Segíteni akartam Sakura-n. Csak egy lehetőségem volt: lelkemet Sakura-ba pecsételtem. De nem úgy, mint Yondaime a Kyuubi-t Naruto-ba. Ez az egyik legkülönlegesebb pecsételjárás volt. Néha emberi testet ölthettem, mint például most. Majd csak akkor tűnök el végleg, ha végzünk Maatsuma-val. Ennek volt egy ára: a képességeimet át kellett ruháznom Sakura-ra. Mivel Sakura emlékőr, én pedig gyógyító...
- A Kekkei-Genkai újra összeállt benne.
- Pontosan.
- És mitől szakadt szét?
- Senki sem tudja...több száz éve történt. – ekkor Sai lassan feltápászkodott. Körülnézett.
- Mi történt? – kérdezte.
- Sai, most Sakura az anyja utolsó emlékeit adta át neked. A te feladatod, hogy felismerd, és lerajzold a gyilkost! – mondta Kumiko szertartásosan.
- Hogy? – Sai nem vágta.
- Ez egy S szintű feladat.
- S szintű? – Sai-nak erre a szóra megcsillant a szeme. – Rendben! Addig be sem fejezem, amíg kész nem vagyok! – fölpattant, és elrohant.
- Ez gyorsan ment. – mondta Sasuke. Sakura-hoz ment, és fölemelte. – Hova vigyük?
- Vidd haza!
- Haza?
- Úgy értem...Naruto-hoz! Majd én szólok Tsunade-nak, és elmondok neki mindent. Utána én is megyek veletek.
- Hova?
- Sakura azt mondta, elmentek tekercset keresni! És beszéltetek valamiről. Még régebben.
- Most ezzel arra célzott, hogy elmegyünk oda...a Jégkristályok közt rejtőző faluba?
- Igen. Menjünk! – Sasuke elindult Naruto háza felé. Szomorúan nézett Sakura-ra. „Miért pont veled történik ez?” – kérdezte az eszméletlen lánytól. Sakura persze nem válaszolt. Halálkomoly arccal aludt. Sasuke kinyitotta az ajtót, és levette a cipőjét. Naruto éppen ebédelt. Sasuke-n megakadt a szeme.
- Mi történt? – kérdezte Naruto. Sasuke nem válaszolt. Bement a szobájába. Sakura-t lefektette az ágyába, és betakarta. Leült az ágy szélére. Nem hitte volna, hogy a dolgok ideáig fajulnak. Az előző pillanatban még Sakura teljesen boldognak tűnik, a másik pillanatban sorban törnek össze az álmai. És Kumiko története...teljesen különös volt számára. A csöndet Naruto törte meg.
- Történt valami?
- Az anyját megölték. – mondta Sasuke a semmibe bámulva. Naruto teljesen megrendült a hír hallatán. Az ajtónak támaszkodott.
- Mikor?
- Nem tudom. Elmentünk a közeli városba. Mikor visszaértünk, már halott volt.
- Van köze Maatsuma-hoz?
- Van, de nem ő tette.
- Hanem ki?
- Nem tudjuk.
- És Sakura-chan mikor tér magához?
- Még egy pár órát biztosan kómában lesz.
- Nem vagy éhes?
- Nem köszi. – fölállt, és összeszedte minden holmiját. Naruto értetlenül nézte. Sasuke összecsomagolta minden holmiját, majd ismét leült az ágy végébe.
- Elmész?
- Majd igen.
- Hova?
- Azt...nem mondhatom meg. Ne haragudj! A ti biztonságotok érdekében.
- Jó. Sasuke, jól vagy?
- Igen...azt hiszem.
- Jól van, én megyek edzeni. Az erdőben megtalálsz, ha kell valami.
- Rendben. – Naruto elment. Sasuke le sem tudta venni Sakura-ról a szemét. Sajnálta. Megfogta a kezét. Sakura egyre jobban szorította. Tudta, hogy ott van vele. Kopogtak az ajtón Sasuke félve, de otthagyta Sakura-t. Kinyitotta az ajtót. Kumiko, és Tsunade volt az ajtóban.
- Még mindig alszik? – kérdezte Kumiko.
- Igen. Gyertek be!
Kumiko előrerohant, de Tsunade még ott maradt az ajtóban. Halkan megszólalt:
- Ugye Sasuke, ehhez neked semmi közöd?
- Semmi...legalábbis én nem tudok róla.
- Karin mondott néhány dolgot. Hogy találkoztatok vele, és, hogy követett titeket. Mit mondott?
- Majd bent megbeszéljük.
Tsunade is lassan besétált a szobába, ahol Sakura aludt. Sasuke vett egy nagy levegőt, és elmondott Tsunade-nak mindent.
- Szóval...mielőtt Sakura megtalált volna, az előtt pár nappal megbízott minket egy ismeretlen személy egy bérgyilkossággal. Én már akkor elleneztem, de az Akatsuki azt mondta, kötelességünk megtenni. A nő azt mondta, hogy én majd tudni fogom, hogy kiről van szó. Ezért voltunk a falu közelében. Amikor elindultunk a szövetségek megkötésére, én leszakadtam a csapattól, hogy az Akatsuki-val tárgyaljak. Út közben összefutottam Karin-nal. Elmondta, hogy a nő rájuk támadt azon a napon, amikor Sakura-val összefutottam, és, hogy már nincs sok időnk. Ekkor jöttem rá, hogy a megbízást Maatsuma adta, és, hogy a célszemély Sakura. – Sakura elkezdett mocorogni. Nyöszörgött valamit, de senki sem értette tisztán.
- Sakura most mindent hall. – mondta Kumiko. Sasuke bűntudatot érzett, hogy eddig nem szólt Sakura-nak. Megint megfogta a kezét.
- Folytasd, Sasuke! – bíztatta Tsunade.
- Szóval...az Akatsuki-val sikerült megbeszélnem mindent, amint látjátok...de Karin egy szóval sem említette, hogy Maatsuma a nyomunkban van. Ennyi.
- És ma hol voltatok? – kérdezte Tsunade.
- A közeli városban...csak úgy.
- Nem, mintha gyanakodnék, de nem akartad elterelni Sakura figyelmét, amíg a gyilkosság meg nem történik?
- Nem... – már felállt volna, de Sakura mégjobban megszorította a kezét. Sasuke visszaült mellé. Tsunade odament az ágyhoz, és Sakura homlokára tette a kezét.
- Kicsit lázas. Hozok borogatást. – kiment a szobából. Sasuke remegő hangon megszólalt:
- Kumiko, ugye...a jutsu, amit Sakura használt...nem tiltott?
- De...de nem halálos. Csak azoknak, akik nem bírják ezeket a tüneteket, amiken most keresztülmegy. De Sakura erős lány. Látnod kellett volna a harcait. – Sasuke egy kicsit megnyugodott. – Szereted ugye? – Sasuke semmitmondóan hallgatott, ami a kíváncsi Kumiko-t nagyon bosszantotta. – Na, őszintén!
- Még én sem tudom pontosan.
- Jaj, ezt nem lehet pontosan nem tudni! Na, őszintén!
- Miért érdekel annyira?
- Hát tudod...kíváncsi ember vagyok...hihi. De akkor is! Mondd már el!
- Értem.
- Itt vannak a borogatások. – mondta Tsunade. – Cserélgesd neki negyed óránként! Nyugodj meg, rendbe fog jönni! – kiment a házból.
- Hívjam Naruto-t? – kérdezte Kumiko.
- Nem kell. Hadd eddzen!
- Rendben. – Kumiko is elhagyta a házat. Sasuke egész éjszaka Sakura mellett volt. A lány még mindig nem tért magához. Naruto is ott segédkezett Sasuke körül, hiszen Sasuke nem mehetett el Sakura mellől. Már éjfél körül járhatott, mikor Sasuke kicsit fáradtnak érezte magát. Próbálta magát ébren tartani, de nem sikerült. leült a földre, a fejét az ágyra hajtotta, és elaludt
- „A fenébe! Csak az Orochimaru-féle ruha van nálam!”
Abban a szobában volt Naruto szekrénye. Feltépte az ajtót, és keresett egy normális nadrágot, meg egy normális felsőt. Egy sem volt jó rá. Felvette ANBU ruháját, majd felkapta a táskáját, és rohant ki a szobából. Naruto-hoz hozzávágott egy párnát, ettől biztosan felébred. Cipőjét fölhúzta, majd bevágta maga mögött az ajtót. Rohant a kapu elé. Mikor odaért, nekidőlt egy oszlopnak, és várta Sakura-t. pontosan hét óra volt. Éppen arra sétált Karin. Már csak ez hiányzott! Jól van, megpróbált közömbösen viselkedni.
- Jó reggelt Sasuke-sama! Ilyen korán?
- Ja...Karin, megkérhetlek valamire?
- Ha Naruto-val összefutsz, mondd meg neki, hogy reggel megbeszélésen voltunk.
- Mi? Miért, hova mész?
- Hát őőőőő...izé...hovaishovais...ja, igen! Tsunade-sama megkért, hogy egy sürgős küldeményt adjak át Gaara-nak.
- És ez olyan nagy titok?
- Hát öm...igen. Szóval...ezt most te sem hallottad.
- Jól van, jól van. És...mikor érsz vissza?
- Este...kb.
- Este?
- Őőő...igen! Tudod...edzeni is kell! És azt most a falun kívül fogom megtenni. – Sasuke nem bírta tovább. Naruto jól mondta: nem tud hazudni.
- Értem, na, akkor én most megyek.
- Rendben. Szia!
Ezt most olcsón megúszta. Mikor Karin elment, Sasuke felállt, és körülnézett. Az utca üres, Sakura sehol. Még várt egy kicsit. Az óra negyed nyolcat ütött. Felállt, és már indult volna, de Sakura megállította.
- Bocsi, hogy késtem! – mondta Sakura futtában. – Ino feltartott.
- Valóban? – karba tette a kezét. – Megbocsáthatatlan bűn, hogy késtél.
- Jaj, Sasuke-kun, most...zokognom kéne, és könyörögnöm, hogy megbocsáss?
- Pontosan. – Sasuke helyeslően bólogatott.
- És hogyan engesztelhetem ki őkelmét? – kérdezte Sakura gúnyolódva.
- Hát...így biztos nem.
- Na, indulhatunk?
- Addig nem, amíg bocsánatot nem kérsz. – már alig bírta visszafojtani a nevetését.
- Arra várhatsz. – karon ragadta Sasuke-t, és kirángatta a kapun. Sasuke megállította.
- Azt sem tudod, hogy hova megyünk.
- Ez igaz.
- Na, akkor gyere! Majd én odavezetlek.
- Naaaaa, bökd már ki, hogy hova megyünk!
- Nem mondom meg, mert késtél.
- Jaj, de szemét vagy! Lécci mondd el végre, lécci, lééééééééciiiiiiiiii! – Sasuke elé ugrott. Csillogó szemét óriásira nyitotta. Sasuke nem tudta, mit tegyen.
- Jaj, ne nézz rám így! Teljesen zavarba ejtesz.
- Tényleg? – Sakura szerényen lehajtotta a fejét. – Akkor mondd el, hogy hova megyünk! – ismét Sasuke szemébe nézett. A fiú teljesen elvörösödött.
- Most már nem bírom tovább! Elviszlek moziba. – mondta Sasuke teljesen lemondva a meglepetés erejéről.
- Tényleg? De...de...miért?
- Hát...csak úgy. Na, gyere mert elkésünk.
Lassan elsétáltak az előőrs-városba, ahol Sasuke a jegyeket vette. Minden nyüzsgött az emberektől. A mozi előtt hosszú sor állt.
- Hát, akkor álljunk be a sorba! – Sakura, már indult volna, mikor Sasuke megfogta a kezét.
- Ők beállnak, mi bemegyünk. – elővette a zsebéből a két jegyet.
- Hogyan szerezted meg?
- Hosszú történet.
- Van időnk.
- Majd később. Na, gyere!
Sakura továbbment Sasuke után. Megint kerülgette az a furcsa érzés. A nagy teremben megrogyott egy kicsit.
- Minden rendben? – kérdezte Sasuke.
- Persze...minden rendben. Gyere! Üljünk le!
- Alig állsz a lábadon. Biztos jól vagy?
- Persze. Ne is törődj velem! Mit is nézünk?
- Semmit! „Az a nő...ez csak egy csapda lehet!”
- Mi? Most az előbb azt mondtad, hogy...
- Mondtam, amit mondtam! Ez biztosan csapda volt! visszamegyünk a faluba!
- De...
- Alig állsz a lábadon! Mint mikor az a nő ránk támadt! Nem hagyhatom, hogy megint baj érjen! – megragadta Sakura kezét, és Konoháig meg sem állt vele. Minden zsúfolt volt. Sakura megint kezdte rosszul érezni magát. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a saját lába vitte. „Kumiko, mit csinálsz?” a keze is magától mozdult. Kísérteties hangok zajongtak a fejében. Kinyitotta az ajtót. A lába felvitte őt a lépcsőn. Kinyitotta a szobája ajtaját. Az anyja feküdt az ágyon...holtan. sikított, majd az ágyhoz rohant. A nyomában ott volt Sasuke. teljesen ledermedt. Sakura mögött ott termett Kumiko.
- Elmentelek megkeresni, de senki sem tudta merre jársz. Mikor ideértem, már halott volt.
- Ki tette? – kérdezte Sasuke.
- Nem tudom. De bárki is volt az, nem ússza meg szárazon.
- Sakura, mit tegyünk? – kérdezte Sasuke.
Sakura hosszú ideig zokogott. Nem tudott szóhoz jutni. Pár perccel később akadozva megszólalt:
- Csak egyet tehetünk...elmegyünk, és megkeressük a tekercset. Kumiko, hívd Sai-t!
- Sai-t? Mit akarsz?
- Majd meglátod. De siess! Kifutunk az időből.
- Rendben. – Kumiko rohant Sai-ért. Sasuke még mindig ott állt. Képtelen volt megérteni, miért pont most történt.
- Ez nem Maatsuma műve. – mondta Sakura.
- Honnan tudod?
- Maatsuma sebek, és mérgek nélkül képes halált okozni. Viszont anyámon rengeteg seb van. Ez biztosan egy szolgája műve. – mögötte berontott az ajtón Sai.
- Itt vagyok, mi tör...te jó ég!
- Sai, megkérhetlek valamire? – kérdezte Sakura.
- Mi lenne az.
- Talán anyám utolsó emlékeit a fejedbe tudnám vetíteni. Az emlékkép elég homályos lesz, és akadozó. De talán te ki tudod belőle nézni, hogy ki végzett vele. Le kéne rajzolnod, és utána a hiányzó részeket kiegészíteni több lehetőséggel.
- Sakura, te biztos vagy ebben? – kérdezte Kumiko.
- De...Sakura, a Kekkei-genkai-od második fázisát nem tudod használni! – mondta Sasuke. – Vagy mégis?
- Majd elmondok mindent. Sai, gyere! – Sai odament Sakura-hoz. A lány egyik kezét az anyja fejére, másik kezét Sai fejére tette. Erősen koncentrált. Mindkettejük fején átvillant a gyilkosság minden pillanata. Sai elájult. Sakura még magánál volt. Két kezét a saját fejéhez tette, majd halkan ennyit mondott: megsemmisítés. Ő is elájult. Sasuke egyáltalán nem értette. Rémülten nézett Sakura-ra.
- Kumiko...mi volt ez?
- Jól van, elmagyarázom. Sakura azért mondta mindenkinek, hogy a Kekkei-genkai-a nem fejlődött ki, hogy ezzel is biztonságban tartsa magát. Amit az előbb láttál egy egyszerű emlékkép-közvetítés volt. Régebben az Ezer jég országában ezt főleg halottaknál alkalmazták, mint most. Kellett valaki, aki rajzolt zenélt, vagy bármi más ilyen ninja művészetet művelt. A halott életének utolsó öt percét még meg lehet tekinteni egy kis ideig, aztán az is megsemmisül. Ezeket a képeket egy Haruno átközvetíti a annak az agyába, aki valahogyan le tudja írni a tettest. Ez esetben Sai egy rajzzal fogja tudatni velünk, hogy ki volt a gyilkos. Lehet, hogy magát a tettest rajzolja le, ez esetben könnyű dolgunk lesz. Lehet, hogy színekkel. Vagy egy fegyverrel. Ez az emlékképektől függ. De ez kockázatos. Sai, vagy Sakura azt hihetik, hogy ez velük történt meg. A „megsemmisítés” ez ellen szolgál. Eltünteti azokat a képeket, amik ezeket a tévhiteket okozzák, és csak a lényegeseket tartja meg. Miután Sai elvégezte a feladatát, ezekre a képekre sem fog emlékezni. Sakura most olyan három órát komában lesz, ez alatt az ő fejéből is törlődik minden, amit átadott. Bonyolult, és veszélyes, de ez a leggyorsabb lehetőség.
- És az a belső énes duma?
- Maatsuma nem hiába kapta a Fekete Özvegy nevet. Ha egy férfi akár megcsókolta, és ő megunta azt a férfit, egyszerűen csak végzett vele. Aztán jött valaki, akinek gyereket is szült. Ez a gyerek én voltam.
- Te? Te...Maatsuma lánya vagy?
- Pontosan. Apámmal végzett, és velem is akart. De a ninjaháborúban kaptam egy gyógyíthatatlan, halálos betegséget. Azt mondta segít rajtam, de átvert. Csak éveket vett el az életemből. Már csak egy évem maradt hátra, mikor mindenkit lemészárolt. Én hoztam Sakura-t, és az anyját ide. Utána egy nap...Sakura-val együtt játszottunk. És éreztem, hogy mindjárt végem. De én élni akartam. Segíteni akartam Sakura-n. Csak egy lehetőségem volt: lelkemet Sakura-ba pecsételtem. De nem úgy, mint Yondaime a Kyuubi-t Naruto-ba. Ez az egyik legkülönlegesebb pecsételjárás volt. Néha emberi testet ölthettem, mint például most. Majd csak akkor tűnök el végleg, ha végzünk Maatsuma-val. Ennek volt egy ára: a képességeimet át kellett ruháznom Sakura-ra. Mivel Sakura emlékőr, én pedig gyógyító...
- A Kekkei-Genkai újra összeállt benne.
- Pontosan.
- És mitől szakadt szét?
- Senki sem tudja...több száz éve történt. – ekkor Sai lassan feltápászkodott. Körülnézett.
- Mi történt? – kérdezte.
- Sai, most Sakura az anyja utolsó emlékeit adta át neked. A te feladatod, hogy felismerd, és lerajzold a gyilkost! – mondta Kumiko szertartásosan.
- Hogy? – Sai nem vágta.
- Ez egy S szintű feladat.
- S szintű? – Sai-nak erre a szóra megcsillant a szeme. – Rendben! Addig be sem fejezem, amíg kész nem vagyok! – fölpattant, és elrohant.
- Ez gyorsan ment. – mondta Sasuke. Sakura-hoz ment, és fölemelte. – Hova vigyük?
- Vidd haza!
- Haza?
- Úgy értem...Naruto-hoz! Majd én szólok Tsunade-nak, és elmondok neki mindent. Utána én is megyek veletek.
- Hova?
- Sakura azt mondta, elmentek tekercset keresni! És beszéltetek valamiről. Még régebben.
- Most ezzel arra célzott, hogy elmegyünk oda...a Jégkristályok közt rejtőző faluba?
- Igen. Menjünk! – Sasuke elindult Naruto háza felé. Szomorúan nézett Sakura-ra. „Miért pont veled történik ez?” – kérdezte az eszméletlen lánytól. Sakura persze nem válaszolt. Halálkomoly arccal aludt. Sasuke kinyitotta az ajtót, és levette a cipőjét. Naruto éppen ebédelt. Sasuke-n megakadt a szeme.
- Mi történt? – kérdezte Naruto. Sasuke nem válaszolt. Bement a szobájába. Sakura-t lefektette az ágyába, és betakarta. Leült az ágy szélére. Nem hitte volna, hogy a dolgok ideáig fajulnak. Az előző pillanatban még Sakura teljesen boldognak tűnik, a másik pillanatban sorban törnek össze az álmai. És Kumiko története...teljesen különös volt számára. A csöndet Naruto törte meg.
- Történt valami?
- Az anyját megölték. – mondta Sasuke a semmibe bámulva. Naruto teljesen megrendült a hír hallatán. Az ajtónak támaszkodott.
- Mikor?
- Nem tudom. Elmentünk a közeli városba. Mikor visszaértünk, már halott volt.
- Van köze Maatsuma-hoz?
- Van, de nem ő tette.
- Hanem ki?
- Nem tudjuk.
- És Sakura-chan mikor tér magához?
- Még egy pár órát biztosan kómában lesz.
- Nem vagy éhes?
- Nem köszi. – fölállt, és összeszedte minden holmiját. Naruto értetlenül nézte. Sasuke összecsomagolta minden holmiját, majd ismét leült az ágy végébe.
- Elmész?
- Majd igen.
- Hova?
- Azt...nem mondhatom meg. Ne haragudj! A ti biztonságotok érdekében.
- Jó. Sasuke, jól vagy?
- Igen...azt hiszem.
- Jól van, én megyek edzeni. Az erdőben megtalálsz, ha kell valami.
- Rendben. – Naruto elment. Sasuke le sem tudta venni Sakura-ról a szemét. Sajnálta. Megfogta a kezét. Sakura egyre jobban szorította. Tudta, hogy ott van vele. Kopogtak az ajtón Sasuke félve, de otthagyta Sakura-t. Kinyitotta az ajtót. Kumiko, és Tsunade volt az ajtóban.
- Még mindig alszik? – kérdezte Kumiko.
- Igen. Gyertek be!
Kumiko előrerohant, de Tsunade még ott maradt az ajtóban. Halkan megszólalt:
- Ugye Sasuke, ehhez neked semmi közöd?
- Semmi...legalábbis én nem tudok róla.
- Karin mondott néhány dolgot. Hogy találkoztatok vele, és, hogy követett titeket. Mit mondott?
- Majd bent megbeszéljük.
Tsunade is lassan besétált a szobába, ahol Sakura aludt. Sasuke vett egy nagy levegőt, és elmondott Tsunade-nak mindent.
- Szóval...mielőtt Sakura megtalált volna, az előtt pár nappal megbízott minket egy ismeretlen személy egy bérgyilkossággal. Én már akkor elleneztem, de az Akatsuki azt mondta, kötelességünk megtenni. A nő azt mondta, hogy én majd tudni fogom, hogy kiről van szó. Ezért voltunk a falu közelében. Amikor elindultunk a szövetségek megkötésére, én leszakadtam a csapattól, hogy az Akatsuki-val tárgyaljak. Út közben összefutottam Karin-nal. Elmondta, hogy a nő rájuk támadt azon a napon, amikor Sakura-val összefutottam, és, hogy már nincs sok időnk. Ekkor jöttem rá, hogy a megbízást Maatsuma adta, és, hogy a célszemély Sakura. – Sakura elkezdett mocorogni. Nyöszörgött valamit, de senki sem értette tisztán.
- Sakura most mindent hall. – mondta Kumiko. Sasuke bűntudatot érzett, hogy eddig nem szólt Sakura-nak. Megint megfogta a kezét.
- Folytasd, Sasuke! – bíztatta Tsunade.
- Szóval...az Akatsuki-val sikerült megbeszélnem mindent, amint látjátok...de Karin egy szóval sem említette, hogy Maatsuma a nyomunkban van. Ennyi.
- És ma hol voltatok? – kérdezte Tsunade.
- A közeli városban...csak úgy.
- Nem, mintha gyanakodnék, de nem akartad elterelni Sakura figyelmét, amíg a gyilkosság meg nem történik?
- Nem... – már felállt volna, de Sakura mégjobban megszorította a kezét. Sasuke visszaült mellé. Tsunade odament az ágyhoz, és Sakura homlokára tette a kezét.
- Kicsit lázas. Hozok borogatást. – kiment a szobából. Sasuke remegő hangon megszólalt:
- Kumiko, ugye...a jutsu, amit Sakura használt...nem tiltott?
- De...de nem halálos. Csak azoknak, akik nem bírják ezeket a tüneteket, amiken most keresztülmegy. De Sakura erős lány. Látnod kellett volna a harcait. – Sasuke egy kicsit megnyugodott. – Szereted ugye? – Sasuke semmitmondóan hallgatott, ami a kíváncsi Kumiko-t nagyon bosszantotta. – Na, őszintén!
- Még én sem tudom pontosan.
- Jaj, ezt nem lehet pontosan nem tudni! Na, őszintén!
- Miért érdekel annyira?
- Hát tudod...kíváncsi ember vagyok...hihi. De akkor is! Mondd már el!
- Értem.
- Itt vannak a borogatások. – mondta Tsunade. – Cserélgesd neki negyed óránként! Nyugodj meg, rendbe fog jönni! – kiment a házból.
- Hívjam Naruto-t? – kérdezte Kumiko.
- Nem kell. Hadd eddzen!
- Rendben. – Kumiko is elhagyta a házat. Sasuke egész éjszaka Sakura mellett volt. A lány még mindig nem tért magához. Naruto is ott segédkezett Sasuke körül, hiszen Sasuke nem mehetett el Sakura mellől. Már éjfél körül járhatott, mikor Sasuke kicsit fáradtnak érezte magát. Próbálta magát ébren tartani, de nem sikerült. leült a földre, a fejét az ágyra hajtotta, és elaludt
Sakura arcába belesütött a reggeli napfény. Eltakarta az arcát. Körülnézett. „Mi ez a hely?” Körülnézett. Mellette még mindig ott aludt Sasuke. Beletúrt a fiú hajába. Lassan kinyílt az ajtó, és Naruto jött be rajta.
- Végre felébredtél! – suttogta. – Minden rendben?
- Igen...azt hiszem... – szomorúan Sasuke-ra nézett.
- Egész éjszaka ápolt téged. Nem csoda, hogy így ki van ütve.
Sakura ekkor vette észre, hogy még mindig szorítja Sasuke kezét. Felült, és Sasuke-t magához szorította. Naruto kissé féltékenyen nézett rájuk. Sasuke nyöszörögve megszólalt:
- Sakura, tudom, hogy jól vagy, de nem kell megfojtani!
- Jó reggelt hétalvó! – Naruto odarohant hozzá, és alaposan hátbavágta az ébredező Sasuke-t. Sakura ezért cserébe jó alaposan fejbe vágta.
- Nem szabad bántanod! Sasuke-kun, jól vagy?
- Persze! Csak...kicsit...hirtelen ért. – Sasuke kinyújtózta magát. Elengedte Sakura kezét. – Minden rendben?
- Persze. Sokkal jobban...izé...Sasuke-kun.
- Tessék?
- Én...szóval... – sóhajtott. – szeretném, ha elkísérnél.
- Hova?
- Tudod...Kumiko nem mondta?
- Ja, de...persze...szívesen.
- Mi? Sasuke, Sakura-chan, hova mentek? – Naruto értetlenül nézett rájuk. – Nászút?
- Nem. – Sasuke ettől a szótól kicsit ideges lett. Már fejbe akarta vágni Naruto-t, de visszafogta magát. – Egy küldetés.
- Küldetés??? Én is mehetek?
- Sajnálom Naruto, de ez csak Harunok-ra, és Uchiha k-ra tartozik. – mondta Sakura.
- De...de...miért?
- Egyszer már elmondtuk. Na, Sakura, indulhatunk?
- Előtte még edzenem kéne. – mondta Sakura.
- Ez nem rossz ötlet.
- Héhéhé! De előtte reggelizzetek! Éhesen én sem tudok edzeni! – szólt közbe Naruto.
- Jól van, legyen. – mondta Sakura. Elindultak reggelizni. Mint mindig, ramen-nel szolgált a házigazda. Gyorsan megették, majd Sakura rohant is. Kumiko-t is hívta. Naruto karba tett kézzel nézett Sasuke-ra.
- Mi van?
- Nos, akkor te is mész?
- Persze.
- Akkor meg mire vársz? Menjél edzeni te is!
- Nem szükséges.
- Mi...mi az, hogy nem szükséges? Te komolyan megbuggyantál! Én minden nap edzek, és nézz rám!...
- Még mindig ugyanolyan idióta vagy.
- Sasukeeeeee!!!
- Na jó, mentem! – becsukta az ajtót. Nem tudta, hol keresse Sakura-t. Lassan sétált az utcán. Még mindig nem tudta elhinni, hogy ez történt Sakura-val. Eszébe jutott Maatsuma ígérete. Már nincs sok idő. Sakura-val végeznie kellene. A kezébe vett egy kunai-t, és elrohant az erdő felé. Sakura is ott volt. Lassan a háta mögé osont. A kést magasra emelte. Becsukta a szemét. Már szúrt volna, de a keze megállt. Elengedte a kést. Sakura az egészből még semmit sem vett észre...szerencsére. Most viszont mit tegyen? Képtelen megölni. A bátyát így nem láthatja viszont. Ha már itt van, valamit tennie kell. Sakura hirtelen egy forgórúgás akart csinálni, de Sasuke lefogta.
- Sasuke-kun? Nem...nem tudtam, hogy itt vagy...
- Semmi gond. Hogy haladsz?
- Jól... – valami furcsa zajra lett figyelmes. Hátranézett. Tobi rohant oda hozzájuk.
- Tobi, mi történt? – kérdezte Sasuke.
- Nem...nem fogjátok elhinni, de... – ekkor a fák közül egy óriási galamb emelkedett ki. A hátán egy hosszú, szőke hajú srác volt. Tobi habogva folytatta. – Deidara-san...él!
- Hogy? – Sakura hátra nézett. A galamb hátán valóban Deidara volt. Két kezével lelkesen integetett, majd leszállt eléjük. Tobi az ájulás határán volt. Sasuke csodálkozva nézett rá.
- De...de...meghalt...fölrobbant...én-én láttam! Ott voltam! – mondta remegve.
- Igeeeen! A Főnix visszatért! – kiáltotta Deidara. Sasuke-nak ez már sok volt.
- De...Deidara-san, te nem meghaltál?
- De...de a hamvaimból újraéledtem!
- Totál bekattant. – súgta Sakura Sasuke-nek.
- Kicsit kisebbnek tűnsz. – mondta Tobi.
- Hát, igen...le kellett mondanom pár centiről, hogy a karomat, meg a szájakat visszakapjam, de az a lényeg, hogy élek. – Tobi végigmérte Deidara-t. Tényleg csak pár centi volt. - Sasuke, ugye nincs harag? Új élet, új esély!
- Deidara-san, te sose voltál ilyen komolytalan...
- És ha igen? Na, hallottam Suigetsu-tól, hogy itt vagytok, gondoltam teszek egy beugrót.
- Várj! Suigetsu? – Sasuke már kezdett kicsit ideges lenni. – Mikor? Hol?
- Őőőő...várj! Tegnap...asszem. Hm...
- Hol van?
- Valami fontos dolga volt, de azt nem kötötte az orromra, hogy mi.
- Te jó ég! – Sasuke-nek rossz előérzete támadt. – És Itachi-val nem találkoztál?
- Itachi-san? Ő meghalt...nem?
- De... „szóval nem találkozott vele.” – végigmérte szemével a galambot. – Lehet egy kérésem?
- Mi lenne az?
- Figyelj csak... – arréb hívta magához, majd súgott neki valamit.
- Nem, nem, szó sem lehet róla! Egyszemélyes a járgány!
- Kérlek! Nagyon fontos lenne!
- Nem! – karba tette a kezét, és makacsul félre nézett.
- Csak a Sziklákig!
Deidara sóhajtott.
- Jó, rendben. Egyébként...visszajöttél a faluba?
- Mi? Nem! Nem! Szó sincs róla!
- Akkor mit keresel itt? Sakura-val békés beszélgetések közepette? Tervezed?
- Nem...egy küldetés...egy nagyon komoly küldetés.
- Valóban? – mögötte az egyik fáról Kumiko ugrott le. Sakura-hoz rohant, és odaadott neki egy táskát. Sasuke-nak is odadobta.
- Ő is velünk jön. – mondta Sasuke Deidara-nak.
- És ő ki?
- Haruno Kumiko. Sakura rokona. – mondta gyorsan, már kezet rázott volna, mikor észrevette Deidara tenyerén levő szájat. – Te gondolom Deidara vagy.
- Honnan tudod a nevem?
- Őőőő...Sakura sokat mesélt rólad...mármint nem úgy! Csak...megemlített.
- Ahha. Na, akkor kik is jönnek?
- Csak mi hárman. – mondta Sasuke.
- Sasuke-kun, mit beszéltél Deidara-val? – kérdezte Sakura.
- Egy kis fuvar. – mondta Sasuke. – Gyere!
- Na, felszállás! – mindannyian fölszálltak a madárra. Tobi irigykedve nézett föl. – Ha rosszul vagytok, a taccsot ne itt dobjátok ki! Most fényeztem! – a galamb felszállt. Tobi irigykedve nézett utánuk. Visszarohant a faluba. Váratlanul Pain-be ütközött.
- Tobi, mi történt?
- Izé...szóval...Deidara-san...
- Mi van vele?
- Deidara-san...él!
- Hogy? – Pain szétnézett. – És most hol van?
- Ott. – Tobi az égre mutatott. Fölöttük elsuhant Deidara galambja. Pain tátott szájjal nézett rá.
- Ez most valami vicc?
- Nem!
- És most hova megy?
- Sasuke-t, meg azt a két lányt viszi valahova.
- Micsoda? Hova mentek?
- Nem tudom!
- A fenébe!
- Nem tudom, mit kell így titokzatoskodniuk. Sasuke most nagyon furcsán viselkedik...szegény kölyök.
- Ezt én is észrevettem rajta. Most már mindegy. A csapata tud róla?
- Nem.
- Szólj nekik!
- Rendben. – Tobi nem tudta, hogy hogyan mondja el Karin-nak, de majd csak lesz valahogy. Nem kellett sokat keresnie. Sasuke-t kereste. – Karin, eléggé rossz hírem van számodra.
- Mi történt?
- Szóval...Sasuke...izé...elment.
- Mi? Kivel? Hova? Mikor?
- Hát...Sakura-val, meg azzal a másik csajjal...meg Deidara-sannal.
- Hova?
- Nem tudom!
- Mikor?
- Hm...öt perce?
- De...miért?
- Nem mintha tudnám, de van köze a gyilkossághoz. Nem tudod, hogy ki tette?
- Fogalmam sincs...de miért hagyott int engem? Méghozzá azzal a kis ribanccal...elhagyott...megcsalt!
- Karin...szerintem nem is csípett téged.
- Ez nem igaz! Az a lány elcsavarta a fejét egy pillanat alatt! Vérbosszú! – Karin az öklét rázta. Tobi jobbnak látta, hogy ha elmegy.
- Majd szólj Juugo-nak is! Szia! – elrohant.
Naruto már vagy öt perce várt Ichiraku-nál. Iruka-val azt beszélték, ma együtt ebédelnek. Már idegesen fel-alá járkált. „Jaj, Iruka-sensei, hol vagy már?” Olyan negyed óra múlva végre megérkezett.
- Iruka-sensei, hol voltál?
- Ne haragudj Naruto, Tsunade-val kellett beszélnem. Gyere! Valamit majd el kell mondanom neked.
Leültek a székre. Iruka két miso rament rendelt. Iruka vett egy nagy levegőt, és Naruto-hoz fordult.
- Naruto, gondolkoztál már azon, hogy...kik a szüleid?
- Nem igazán...miért?
- Hát mert...szóval...gondoltam, hátha érdekel. – Iruka a kezét tördelte. – Már régóta tudnod kén róla.
- Te tudod, Iruka-sensei?
- Igen.
- Mondd el! Kérlek, kérlek, kérlek!
- A te apád neve...Namikaze Minato.
- Ezt a nevet már hallottam valahol...de...ő ki?
- Hát, a te apád. Ő a Yondaime Hokage.
- Aha... – pálcikákat vett a kezébe. Lassan elkezdte enni a levesét. – És, ki az anyám?
- Uzumaki Kushina.
- Aha...szóval anya keresztnevét kaptam?
- Igen.
- És a Negyedik fia vagyok?
- Igen.
Naruto kezében megállt a pálcika. A szemei a távolba meredtek.
- Iruka-sensei...
- Tessék?
- Én a Negyedik fia vagyok? A Negyedik fia...akkor...ez azt jelenti, hogy...én...én...én a Negyedik gyereke vagyok?
- Naruto...eddig is ezt mondtam
- Jii-san, mégegy levest! A Negyedik fia! Ez nem lehet igaz!
- Naruto, nyugi!
- Nyugi? Iruka-sensei! A Negyedik fia vagyok, érted? Ő az apám! Az ő véréből vagyok! Azonnal meg kell tanulnom a Hiarishin-t, meg a többit is! Olyan akarok lenni, mint ő!
- Naruto, a Hiarishin tiltott jutsu! Nem tanulhatod meg!
- De! Meg kell tanulnom! Akkor én is olyan hatalmas leszek, mint a Negyedik! Yatteeeeee! – Naruto hatalmasat ugrott örömében. – Ha ezt Sakura-chan meghallja, biztosan szeretni fog!
- Naruto, Sakura már elment.
- Hogy?
- Elmentek Sasuke-vel, és Kumiko-val.
- Tényleg. – Naruto kicsit elszomorodott. – Majd mikor visszajönnek, elmondom nekik. Még egy tállal?
- Naruto
- Végre felébredtél! – suttogta. – Minden rendben?
- Igen...azt hiszem... – szomorúan Sasuke-ra nézett.
- Egész éjszaka ápolt téged. Nem csoda, hogy így ki van ütve.
Sakura ekkor vette észre, hogy még mindig szorítja Sasuke kezét. Felült, és Sasuke-t magához szorította. Naruto kissé féltékenyen nézett rájuk. Sasuke nyöszörögve megszólalt:
- Sakura, tudom, hogy jól vagy, de nem kell megfojtani!
- Jó reggelt hétalvó! – Naruto odarohant hozzá, és alaposan hátbavágta az ébredező Sasuke-t. Sakura ezért cserébe jó alaposan fejbe vágta.
- Nem szabad bántanod! Sasuke-kun, jól vagy?
- Persze! Csak...kicsit...hirtelen ért. – Sasuke kinyújtózta magát. Elengedte Sakura kezét. – Minden rendben?
- Persze. Sokkal jobban...izé...Sasuke-kun.
- Tessék?
- Én...szóval... – sóhajtott. – szeretném, ha elkísérnél.
- Hova?
- Tudod...Kumiko nem mondta?
- Ja, de...persze...szívesen.
- Mi? Sasuke, Sakura-chan, hova mentek? – Naruto értetlenül nézett rájuk. – Nászút?
- Nem. – Sasuke ettől a szótól kicsit ideges lett. Már fejbe akarta vágni Naruto-t, de visszafogta magát. – Egy küldetés.
- Küldetés??? Én is mehetek?
- Sajnálom Naruto, de ez csak Harunok-ra, és Uchiha k-ra tartozik. – mondta Sakura.
- De...de...miért?
- Egyszer már elmondtuk. Na, Sakura, indulhatunk?
- Előtte még edzenem kéne. – mondta Sakura.
- Ez nem rossz ötlet.
- Héhéhé! De előtte reggelizzetek! Éhesen én sem tudok edzeni! – szólt közbe Naruto.
- Jól van, legyen. – mondta Sakura. Elindultak reggelizni. Mint mindig, ramen-nel szolgált a házigazda. Gyorsan megették, majd Sakura rohant is. Kumiko-t is hívta. Naruto karba tett kézzel nézett Sasuke-ra.
- Mi van?
- Nos, akkor te is mész?
- Persze.
- Akkor meg mire vársz? Menjél edzeni te is!
- Nem szükséges.
- Mi...mi az, hogy nem szükséges? Te komolyan megbuggyantál! Én minden nap edzek, és nézz rám!...
- Még mindig ugyanolyan idióta vagy.
- Sasukeeeeee!!!
- Na jó, mentem! – becsukta az ajtót. Nem tudta, hol keresse Sakura-t. Lassan sétált az utcán. Még mindig nem tudta elhinni, hogy ez történt Sakura-val. Eszébe jutott Maatsuma ígérete. Már nincs sok idő. Sakura-val végeznie kellene. A kezébe vett egy kunai-t, és elrohant az erdő felé. Sakura is ott volt. Lassan a háta mögé osont. A kést magasra emelte. Becsukta a szemét. Már szúrt volna, de a keze megállt. Elengedte a kést. Sakura az egészből még semmit sem vett észre...szerencsére. Most viszont mit tegyen? Képtelen megölni. A bátyát így nem láthatja viszont. Ha már itt van, valamit tennie kell. Sakura hirtelen egy forgórúgás akart csinálni, de Sasuke lefogta.
- Sasuke-kun? Nem...nem tudtam, hogy itt vagy...
- Semmi gond. Hogy haladsz?
- Jól... – valami furcsa zajra lett figyelmes. Hátranézett. Tobi rohant oda hozzájuk.
- Tobi, mi történt? – kérdezte Sasuke.
- Nem...nem fogjátok elhinni, de... – ekkor a fák közül egy óriási galamb emelkedett ki. A hátán egy hosszú, szőke hajú srác volt. Tobi habogva folytatta. – Deidara-san...él!
- Hogy? – Sakura hátra nézett. A galamb hátán valóban Deidara volt. Két kezével lelkesen integetett, majd leszállt eléjük. Tobi az ájulás határán volt. Sasuke csodálkozva nézett rá.
- De...de...meghalt...fölrobbant...én-én láttam! Ott voltam! – mondta remegve.
- Igeeeen! A Főnix visszatért! – kiáltotta Deidara. Sasuke-nak ez már sok volt.
- De...Deidara-san, te nem meghaltál?
- De...de a hamvaimból újraéledtem!
- Totál bekattant. – súgta Sakura Sasuke-nek.
- Kicsit kisebbnek tűnsz. – mondta Tobi.
- Hát, igen...le kellett mondanom pár centiről, hogy a karomat, meg a szájakat visszakapjam, de az a lényeg, hogy élek. – Tobi végigmérte Deidara-t. Tényleg csak pár centi volt. - Sasuke, ugye nincs harag? Új élet, új esély!
- Deidara-san, te sose voltál ilyen komolytalan...
- És ha igen? Na, hallottam Suigetsu-tól, hogy itt vagytok, gondoltam teszek egy beugrót.
- Várj! Suigetsu? – Sasuke már kezdett kicsit ideges lenni. – Mikor? Hol?
- Őőőő...várj! Tegnap...asszem. Hm...
- Hol van?
- Valami fontos dolga volt, de azt nem kötötte az orromra, hogy mi.
- Te jó ég! – Sasuke-nek rossz előérzete támadt. – És Itachi-val nem találkoztál?
- Itachi-san? Ő meghalt...nem?
- De... „szóval nem találkozott vele.” – végigmérte szemével a galambot. – Lehet egy kérésem?
- Mi lenne az?
- Figyelj csak... – arréb hívta magához, majd súgott neki valamit.
- Nem, nem, szó sem lehet róla! Egyszemélyes a járgány!
- Kérlek! Nagyon fontos lenne!
- Nem! – karba tette a kezét, és makacsul félre nézett.
- Csak a Sziklákig!
Deidara sóhajtott.
- Jó, rendben. Egyébként...visszajöttél a faluba?
- Mi? Nem! Nem! Szó sincs róla!
- Akkor mit keresel itt? Sakura-val békés beszélgetések közepette? Tervezed?
- Nem...egy küldetés...egy nagyon komoly küldetés.
- Valóban? – mögötte az egyik fáról Kumiko ugrott le. Sakura-hoz rohant, és odaadott neki egy táskát. Sasuke-nak is odadobta.
- Ő is velünk jön. – mondta Sasuke Deidara-nak.
- És ő ki?
- Haruno Kumiko. Sakura rokona. – mondta gyorsan, már kezet rázott volna, mikor észrevette Deidara tenyerén levő szájat. – Te gondolom Deidara vagy.
- Honnan tudod a nevem?
- Őőőő...Sakura sokat mesélt rólad...mármint nem úgy! Csak...megemlített.
- Ahha. Na, akkor kik is jönnek?
- Csak mi hárman. – mondta Sasuke.
- Sasuke-kun, mit beszéltél Deidara-val? – kérdezte Sakura.
- Egy kis fuvar. – mondta Sasuke. – Gyere!
- Na, felszállás! – mindannyian fölszálltak a madárra. Tobi irigykedve nézett föl. – Ha rosszul vagytok, a taccsot ne itt dobjátok ki! Most fényeztem! – a galamb felszállt. Tobi irigykedve nézett utánuk. Visszarohant a faluba. Váratlanul Pain-be ütközött.
- Tobi, mi történt?
- Izé...szóval...Deidara-san...
- Mi van vele?
- Deidara-san...él!
- Hogy? – Pain szétnézett. – És most hol van?
- Ott. – Tobi az égre mutatott. Fölöttük elsuhant Deidara galambja. Pain tátott szájjal nézett rá.
- Ez most valami vicc?
- Nem!
- És most hova megy?
- Sasuke-t, meg azt a két lányt viszi valahova.
- Micsoda? Hova mentek?
- Nem tudom!
- A fenébe!
- Nem tudom, mit kell így titokzatoskodniuk. Sasuke most nagyon furcsán viselkedik...szegény kölyök.
- Ezt én is észrevettem rajta. Most már mindegy. A csapata tud róla?
- Nem.
- Szólj nekik!
- Rendben. – Tobi nem tudta, hogy hogyan mondja el Karin-nak, de majd csak lesz valahogy. Nem kellett sokat keresnie. Sasuke-t kereste. – Karin, eléggé rossz hírem van számodra.
- Mi történt?
- Szóval...Sasuke...izé...elment.
- Mi? Kivel? Hova? Mikor?
- Hát...Sakura-val, meg azzal a másik csajjal...meg Deidara-sannal.
- Hova?
- Nem tudom!
- Mikor?
- Hm...öt perce?
- De...miért?
- Nem mintha tudnám, de van köze a gyilkossághoz. Nem tudod, hogy ki tette?
- Fogalmam sincs...de miért hagyott int engem? Méghozzá azzal a kis ribanccal...elhagyott...megcsalt!
- Karin...szerintem nem is csípett téged.
- Ez nem igaz! Az a lány elcsavarta a fejét egy pillanat alatt! Vérbosszú! – Karin az öklét rázta. Tobi jobbnak látta, hogy ha elmegy.
- Majd szólj Juugo-nak is! Szia! – elrohant.
Naruto már vagy öt perce várt Ichiraku-nál. Iruka-val azt beszélték, ma együtt ebédelnek. Már idegesen fel-alá járkált. „Jaj, Iruka-sensei, hol vagy már?” Olyan negyed óra múlva végre megérkezett.
- Iruka-sensei, hol voltál?
- Ne haragudj Naruto, Tsunade-val kellett beszélnem. Gyere! Valamit majd el kell mondanom neked.
Leültek a székre. Iruka két miso rament rendelt. Iruka vett egy nagy levegőt, és Naruto-hoz fordult.
- Naruto, gondolkoztál már azon, hogy...kik a szüleid?
- Nem igazán...miért?
- Hát mert...szóval...gondoltam, hátha érdekel. – Iruka a kezét tördelte. – Már régóta tudnod kén róla.
- Te tudod, Iruka-sensei?
- Igen.
- Mondd el! Kérlek, kérlek, kérlek!
- A te apád neve...Namikaze Minato.
- Ezt a nevet már hallottam valahol...de...ő ki?
- Hát, a te apád. Ő a Yondaime Hokage.
- Aha... – pálcikákat vett a kezébe. Lassan elkezdte enni a levesét. – És, ki az anyám?
- Uzumaki Kushina.
- Aha...szóval anya keresztnevét kaptam?
- Igen.
- És a Negyedik fia vagyok?
- Igen.
Naruto kezében megállt a pálcika. A szemei a távolba meredtek.
- Iruka-sensei...
- Tessék?
- Én a Negyedik fia vagyok? A Negyedik fia...akkor...ez azt jelenti, hogy...én...én...én a Negyedik gyereke vagyok?
- Naruto...eddig is ezt mondtam
- Jii-san, mégegy levest! A Negyedik fia! Ez nem lehet igaz!
- Naruto, nyugi!
- Nyugi? Iruka-sensei! A Negyedik fia vagyok, érted? Ő az apám! Az ő véréből vagyok! Azonnal meg kell tanulnom a Hiarishin-t, meg a többit is! Olyan akarok lenni, mint ő!
- Naruto, a Hiarishin tiltott jutsu! Nem tanulhatod meg!
- De! Meg kell tanulnom! Akkor én is olyan hatalmas leszek, mint a Negyedik! Yatteeeeee! – Naruto hatalmasat ugrott örömében. – Ha ezt Sakura-chan meghallja, biztosan szeretni fog!
- Naruto, Sakura már elment.
- Hogy?
- Elmentek Sasuke-vel, és Kumiko-val.
- Tényleg. – Naruto kicsit elszomorodott. – Majd mikor visszajönnek, elmondom nekik. Még egy tállal?
- Naruto
Deidara galambja sebesen szállt az égen. Sakura a tájat nézte...Sasuke meg Sakura-t.
- Ott hátul, minden rendben? Hm... – kérdezte Deidara.
- Persze. – felelte Sasuke. – Mégegyszer kösz.
- Semmiség. Még olyan egy óra, és ott leszünk. Biztos, hogy ne vigyelek titeket tovább? Hm...
- Nem. – felelte Sakura. – A hegyen akarunk átkelni. De a galamb nem biztos, hogy egyben maradna.
- A hegyen?! – Deidara hirtelen lefékezett. Megfordult. – Hova mentek ti?
- Az maradjon titok. – mondta Kumiko. – Bocsi, egy küldetésünk van ott.
- Olyan messze?
- Igen.
- De mi van a hegyen túl?
- Inkább ne tudd meg! – mondta Sakura. Hangja olyan volt, mint aki egy rémtörténetet mesél.
- Biztos...a Hokage sem komplett, hogy ilyen helyre küld titeket. Hm...
- Mi akartunk menni. Kumiko, Tsunade tud róla, hogy eljöttünk?
- Igen.
- Akkor jó. – valami robbantásféle hallatszott lentről. – Mi volt ez, Deidara, te voltál?
- Nem! – kihajolt a galamb felett. Lent mindenhol ninják voltak. – A fenébe!
- Mi történt?
- Ránk támadtak.
- Mi? Hogy ránk?
- Ez már a Sziklák országa.
- Elfelejtettem, hogy még mindig fújnak rám az országokban. Francba! – Sasuke hátranézett. – Sakura, kapaszkodj...Sakura? Sakura hol van?? – kihajolt. Egy fényúton siklott lefelé. Kumiko is kihajolt.
- Ez Sakura jutsuja. – mondta Kumiko. – A múltkor még nem tudott a fényen járni. Úgy tűnik, most sikerült neki. Sokat fejlődött.
- Mi?
- A fényt a lába alá gyűjti, és ezen siklik le...nevét nem tudom...mindig elfelejtem.
- Deidara, ti Kumiko-val menjetek tovább!
- Sasuke, mit akarsz?
- Segítek Sakura-nak. – leugrott a galambról. Deidara a fegyvertartójába nyúlt.
- Akkor, alkossunk egy kicsit!
- Deidara, mit művelsz?
- Segítünk rajtuk. – ledobott néhány agyaggalambot az ellenség közé, és felrobbantotta. Sasuke utolérte Sakura-t.
- Sasuke-kun, mit keresel itt?
- Nem hagylak egyedül.
- Értékelem, hogy aggódsz miattam, de ezt harc nélkül kéne elintézni.
- Aggódás? Nem...nem arról van szó.
- Feküdj! – Sakura lerántotta Sasuke-t. Mögöttük egy galamb robbant. – Deidara! Figyelj, hogy hova dobod!
- Bocs! Kumiko, tudsz valami jutsut?
- Nem...
- Semmit?
- Sajnálom.
- Akkor magunkra maradtunk. Hm...
- Várjatok! Van egy tervem! – kiáltotta Sasuke. – Sakura. Állj meg!
- Mi a...?
Sasuke magához rántotta Sakura-t. A katanáját a torkához szorította.
- Sasuke-kun, mit művelsz?
- Működj együtt velem! – súgta neki. A Szikla ninják körül állták Sasuke-t. Sakura kétségbeesetten nézett körül.
- Biztos, hogy jó ez a terv?
- Bízz bennem! „Sharingan!” – Sasuke vörös szeme fenyegetően nézett a körülötte álló ninjákra. – Ha nem akarjátok, hogy végezzek vele, adjatok utat! – a ninják nem mozdultak. Az egyik a sok közül megszólalt:
- Engedd el!
- Először ti lépjetek! – Sasuke mégjobban magához szorította. Sakura elkezdte csapkodni Sasuke-t.
- Sasuke-kun, megfojtasz! – súgta Sakura.
- Nagyon jó! Folytasd! – újra a tömegre nézett. - Értékelem, hogy meg akarjátok menteni aaaaa... – Sakura-ra nézett. – Hölgyet, de nem szeretem azokat, akik keresztezik az utamat.
- Hölgy? Ez hízelgő. Sasuke-kun, nem kéne mégis elengedned?
- Ne szólíts így! – súgta Sasuke. – Most túsz vagy!
- Könnyű lenne annak lenni, ha nem a te karjaid szorongatnának. Ez olyan, mint egy ölelés. Szoríts jobban, mert nem elég hiteles!
Sasuke mégjobban szorította Sakura-t.
- Így jó?
- Thökhéletes! – Sakura alig kapott levegőt.
- Uchiha Sasuke! – szólt a tömegből a hang.
- Mi van már?
- 3 éve elhagyta falvát, és szökött ninja lett belőle. Később alakított egy csapatot Uchiha Itachi keresésére...
- Jaj, ezt már kívülről fújom! Végülis én magam éltem át! Térjetek már a tárgyra!
- Tsunade nagyon elégedett lesz a falvunkkal.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom...de Tsunade küldött erre. Dobd fel őket, Sakura! – súgta Sasuke.
- Nyugalom Sasuke-kun, nem fogsz csalódni bennem. - Sakura összeszorította a kezét. A földből fényoszlopok törtek elő, és minden ninját körülöttük a levegőbe repített. Sasuke szeme ismét fekete lett. Eltette a katanáját, de Sakura-t még mindig nem engedte el. Az égre nézett. A galamb sehol sem volt. Várt. Deidara mögötte megszólalt.
- Még mindig tart a harc, vagy ez csak egy harc utáni ölelés? Hm... – Sasuke Sakura-ra nézett. Elengedte. Észrevette, hogy Sakura keze vérzik.
- Minden rendben?
- Persze...csak egy kis karcolás. – gyorsan begyógyította a sebet. – Senki sem sérült meg? Remek! Indulhatunk! Sakura előre ment. Deidara kaján vigyorral nézett Sasuke-ra, ami egyre jobban zavarta őt.
- Mi van?
- Semmi...szóval, tartott még a harc? Hm...
- Nem rád tartozik. – Deidara arcáról még mindig nem fagyott le a vigyor.
- Rosszkor jöttem?
- Nem, dehogy is. Na, menjünk! – Sasuke felszállt a galambra. Deidara megrántotta a vállát, majd ő is fölugrott rá.
- Na, akkor kapaszkodjatok! Gyorsabban fogunk menni. – a galamb a szokottnál gyorsabban felszállt. Sasuke hálásan az égre nézett. „Ezt most megúsztuk.”
- Nos, mi volt az a futás lefelé? – kérdezte Sasuke.
- Ja, hát, azt kihagytam, hogy a fényt tudom manipulálni. – mondta zavartan Sakura.
- A fényt? De az nem is természetes...legalábbis nem erő.
- Dehogynem természetes, te csacsi!
- Ne hívj csacsinak!
- Tök mindegy. Szóval. A fény természetes erőből fakad. Az, hogy ez erő-e, jó kérdés. Na, mindegy. Az a lényeg, hogy a fényforrások energiáját felhasználva képesek leszünk járni a levegőben, vagy bármi más.
- Furcsa.
- Ugye? Kicsit hülyeségnek találom, bár ez a fényjárda nem is olyan rossz. Csak roppant kimerítő, és, ha nem vigyázok, akár meg is sebesülhetek.
- Mint most a kezed?
- Igen...elvágtam...ciki, mi? Deidara, mennyi idő még a hegyig?
- Már nincs sok idő.
- Remek!
- Most hova mész? Itt maradsz, elmész a faluba, vagy tovább Akatsuki-zol? – kérdezte Kumiko.
- Jó kérdés. Az Akatsuki-ban még kik vannak?
- Pain, Konan, Zetsu, Kisame, Tobi...ennyi. – mondta Sasuke.
- Hú, ennyire elfogytunk? Nem tudom. Majd eldől. Bár a művészetemet csak ott viselik el. Itt csak bányát robbanthatok. Annak meg mi értelme van?
- Hát, nem sok... – Sasuke nem akarta megbántani Deidara-t. – Sakura, viszont te még mindig nem kértél bocsánatot.
- Jaj, ne kezd el megint!
- Na, hadd halljam!
- Nem.
- Kérlek!
- Nem!
- Egy kicsit!
- Olyan gyerekes vagy!
- Három bocsánat elég lesz!
- Nem, nem, és nem!
- Mi van? – Deidara egyáltalán nem értette.
- Semmi...tegnap reggel volt egy találkozónk, és vagy egy órával lekéste.
- Jaj, Sasuke! Tudnod kell megbocsátani! Főleg, ha ilyen csinos lányról van szó.
- Csinos? – Sakura enyhe undorral nézett Deidara-ra. Ezt nem pont az ő szájából akarta hallani.
- Nos, lehet, hogy most az egyszer megbocsátok, de több ilyen nem lesz! És nem azért, mert csinos, vagy sem! – Sasuke elnevette magát. Sakura-nak leesett, hogy Sasuke egész végig piszkálta. Elkezdte csikizni.
- Jaj, Sakura! Ne! Hagyd abba!
- Cukkolsz? He? Na várj csak! Én kérjek bocsánatot, mi? Egész eddig csak piszkáltál? „Megbocsáthatatlan bűn!” Még egy ilyen, és még kegyetlenebb leszek!
- Sakura, ne, kérlek! Hagyd már abba!
- Inkább neked kellene bocsánatot kérni!
- Jó, csak hagyjál már békén! Utálom, ha csikiznek! Hé, ez fáj! A hasamat ne! A hasamat ne!!!!!!! A nyakamat végképp ne! Ott volt a pecsétem, az nagyon érzékeny! Nem kapok levegőt! Bocsánat! Hallod? Bocsánatbocsánatbocsánatbocsánat! BOCSÁNAT!!!!!!!
- Hé, ifjú pár! Ha így folytatjátok, lezuhantok! – szólt hátra Deidara.
- Ifjú pár? Már megbocsáss, de...
- Jaj, Sasuke, tudom, hogy miről van szó. Hm...
- Deidara, félreérted. Csak barátok vagyunk. Nagy gond?
- Áh, nem. Barátok? Hm...
- Ott hátul, minden rendben? Hm... – kérdezte Deidara.
- Persze. – felelte Sasuke. – Mégegyszer kösz.
- Semmiség. Még olyan egy óra, és ott leszünk. Biztos, hogy ne vigyelek titeket tovább? Hm...
- Nem. – felelte Sakura. – A hegyen akarunk átkelni. De a galamb nem biztos, hogy egyben maradna.
- A hegyen?! – Deidara hirtelen lefékezett. Megfordult. – Hova mentek ti?
- Az maradjon titok. – mondta Kumiko. – Bocsi, egy küldetésünk van ott.
- Olyan messze?
- Igen.
- De mi van a hegyen túl?
- Inkább ne tudd meg! – mondta Sakura. Hangja olyan volt, mint aki egy rémtörténetet mesél.
- Biztos...a Hokage sem komplett, hogy ilyen helyre küld titeket. Hm...
- Mi akartunk menni. Kumiko, Tsunade tud róla, hogy eljöttünk?
- Igen.
- Akkor jó. – valami robbantásféle hallatszott lentről. – Mi volt ez, Deidara, te voltál?
- Nem! – kihajolt a galamb felett. Lent mindenhol ninják voltak. – A fenébe!
- Mi történt?
- Ránk támadtak.
- Mi? Hogy ránk?
- Ez már a Sziklák országa.
- Elfelejtettem, hogy még mindig fújnak rám az országokban. Francba! – Sasuke hátranézett. – Sakura, kapaszkodj...Sakura? Sakura hol van?? – kihajolt. Egy fényúton siklott lefelé. Kumiko is kihajolt.
- Ez Sakura jutsuja. – mondta Kumiko. – A múltkor még nem tudott a fényen járni. Úgy tűnik, most sikerült neki. Sokat fejlődött.
- Mi?
- A fényt a lába alá gyűjti, és ezen siklik le...nevét nem tudom...mindig elfelejtem.
- Deidara, ti Kumiko-val menjetek tovább!
- Sasuke, mit akarsz?
- Segítek Sakura-nak. – leugrott a galambról. Deidara a fegyvertartójába nyúlt.
- Akkor, alkossunk egy kicsit!
- Deidara, mit művelsz?
- Segítünk rajtuk. – ledobott néhány agyaggalambot az ellenség közé, és felrobbantotta. Sasuke utolérte Sakura-t.
- Sasuke-kun, mit keresel itt?
- Nem hagylak egyedül.
- Értékelem, hogy aggódsz miattam, de ezt harc nélkül kéne elintézni.
- Aggódás? Nem...nem arról van szó.
- Feküdj! – Sakura lerántotta Sasuke-t. Mögöttük egy galamb robbant. – Deidara! Figyelj, hogy hova dobod!
- Bocs! Kumiko, tudsz valami jutsut?
- Nem...
- Semmit?
- Sajnálom.
- Akkor magunkra maradtunk. Hm...
- Várjatok! Van egy tervem! – kiáltotta Sasuke. – Sakura. Állj meg!
- Mi a...?
Sasuke magához rántotta Sakura-t. A katanáját a torkához szorította.
- Sasuke-kun, mit művelsz?
- Működj együtt velem! – súgta neki. A Szikla ninják körül állták Sasuke-t. Sakura kétségbeesetten nézett körül.
- Biztos, hogy jó ez a terv?
- Bízz bennem! „Sharingan!” – Sasuke vörös szeme fenyegetően nézett a körülötte álló ninjákra. – Ha nem akarjátok, hogy végezzek vele, adjatok utat! – a ninják nem mozdultak. Az egyik a sok közül megszólalt:
- Engedd el!
- Először ti lépjetek! – Sasuke mégjobban magához szorította. Sakura elkezdte csapkodni Sasuke-t.
- Sasuke-kun, megfojtasz! – súgta Sakura.
- Nagyon jó! Folytasd! – újra a tömegre nézett. - Értékelem, hogy meg akarjátok menteni aaaaa... – Sakura-ra nézett. – Hölgyet, de nem szeretem azokat, akik keresztezik az utamat.
- Hölgy? Ez hízelgő. Sasuke-kun, nem kéne mégis elengedned?
- Ne szólíts így! – súgta Sasuke. – Most túsz vagy!
- Könnyű lenne annak lenni, ha nem a te karjaid szorongatnának. Ez olyan, mint egy ölelés. Szoríts jobban, mert nem elég hiteles!
Sasuke mégjobban szorította Sakura-t.
- Így jó?
- Thökhéletes! – Sakura alig kapott levegőt.
- Uchiha Sasuke! – szólt a tömegből a hang.
- Mi van már?
- 3 éve elhagyta falvát, és szökött ninja lett belőle. Később alakított egy csapatot Uchiha Itachi keresésére...
- Jaj, ezt már kívülről fújom! Végülis én magam éltem át! Térjetek már a tárgyra!
- Tsunade nagyon elégedett lesz a falvunkkal.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom...de Tsunade küldött erre. Dobd fel őket, Sakura! – súgta Sasuke.
- Nyugalom Sasuke-kun, nem fogsz csalódni bennem. - Sakura összeszorította a kezét. A földből fényoszlopok törtek elő, és minden ninját körülöttük a levegőbe repített. Sasuke szeme ismét fekete lett. Eltette a katanáját, de Sakura-t még mindig nem engedte el. Az égre nézett. A galamb sehol sem volt. Várt. Deidara mögötte megszólalt.
- Még mindig tart a harc, vagy ez csak egy harc utáni ölelés? Hm... – Sasuke Sakura-ra nézett. Elengedte. Észrevette, hogy Sakura keze vérzik.
- Minden rendben?
- Persze...csak egy kis karcolás. – gyorsan begyógyította a sebet. – Senki sem sérült meg? Remek! Indulhatunk! Sakura előre ment. Deidara kaján vigyorral nézett Sasuke-ra, ami egyre jobban zavarta őt.
- Mi van?
- Semmi...szóval, tartott még a harc? Hm...
- Nem rád tartozik. – Deidara arcáról még mindig nem fagyott le a vigyor.
- Rosszkor jöttem?
- Nem, dehogy is. Na, menjünk! – Sasuke felszállt a galambra. Deidara megrántotta a vállát, majd ő is fölugrott rá.
- Na, akkor kapaszkodjatok! Gyorsabban fogunk menni. – a galamb a szokottnál gyorsabban felszállt. Sasuke hálásan az égre nézett. „Ezt most megúsztuk.”
- Nos, mi volt az a futás lefelé? – kérdezte Sasuke.
- Ja, hát, azt kihagytam, hogy a fényt tudom manipulálni. – mondta zavartan Sakura.
- A fényt? De az nem is természetes...legalábbis nem erő.
- Dehogynem természetes, te csacsi!
- Ne hívj csacsinak!
- Tök mindegy. Szóval. A fény természetes erőből fakad. Az, hogy ez erő-e, jó kérdés. Na, mindegy. Az a lényeg, hogy a fényforrások energiáját felhasználva képesek leszünk járni a levegőben, vagy bármi más.
- Furcsa.
- Ugye? Kicsit hülyeségnek találom, bár ez a fényjárda nem is olyan rossz. Csak roppant kimerítő, és, ha nem vigyázok, akár meg is sebesülhetek.
- Mint most a kezed?
- Igen...elvágtam...ciki, mi? Deidara, mennyi idő még a hegyig?
- Már nincs sok idő.
- Remek!
- Most hova mész? Itt maradsz, elmész a faluba, vagy tovább Akatsuki-zol? – kérdezte Kumiko.
- Jó kérdés. Az Akatsuki-ban még kik vannak?
- Pain, Konan, Zetsu, Kisame, Tobi...ennyi. – mondta Sasuke.
- Hú, ennyire elfogytunk? Nem tudom. Majd eldől. Bár a művészetemet csak ott viselik el. Itt csak bányát robbanthatok. Annak meg mi értelme van?
- Hát, nem sok... – Sasuke nem akarta megbántani Deidara-t. – Sakura, viszont te még mindig nem kértél bocsánatot.
- Jaj, ne kezd el megint!
- Na, hadd halljam!
- Nem.
- Kérlek!
- Nem!
- Egy kicsit!
- Olyan gyerekes vagy!
- Három bocsánat elég lesz!
- Nem, nem, és nem!
- Mi van? – Deidara egyáltalán nem értette.
- Semmi...tegnap reggel volt egy találkozónk, és vagy egy órával lekéste.
- Jaj, Sasuke! Tudnod kell megbocsátani! Főleg, ha ilyen csinos lányról van szó.
- Csinos? – Sakura enyhe undorral nézett Deidara-ra. Ezt nem pont az ő szájából akarta hallani.
- Nos, lehet, hogy most az egyszer megbocsátok, de több ilyen nem lesz! És nem azért, mert csinos, vagy sem! – Sasuke elnevette magát. Sakura-nak leesett, hogy Sasuke egész végig piszkálta. Elkezdte csikizni.
- Jaj, Sakura! Ne! Hagyd abba!
- Cukkolsz? He? Na várj csak! Én kérjek bocsánatot, mi? Egész eddig csak piszkáltál? „Megbocsáthatatlan bűn!” Még egy ilyen, és még kegyetlenebb leszek!
- Sakura, ne, kérlek! Hagyd már abba!
- Inkább neked kellene bocsánatot kérni!
- Jó, csak hagyjál már békén! Utálom, ha csikiznek! Hé, ez fáj! A hasamat ne! A hasamat ne!!!!!!! A nyakamat végképp ne! Ott volt a pecsétem, az nagyon érzékeny! Nem kapok levegőt! Bocsánat! Hallod? Bocsánatbocsánatbocsánatbocsánat! BOCSÁNAT!!!!!!!
- Hé, ifjú pár! Ha így folytatjátok, lezuhantok! – szólt hátra Deidara.
- Ifjú pár? Már megbocsáss, de...
- Jaj, Sasuke, tudom, hogy miről van szó. Hm...
- Deidara, félreérted. Csak barátok vagyunk. Nagy gond?
- Áh, nem. Barátok? Hm...
A nappaliban ott ült a szőnyegen Karin. Körülötte újságok, és rohamosan fogyó bon-bonos dobozok. Az ajtón kopogás nélkül Juugo lépett be. Karin-ra nézett, majd kárörvendő hangon megszólalt:
- Ajjaj, valaki csokiba fojtja bánatát...
- Sose volt gyerekszobád?
- Bocs...Sasuke hol van?
- Meglógott Sakura-val. – mondta, majd egy újabb dobozt bontott fel.
- Mégis mit vártál? Ti kavartatok Tobi-val! Meglett az eredménye.
- Nem hittem volna, hogy az a hülye komolyan gondolta.
- 1. Szabály: Tobi-hülye-játékaiba-sose-menj-bele!
- Kösz. Ezt jókor mondod. – már nyúlt volna egy újabb dobozért, de Juugo kikapta a kezéből.
- Lehet, hogy most nincs jó kedved, de a végén még elhízol. – a dobozra nézett. – Ez...ez kókuszos?
- Eszedbe ne jusson! „A végén még elhízol!”
- Nagyon poénos vagy ma. Mi jót olvasol? – fölvette a földről az újságokat. Mindegyik címlapját alaposan megnézte. – „Mozipletykák”... „Sztárvilág”... „Hogyan szerezzük meg álmaink pasiját?”... „Személyiségtesztek”...nem mondod komolyan, hogy elhiszed ezeket! Már elmúltál 18 is! Vagy nem?
- Csak elolvasom.
- Az más. – leült Karin mellé, és kinyitotta a „Sztárvilágot”.
- És te, elhiszed?
- Olvasnom sem szabad? – az egyik cikken megakadt a szeme. – Sasuke befutott??? „A Konohai szökött ninja végre meghódította a zeneipart...”
- Csak elolvasod, mi? Ne mondd már, hogy ilyen naiv vagy! Siralmas.
- Csak fel akartalak dobni.
- Ez kedves tőled, de nem fog menni. Miért is jöttél?
- Nem érdekes. Mióta vagy itt?
- 2 órája?
- Az nem semmi. – kopogtak az ajtón. Juugo felállt, és kinyitotta. Sai rohant be rajta.
- Sasuke hol van? – kérdezte lihegve.
- Küldetésen. – válaszolták egyszerre. – Mi a baj, Sai?
- A fenébe!
- Mi történt?
- Megvan Sakura anyjának gyilkosa.
- Ki az?
- Nem igazán fogtok neki örülni. Tessék, itt a kép róla.
Karin gyanakvó tekintettel kitépte Sai kezéből a lapot. A képen egy férfi arcát lehetett látni. A haja ezüstös színű volt, és mosolya mögül tisztán látszódtak a cápafogai. Karin a szája elé kapta a kezét.
- Nem lehet igaz! – mondta. – Nem tudom elhinni!
- Karin, mi történt? – kérdezte Juugo.
- Suigetsu...elárult minket!
Juugo odarohant Karin mögé. Alaposan megnézte a képet.
- Most mit tegyünk? – kérdezte Karin.
- Sasuke már messze járhat. Nem tudjuk neki elmondani. Bár esetleg valaki utol tudná érni. – mondta Sai.
- Ki?
- Ino. Telepatikus képességekkel rendelkezik.
- Ezt mi is tudjuk. De mégis hogyan mondja el Sasuke-nak?
- Majd megoldja. Ki megy érte? – Juugo Sai-ra nézett.
- Jól van, legyen. – már ment volna ki az ajtón, de visszafordult. – Ja, és bocs, hogy megzavartam a randit!
- Ra...randi?
- Seeemmi gond, Sai! – mondta Juugo, majd átkarolta a meghökkent lányt. Sai kirohant az ajtón.
- Juugo, mi ütött beléd?
- Csak le akartam rázni.
- Lerázni? Na persze.
- Ajjaj, valaki csokiba fojtja bánatát...
- Sose volt gyerekszobád?
- Bocs...Sasuke hol van?
- Meglógott Sakura-val. – mondta, majd egy újabb dobozt bontott fel.
- Mégis mit vártál? Ti kavartatok Tobi-val! Meglett az eredménye.
- Nem hittem volna, hogy az a hülye komolyan gondolta.
- 1. Szabály: Tobi-hülye-játékaiba-sose-menj-bele!
- Kösz. Ezt jókor mondod. – már nyúlt volna egy újabb dobozért, de Juugo kikapta a kezéből.
- Lehet, hogy most nincs jó kedved, de a végén még elhízol. – a dobozra nézett. – Ez...ez kókuszos?
- Eszedbe ne jusson! „A végén még elhízol!”
- Nagyon poénos vagy ma. Mi jót olvasol? – fölvette a földről az újságokat. Mindegyik címlapját alaposan megnézte. – „Mozipletykák”... „Sztárvilág”... „Hogyan szerezzük meg álmaink pasiját?”... „Személyiségtesztek”...nem mondod komolyan, hogy elhiszed ezeket! Már elmúltál 18 is! Vagy nem?
- Csak elolvasom.
- Az más. – leült Karin mellé, és kinyitotta a „Sztárvilágot”.
- És te, elhiszed?
- Olvasnom sem szabad? – az egyik cikken megakadt a szeme. – Sasuke befutott??? „A Konohai szökött ninja végre meghódította a zeneipart...”
- Csak elolvasod, mi? Ne mondd már, hogy ilyen naiv vagy! Siralmas.
- Csak fel akartalak dobni.
- Ez kedves tőled, de nem fog menni. Miért is jöttél?
- Nem érdekes. Mióta vagy itt?
- 2 órája?
- Az nem semmi. – kopogtak az ajtón. Juugo felállt, és kinyitotta. Sai rohant be rajta.
- Sasuke hol van? – kérdezte lihegve.
- Küldetésen. – válaszolták egyszerre. – Mi a baj, Sai?
- A fenébe!
- Mi történt?
- Megvan Sakura anyjának gyilkosa.
- Ki az?
- Nem igazán fogtok neki örülni. Tessék, itt a kép róla.
Karin gyanakvó tekintettel kitépte Sai kezéből a lapot. A képen egy férfi arcát lehetett látni. A haja ezüstös színű volt, és mosolya mögül tisztán látszódtak a cápafogai. Karin a szája elé kapta a kezét.
- Nem lehet igaz! – mondta. – Nem tudom elhinni!
- Karin, mi történt? – kérdezte Juugo.
- Suigetsu...elárult minket!
Juugo odarohant Karin mögé. Alaposan megnézte a képet.
- Most mit tegyünk? – kérdezte Karin.
- Sasuke már messze járhat. Nem tudjuk neki elmondani. Bár esetleg valaki utol tudná érni. – mondta Sai.
- Ki?
- Ino. Telepatikus képességekkel rendelkezik.
- Ezt mi is tudjuk. De mégis hogyan mondja el Sasuke-nak?
- Majd megoldja. Ki megy érte? – Juugo Sai-ra nézett.
- Jól van, legyen. – már ment volna ki az ajtón, de visszafordult. – Ja, és bocs, hogy megzavartam a randit!
- Ra...randi?
- Seeemmi gond, Sai! – mondta Juugo, majd átkarolta a meghökkent lányt. Sai kirohant az ajtón.
- Juugo, mi ütött beléd?
- Csak le akartam rázni.
- Lerázni? Na persze.
Sakura-ék már a hegy lábánál jártak. Deidara galambja lassan leszállt.
- Mégegyszer kösz. – mondta Sasuke.
- Semmiség. Vigyázz a csajokra! – mondta Dedara, és fejével a lányok felé intett.
- Nem kell rájuk vigyázni.
- Az ösvényen mentek? – Sasuke kérdően nézett Sakura-ra.
- Nem. – válaszolta Sakura.
- Hogyhogy?
- Túl nagy az esélye, hogy ránk találnak.
- Értem. Veszélyes ott az út, vigyázzatok! – Deidara galambja felszállt. Sakura elkezdett fölfelé mászni a hegyen.
- Mit csinálsz? – kérdezte Sasuke.
- Ha az ösvényen indulunk, sokkal nehezebb lesz fölfelé mászni. Itt el kell kezdenünk.
- Jól van. Kumiko, hol van?
- Ő? Ott fent. – Sakura felfelé mutatott. Kumiko az egyik sziklán ült.
- Kicsit lassúak vagytok, nem gondoljátok? – kiáltotta fentről.
- Nem is vártál meg minket! – kiáltotta Sakura.
- Akkor csipkedjétek magatokat! Este nagyon hideg lsz!
- Semmi baj! Hoztunk kabátot! – mondta Sasuke.
- Kis naiv. A hegycsúcson örök hó van!
- Örök hó? És nekünk azon kell átgázolnunk? Nem lehetne egy könnyebb utat?
- Hidd el Sasuke-kun, így a legkönnyebb. – mondta Sakura. – Na, gyere!
Sasuke is elkezdett fölfelé mászni. Minden gond nélkül ment. Egy kisebb barlangnál megálltak pihenni.
- Mennyit mentünk eddig? – kérdezte Sasuke.
- Olyan 2500 métert. – felelte Kumiko. - A felét már megtettük. Ezt egyszerű ember nem bírná ki ennyi idő alatt.
- Mennyi ideig másztunk?
- Órákig. Az biztos. Nem tudom. Sakura?
- Fogalmam sincs. De ennyi élelemmel, és itallal nem fogjuk kibírni.
- Az bajos. – sóhajtott Sasuke. – Meddig bírnánk ki vele?
- Két pihenőt...ezzel együtt.
- Honnan kezdődik a hó?
- Már itt-ott van. Miért?
- Elég hideg van.
- Este méghidegebb lesz. Valahogy el kell addigra érnünk a csúcsot. Ott van a határ. Utána már mehetünk az ösvényen. De, hogy még naplemente előtt odaérjünk, nagyon kevés esélye van.
- Mennyi idő?
- Alig egy óra.
- Így rohan az idő?
- Igen. Deidara-val vagy három órát utaztunk. – mondta Kumiko. – és most vagy öt órán keresztül folyamatosan hegyet másztunk. Nincs sok időnk.
- Akkor induljunk! – mondta Sasuke.
- Előbb pihenjünk még egy kicsit! – mondta Sakura.
- Kumiko, te hogy bírod?
- Egész jól.
- Rendben. Sakura, majd én viszlek.
- De...
- Semmi de!
- Nem fog hátráltatni?
- Nem.
- Egy kis ideig még kibírom.
- Sok erőre lesz szükséged. Gyere! – Sasuke odahívta magához. – Mint mondtam: az a feladatom, hogy megvédjelek.
- Senki sem adott neked ilyen feladatot.
- Akkor most én adtam magamnak. – kiment a barlangból. – Gyertek!
Kumiko előremászott. Sasuke a hátára vette Sakura-t, és Kumiko után ment. Ahogy mentek felfelé, egyre hidegebb volt, és a sziklák egyre jobban csúsztak. A nap már rég lement. A szél pedig egyre jobban fújt. A hó lassan már elfedte a sziklákat.
- Most merre, Kumiko? – kérdezte Sasuke.
- Fogalmam sincs. Sakura? – Kumiko Sakura-hoz rohant. – A teste...
- Mi van vele?
- Jéghideg! És...nem lélegzik!
- Hogy? – Sasuke levette a hátáról Sakura-t. A bőre sápadt volt, és tényleg nem lélegzett.
- Mesterséges lélegeztetés kell neki! Meg fog halni! – mondta Kumiko.
- Én?
- Persze, hogy te! Te vagy a férfi! Gyerünk már!
- De...
- Sasuke, ha nem teszed meg, meghal!
- Jól van... – Sasuke a hátára fektette Sakura-t. Vett egy nagy levegőt, és a száján keresztül befújta Sakura szájába. Elkezdte nyomkodni a mellkasát, de nem segített.
- Mit gondolsz? Egyszer kell megcsinálni? Addig csináld, amíg nem lélegzik! Vagy köhög, vagy bármi! – Sasuke még egy párszor megismételte a műveletet. Sakura végre lélegzett, de nem tért magához. – Kicsit lehettél volna romantikusabb is. – mondta Kumiko.
- Kumiko, te...függsz Sakura-tól, igaz?
- Ezt hogy érted?
- Ha ő elájul, vagy haldoklik, akkor te is. Most, meg mikor azt a jutsu-t használta, miért nem...voltál eszméletlen?
- Nem tudom...mikor a városban volt, akkor még belé voltam pecsételve...mikor elmentem Sai-ért, akkor...nem emlékszem, hogy mi történt...ezt a pecsétrendszert csak egy Haruno tudja túlélni...el kell mennem!
- Mi?
- Ha továbbra is veletek megyek, Maatsuma rátok talál! Muszály lesz eltérítenem!
- De...
- Nincs kifogás! Sakura-ra vigyázz, és üzend neki, hogy ne aggódjon értem! – eltűnt Sasuke szeme elől.
- A fenébe! Én nem tudom az utat! Kumiko, legalább egy térképet hagytál volna rám! – Sakura-t a karjaiba vette, és továbbindult. Sietnie kellett. Maatsuma bármikor rájuk találhat. A szél már erősen fújt a havas csúcsokon. Sasuke semmit sem látott. Hunyorogva rohant tovább. Valahonnan enyhe fény pislákolt. Sasuke reménykedve rohant a fény felé. Egyre gyengébbnek érezte magát. Elbukott a hóban. Lassan becsukta a szemét. Az utolsó, amit még látott, az egy kék szempár, és egy hosszú, vörös haj volt...
- Mégegyszer kösz. – mondta Sasuke.
- Semmiség. Vigyázz a csajokra! – mondta Dedara, és fejével a lányok felé intett.
- Nem kell rájuk vigyázni.
- Az ösvényen mentek? – Sasuke kérdően nézett Sakura-ra.
- Nem. – válaszolta Sakura.
- Hogyhogy?
- Túl nagy az esélye, hogy ránk találnak.
- Értem. Veszélyes ott az út, vigyázzatok! – Deidara galambja felszállt. Sakura elkezdett fölfelé mászni a hegyen.
- Mit csinálsz? – kérdezte Sasuke.
- Ha az ösvényen indulunk, sokkal nehezebb lesz fölfelé mászni. Itt el kell kezdenünk.
- Jól van. Kumiko, hol van?
- Ő? Ott fent. – Sakura felfelé mutatott. Kumiko az egyik sziklán ült.
- Kicsit lassúak vagytok, nem gondoljátok? – kiáltotta fentről.
- Nem is vártál meg minket! – kiáltotta Sakura.
- Akkor csipkedjétek magatokat! Este nagyon hideg lsz!
- Semmi baj! Hoztunk kabátot! – mondta Sasuke.
- Kis naiv. A hegycsúcson örök hó van!
- Örök hó? És nekünk azon kell átgázolnunk? Nem lehetne egy könnyebb utat?
- Hidd el Sasuke-kun, így a legkönnyebb. – mondta Sakura. – Na, gyere!
Sasuke is elkezdett fölfelé mászni. Minden gond nélkül ment. Egy kisebb barlangnál megálltak pihenni.
- Mennyit mentünk eddig? – kérdezte Sasuke.
- Olyan 2500 métert. – felelte Kumiko. - A felét már megtettük. Ezt egyszerű ember nem bírná ki ennyi idő alatt.
- Mennyi ideig másztunk?
- Órákig. Az biztos. Nem tudom. Sakura?
- Fogalmam sincs. De ennyi élelemmel, és itallal nem fogjuk kibírni.
- Az bajos. – sóhajtott Sasuke. – Meddig bírnánk ki vele?
- Két pihenőt...ezzel együtt.
- Honnan kezdődik a hó?
- Már itt-ott van. Miért?
- Elég hideg van.
- Este méghidegebb lesz. Valahogy el kell addigra érnünk a csúcsot. Ott van a határ. Utána már mehetünk az ösvényen. De, hogy még naplemente előtt odaérjünk, nagyon kevés esélye van.
- Mennyi idő?
- Alig egy óra.
- Így rohan az idő?
- Igen. Deidara-val vagy három órát utaztunk. – mondta Kumiko. – és most vagy öt órán keresztül folyamatosan hegyet másztunk. Nincs sok időnk.
- Akkor induljunk! – mondta Sasuke.
- Előbb pihenjünk még egy kicsit! – mondta Sakura.
- Kumiko, te hogy bírod?
- Egész jól.
- Rendben. Sakura, majd én viszlek.
- De...
- Semmi de!
- Nem fog hátráltatni?
- Nem.
- Egy kis ideig még kibírom.
- Sok erőre lesz szükséged. Gyere! – Sasuke odahívta magához. – Mint mondtam: az a feladatom, hogy megvédjelek.
- Senki sem adott neked ilyen feladatot.
- Akkor most én adtam magamnak. – kiment a barlangból. – Gyertek!
Kumiko előremászott. Sasuke a hátára vette Sakura-t, és Kumiko után ment. Ahogy mentek felfelé, egyre hidegebb volt, és a sziklák egyre jobban csúsztak. A nap már rég lement. A szél pedig egyre jobban fújt. A hó lassan már elfedte a sziklákat.
- Most merre, Kumiko? – kérdezte Sasuke.
- Fogalmam sincs. Sakura? – Kumiko Sakura-hoz rohant. – A teste...
- Mi van vele?
- Jéghideg! És...nem lélegzik!
- Hogy? – Sasuke levette a hátáról Sakura-t. A bőre sápadt volt, és tényleg nem lélegzett.
- Mesterséges lélegeztetés kell neki! Meg fog halni! – mondta Kumiko.
- Én?
- Persze, hogy te! Te vagy a férfi! Gyerünk már!
- De...
- Sasuke, ha nem teszed meg, meghal!
- Jól van... – Sasuke a hátára fektette Sakura-t. Vett egy nagy levegőt, és a száján keresztül befújta Sakura szájába. Elkezdte nyomkodni a mellkasát, de nem segített.
- Mit gondolsz? Egyszer kell megcsinálni? Addig csináld, amíg nem lélegzik! Vagy köhög, vagy bármi! – Sasuke még egy párszor megismételte a műveletet. Sakura végre lélegzett, de nem tért magához. – Kicsit lehettél volna romantikusabb is. – mondta Kumiko.
- Kumiko, te...függsz Sakura-tól, igaz?
- Ezt hogy érted?
- Ha ő elájul, vagy haldoklik, akkor te is. Most, meg mikor azt a jutsu-t használta, miért nem...voltál eszméletlen?
- Nem tudom...mikor a városban volt, akkor még belé voltam pecsételve...mikor elmentem Sai-ért, akkor...nem emlékszem, hogy mi történt...ezt a pecsétrendszert csak egy Haruno tudja túlélni...el kell mennem!
- Mi?
- Ha továbbra is veletek megyek, Maatsuma rátok talál! Muszály lesz eltérítenem!
- De...
- Nincs kifogás! Sakura-ra vigyázz, és üzend neki, hogy ne aggódjon értem! – eltűnt Sasuke szeme elől.
- A fenébe! Én nem tudom az utat! Kumiko, legalább egy térképet hagytál volna rám! – Sakura-t a karjaiba vette, és továbbindult. Sietnie kellett. Maatsuma bármikor rájuk találhat. A szél már erősen fújt a havas csúcsokon. Sasuke semmit sem látott. Hunyorogva rohant tovább. Valahonnan enyhe fény pislákolt. Sasuke reménykedve rohant a fény felé. Egyre gyengébbnek érezte magát. Elbukott a hóban. Lassan becsukta a szemét. Az utolsó, amit még látott, az egy kék szempár, és egy hosszú, vörös haj volt...
Sasuke szomorúan hallgatott. Ő sem tudta, hogy miért történt mindez... de egyet tudott: Maatsuma valami nagyra készül. Sakura-ra nézett. A lány szomorúan nézett maga elé.
- Kumiko... ő... úgy néztem rá, mintha a testvérem lett volna... mindent megosztottam vele, és... megbíztam benne... és ő mindent előre látott... tudta, hogy Maatsuma ki fog szabadulni... és tudta, hogy meg foglak találni...
- Nem halt meg... még visszajöhet...
- Tudom, de... most... minden egy csapásra elromlott... először az anyám... most meg... – nem tudta tovább mondani. Szeméből ömlöttek a könnyek. Kezébe temette az arcát. Sasuke remegő tekintettel figyelte a zokogó lányt. Leült mellé, és átkarolta.
- Nemsokára minden rendben lesz... ne aggódj!
- Tudom, de... olyan nehéz... a jutsuim... semmit sem tudok belőlük... még... még nem készültem fel rá...
- Én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.
- Tényleg?
- Persze... csak egy a lényeg: ne dönts rosszul! Ne cselekedjél elhamarkodottan!
Sakura belenézett Sasuke szemébe... tekintete tele volt szomorúsággal. A lány tudta, hogy mire célzott Sasuke.
- Ő jár a fejedben... igaz?
Sasuke bólintott. Felállt, és leült Sakura-val szembe. Pár perccel később Kushina ment oda hozzájuk.
- Nemsokára indulhattok. – mondta. Mindkettejüknek odaadta a táskáját. – A vihar nem sokára eláll. Addig húzzátok még ki egy kicsit!
- Akkor... visszamentek? – kérdezte Sakura.
- Igen. Minato már készülődik.
- Mennyi az idő innen a faluig?
- A faluig két nap. De, ha megint vihar lenne, vagy ki tudja, a közeli városban van egy fogadó, ott lepihenhettek.
- Rendben. Köszönjük. – Sakura felállt. Kushina utána rohant.
- Várj! Még ne menjetek! Szeretnék adni valamit nektek.
Odaadott mégegy hátizsákot nekik. Eléggé súlyos volt.
- Ez még jól jöhet.
Sakura belenézett a táskába.
- Még mindig jegesek az utak? – kérdezte.
- A Jég országában mindig jegesek az utak, Sakura. – mondta Sasuke.
- Honnan tudod? Még sosem voltál ott!
- Az lényegtelen. Na, induljunk!
Mindketten elköszöntek a házaspártól, és elindultak a küldetésre, ami mindkettejük sorsát megváltoztatta.
Eközben Konohában egyre jobban feszült a helyzet. Tsunade-t egyre többször támadták meg. Egy nap alatt... 10 merénylet... ijesztő. Naruto nem tudta, mit tegyen. Néha már attól félt, sosem láthatja viszont Sasuke-t, és Sakura-t. Tobi nem értette: ki lehet az, aki megelőzi minden lépését? És egyáltalán... mi ütött Sasuke-ba? Úgy volt, hogy elpusztítja Konohát, nem segít rajta... így minden számítását keresztülhúzta Sakura... méghozzá azt is megtudta, hogy Itachi él... erre nem számított. De most ott van Konohában... és, ha egy lépést is tesz a falu ellen, meghal... most sarokba lett szorítva, ezt ő is érezte... mintha Sasuke pont ezt akarta volna...
- „Cseles a kölyök...” – jegyezte meg magában. Elindult az Akatsuki többi tagjához. Pein éppen a terveken dolgozott... Tsunade védelmezésére. – Pein, ezt most nem gondolod komolyan?
- Hidd el, Madara, így szabadulunk leghamarabb... és Sasuke kért meg rá.
- Úgy tűnik az a kölyök elfelejtette, hogy mit tett a falu a bátyjával... és, hogy mit tettek vele... az az esemény egy örök seb rajta!
- Amit nem kell újra fölhasítani... és erre ő is rájött.
- De... neki nem ez a célja! Egy kis csitri célját szolgálja!
- Mert az a „kis csitri” olyan, mint ő... sorstársak... és ajánlom, hogy ne keresztezd az útjukat! Ha te vagy a főnök, ha nem! Most tényleg veszéllyel állunk szembe. Ezen kívül... Sasuke elég nagy ahhoz, hogy magától döntsön, csak eddig egyesek befolyásolták... – itt Madara-ra nézett. – Itachi nem véletlenül adta át neki az Amaterasu-t. És ezt te is tudod... és... szerintem ő is tisztában van vele.
- Azt akarod mondani, hogy az egész, amit mondott nekem, csak színlelés volt?
- Talán igen, talán nem.
- Mindegy... én visszahívom! Mivel Akatsuki-s, nem tagadhatja meg a parancsomat!
- Ebben tévedsz... Sasuke nem lett Akatsuki tag... ahogy a csapata sem... emlékszel?
- A Hachibi megmenekült... igazad van... megbuktak a vizsgán.
- A kérdés csak az: direkt tette, vagy csak szimpla véletlen volt?
- Nem tudom... erre én sem tudom a választ...
- Mindegy... most én kérek tőled valamit... ne keresztezd a fiú útját!
Pein felállt, és kiment az ajtó felé ment. Madara bosszankodva nézett utána.
- És... még valami...
- Igen?
- Most utoljára... működj együtt a faluval!
Sasuke, és Sakura a közeli városhoz értek. Esteledett.
- Most mi legyen? – kérdezte Sasuke. – Megálljunk, és keressünk szállást, vagy menjünk tovább?
Sakura az égre nézett.
- Viharfelhők gyülekeznek... legjobb lesz, ha megállunk... de... ki tudja? Lehet, hogy nem lesz vihar!
- Mégegyszer nem akarok a fagyhalál szélén látni! Megállunk!
- Rendben... vagy... menjünk a föld alatt!
- Ott méghidegebb van!
- Az egész országban van egy titkos földalatti hálózat... hátha nem építették be. Anyámmal is úgy menekültünk ki az országból. Itt kezdődik a környéken. Talán... még rövidebb is lesz az út...
- Ch... felőlem.
Sakura körülnézett. Elkezdett a hóban ásni.
- Mit csinálsz?
Sakura szó nélkül ásott.
- Itt van... itt volt az a fa... a fától... gyerünk már!
- Mi az?
- Nem igazán emlékszem, hogy hol volt a titkos ajtó. „Omokage”! (emlék)
- Jaj, Sakura! Így rád fog találni!
- Majd meglátjuk. – becsukta a szemét. Homályosan látott valamit. A város szélén egy csomó fa volt... most kivágták... az egyik fa mellett volt a titkos bejárat... az emlékében megtalálta, de a jelenben nem...
- Inkább keressünk egy szállást!
- Azt mondom, az alagútban jóval biztonságosabb!
- Kétlem.
- Maatsuma nem tud róla.
- Hogy?
- Kezdetektől fogva gyanús figura volt... nem osztották meg vele a klán titkait... és a tekercsekben ez nincs benne.
- Még jó...
- Itt van! – Sakura ismét elkezdett ásni.
- Így semmire se megyünk. – kézpecséteket formált. – Katon, Goukakyuu no Jutsu! – Sasuke pár másodperc alatt felolvasztotta a havat. Sakura kinyitott a az átjárót. A föld alatt érdekes módon nem volt hideg... meleg volt az idő. – Hú... szóval... ti sem fagytatok meg.
- Amint látod, itt vagyok.
- Mennyivel vagyunk a föld alatt?
- Egy párszáz méterre... menő, mi?
- Igen... az... ennyi erővel a Fejvadász jutsu-t is alkalmazhattuk volna...
- Nem, nem azt egy óráig sem bírtuk volna. – egy tágasabb térhez értek. – Itt lepihenhetünk.
Elővették a pokrócokat. Sakura ételt, és vizet vett elő.
- Hú, Kushina jól megpakolta a táskát. – mondta Sasuke.
- Igen...
- Mi volt abban a táskában?
- Majd meglátod!
- Na, áruld már el!
- Nem, nem! Majd!
- Hm... gonosz vagy... – nekiálltak enni. Miután végeztek, Sakura összeszedte a maradékot. – És... milyen hely a Jégkristályok közt rejtőző falu?
- Hát... szép hely volt, mikor utoljára ott voltam... biztosan megváltozott... a Haruno negyed... mint egy külön falu... volt egy templom... mindenkinek ott tanítják meg az első lépéseket.
- Első lépések?
- A jutsuk eléggé veszélyesek... halálosak... nagy részük tiltott... és egy egyszerű gyakorlattal tanítják meg a chakra irányításást... a Haruno-chakráét.
- És... mi volt az?
- Egy tánc... amivel a chakra szintjeit kell kivezetned a tested különböző részeiből. Ez sok szempontból veszélyes: szétvagdoshatod magad, vagy, ha eljutottál addig, hogy a levegőben jársz, lezuhanhatsz.
- Akkor... az, amit láttam, az a levegőn járás volt?
- Igen... látható chakrával... a táncot is úgy kell... a látható chakra szükséges a harcoknál, hiszen a közelharcokban nem érhet hozzád az ellenfél. Úgy kell kifejleszteni, hogy a chakra ne sebezze tulajdonosát... az ellenfelet mindig is sebezni fogja. És közben tudjál mozogni... a végén már több jutsu-t is kell közben használni, és minél magasabb szintű jutsuig bírod, annál jobb leszel. És egy a lényeg... ez a legnehezebb... a gyakorlat alatt annyi chakrád fogyhat, hogy észre se vedd!
- De... az... lehetetlen...
- Már többeknek sikerült elérniük...
- És te?
- Hát igen... engem apám háromévesen elkezdett oktatni... de csak három hétig szemlélhette... ugye...
- Tudom, milyen nehéz...
- Igen...
- Sakura?
- Tessék?
- Én... mindig... melletted leszek... ne aggódj! Nem fogsz elveszíteni... ígérem...
- Az ilyen dolgok kiszámíthatatlanok...
- De... én tudom...
- Köszi... ez... jól esett... tudod... mostanában sokkal... kedvesebb vagy velem... és ez tetszik... jó éjt!
Sakura becsukta a szemét, és elaludt. Sasuke még sokáig gondolkodott Sakura szavain, majd a falnak dőlve ő is az álmok világába utazott...
- Kumiko... ő... úgy néztem rá, mintha a testvérem lett volna... mindent megosztottam vele, és... megbíztam benne... és ő mindent előre látott... tudta, hogy Maatsuma ki fog szabadulni... és tudta, hogy meg foglak találni...
- Nem halt meg... még visszajöhet...
- Tudom, de... most... minden egy csapásra elromlott... először az anyám... most meg... – nem tudta tovább mondani. Szeméből ömlöttek a könnyek. Kezébe temette az arcát. Sasuke remegő tekintettel figyelte a zokogó lányt. Leült mellé, és átkarolta.
- Nemsokára minden rendben lesz... ne aggódj!
- Tudom, de... olyan nehéz... a jutsuim... semmit sem tudok belőlük... még... még nem készültem fel rá...
- Én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.
- Tényleg?
- Persze... csak egy a lényeg: ne dönts rosszul! Ne cselekedjél elhamarkodottan!
Sakura belenézett Sasuke szemébe... tekintete tele volt szomorúsággal. A lány tudta, hogy mire célzott Sasuke.
- Ő jár a fejedben... igaz?
Sasuke bólintott. Felállt, és leült Sakura-val szembe. Pár perccel később Kushina ment oda hozzájuk.
- Nemsokára indulhattok. – mondta. Mindkettejüknek odaadta a táskáját. – A vihar nem sokára eláll. Addig húzzátok még ki egy kicsit!
- Akkor... visszamentek? – kérdezte Sakura.
- Igen. Minato már készülődik.
- Mennyi az idő innen a faluig?
- A faluig két nap. De, ha megint vihar lenne, vagy ki tudja, a közeli városban van egy fogadó, ott lepihenhettek.
- Rendben. Köszönjük. – Sakura felállt. Kushina utána rohant.
- Várj! Még ne menjetek! Szeretnék adni valamit nektek.
Odaadott mégegy hátizsákot nekik. Eléggé súlyos volt.
- Ez még jól jöhet.
Sakura belenézett a táskába.
- Még mindig jegesek az utak? – kérdezte.
- A Jég országában mindig jegesek az utak, Sakura. – mondta Sasuke.
- Honnan tudod? Még sosem voltál ott!
- Az lényegtelen. Na, induljunk!
Mindketten elköszöntek a házaspártól, és elindultak a küldetésre, ami mindkettejük sorsát megváltoztatta.
Eközben Konohában egyre jobban feszült a helyzet. Tsunade-t egyre többször támadták meg. Egy nap alatt... 10 merénylet... ijesztő. Naruto nem tudta, mit tegyen. Néha már attól félt, sosem láthatja viszont Sasuke-t, és Sakura-t. Tobi nem értette: ki lehet az, aki megelőzi minden lépését? És egyáltalán... mi ütött Sasuke-ba? Úgy volt, hogy elpusztítja Konohát, nem segít rajta... így minden számítását keresztülhúzta Sakura... méghozzá azt is megtudta, hogy Itachi él... erre nem számított. De most ott van Konohában... és, ha egy lépést is tesz a falu ellen, meghal... most sarokba lett szorítva, ezt ő is érezte... mintha Sasuke pont ezt akarta volna...
- „Cseles a kölyök...” – jegyezte meg magában. Elindult az Akatsuki többi tagjához. Pein éppen a terveken dolgozott... Tsunade védelmezésére. – Pein, ezt most nem gondolod komolyan?
- Hidd el, Madara, így szabadulunk leghamarabb... és Sasuke kért meg rá.
- Úgy tűnik az a kölyök elfelejtette, hogy mit tett a falu a bátyjával... és, hogy mit tettek vele... az az esemény egy örök seb rajta!
- Amit nem kell újra fölhasítani... és erre ő is rájött.
- De... neki nem ez a célja! Egy kis csitri célját szolgálja!
- Mert az a „kis csitri” olyan, mint ő... sorstársak... és ajánlom, hogy ne keresztezd az útjukat! Ha te vagy a főnök, ha nem! Most tényleg veszéllyel állunk szembe. Ezen kívül... Sasuke elég nagy ahhoz, hogy magától döntsön, csak eddig egyesek befolyásolták... – itt Madara-ra nézett. – Itachi nem véletlenül adta át neki az Amaterasu-t. És ezt te is tudod... és... szerintem ő is tisztában van vele.
- Azt akarod mondani, hogy az egész, amit mondott nekem, csak színlelés volt?
- Talán igen, talán nem.
- Mindegy... én visszahívom! Mivel Akatsuki-s, nem tagadhatja meg a parancsomat!
- Ebben tévedsz... Sasuke nem lett Akatsuki tag... ahogy a csapata sem... emlékszel?
- A Hachibi megmenekült... igazad van... megbuktak a vizsgán.
- A kérdés csak az: direkt tette, vagy csak szimpla véletlen volt?
- Nem tudom... erre én sem tudom a választ...
- Mindegy... most én kérek tőled valamit... ne keresztezd a fiú útját!
Pein felállt, és kiment az ajtó felé ment. Madara bosszankodva nézett utána.
- És... még valami...
- Igen?
- Most utoljára... működj együtt a faluval!
Sasuke, és Sakura a közeli városhoz értek. Esteledett.
- Most mi legyen? – kérdezte Sasuke. – Megálljunk, és keressünk szállást, vagy menjünk tovább?
Sakura az égre nézett.
- Viharfelhők gyülekeznek... legjobb lesz, ha megállunk... de... ki tudja? Lehet, hogy nem lesz vihar!
- Mégegyszer nem akarok a fagyhalál szélén látni! Megállunk!
- Rendben... vagy... menjünk a föld alatt!
- Ott méghidegebb van!
- Az egész országban van egy titkos földalatti hálózat... hátha nem építették be. Anyámmal is úgy menekültünk ki az országból. Itt kezdődik a környéken. Talán... még rövidebb is lesz az út...
- Ch... felőlem.
Sakura körülnézett. Elkezdett a hóban ásni.
- Mit csinálsz?
Sakura szó nélkül ásott.
- Itt van... itt volt az a fa... a fától... gyerünk már!
- Mi az?
- Nem igazán emlékszem, hogy hol volt a titkos ajtó. „Omokage”! (emlék)
- Jaj, Sakura! Így rád fog találni!
- Majd meglátjuk. – becsukta a szemét. Homályosan látott valamit. A város szélén egy csomó fa volt... most kivágták... az egyik fa mellett volt a titkos bejárat... az emlékében megtalálta, de a jelenben nem...
- Inkább keressünk egy szállást!
- Azt mondom, az alagútban jóval biztonságosabb!
- Kétlem.
- Maatsuma nem tud róla.
- Hogy?
- Kezdetektől fogva gyanús figura volt... nem osztották meg vele a klán titkait... és a tekercsekben ez nincs benne.
- Még jó...
- Itt van! – Sakura ismét elkezdett ásni.
- Így semmire se megyünk. – kézpecséteket formált. – Katon, Goukakyuu no Jutsu! – Sasuke pár másodperc alatt felolvasztotta a havat. Sakura kinyitott a az átjárót. A föld alatt érdekes módon nem volt hideg... meleg volt az idő. – Hú... szóval... ti sem fagytatok meg.
- Amint látod, itt vagyok.
- Mennyivel vagyunk a föld alatt?
- Egy párszáz méterre... menő, mi?
- Igen... az... ennyi erővel a Fejvadász jutsu-t is alkalmazhattuk volna...
- Nem, nem azt egy óráig sem bírtuk volna. – egy tágasabb térhez értek. – Itt lepihenhetünk.
Elővették a pokrócokat. Sakura ételt, és vizet vett elő.
- Hú, Kushina jól megpakolta a táskát. – mondta Sasuke.
- Igen...
- Mi volt abban a táskában?
- Majd meglátod!
- Na, áruld már el!
- Nem, nem! Majd!
- Hm... gonosz vagy... – nekiálltak enni. Miután végeztek, Sakura összeszedte a maradékot. – És... milyen hely a Jégkristályok közt rejtőző falu?
- Hát... szép hely volt, mikor utoljára ott voltam... biztosan megváltozott... a Haruno negyed... mint egy külön falu... volt egy templom... mindenkinek ott tanítják meg az első lépéseket.
- Első lépések?
- A jutsuk eléggé veszélyesek... halálosak... nagy részük tiltott... és egy egyszerű gyakorlattal tanítják meg a chakra irányításást... a Haruno-chakráét.
- És... mi volt az?
- Egy tánc... amivel a chakra szintjeit kell kivezetned a tested különböző részeiből. Ez sok szempontból veszélyes: szétvagdoshatod magad, vagy, ha eljutottál addig, hogy a levegőben jársz, lezuhanhatsz.
- Akkor... az, amit láttam, az a levegőn járás volt?
- Igen... látható chakrával... a táncot is úgy kell... a látható chakra szükséges a harcoknál, hiszen a közelharcokban nem érhet hozzád az ellenfél. Úgy kell kifejleszteni, hogy a chakra ne sebezze tulajdonosát... az ellenfelet mindig is sebezni fogja. És közben tudjál mozogni... a végén már több jutsu-t is kell közben használni, és minél magasabb szintű jutsuig bírod, annál jobb leszel. És egy a lényeg... ez a legnehezebb... a gyakorlat alatt annyi chakrád fogyhat, hogy észre se vedd!
- De... az... lehetetlen...
- Már többeknek sikerült elérniük...
- És te?
- Hát igen... engem apám háromévesen elkezdett oktatni... de csak három hétig szemlélhette... ugye...
- Tudom, milyen nehéz...
- Igen...
- Sakura?
- Tessék?
- Én... mindig... melletted leszek... ne aggódj! Nem fogsz elveszíteni... ígérem...
- Az ilyen dolgok kiszámíthatatlanok...
- De... én tudom...
- Köszi... ez... jól esett... tudod... mostanában sokkal... kedvesebb vagy velem... és ez tetszik... jó éjt!
Sakura becsukta a szemét, és elaludt. Sasuke még sokáig gondolkodott Sakura szavain, majd a falnak dőlve ő is az álmok világába utazott...
Minato, és Kushina már közel jártak Konoha-hoz. Hajnalodott. A kapuőrök békésen aludtak az őrhelyükön. Minato megrázta az egyik őr vállát.
- Öm... lenne szíves nekünk kinyitni a kaput?
Az őr nyűgösen Minato-ra nézett. Tekintete egyre rémültebb volt, arca egyre sápadtabb... végül egy óriási üvöltés ébresztette fel Konoha egész lakosságát.
- Tudtam, hogy ez lesz. – sóhajtott Minato. – Kushina, lerendeznéd?
- Persze. – az őrhöz ment. – Nyugalom! Semmi gond! „És még ez nevezi magát ninja-nak.” Na, lélegezzen! Nyugalom!
- Jaj, Kushina! Te ennél sokkal jobb szoktál lenni!
A kapu kinyílt, és néhány ninja lépett ki rajta... teljesen felfegyverkezve. Nyomukban a Hokage-val. Mikor meglátták a jövevényeket, szinte kővé dermedtek. Fegyvereiket leejtették, és kikerekedett szemmel néztek a párra. Tsunade utat tört magának. Neki nem ez volt a reakciója... mintha... meg sem lepődött volna rajta.
- Hát, visszatértetek a szemlélésből? – kérdezte kedves mosollyal az arcán.
- Baa-chan! Te lettél a Hokage?
- A te drága sensei-ednek köszönhetően.
- Hé, engem meg sem ismersz? – kérdezte Kushina.
- Dehogynem! Hadd nézzelek! Nagyot nőttél.
- „Egy centit sem nőttem...”
- És... amint látom, hallgattál rám! Megtartottad a hajad!
Kushina elnevette magát.
- Na, gyertek! Nem hittem volna, hogy még valaha visszajöttök. Gyertek be! A többieknek oszolj!
A ninják még mindig sokkos állapotban, és semmit sem értve visszatámolyogtak otthonaikba. Viszont a kapuőr leleményes ébresztőjének köszönhetően az egész falu fel lett verve. Az utca közepén egy szőke hajú fiú rohant.
- Baa-chan, mi történt? Hol az ellenség? – kérdezte.
- Nincs ellenség, Naruto. Látogatóink érkeztek!
- Kik? Nem látom!
- Itt vannak mögöttem. – Minato, és Kushina Naruto elé álltak. A fiúnak még a lélegzete is elállt.
- A... Negyedik Hokage... és... a... ez a nő kicsoda, Baa-chan?
- Naruto! Tegnap beszéltél Iruka-sensei-el! Nem?
- De... hú miről is volt szó? Miről is? – tekintete megakadt a két vendégen. – Ők a szüleim!
- „Kétségtelen, hogy rám hasonlít”. – gondolta magában Minato. – Tsunade, beszélhetnénk egy pár szót?
Sakura lassan ébredezett. Kinyitotta a szemét. Mellette Sasuke aludt.
- „Furcsa... a falnál aludt el... lehet, hogy...” – elpirult. Lassan felült. Sokáig nézte alvó társát. – „Olyan aranyos... még egy kicsit hagyom aludni... utána muszály lesz tovább mennünk...”
- Elmondanád, mi azon a bámulnivaló, hogy alszok? – kérdezte nyűgösen Sasuke.
- Hát... őőő... ébren voltál?
- Aha... – egyik szemét kinyitotta. – De... kicsit fáradt vagyok...
- Gondoltam... Pihenj még! Addig összeszedem a cuccokat.
Sasuke becsukta a szemét, és a hátára fordult.
- Szerinted mennyi van még a faluig? – kérdezte.
- Már nincs sok... így, hogy az alagutat választottuk, fél nappal megrövidítettük az utat.
- Fél nappal?
- Igen... mivel légvonalban megyünk... és a gyakran előforduló hóviharok sem tartanak vissza.
- Értem... és... ha sikerült legyőznöd... mi a terved?
- Nem tudom... de... szerintem a faluban maradok.
- T... tényleg?
- Igen... régóta elvágyok Konoha-ból... és te?
- Nem tudom... most így... hát... rájöttem... hogy mennyire hiányoztatok...
Sakura elmosolyodott. Közel hajolt Sasuke-hoz.
- Ennek örülök... de most ébresztő, mert sosem fogunk odaérni!
Sasuke kinyitotta a szemét. Mikor tekintete Sakura zöld szempárjával találkozott, teljesen elpirult.
- Ne csináld ezt! „Már megint zavarba akar hozni...”
- Bocsi... – leült Sasuke mellé. – Jut eszembe... most lesz egy alacsonyabb szakasz... szóval... ha akarsz, mehetsz előttem, nem lesz bajom...
- „A... alacsonyabb sz-sz-szakasz??? U-ugye n-n-nem arra gondol???” Mégis mennyire alacsony?
- Annyira, hogy négykézláb kell haladnunk... csak azért kérdezem, hogy szeretnél-e előttem menni?
- N-n-nem! Köszi! Megleszek!
- De...
- Nem támadhatnak rád! És egyébként is! Egymás mellett is mehetünk...
- Azt kötve hiszem...
- Hogy??? A-akkor is... meg leszek... nyugi! Nem eshet bajod! Az én dolgom, hogy megvédjelek!
- Te tudod, nagyokos! Akkor... indulhatunk?
- P... persze... menjünk!
Tsunade irodájában hosszú tanácskozás folyt a közelgő ninja háborúról. Tsunade minden információt megadott, amit Sakura elmondott neki. Kushina hosszú gondolkozás után megszólalt:
- Szerintem semmiképp ne küldjük a ninjákat küldetésekre... sosem lehet tudni, mikor jön egy váratlan támadás. Csak a legfontosabb küldetéseket kellene elvégezni.
- Kushina-nak igaza van. – mondta Minato. – Ki kell válogatni a szükséges, és szükségtelen küldetéseket.
- Ebben nem vagyok biztos... lehet, hogy az Akatsuki-t el kéne tenni láb alól. Sasuke egyik csapattársa átszegődött Maatsuma-hoz... ki tudja, hogy még kik vannak az ő oldalán... talán maga Sasuke is... – ettől a gondolattól elszomorodott. Fejét lehajtva folytatta tovább a beszédet. – De... akár igen, akár nem, figyelni kell a többi itt levő szövetségest... Tobi nagyon furcsa... nem bízok benne...
- Értem. Viszont a lehető legtöbb támadásra ki kellene dolgozni egy-egy haditervet. Ismersz jó stratégákat?
- Igen. Shizune!
- Jövök, Tsunade-sama!
- Hívd ide Sai-t, és Shikamaru-t! Fontos!
- Máris, Hokage-sama... – kirohant az irodából.
- Ez a része lerendezve. – mondta Kushina. – De... közben figyeltük a Jég országát, amiről Sakura beszélt. Eléggé titokban tartja magát. A haderejét nem tudjuk.
- Gondoltam... és... valamit a vezetőségről?
- Eléggé instabil... nincs vezetősége...
- Klánok?
- Egy sincs...
- Akkor... már tudom, mi vár Sakura-ra. – sóhajtotta Tsunade.
- Mi?
- Ő lesz a Hyokage...
Sasuke, és Sakura már hosszú órák óta másztak az alagút „alacsonyabb” részében. Szerencsétlen Sasuke már az orrvérzés határán állt, de inkább csukott szemmel vonszolta magát végig.
- Azt hiszem, megérkeztünk. – mondta Sakura.
- Miből gondolod? – kérdezte, közben szemét egyre jobban összeszorította.
- Látod itt ezt a sziklát?
- Aha. – felelte... csukott szemmel.
- Egy Haruno-jel van belevésve... megérkeztünk a faluba.
- Hol kötünk ki?
- A Haruno házban... ha még megvan...
- Biztosan megvan...
- Majd kiderül. – egy erős mozdulattal áttörte a „plafont”. Az erős fény égette mindkettejük szemét. Sakura mászott ki először. Sasuke felé nyújtotta a kezét, és kihúzta az alagútból. – Itt vagyunk... – mondta. Sasuke alaposan körülnézett. Egy terem volt. Egy kupolás terem. Mindenhol oszlopok voltak. A terem gyönyörű mozaikpadló volt, amire érdekes minták voltak kirakva. Néhol gyertyatartók helyezkedtek el. – Ez az a hely, ahol az első jutsukat tanultam meg. Ezek közt a Táncot is itt tanítják... és itt lehet normálisan elsajátítani... itt beszéltem utoljára apámmal...
Sasuke remegő tekintettel nézte Sakura-t. A lány lehajtotta a fejét. Visszagondolt azokra a pillanatokra, mikor ebben a teremben volt. Mikor megmutatták neki a jutsukat, az egész napját itt töltötte. Szinte maga előtt látta három éves önmagát, ahogy bukdácsolva táncolt milliónyi sebet okozva magán. Mikor a nagyanyja odament hozzá lelkesíteni. Mikor megmutatta neki azt, amit ő elsajátított. Mindenkire felnézett, akit a klánból ismert... még a nagynénjére is... őrá nézett fel a legjobban. Egy év alatt sikerült tökéletesre fejleszteni a chakráját, és a jutsukat... az ő tánca nem csak tökéletes volt, hanem gyönyörű is... még arra is volt ideje... de Maatsuma gyűlölte őt. Ha azt merte kérni, hogy segítsen neki, elkezdett vele kiabálni... mintha okolta volna valami miatt... és Sakura mindent elkövetett volna, hogy a kedvében járjon... de ezzel csak még nagyobb gyűlöletet kapott. Csak az apjára számíthatott. Ő mindig segített neki mindenben... és őt mindig elutasította. Mikor minden kép végigfutott a fejében, felemelte a fejét.
- Tudod... a halála előtt összevesztünk... el sem búcsúzhattam tőle...
Sasuke remegő tekintete sajnálkozóvá vált. Mintha valami bűntudatot érzett volna... maga sem tudta, miért.
- De félre a múlttal! – a fiúra nézett, és egy mosolyt erőltetett az arcára. - Gyere, menjünk! Körbemutatom az egész falut... ha érdekel...
- Persze!
Sakura a kijárathoz vezette Sasuke-t. Még egy utolsó pillantást vetett a teremre, majd kilépett az ajtón. Hosszú folyosók, és lépcsők vezették őket a kijárathoz. Sasuke amint kilépett, egy óriásit esett, amin még Sakura is meglepődött.
- Ilyen jegesek az utak?! – nyögte Sasuke.
- Igen... ezt elfelejtettem mondani.
- És... elég hideg van... – mondta vacogva. Sakura elmosolyodott.
- Most jön jól Kushina ajándéka. – elővette a táskát, és kettő jó nagy kabátot húzott elő. Gyorsan magukra kapták, majd körülnéztek. Sakura mindent megmutatott, ami a faluban volt. Végre megoszthatta valakivel a titkát. Boldognak érezte magát. Nem hitte volna, hogy valaha viszontlátja a falvát. Az egyik épületnél elnevette magát.
- Mi az?
- Kumiko-val mindig ide jöttünk, ha loptunk anya sütijéből.
- Hihetetlen... – mondta, és karba tette a kezét. – Három évesen igazi csínytevő voltál.
- Volt kitől tanulnom... – mosolygott. – Gyere! Keressünk valami szállást!
- Öm... lenne szíves nekünk kinyitni a kaput?
Az őr nyűgösen Minato-ra nézett. Tekintete egyre rémültebb volt, arca egyre sápadtabb... végül egy óriási üvöltés ébresztette fel Konoha egész lakosságát.
- Tudtam, hogy ez lesz. – sóhajtott Minato. – Kushina, lerendeznéd?
- Persze. – az őrhöz ment. – Nyugalom! Semmi gond! „És még ez nevezi magát ninja-nak.” Na, lélegezzen! Nyugalom!
- Jaj, Kushina! Te ennél sokkal jobb szoktál lenni!
A kapu kinyílt, és néhány ninja lépett ki rajta... teljesen felfegyverkezve. Nyomukban a Hokage-val. Mikor meglátták a jövevényeket, szinte kővé dermedtek. Fegyvereiket leejtették, és kikerekedett szemmel néztek a párra. Tsunade utat tört magának. Neki nem ez volt a reakciója... mintha... meg sem lepődött volna rajta.
- Hát, visszatértetek a szemlélésből? – kérdezte kedves mosollyal az arcán.
- Baa-chan! Te lettél a Hokage?
- A te drága sensei-ednek köszönhetően.
- Hé, engem meg sem ismersz? – kérdezte Kushina.
- Dehogynem! Hadd nézzelek! Nagyot nőttél.
- „Egy centit sem nőttem...”
- És... amint látom, hallgattál rám! Megtartottad a hajad!
Kushina elnevette magát.
- Na, gyertek! Nem hittem volna, hogy még valaha visszajöttök. Gyertek be! A többieknek oszolj!
A ninják még mindig sokkos állapotban, és semmit sem értve visszatámolyogtak otthonaikba. Viszont a kapuőr leleményes ébresztőjének köszönhetően az egész falu fel lett verve. Az utca közepén egy szőke hajú fiú rohant.
- Baa-chan, mi történt? Hol az ellenség? – kérdezte.
- Nincs ellenség, Naruto. Látogatóink érkeztek!
- Kik? Nem látom!
- Itt vannak mögöttem. – Minato, és Kushina Naruto elé álltak. A fiúnak még a lélegzete is elállt.
- A... Negyedik Hokage... és... a... ez a nő kicsoda, Baa-chan?
- Naruto! Tegnap beszéltél Iruka-sensei-el! Nem?
- De... hú miről is volt szó? Miről is? – tekintete megakadt a két vendégen. – Ők a szüleim!
- „Kétségtelen, hogy rám hasonlít”. – gondolta magában Minato. – Tsunade, beszélhetnénk egy pár szót?
Sakura lassan ébredezett. Kinyitotta a szemét. Mellette Sasuke aludt.
- „Furcsa... a falnál aludt el... lehet, hogy...” – elpirult. Lassan felült. Sokáig nézte alvó társát. – „Olyan aranyos... még egy kicsit hagyom aludni... utána muszály lesz tovább mennünk...”
- Elmondanád, mi azon a bámulnivaló, hogy alszok? – kérdezte nyűgösen Sasuke.
- Hát... őőő... ébren voltál?
- Aha... – egyik szemét kinyitotta. – De... kicsit fáradt vagyok...
- Gondoltam... Pihenj még! Addig összeszedem a cuccokat.
Sasuke becsukta a szemét, és a hátára fordult.
- Szerinted mennyi van még a faluig? – kérdezte.
- Már nincs sok... így, hogy az alagutat választottuk, fél nappal megrövidítettük az utat.
- Fél nappal?
- Igen... mivel légvonalban megyünk... és a gyakran előforduló hóviharok sem tartanak vissza.
- Értem... és... ha sikerült legyőznöd... mi a terved?
- Nem tudom... de... szerintem a faluban maradok.
- T... tényleg?
- Igen... régóta elvágyok Konoha-ból... és te?
- Nem tudom... most így... hát... rájöttem... hogy mennyire hiányoztatok...
Sakura elmosolyodott. Közel hajolt Sasuke-hoz.
- Ennek örülök... de most ébresztő, mert sosem fogunk odaérni!
Sasuke kinyitotta a szemét. Mikor tekintete Sakura zöld szempárjával találkozott, teljesen elpirult.
- Ne csináld ezt! „Már megint zavarba akar hozni...”
- Bocsi... – leült Sasuke mellé. – Jut eszembe... most lesz egy alacsonyabb szakasz... szóval... ha akarsz, mehetsz előttem, nem lesz bajom...
- „A... alacsonyabb sz-sz-szakasz??? U-ugye n-n-nem arra gondol???” Mégis mennyire alacsony?
- Annyira, hogy négykézláb kell haladnunk... csak azért kérdezem, hogy szeretnél-e előttem menni?
- N-n-nem! Köszi! Megleszek!
- De...
- Nem támadhatnak rád! És egyébként is! Egymás mellett is mehetünk...
- Azt kötve hiszem...
- Hogy??? A-akkor is... meg leszek... nyugi! Nem eshet bajod! Az én dolgom, hogy megvédjelek!
- Te tudod, nagyokos! Akkor... indulhatunk?
- P... persze... menjünk!
Tsunade irodájában hosszú tanácskozás folyt a közelgő ninja háborúról. Tsunade minden információt megadott, amit Sakura elmondott neki. Kushina hosszú gondolkozás után megszólalt:
- Szerintem semmiképp ne küldjük a ninjákat küldetésekre... sosem lehet tudni, mikor jön egy váratlan támadás. Csak a legfontosabb küldetéseket kellene elvégezni.
- Kushina-nak igaza van. – mondta Minato. – Ki kell válogatni a szükséges, és szükségtelen küldetéseket.
- Ebben nem vagyok biztos... lehet, hogy az Akatsuki-t el kéne tenni láb alól. Sasuke egyik csapattársa átszegődött Maatsuma-hoz... ki tudja, hogy még kik vannak az ő oldalán... talán maga Sasuke is... – ettől a gondolattól elszomorodott. Fejét lehajtva folytatta tovább a beszédet. – De... akár igen, akár nem, figyelni kell a többi itt levő szövetségest... Tobi nagyon furcsa... nem bízok benne...
- Értem. Viszont a lehető legtöbb támadásra ki kellene dolgozni egy-egy haditervet. Ismersz jó stratégákat?
- Igen. Shizune!
- Jövök, Tsunade-sama!
- Hívd ide Sai-t, és Shikamaru-t! Fontos!
- Máris, Hokage-sama... – kirohant az irodából.
- Ez a része lerendezve. – mondta Kushina. – De... közben figyeltük a Jég országát, amiről Sakura beszélt. Eléggé titokban tartja magát. A haderejét nem tudjuk.
- Gondoltam... és... valamit a vezetőségről?
- Eléggé instabil... nincs vezetősége...
- Klánok?
- Egy sincs...
- Akkor... már tudom, mi vár Sakura-ra. – sóhajtotta Tsunade.
- Mi?
- Ő lesz a Hyokage...
Sasuke, és Sakura már hosszú órák óta másztak az alagút „alacsonyabb” részében. Szerencsétlen Sasuke már az orrvérzés határán állt, de inkább csukott szemmel vonszolta magát végig.
- Azt hiszem, megérkeztünk. – mondta Sakura.
- Miből gondolod? – kérdezte, közben szemét egyre jobban összeszorította.
- Látod itt ezt a sziklát?
- Aha. – felelte... csukott szemmel.
- Egy Haruno-jel van belevésve... megérkeztünk a faluba.
- Hol kötünk ki?
- A Haruno házban... ha még megvan...
- Biztosan megvan...
- Majd kiderül. – egy erős mozdulattal áttörte a „plafont”. Az erős fény égette mindkettejük szemét. Sakura mászott ki először. Sasuke felé nyújtotta a kezét, és kihúzta az alagútból. – Itt vagyunk... – mondta. Sasuke alaposan körülnézett. Egy terem volt. Egy kupolás terem. Mindenhol oszlopok voltak. A terem gyönyörű mozaikpadló volt, amire érdekes minták voltak kirakva. Néhol gyertyatartók helyezkedtek el. – Ez az a hely, ahol az első jutsukat tanultam meg. Ezek közt a Táncot is itt tanítják... és itt lehet normálisan elsajátítani... itt beszéltem utoljára apámmal...
Sasuke remegő tekintettel nézte Sakura-t. A lány lehajtotta a fejét. Visszagondolt azokra a pillanatokra, mikor ebben a teremben volt. Mikor megmutatták neki a jutsukat, az egész napját itt töltötte. Szinte maga előtt látta három éves önmagát, ahogy bukdácsolva táncolt milliónyi sebet okozva magán. Mikor a nagyanyja odament hozzá lelkesíteni. Mikor megmutatta neki azt, amit ő elsajátított. Mindenkire felnézett, akit a klánból ismert... még a nagynénjére is... őrá nézett fel a legjobban. Egy év alatt sikerült tökéletesre fejleszteni a chakráját, és a jutsukat... az ő tánca nem csak tökéletes volt, hanem gyönyörű is... még arra is volt ideje... de Maatsuma gyűlölte őt. Ha azt merte kérni, hogy segítsen neki, elkezdett vele kiabálni... mintha okolta volna valami miatt... és Sakura mindent elkövetett volna, hogy a kedvében járjon... de ezzel csak még nagyobb gyűlöletet kapott. Csak az apjára számíthatott. Ő mindig segített neki mindenben... és őt mindig elutasította. Mikor minden kép végigfutott a fejében, felemelte a fejét.
- Tudod... a halála előtt összevesztünk... el sem búcsúzhattam tőle...
Sasuke remegő tekintete sajnálkozóvá vált. Mintha valami bűntudatot érzett volna... maga sem tudta, miért.
- De félre a múlttal! – a fiúra nézett, és egy mosolyt erőltetett az arcára. - Gyere, menjünk! Körbemutatom az egész falut... ha érdekel...
- Persze!
Sakura a kijárathoz vezette Sasuke-t. Még egy utolsó pillantást vetett a teremre, majd kilépett az ajtón. Hosszú folyosók, és lépcsők vezették őket a kijárathoz. Sasuke amint kilépett, egy óriásit esett, amin még Sakura is meglepődött.
- Ilyen jegesek az utak?! – nyögte Sasuke.
- Igen... ezt elfelejtettem mondani.
- És... elég hideg van... – mondta vacogva. Sakura elmosolyodott.
- Most jön jól Kushina ajándéka. – elővette a táskát, és kettő jó nagy kabátot húzott elő. Gyorsan magukra kapták, majd körülnéztek. Sakura mindent megmutatott, ami a faluban volt. Végre megoszthatta valakivel a titkát. Boldognak érezte magát. Nem hitte volna, hogy valaha viszontlátja a falvát. Az egyik épületnél elnevette magát.
- Mi az?
- Kumiko-val mindig ide jöttünk, ha loptunk anya sütijéből.
- Hihetetlen... – mondta, és karba tette a kezét. – Három évesen igazi csínytevő voltál.
- Volt kitől tanulnom... – mosolygott. – Gyere! Keressünk valami szállást!
Tehát... a terv a következő: - kezdte Shikamaru. – Ha Maatsuma esetleg északról támadna, a nőket, és a gyerekeket a déli járatba küldjük...
- Valahogy így. – folytatta Sai. – De van egy kis gond: mire az egész falut kiürítjük, az ellenség már rég bent jár. És elzárnák a járatokat, vagy rosszabb. Fel kellene használni az ANBU-kiképző központot.
- Már megint a te drága ANBU-d! De oda csak egy bejárat van!
- És az átmegy az óvóhelyre. És azóta ki lett bővítve. A falu minden környékéről van egy bejárat. Így rövidebb idő alatt kiürítjük Konoha-t. Viszont a haditervet még mindig nem dolgoztuk ki. Mindegyiknek van hátulütője. Van ötleted, Shikamaru?
Shikamaru nem szólt semmit. Elhelyezkedett szokásos „gondolkodó-póz”-ába. Ujjait összetette, szemét becsukta, és végiggondolt minden lehetőséget. Hosszú percekig csend uralkodott a szobán. Mikor az óra 4-et ütött, Shikamaru felütötte a fejét.
- Azt hiszem, megvan.
Sakura elővette táskáját, és kipakolt a szekrénybe. A lemenő nap aranysárgára festette a ragyogó jégtáblákat. Sakura megállt az ablaknál, és álmodozva nézte a kilátást. Az ajtón kopogtattak.
- Gyere!
Az ajtó kinyílt. Sakura mosolyogva felemelte a fejét.
- Már kész is vagy, Sasuke-kun?
- Igen. Minden rendben?
- Persze.
- Nem támadtak rád?
- Öt perc alatt három kunai, és tíz shuriken állt a hátamba. – ironizált. - Nem, nem támadtak rám, nyugi!
- Remek.
- Kibírtad, vagy ezerrel furdalt a lelkiismereted?
- Mi?
- Nem kell annyira vigyáznod rám... tudod... kunoichi vagyok...
- Ha tudnád, mennyire féltelek...
- Tessék?
- Semmi, semmi... azt mondtam, hogy... igazad van.
Sakura közel hajolt Sasuke-hoz.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem. – egy puszit nyomott a fiú arcára, majd kiment a szobából. Sasuke meredten bámult maga elé. – Hahó! Rád zárjam az ajtót?
- Ja, megyek. – felkapta a fejét, és a lány után ment. Sakura bezárta az ajtót. – Most merre tartasz?
- Arra, amerre az utam visz.
- He?
- Mindegy… jössz?
- Persze...
Egymás mellett haladtak tovább. Sakura egyszer csak valami furcsa dologra lett figyelmes.
- Sasuke-kun?
- Hm?
- Te... tapizol?
- Mi?! – a kezére nézett, amit... khm... Sakura fenekén felejtett. A háta mögé tette. – Nem, én nem.
- Tisztán éreztem, hogy tapiztál. És még emlékszem is rá...
- Nem, biztos rosszul érezted... a szoknya rád tapadt, vagy bármi más...
- Nem. Az omokage szerint TE tapiztál.
- Nem.
- Miért?
- Mit miért?
- Miért tapiztál?
- Hogy ki tapizott kit?
- Hhhh... te engem!
- Képzelődsz, Sakura! Még mindig idegesítő vagy... miért tapiználak?
- Sasuke-kun, az omokage szerint tapiztál!
- Figyelj, ezt nem beszélhetnénk meg mondjuk... négy fal között? Itt az utcán nem szerencsés. – fejét elfordította, hogy Sakura ne lássa egyre jobban vörösödő arcát.
- Rendben. – az égre nézett. Milliónyi csillag nézett vissza rá. Elmosolyodott. – Mutassak valamit?
- Tőlem...
Sakura karon ragadta, és meg sem állt vele a hegyig. Felrohantak a kilátóra.
- Miért hoztál ide?
- Tudod... mikor megszületett egy Haruno, innen jelezték a falunak. És... ha most nem is született... de én újjászülettem... és ezt neked köszönhetem.
Kezébe chakra-t összpontosított, majd szabad útjára engedte. Az égen különös szimbólumok rajzolódtak ki. Lent az emberek megálltak, és a játékot nézték. Tudták, mit üzen. Megnyugvást jelentett számukra... a hír, hogy él egy Haruno valahol, és meg fogja őket szabadítani. Sakura egy kis idő után abbahagyta a jutsu-t. Sasuke ott állt mögötte két lépésre. És csak a lányt nézte. Sakura haját meglibbentette a szél. A fiú érezte a lány hajának illatát. Sakura ekkor megfordult. Mélyen Sasuke szemébe nézett. A fiú arca egyre jobban közelített a lányéhoz. Az utolsó pillanatban Sasuke elfordult.
- Menjünk! Késő van. – mondta hidegen. Sakura értetlenül nézett utána. Még vetett egy pillantást az égre, majd Sasuke után ment. A fiú meg sem szólalt egész úton. Sietősen lépkedett. Amint a szállodába értek, elkérte a szobája kulcsát, és meg sem várta Sakura-t, a szobájába ment.
- Segíthetek? – kérdezte a portás. Sakura felkapta a fejét.
- Öm... én is a szobám kulcsát kérném.
A portás előkereste, és Sakura kezébe nyomta. Ekkor a lány valami érdekesre lett figyelmes: Hinamori volt a portás névtáblájára írva. Ekkor a lányra nézett. Csak pár évvel lehetett fiatalabb nála. Zöld szeme volt. Gyönyörű, zöld szeme.
- „Csak a húgomnak volt ilyen szép szeme... csak nem ő az?!”
Ijedtében a szobájába rohant. Az ágyára dőlt, és a plafont bámulta.
- Maatsuma életben hagyta Hinamori-t?! De... miért? Mit művelhetett vele?!
Sasuke meredten nézett ki az ablakon. Gondolatai Sakura körül jártak.
- „Már majdnem... de nem szabad! Nem tehetem! Azzal csak kárt tennék benne! Így is elfajultak dolgok... túlságosan is...”
Kiment a szobájából, és Sakura szobájához ment. Bekopogott az ajtón. Nem jött válasz. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Rángatta, de az ajtó nem nyílt ki. Ekkor kirohant az épületből, és megkereste Sakura ablakát. Ahogy gondolta, nyitva volt. Már majdnem felmászott volna, mikor a távolból hallotta a hangját.
- Ugyan! Ezt nem mondod komolyan? – nevetett.
- De! Shiroko olyan pofátlan! Még a haverodat is kikészítené! – mondta a másik.
- Milyen haveromat?
- Az a fekete hajú srác, akivel jöttél. Vagy... nem a barátod? Több?
- Nem tudom... de... az a lényeg, hogy most itt van...
- Ezt jó hallani. – szakította félbe a beszélgetést Sasuke. – A szívbajt hozod rám! Csak úgy eltűnsz, és még egy üzenetet se hagysz nekem!
- Na, nem kell felkapni a vizet!
- Na, gyere! Már késő van az ilyenekhez... – a vörös hajú lányra nézett. – Ő ki?
- Hinamori vagyok. – mutatkozott be a lány.
- Uchiha Sasuke. – félrehúzta Sakura-t. – Csak nem?
- Majd mindent elmondok... nem akármiért volt ez a találka vele.
- Rendben. – Hinamori felé fordult. – A hotelba mész?
- Igen... még nem nagyon ért véget a műszakom.
Most Hinamori-t húzta félre.
- Figyelj, egy küldetés miatt vagyunk itt, és nem szeretném, ha elmászkálna. Ha meglátnád elsurranni előtted, szólnál, kérlek?
- Persze.
Visszamentek a szállodába. Sasuke behívta Sakura-t a szobába.
- Na, mit tudtál meg?
Sakura összeszedte minden gondolatát, majd Sasuke-ra nézett.
- Ő az... Haruno Hinamori...
- Tudja?
- Nem... nincs semmi emléke... csak nagyon mélyen... mivel még nagyon kicsi volt, mikor elrabolták.
- Mit csinált vele Maatsuma?
- Módosította az emlékeit, és kitörölt minden percet, amit vele töltött. Mondhatni: nincs múltja... Valahol mélyen benne lappang. Álmaiban, rémálmaiban előfordulhatnak az emlékképek, de amint látod: a puszta látványom nem hozta fel az emlékeit. A jutsu-k látványa sem hozott elő belőle semmit. Egy szemerkényi képet sem... Maatsuma alapos munkát végzett.
- És... mikor tudatod vele?
- Csak Maatsuma halála után... vagy magától rájön... sosem lehet tudni.
- Jól van. Menj, aludj egyet! Holnap elindulunk a tekercsért...
- Rendben. Jó éjszakát!
Kiment az ajtón. Sasuke egy kis ideig maga elé bámult, majd lezuhanyozott, és ő is ágyba bújt. Alig aludt el, kopogtattak az ajtón. Sasuke kómásan az ajtóhoz bolyongott. Hinamori állt az ajtó túloldalán.
- Hova ment? – kérdezte két ásítás között.
- A régi Haruno szentély felé.
Sasuke magára kapta ruháját, felvette kabátját, és az említett hely felé ment. Sakura valóban ott volt.
- Mondtam, hogy nem menj sehova! Haruno épületekbe végképp ne!
- Bocsánat... – mondta. Egy könyvet lapozgatott.
- Mi ez a hely?
- Ez az Emlékek csarnoka. Itt van a Haruno klán történeti tekercse. És minden feljegyzés a klán történelméből. Emléktárgyak, képek... minden...
Sasuke egy kis ideig hagyta, Sakura hadd nosztalgiázzon, majd mikor már érezte, mindjárt elalszik, álmos hangon mondta:
- Most már menjünk! Késő van.
Sakura egy kisgyerekes sóhajtással megvált a kardtól, amit a kezében forgatott, majd Sasuke után ment. Ismét elváltak egymástól. Sasuke már mélyen aludt, mikor ismét kopogtattak az ajtón. Kinyitotta. Hinamori nem várt Sasuke kérdésére.
- A Haruno házban van.
- Jesszusom! Ott aztán kereshetem!
Ismét felöltözött, majd az említett hely felé ment. A „ház” akkora volt, mint a fél falu. Több emelettel, és egy pincehelységgel. Sasuke már mindenhol megnézte, de Sakura nem volt sehol. Ekkor fogott egy mécses tartót, meggyújtotta, és a pincébe ment.
- „Fenébe! – morgolódott magában. – Először iderángat, hogy védjem a hátsóját... most meg percenként eltűnik. Jobb dolga is van az embernek. Például...” ALUDNI! – mondta, egy hatalmas ásítás kíséretében. – „Amint vége ennek a bohóckodásnak, keresek egy lakatlan szigetet... és ott nyaralok vagy egy évig! A Taka nélkül, teljesen egyedül! Én leszek Robinson Sasuke...”
A pincében egy oszlopokkal körülvett, kör alakú csarnok volt. Annak a közepén állt Sakura. Ruhája egy pánt nélküli top volt, amiből az egész hasa kilátszódott. Ruhája egy egyszerű, rövid szoknya volt. Mezítláb állt a hideg kövön. Egyik kezén egy kesztyű volt, ami egész karját befedte. Körülötte több száz gyertya égett. Kezébe összpontosította chakráját, és végigvezette magán. Kesztyűs kezét magasra emelte, fejét felemelte. Másik kezével a lába alá vezette a chakra-t. Lassan emelkedett fölfelé. Maga köré szórta a fényt, amit összegyűjtött, míg a másik kezével a gyertyákból szívta ki az erőt. Egy légies mozdulattal elrugaszkodott a lába alá gyűjtött fénytől, és forogva a magasba szökkent. Chakrája körbeölelte őt. Végül a csarnok tetejénél karjait széttárta, és hátrahajolva zuhant lefelé. Egy szaltót végzett, majd visszaért a fényre, ami az óta jóval feljebb került. Ekkor fényburkolatot vont maga köré, és azt vezette szét a teremben. Mikor már Sasuke mécsese is kialudt, a földre érkezett. Mindez olyan lassan történt, mintha egy tündér, vagy egy angyal táncolt volna. Sasuke tátott szájjal figyelte a lányt. Ekkor Sakura felkapta a fejét.
- Nem tudtam, hogy itt vagy, - mondta mosolyogva. Sasuke felkapta a fejét, majd szokásos hangnemben felelte:
- Megbeszéltük, hogy nem mész sehova.
- Ne haragudj! Muszáj volt...
- Máskor szólj!
- Rendben... hát... amint látod, a chakra már nem nagyon sebez... de a fogyasztás elég nagy.
Alig mondta ezt ki, ájultan a földre zuhant.
- „Tessék! Miatta virrasztok, és ő alszik el hamarabb! Ez nem fair! – karjaiba vette a lányt. Ebben a pillanatban felsője lejjebb csúszott. – Áááá! Ha nem szokik le erről a pánt nélküli hülyeségről, a bőrére varrom!” – visszaigazította Sakura ruháját, majd visszament a szállodába. Kinyitotta saját szobájának ajtaját, és bevitte Sakura-t. Befektette az ágyába, majd ő is fáradtan mellédőlt. Álmában átkarolta a lány derekát, de arca mérhetetlen fájdalmat, és szomorúságot tükrözött... mit tud, amit mi nem?
Naruto már korán reggel elment edzeni. Körülötte már rengeteg fa találkozott a Rasengan-nal. Egy pillanatra megállt. Az égre emelte tekintetét.
- Sakura-chan... vajon mi van velük?
- Máris kifulladtál, kölyök? – kérdezte mögötte Minato.
- Jó reggelt apa...
- Valami gond van?
- Á, semmi, csak... Sakura-ékra gondoltam... szerinted jól vannak?
- Biztosan... ott a Jégfaluban már csak Maatsuma csaphat le rájuk.
- Az bőven elég. – ismét tenyerébe töltötte a chakra-t, és az egyik még épségben levő fának rohant. – Nagy hatalom van a nő kezében. Mindenki gyenge pontját megtalálja egy pillanat alatt.
- De Sasuke ott van vele... és vigyáz rá. Nem bízol benne?
Naruto elmosolyodott.
- Dehogynem... nagyon félti Sakura-chant... túlságosan is. Le merem fogadni, hogy még a WC-re is elkíséri.
Minato elnevette magát.
- Akkor nem kell aggódnod. Na, hadd lássam azt a Rasengan-t!
Sasuke kinyitotta a szemét. Sakura még békésen aludt mellette. Átöltözött, és leült az ággyal szemközti fotelba. Mosolyogva nézte az alvó lányt.
- „Ismerd el, Sasuke! Egy angyal alszik az ágyadban...” – ökölbe szorította a kezét. Úgy érezte, gondolnia sem szabad ilyen dolgokra. – Azzal csak neki ártanék... – suttogta. Lentről hangos zsivaj hallatszódott. Sasuke kinézett az ablakon. Néhány falubeli állt a szálloda előtt. Az ajtóban Hinamori próbálta őket visszafogni.
- A lány azt kérte, ne zaklassák! Nem érdekel, hogy ő az utolsó Haruno, hagyják őt békén!
Sasuke leült az ágy végébe.
- Már csak ez hiányzott.
Ebben a pillanatban Hinamori rohant be az ajtón.
- Sasuke! A falubeliek teljesen megőrültek! Sakura-t akarják! – az ágyra nézett. – Történt valami?
- Nem, dehogy! Csak nem akartam, hogy elszökdössön, ezért behoztam magamhoz.
- Értem... mit csináljak?
Sasuke elgondolkodott, majd egy kis idő után felrázta a lányt.
- Mi az? – kérdezte nyűgösen.
- Keresnek a falubeliek.
- Hurrá... – kikelt az ágyból. – Te... behoztál magadhoz?
- Hogy ne szökjél el...
- Értem. – a fürdőszobába ment. Pár perc múlva már ki is jött, de még mindig nem túl frissen. Csak a haját fésülte meg. – Mit akarnak, Hinamori?
- Nem tudom, de szerintem ne számíts arra, hogy ma bárhova is elmehettek.
Sakura sóhajtott, majd kiment a szobából. Sasuke természetesen követte őt. Addigra a tömeg már behatolt az épületbe. Sakura megállt a folyosó közepén.
- Mit akartok? – kérdezte hidegen.
- Lenne egy kérésünk hozzád. – felelte a tömeg közül egy ember.
- Egy kérés? Mi lenne az?
Egy ember Sakura elé lépett.
- Jöjjön velünk a palotába! – Sasuke-ra nézett. – A srác marad.
- Szó sincs róla! – kiáltotta a fiú. – Nélkülem egy lépést sem tehet!
- Szerintem jobb, ha beleegyezik, vagy holnapig sem jutunk ki a szállodából. - súgta a lány. – Ő a jelenlegi testőröm.
- Jól van. A pesztra marad, de más nem jöhet!
Suigetsu holtan feküdt a földön. A hosszú harcnak vége volt. És egy félember végzett vele. Chakra, és minden másfajta erő nélkül, egyszerű fegyverekkel. Kumiko erre a pillanatra várt, amióta fél életet élt. Egy jutsu-t tudott elvégezni... és most arra készült. Letérdelt Suigetsu holtteste mellé. A fiú mellkasára egy kereszt alakú vágást ejtett, majd ezt a saját testén is megtette. Kezével ismeretlen kézpecséteket formált. Suigetsu teste folyamatosan torzult a pecsétek alatt. Haja befeketedett, bőre sápadtabb lett. Üveges szeme feketévé vált. Arca, és teste egyre nőiesebb lett. Pár perccel később Kumiko saját teste feküdt Suigetsu helyén. Ekkor az eredeti eltűnt. A földön fekvő párat pislogott. Haruno Kumiko újra emberré lett...
- Hyokage?! Én legyek a Hyokage?! – Sakura teljesen ledöbbent a falu kívánságán.
- Csak te tudod megállítani az ellenséges erőket. – felelte a Nagytanács legidősebb, és talán legbölcsebb tagja.
- De... ez nem igaz! Én képtelen vagyok rá! És egyébként is... nem lennék jó vezető!
- Már hogyne lennél! Minden Haruno eddig az volt.
- Én eddig is selejt voltam...
- Majd én lerendezem vele. – vágott közbe Sasuke.
- De...
- Semmi de!
Sakura sóhajtott, majd felállt a székéből. Mindketten meghajoltak, majd kimentek az épületből. A tárgyalás az egész délelőttjüket elvette. Már nem volt értelme elmenniük a tekercsért. A nap nagy része edzéssel, és a tekercs hollétének felkutatásával telt.
Sakura fáradtan bement a szobájába. Szerencsére mindent megtudtak a tekercsről. Amit csak tudni akartak. Sasuke leült mellé az ágy szélére.
- Itt maradok... így, hogy mindenki tudja a hollétedet, nem biztonságos egyedül lenned. – mondta Sasuke. Sakura bágyadtan mosolygott. – Szerintem el kellene fogadnod a kinevezést.
- Gondolod?
- Nagyszerű vezető válna belőled.
Sakura elmosolyodott, majd befeküdt az ágyába. Becsukta a szemét, és szinte azonnal elaludt.
Valami furcsa zajra ébredt. Még éjszaka volt. Két ember beszélt egymással az erkélyen. Sakura az erkélyajtó melletti falhoz osont. Lélegzetét visszafojtva hallgatózott.
- Hát ez bájos! – gúnyolódott egy női hang. – Nem tudtál végezni vele, pedig megkértelek rá!
- Végezd el magad a piszkos munkát! – hallotta Sasuke hangját. – Suigetsu-t is jól csőbe húztad! Így csak gyanúsabb lettem a falu számára!
- És nem tévedtek. Bár nem értem, miért nem tudsz végezni vele... akkor szívesen átszúrtad egy karddal. Idegesítőnek találtad. De, ha én kérlek meg rá...
- Megváltozott róla a véleményem!
- Ó! Ez aranyos! Pedig egyszerű lenne! Csak odaosonsz hozzá, amíg alszik, és egy szép, hosszú vágást ejtesz a torkán! Nem gondolod?
- Nem fogom megtenni!
- Hát nem kell a bátyád? Pedig már visszahoztam az élők közé... hát mégis megöljem? Tudod, hogy a kezemben van az élete...
- NE!
- Hát még mindig van szíved? Ha a bátyádat élve akarod látni, megölöd Sakura-t... vagy tudod, mit? Elég, ha végignézed, ahogy szépen végigfutnak rajta az én drágáim!
- Fogd vissza a pókjaidat, Maatsuma!
- Akkor te végzel vele... és, hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, emelem a tétet: a szüleid. Akarod látni őket?
- Ez zsarolás!
- Döntened kell! Vagy ő, vagy a családod!
- Ő lesz a családom!
- Azt kétlem, drága... hiszen tudod jól! Ő is csak kihasználna... ahogy a legtöbb Haruno... egynek sem volt tartós kapcsolata!
- Ez nem igaz! Sakura szülei...
- És te elhitted azt a mesét? Ugyan! Nem csak én vagyok a Fekete Özvegy... ha nem is ölik meg a kedvesüket, de a párjuk szívét darabokra törik, és előbb-utóbb magukkal végeznek. Ha a szüleidet visszahoznám, akkor ismét a normális, régi életedet élhetnéd. Lehetnél a barátságos, kedves Uchiha Sasuke. Hát nem hiányzik? Csak egy ember életébe kerül. És ő jelentéktelen ember... ezt te magad mondtad... semmit sem ér az élete... nem?
Sakura megpróbálta visszafogni a könnyeit. Könyörgött, hogy Sasuke ne egyezzen bele. A fiú hosszú ideig gondolkodott, csak a szél susogása hallatszódott.
- Rendben... holnap reggelre Haruno Sakura testét a varjak fogják tépkedni. Igen... ő egy jelentéktelen lány... csak púp a hátamon...
- Ez a beszéd! Jól döntöttél, fiú!
Maatsuma egy fekete köd kíséretében eltűnt. Sakura egy kést vett elő. Várta Sasuke-t, aki hamarosan be is ment. Sakura rászegezte a kést.
- Hát hallottad... – mondta ridegen Sasuke.
- Nem hittem volna, hogy pont te leszel, aki elárul engem!
- Figyelj, csak egy kis vágás az egész, és végeztünk! Vagy hatalmas fájdalmak közt szeretnél meghalni?
- Ha egy lépést is mersz tenni, megöllek!
- Csakugyan? – kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy ártani tudnál nekem... ezek után... amiken keresztülmentünk...
Sakura a fiú szemébe nézett. Leejtette a kést.
- Nem... kérlek, ne tedd ezt! Tudod, hogy csak átverne...
- Miért? Te nem?
- Eddig minden lépésemet vigyáztad! Mi ütött beléd?!
- És te el is hitted? Szerinted tényleg segíteni akartam?! Csak vártam a megfelelő alkalmat, hogy végezhessek veled! Ez az egész azért volt, hogy a bizalmadba férkőzhessek! S rangú bűnöző vagyok! Mindig is az voltam! Annak születtem! És itt dől el végleg a sorsom!
- Nem! Ez hazugság! Maatsuma csak átverne téged! Miért döntesz mindig rosszul?! – Sasuke már egész közel volt hozzá. Sakura a falig hátrált. A lány elfordította a fejét.
- Ha rosszul döntök, most miért nem ölsz meg? Hm? Sakura?
- Mert szeretlek...
Sasuke arca meg sem rezdült a kijelentésen. Sakura felemelte a fejét. Egy sharinganos szempárt látott maga előtt. Elsötétült előtte a világ...
- Valahogy így. – folytatta Sai. – De van egy kis gond: mire az egész falut kiürítjük, az ellenség már rég bent jár. És elzárnák a járatokat, vagy rosszabb. Fel kellene használni az ANBU-kiképző központot.
- Már megint a te drága ANBU-d! De oda csak egy bejárat van!
- És az átmegy az óvóhelyre. És azóta ki lett bővítve. A falu minden környékéről van egy bejárat. Így rövidebb idő alatt kiürítjük Konoha-t. Viszont a haditervet még mindig nem dolgoztuk ki. Mindegyiknek van hátulütője. Van ötleted, Shikamaru?
Shikamaru nem szólt semmit. Elhelyezkedett szokásos „gondolkodó-póz”-ába. Ujjait összetette, szemét becsukta, és végiggondolt minden lehetőséget. Hosszú percekig csend uralkodott a szobán. Mikor az óra 4-et ütött, Shikamaru felütötte a fejét.
- Azt hiszem, megvan.
Sakura elővette táskáját, és kipakolt a szekrénybe. A lemenő nap aranysárgára festette a ragyogó jégtáblákat. Sakura megállt az ablaknál, és álmodozva nézte a kilátást. Az ajtón kopogtattak.
- Gyere!
Az ajtó kinyílt. Sakura mosolyogva felemelte a fejét.
- Már kész is vagy, Sasuke-kun?
- Igen. Minden rendben?
- Persze.
- Nem támadtak rád?
- Öt perc alatt három kunai, és tíz shuriken állt a hátamba. – ironizált. - Nem, nem támadtak rám, nyugi!
- Remek.
- Kibírtad, vagy ezerrel furdalt a lelkiismereted?
- Mi?
- Nem kell annyira vigyáznod rám... tudod... kunoichi vagyok...
- Ha tudnád, mennyire féltelek...
- Tessék?
- Semmi, semmi... azt mondtam, hogy... igazad van.
Sakura közel hajolt Sasuke-hoz.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem. – egy puszit nyomott a fiú arcára, majd kiment a szobából. Sasuke meredten bámult maga elé. – Hahó! Rád zárjam az ajtót?
- Ja, megyek. – felkapta a fejét, és a lány után ment. Sakura bezárta az ajtót. – Most merre tartasz?
- Arra, amerre az utam visz.
- He?
- Mindegy… jössz?
- Persze...
Egymás mellett haladtak tovább. Sakura egyszer csak valami furcsa dologra lett figyelmes.
- Sasuke-kun?
- Hm?
- Te... tapizol?
- Mi?! – a kezére nézett, amit... khm... Sakura fenekén felejtett. A háta mögé tette. – Nem, én nem.
- Tisztán éreztem, hogy tapiztál. És még emlékszem is rá...
- Nem, biztos rosszul érezted... a szoknya rád tapadt, vagy bármi más...
- Nem. Az omokage szerint TE tapiztál.
- Nem.
- Miért?
- Mit miért?
- Miért tapiztál?
- Hogy ki tapizott kit?
- Hhhh... te engem!
- Képzelődsz, Sakura! Még mindig idegesítő vagy... miért tapiználak?
- Sasuke-kun, az omokage szerint tapiztál!
- Figyelj, ezt nem beszélhetnénk meg mondjuk... négy fal között? Itt az utcán nem szerencsés. – fejét elfordította, hogy Sakura ne lássa egyre jobban vörösödő arcát.
- Rendben. – az égre nézett. Milliónyi csillag nézett vissza rá. Elmosolyodott. – Mutassak valamit?
- Tőlem...
Sakura karon ragadta, és meg sem állt vele a hegyig. Felrohantak a kilátóra.
- Miért hoztál ide?
- Tudod... mikor megszületett egy Haruno, innen jelezték a falunak. És... ha most nem is született... de én újjászülettem... és ezt neked köszönhetem.
Kezébe chakra-t összpontosított, majd szabad útjára engedte. Az égen különös szimbólumok rajzolódtak ki. Lent az emberek megálltak, és a játékot nézték. Tudták, mit üzen. Megnyugvást jelentett számukra... a hír, hogy él egy Haruno valahol, és meg fogja őket szabadítani. Sakura egy kis idő után abbahagyta a jutsu-t. Sasuke ott állt mögötte két lépésre. És csak a lányt nézte. Sakura haját meglibbentette a szél. A fiú érezte a lány hajának illatát. Sakura ekkor megfordult. Mélyen Sasuke szemébe nézett. A fiú arca egyre jobban közelített a lányéhoz. Az utolsó pillanatban Sasuke elfordult.
- Menjünk! Késő van. – mondta hidegen. Sakura értetlenül nézett utána. Még vetett egy pillantást az égre, majd Sasuke után ment. A fiú meg sem szólalt egész úton. Sietősen lépkedett. Amint a szállodába értek, elkérte a szobája kulcsát, és meg sem várta Sakura-t, a szobájába ment.
- Segíthetek? – kérdezte a portás. Sakura felkapta a fejét.
- Öm... én is a szobám kulcsát kérném.
A portás előkereste, és Sakura kezébe nyomta. Ekkor a lány valami érdekesre lett figyelmes: Hinamori volt a portás névtáblájára írva. Ekkor a lányra nézett. Csak pár évvel lehetett fiatalabb nála. Zöld szeme volt. Gyönyörű, zöld szeme.
- „Csak a húgomnak volt ilyen szép szeme... csak nem ő az?!”
Ijedtében a szobájába rohant. Az ágyára dőlt, és a plafont bámulta.
- Maatsuma életben hagyta Hinamori-t?! De... miért? Mit művelhetett vele?!
Sasuke meredten nézett ki az ablakon. Gondolatai Sakura körül jártak.
- „Már majdnem... de nem szabad! Nem tehetem! Azzal csak kárt tennék benne! Így is elfajultak dolgok... túlságosan is...”
Kiment a szobájából, és Sakura szobájához ment. Bekopogott az ajtón. Nem jött válasz. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Rángatta, de az ajtó nem nyílt ki. Ekkor kirohant az épületből, és megkereste Sakura ablakát. Ahogy gondolta, nyitva volt. Már majdnem felmászott volna, mikor a távolból hallotta a hangját.
- Ugyan! Ezt nem mondod komolyan? – nevetett.
- De! Shiroko olyan pofátlan! Még a haverodat is kikészítené! – mondta a másik.
- Milyen haveromat?
- Az a fekete hajú srác, akivel jöttél. Vagy... nem a barátod? Több?
- Nem tudom... de... az a lényeg, hogy most itt van...
- Ezt jó hallani. – szakította félbe a beszélgetést Sasuke. – A szívbajt hozod rám! Csak úgy eltűnsz, és még egy üzenetet se hagysz nekem!
- Na, nem kell felkapni a vizet!
- Na, gyere! Már késő van az ilyenekhez... – a vörös hajú lányra nézett. – Ő ki?
- Hinamori vagyok. – mutatkozott be a lány.
- Uchiha Sasuke. – félrehúzta Sakura-t. – Csak nem?
- Majd mindent elmondok... nem akármiért volt ez a találka vele.
- Rendben. – Hinamori felé fordult. – A hotelba mész?
- Igen... még nem nagyon ért véget a műszakom.
Most Hinamori-t húzta félre.
- Figyelj, egy küldetés miatt vagyunk itt, és nem szeretném, ha elmászkálna. Ha meglátnád elsurranni előtted, szólnál, kérlek?
- Persze.
Visszamentek a szállodába. Sasuke behívta Sakura-t a szobába.
- Na, mit tudtál meg?
Sakura összeszedte minden gondolatát, majd Sasuke-ra nézett.
- Ő az... Haruno Hinamori...
- Tudja?
- Nem... nincs semmi emléke... csak nagyon mélyen... mivel még nagyon kicsi volt, mikor elrabolták.
- Mit csinált vele Maatsuma?
- Módosította az emlékeit, és kitörölt minden percet, amit vele töltött. Mondhatni: nincs múltja... Valahol mélyen benne lappang. Álmaiban, rémálmaiban előfordulhatnak az emlékképek, de amint látod: a puszta látványom nem hozta fel az emlékeit. A jutsu-k látványa sem hozott elő belőle semmit. Egy szemerkényi képet sem... Maatsuma alapos munkát végzett.
- És... mikor tudatod vele?
- Csak Maatsuma halála után... vagy magától rájön... sosem lehet tudni.
- Jól van. Menj, aludj egyet! Holnap elindulunk a tekercsért...
- Rendben. Jó éjszakát!
Kiment az ajtón. Sasuke egy kis ideig maga elé bámult, majd lezuhanyozott, és ő is ágyba bújt. Alig aludt el, kopogtattak az ajtón. Sasuke kómásan az ajtóhoz bolyongott. Hinamori állt az ajtó túloldalán.
- Hova ment? – kérdezte két ásítás között.
- A régi Haruno szentély felé.
Sasuke magára kapta ruháját, felvette kabátját, és az említett hely felé ment. Sakura valóban ott volt.
- Mondtam, hogy nem menj sehova! Haruno épületekbe végképp ne!
- Bocsánat... – mondta. Egy könyvet lapozgatott.
- Mi ez a hely?
- Ez az Emlékek csarnoka. Itt van a Haruno klán történeti tekercse. És minden feljegyzés a klán történelméből. Emléktárgyak, képek... minden...
Sasuke egy kis ideig hagyta, Sakura hadd nosztalgiázzon, majd mikor már érezte, mindjárt elalszik, álmos hangon mondta:
- Most már menjünk! Késő van.
Sakura egy kisgyerekes sóhajtással megvált a kardtól, amit a kezében forgatott, majd Sasuke után ment. Ismét elváltak egymástól. Sasuke már mélyen aludt, mikor ismét kopogtattak az ajtón. Kinyitotta. Hinamori nem várt Sasuke kérdésére.
- A Haruno házban van.
- Jesszusom! Ott aztán kereshetem!
Ismét felöltözött, majd az említett hely felé ment. A „ház” akkora volt, mint a fél falu. Több emelettel, és egy pincehelységgel. Sasuke már mindenhol megnézte, de Sakura nem volt sehol. Ekkor fogott egy mécses tartót, meggyújtotta, és a pincébe ment.
- „Fenébe! – morgolódott magában. – Először iderángat, hogy védjem a hátsóját... most meg percenként eltűnik. Jobb dolga is van az embernek. Például...” ALUDNI! – mondta, egy hatalmas ásítás kíséretében. – „Amint vége ennek a bohóckodásnak, keresek egy lakatlan szigetet... és ott nyaralok vagy egy évig! A Taka nélkül, teljesen egyedül! Én leszek Robinson Sasuke...”
A pincében egy oszlopokkal körülvett, kör alakú csarnok volt. Annak a közepén állt Sakura. Ruhája egy pánt nélküli top volt, amiből az egész hasa kilátszódott. Ruhája egy egyszerű, rövid szoknya volt. Mezítláb állt a hideg kövön. Egyik kezén egy kesztyű volt, ami egész karját befedte. Körülötte több száz gyertya égett. Kezébe összpontosította chakráját, és végigvezette magán. Kesztyűs kezét magasra emelte, fejét felemelte. Másik kezével a lába alá vezette a chakra-t. Lassan emelkedett fölfelé. Maga köré szórta a fényt, amit összegyűjtött, míg a másik kezével a gyertyákból szívta ki az erőt. Egy légies mozdulattal elrugaszkodott a lába alá gyűjtött fénytől, és forogva a magasba szökkent. Chakrája körbeölelte őt. Végül a csarnok tetejénél karjait széttárta, és hátrahajolva zuhant lefelé. Egy szaltót végzett, majd visszaért a fényre, ami az óta jóval feljebb került. Ekkor fényburkolatot vont maga köré, és azt vezette szét a teremben. Mikor már Sasuke mécsese is kialudt, a földre érkezett. Mindez olyan lassan történt, mintha egy tündér, vagy egy angyal táncolt volna. Sasuke tátott szájjal figyelte a lányt. Ekkor Sakura felkapta a fejét.
- Nem tudtam, hogy itt vagy, - mondta mosolyogva. Sasuke felkapta a fejét, majd szokásos hangnemben felelte:
- Megbeszéltük, hogy nem mész sehova.
- Ne haragudj! Muszáj volt...
- Máskor szólj!
- Rendben... hát... amint látod, a chakra már nem nagyon sebez... de a fogyasztás elég nagy.
Alig mondta ezt ki, ájultan a földre zuhant.
- „Tessék! Miatta virrasztok, és ő alszik el hamarabb! Ez nem fair! – karjaiba vette a lányt. Ebben a pillanatban felsője lejjebb csúszott. – Áááá! Ha nem szokik le erről a pánt nélküli hülyeségről, a bőrére varrom!” – visszaigazította Sakura ruháját, majd visszament a szállodába. Kinyitotta saját szobájának ajtaját, és bevitte Sakura-t. Befektette az ágyába, majd ő is fáradtan mellédőlt. Álmában átkarolta a lány derekát, de arca mérhetetlen fájdalmat, és szomorúságot tükrözött... mit tud, amit mi nem?
Naruto már korán reggel elment edzeni. Körülötte már rengeteg fa találkozott a Rasengan-nal. Egy pillanatra megállt. Az égre emelte tekintetét.
- Sakura-chan... vajon mi van velük?
- Máris kifulladtál, kölyök? – kérdezte mögötte Minato.
- Jó reggelt apa...
- Valami gond van?
- Á, semmi, csak... Sakura-ékra gondoltam... szerinted jól vannak?
- Biztosan... ott a Jégfaluban már csak Maatsuma csaphat le rájuk.
- Az bőven elég. – ismét tenyerébe töltötte a chakra-t, és az egyik még épségben levő fának rohant. – Nagy hatalom van a nő kezében. Mindenki gyenge pontját megtalálja egy pillanat alatt.
- De Sasuke ott van vele... és vigyáz rá. Nem bízol benne?
Naruto elmosolyodott.
- Dehogynem... nagyon félti Sakura-chant... túlságosan is. Le merem fogadni, hogy még a WC-re is elkíséri.
Minato elnevette magát.
- Akkor nem kell aggódnod. Na, hadd lássam azt a Rasengan-t!
Sasuke kinyitotta a szemét. Sakura még békésen aludt mellette. Átöltözött, és leült az ággyal szemközti fotelba. Mosolyogva nézte az alvó lányt.
- „Ismerd el, Sasuke! Egy angyal alszik az ágyadban...” – ökölbe szorította a kezét. Úgy érezte, gondolnia sem szabad ilyen dolgokra. – Azzal csak neki ártanék... – suttogta. Lentről hangos zsivaj hallatszódott. Sasuke kinézett az ablakon. Néhány falubeli állt a szálloda előtt. Az ajtóban Hinamori próbálta őket visszafogni.
- A lány azt kérte, ne zaklassák! Nem érdekel, hogy ő az utolsó Haruno, hagyják őt békén!
Sasuke leült az ágy végébe.
- Már csak ez hiányzott.
Ebben a pillanatban Hinamori rohant be az ajtón.
- Sasuke! A falubeliek teljesen megőrültek! Sakura-t akarják! – az ágyra nézett. – Történt valami?
- Nem, dehogy! Csak nem akartam, hogy elszökdössön, ezért behoztam magamhoz.
- Értem... mit csináljak?
Sasuke elgondolkodott, majd egy kis idő után felrázta a lányt.
- Mi az? – kérdezte nyűgösen.
- Keresnek a falubeliek.
- Hurrá... – kikelt az ágyból. – Te... behoztál magadhoz?
- Hogy ne szökjél el...
- Értem. – a fürdőszobába ment. Pár perc múlva már ki is jött, de még mindig nem túl frissen. Csak a haját fésülte meg. – Mit akarnak, Hinamori?
- Nem tudom, de szerintem ne számíts arra, hogy ma bárhova is elmehettek.
Sakura sóhajtott, majd kiment a szobából. Sasuke természetesen követte őt. Addigra a tömeg már behatolt az épületbe. Sakura megállt a folyosó közepén.
- Mit akartok? – kérdezte hidegen.
- Lenne egy kérésünk hozzád. – felelte a tömeg közül egy ember.
- Egy kérés? Mi lenne az?
Egy ember Sakura elé lépett.
- Jöjjön velünk a palotába! – Sasuke-ra nézett. – A srác marad.
- Szó sincs róla! – kiáltotta a fiú. – Nélkülem egy lépést sem tehet!
- Szerintem jobb, ha beleegyezik, vagy holnapig sem jutunk ki a szállodából. - súgta a lány. – Ő a jelenlegi testőröm.
- Jól van. A pesztra marad, de más nem jöhet!
Suigetsu holtan feküdt a földön. A hosszú harcnak vége volt. És egy félember végzett vele. Chakra, és minden másfajta erő nélkül, egyszerű fegyverekkel. Kumiko erre a pillanatra várt, amióta fél életet élt. Egy jutsu-t tudott elvégezni... és most arra készült. Letérdelt Suigetsu holtteste mellé. A fiú mellkasára egy kereszt alakú vágást ejtett, majd ezt a saját testén is megtette. Kezével ismeretlen kézpecséteket formált. Suigetsu teste folyamatosan torzult a pecsétek alatt. Haja befeketedett, bőre sápadtabb lett. Üveges szeme feketévé vált. Arca, és teste egyre nőiesebb lett. Pár perccel később Kumiko saját teste feküdt Suigetsu helyén. Ekkor az eredeti eltűnt. A földön fekvő párat pislogott. Haruno Kumiko újra emberré lett...
- Hyokage?! Én legyek a Hyokage?! – Sakura teljesen ledöbbent a falu kívánságán.
- Csak te tudod megállítani az ellenséges erőket. – felelte a Nagytanács legidősebb, és talán legbölcsebb tagja.
- De... ez nem igaz! Én képtelen vagyok rá! És egyébként is... nem lennék jó vezető!
- Már hogyne lennél! Minden Haruno eddig az volt.
- Én eddig is selejt voltam...
- Majd én lerendezem vele. – vágott közbe Sasuke.
- De...
- Semmi de!
Sakura sóhajtott, majd felállt a székéből. Mindketten meghajoltak, majd kimentek az épületből. A tárgyalás az egész délelőttjüket elvette. Már nem volt értelme elmenniük a tekercsért. A nap nagy része edzéssel, és a tekercs hollétének felkutatásával telt.
Sakura fáradtan bement a szobájába. Szerencsére mindent megtudtak a tekercsről. Amit csak tudni akartak. Sasuke leült mellé az ágy szélére.
- Itt maradok... így, hogy mindenki tudja a hollétedet, nem biztonságos egyedül lenned. – mondta Sasuke. Sakura bágyadtan mosolygott. – Szerintem el kellene fogadnod a kinevezést.
- Gondolod?
- Nagyszerű vezető válna belőled.
Sakura elmosolyodott, majd befeküdt az ágyába. Becsukta a szemét, és szinte azonnal elaludt.
Valami furcsa zajra ébredt. Még éjszaka volt. Két ember beszélt egymással az erkélyen. Sakura az erkélyajtó melletti falhoz osont. Lélegzetét visszafojtva hallgatózott.
- Hát ez bájos! – gúnyolódott egy női hang. – Nem tudtál végezni vele, pedig megkértelek rá!
- Végezd el magad a piszkos munkát! – hallotta Sasuke hangját. – Suigetsu-t is jól csőbe húztad! Így csak gyanúsabb lettem a falu számára!
- És nem tévedtek. Bár nem értem, miért nem tudsz végezni vele... akkor szívesen átszúrtad egy karddal. Idegesítőnek találtad. De, ha én kérlek meg rá...
- Megváltozott róla a véleményem!
- Ó! Ez aranyos! Pedig egyszerű lenne! Csak odaosonsz hozzá, amíg alszik, és egy szép, hosszú vágást ejtesz a torkán! Nem gondolod?
- Nem fogom megtenni!
- Hát nem kell a bátyád? Pedig már visszahoztam az élők közé... hát mégis megöljem? Tudod, hogy a kezemben van az élete...
- NE!
- Hát még mindig van szíved? Ha a bátyádat élve akarod látni, megölöd Sakura-t... vagy tudod, mit? Elég, ha végignézed, ahogy szépen végigfutnak rajta az én drágáim!
- Fogd vissza a pókjaidat, Maatsuma!
- Akkor te végzel vele... és, hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, emelem a tétet: a szüleid. Akarod látni őket?
- Ez zsarolás!
- Döntened kell! Vagy ő, vagy a családod!
- Ő lesz a családom!
- Azt kétlem, drága... hiszen tudod jól! Ő is csak kihasználna... ahogy a legtöbb Haruno... egynek sem volt tartós kapcsolata!
- Ez nem igaz! Sakura szülei...
- És te elhitted azt a mesét? Ugyan! Nem csak én vagyok a Fekete Özvegy... ha nem is ölik meg a kedvesüket, de a párjuk szívét darabokra törik, és előbb-utóbb magukkal végeznek. Ha a szüleidet visszahoznám, akkor ismét a normális, régi életedet élhetnéd. Lehetnél a barátságos, kedves Uchiha Sasuke. Hát nem hiányzik? Csak egy ember életébe kerül. És ő jelentéktelen ember... ezt te magad mondtad... semmit sem ér az élete... nem?
Sakura megpróbálta visszafogni a könnyeit. Könyörgött, hogy Sasuke ne egyezzen bele. A fiú hosszú ideig gondolkodott, csak a szél susogása hallatszódott.
- Rendben... holnap reggelre Haruno Sakura testét a varjak fogják tépkedni. Igen... ő egy jelentéktelen lány... csak púp a hátamon...
- Ez a beszéd! Jól döntöttél, fiú!
Maatsuma egy fekete köd kíséretében eltűnt. Sakura egy kést vett elő. Várta Sasuke-t, aki hamarosan be is ment. Sakura rászegezte a kést.
- Hát hallottad... – mondta ridegen Sasuke.
- Nem hittem volna, hogy pont te leszel, aki elárul engem!
- Figyelj, csak egy kis vágás az egész, és végeztünk! Vagy hatalmas fájdalmak közt szeretnél meghalni?
- Ha egy lépést is mersz tenni, megöllek!
- Csakugyan? – kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy ártani tudnál nekem... ezek után... amiken keresztülmentünk...
Sakura a fiú szemébe nézett. Leejtette a kést.
- Nem... kérlek, ne tedd ezt! Tudod, hogy csak átverne...
- Miért? Te nem?
- Eddig minden lépésemet vigyáztad! Mi ütött beléd?!
- És te el is hitted? Szerinted tényleg segíteni akartam?! Csak vártam a megfelelő alkalmat, hogy végezhessek veled! Ez az egész azért volt, hogy a bizalmadba férkőzhessek! S rangú bűnöző vagyok! Mindig is az voltam! Annak születtem! És itt dől el végleg a sorsom!
- Nem! Ez hazugság! Maatsuma csak átverne téged! Miért döntesz mindig rosszul?! – Sasuke már egész közel volt hozzá. Sakura a falig hátrált. A lány elfordította a fejét.
- Ha rosszul döntök, most miért nem ölsz meg? Hm? Sakura?
- Mert szeretlek...
Sasuke arca meg sem rezdült a kijelentésen. Sakura felemelte a fejét. Egy sharinganos szempárt látott maga előtt. Elsötétült előtte a világ...
A nap vészjósló ébresztőt fújt Konoha-ban. Ő már látta a közeledő betolakodókat. Maatsuma csapata a falu felé tartott. Maga a vezér nem volt köztük... neki más dolga akadt. Kora reggel rátámadni ártatlan emberekre... erkölcstelen, és gaz tett. Csak a hatalomért. Maatsuma tudta, mit ér el Tsunade meggyilkolásával: végső káoszt, ami háborúba sodorja az egész ninja-világot. Most neki csak ez az egy kellett: a teljes káosz. De mindenre gondolt, és azt is tudta, hogy Jégfaluban keresztül lesz húzva a terve... vagy mégsem?
Sakura kinyitotta a szemét. Reggel volt. Az ágyában feküdt.
- „Álmodtam volna?” – kérdezte magában. Azonnal felpattant, és kirohant a szobából. Sasuke szobája felé ment. – Add, hogy álom legyen!
Az ajtó zárva volt.
- Biztosan alszik még...
Bekopogott, de nem jött válasz. Egy határozott mozdulattal kiütötte az ajtót. A szoba üres volt... teljesen üres. Sakura zokogva a földre rogyott.
- Hát mégis... elárult... ELÁRULT!
Kezébe temette az arcát.
- „Miért... miért kellett így történnie? Minden olyan tökéletes volt... még így is... olyan boldog voltam! Végre mellettem volt! Vigyázott rám! És... csak hazugságból... egész végig a halálomat várta... hogy mikor végezhet velem... pedig azt hittem, megváltozott...”
Valami furcsa érzésre lett figyelmes: valami vágta a lábát. Felkapta a fejét. Sárgás chakra áramlott ki belőle. A saját chakra-ja. Eluralkodtak rajta a képességei. Visszarohant a szobájába, és magára kapta a ruhát, amit a edzés közben hordott. Pont erre a célra szolgált. Utána fölé vett egy normális ruhát, majd a kabátját is magára öltötte. Összepakolt mindent, és elhagyta a szállodát.
- „A tekercs... azzal megmenthetem őt... muszáj lesz megszereznem!”
Maatsuma szövetségesei betörtek Konoha-ba. Megkezdődött a falu kiürítése. A ninja-k ott maradtak harcolni, a többi embert a járatokba küldték. Naruto, és Hinata a kapu felől levő támadásokat próbálták elhárítani csapatával.
- Ezek szerint... nem sikerült nekik! – állapította meg Naruto. Egy rúgással kiütötte a körülötte levő ninja-kat. Hinata Naruto-t fedezte.
- Nem tudom, Naruto-kun... de... úgy érzem, Maatsuma nincs itt...
- Miből?
- A csapat nagyon szétszórt... és... ahogy leírtátok Maatsuma-t, biztosan nem ilyen terveket dolgozna ki.
- Igen... nem végezne hanyag munkát. – ekkor valaki elkapta a vállánál fogva, és a falhoz szorította. – Pein?!
- Itt az út vége, Kyuubi...
Pein ájultan a földre zuhant. Minato állt mögötte.
- Apa?
Minato kézpecséteket formált.
- Kuchiyose no Jutsu! – kiáltotta. Egy pillanat alatt Gamabunta hátán termett. Naruto követte a példáját.
- Anya?
- Itt vagyok! – kiáltotta Tsunade csigájáról. Ebben a pillanatban az ellenségre bombák hullottak.
- Itt a felmentő sereg!
Naruto felnézett. Deidara galambját látta elsuhanni a feje fölött. Naruto elmosolyodott. Ismét az ellenségnek rontottak.
Sakura már rég kiért a faluból. Egy hóviharba keveredett. Fázott is egy kicsit. Még mindig a sharingan hatása alatt érezte magát. Fáradt volt, és gyenge. De magabiztosan tört előre. A templom már nem volt messze. Már látta a két hegyet, ami között a Haruno templom feküdt. Ahogy közeledett, enyhe fényt látott pislákolni: megelőzték. Sietősebbre vette a lépteit. Csak egy Haruno tudja kinyitni a templom ajtaját... tudta, kit talál majd bent. Az ajtó előtt megállt. A díszes bejárat nyitva volt. Finoman belökte a kezével, és bement az épületbe. Fáklyák világítottak mindenhol. Remegő lábbal haladt végig a folyosón, majd az egyik ajtó előtt megállt. Vett egy mély lélegzetet, és benyitott. A tekercs már nem volt ott. Ekkor az ajtó becsapódott előtte.
- Hát újra látlak... ennyi év után...
Sakura megfordult. Egy negyven én körüli nő állt mögötte. Sápadt bőre, és hosszú, fekete haja volt. Szeme fehéres színű volt... hideg, fehéres szín. A szem, amitől Sakura egész életében rettegett.
- Maatsuma...
- Hát emlékszel rám?
- Sosem felejtem el...
- Pont ezen a napon történt... hát nem furcsa? Ezen a napon vesztettél el mindenkit, akit szerettél. Milyen furcsa, hogy pont ma találkozunk...
- Hol van a tekercs?
- Már elvittem... jó helyen van...
- Add ide!
- Nem tehetem... tudod, szükségem lesz rá... hogy téged is megöljelek.
Sakura körülnézett.
- Hol van Sasuke-kun?!
- Nem tette azt, amit kértem tőle. De tett egy ajánlatot... így meghagytam az életét...
Sakura ökölbe szorította a kezét.
- Hol van?! – kérdezte ingerülten.
- Jó helyen... felajánlotta a képességeit nekem... most fosztják meg imádott Kekkei Genkai-ától. Ha minden igaz, túléli...
- Te szemét! – Maatsuma-nak rohant. A nő elkapta Sakura kezét, és hátrafeszítette.
- Ez nem szép dolog... bántani egy idősebb nőt...
- Tönkretetted az életem! Megölted a családomat, bántottad a barátaimat! Mindenkit elvettél tőlem, aki kedves volt számomra... miért?!
- Mindenkinek ismernie kell a halált... és ezt így lehet a legjobban ismertetni... milyen érzés elveszteni azokat, akiket szerettél? Válaszolj!
Sakura nem válaszolt semmit. Nagyon jól tudta, milyen érzés elveszíteni másokat. És nem akarta még egyszer átélni.
- Egész életemben megvetettek a képességeim miatt! Akik nem fogadják el a másikat, halált érdemelnek!
- Hazudsz! Te nem fogadtad el saját magadat! És a körülötted levőket mindig ellökted magadtól! Te... te érdemelnél halált! De akkor senki sem élne! Én sem tudok elfogadni mindenkit! Mégis itt vagyok!
- Akkor neked is ez lesz a veszted...
- ELÉG LEGYEN! – ellökte magától Maatsuma-t, majd harci pózba vágta magát. A nő felállt, és Sakura-ra nézett.
- Hát legyen... harcot akarsz? Megkapod. Hogy lásd, milyen kegyelmes vagyok, nem használom a Haruno Kekkei Genkai-t... de te azt használsz, amit akarsz! Egy kis előny... talán így még felismerik a hulládat...
Sakura letépte magáról a kabátot, és elhajította. A kiáramló chakra darabokra tépte normális ruháját. Csak a rövid top, a kesztyű, és a szoknya volt rajta.
- Nagymami ruhája? Hát ez bájos! – gúnyolódott a nő. – A drága mami, akire te annyira felnéztél, és aki miattad vesztette el az ő használhatatlan életét.
- Fogd be! Fogd be a szád! Csak meg akart védeni engem! Ahogy Sasuke-kun is!
- Ha ennyire fontos neked ez a fiú... ölj meg! Ha mersz egyáltalán...
Sakura ökölbe szorította a kezét.
- „Ez az egyetlen lehetőségem... nem hibázhatok! Egy rossz lépés, és vége...”
Akármilyen szétszórt volt Maatsuma serege, jó munkát végeztek. Minden épület romokban hevert a hirtelen támadástól. Csak egy személyt akartak: a Hokage-t. Naruto a palotába rohant. Oda még nem hatoltak be az ellenséges erők. Hinata, mint mindig, vele tartott. Tsunade az ablaknál állt, és onnan figyelte Konoha pusztulását.
- Naruto! Menj, és segíts a falun! – kérte higgadtan.
- De Baa-chan! Téged akarnak!
- Menj, és segíts a többieknek!
- Nem! Menekülj! Hagyd el a falut!
- Egy Hokage nem futamodik meg, Naruto. Amíg él, küzd a faluért.
- De te semmit sem teszel! Itt állsz, és figyeled, ahogy sorban halnak meg az emberek!
- Menj már!
Ebben a pillanatban Madara tört be az ajtón.
- Tsunade-sama! Jöjjön! Elvisszük egy biztonságos helyre!
- Hozzá ne merjen érni! – kiáltotta Hinata, és Madara-nak rohant.
- Hinata, mit jelentsen ez?! – kérdezte Tsunade.
- Az Akatsuki elárult minket! Menekülj, amíg csak lehet! – felelte a lány. Addigra Madara már Tsunade mögött volt. most Naruto-n volt a sor. A férfinak rohant. Madara egy könnyed mozdulattal a falhoz szorította a fiút.
- Már csak te maradtál, kislány. – mondta Hinata-nak. A lány Naruto-ra nézett.
- Engedd el Naruto-kunt! – kiáltotta.
- Sajnálom, kislány... Naruto-nak velem kell jönnie... amint végeztem Tsunade-val.
Hinata ökölbe szorította a kezét.
- Hinata, fuss! – szólt rá Naruto.
- Nem! Nem hagyhatlak itt!
- Azt mondtam, menekülj!
- Nem! Egy ninja sosem hátrál meg! Nem hagyja cserben a társait! Én sem fogom...
- Hinata, menj már!
- NEM! – kezét széttárta. – Rokujyuu Yonshou! – kiáltotta. Madara-nak rohant. A férfi nem tudott kitérni Hinata ütései elől. Miután Hinata a 64. ütésen is túl volt, Madara egy kunai-t vett elő. Naruto-t a szoba másik végébe hajította.
- Itt az út vége, hölgyem. – monda, és a késsel elvágta a torkát. Tsunade holtan a földre bukott. Naruto ökölbe szorította a kezét. Madara-nak rohant. A férfi eltűnt a szemük elől.
- Na... Naruto-kun... nem a te hibád... – vigasztalta Hinata.
- Akkor ki másé?! Itt volt előttem, és nem tudtam megmenteni!
- Ha itt maradunk, akkor a többiek is így járnak!
Naruto felállt.
- Igazad van. - az asztalra nézett. Rajta volt a Hokage-i fejfedő. – Van egy ötletem...
A harc már hosszú percek óta folyt. Nem lehetett eldönteni, ki minősül jobbnak. Sakura kezére húzta a kesztyűt, és öklébe vezette minden chakráját. Maatsuma elkapta a kezénél fogva, és a falnak hajította a lányt. Sakura feltápászkodott, és ismét a nőnek rohant. Maatsuma egy egyszerű rúgással kiütötte.
- „Ezek a mozdulatok... túl erős... de... nem ilyen volt régebben...” – felállt. A falból kirántotta kunai-át. Chakra-ját belevezette. – Akari no Kunai! – kiáltotta. A kunai pengéje körül sárgás fény keletkezett. Ezzel rohant Maatsuma-nak.
- Haruno chakra első szint? Csak ennyire vagy képes? – kézpecséteket formált. – Katon, Goukakyuu no Jutsu! – Sakura-t ellepték a lángok. Maatsuma önelégedett mosollyal várta, hogy láthassa Sakura hamvait. A lángok közül egy sárgás burok jött elő. - Akari Tate... az első szint pajzsa... csak ennyi?
- Van még folytatás, Maatsuma. Ne félj! – egy tekercset rántott elő, amiből fegyverek röpködtek ki. Maatsuma könnyen kitért a támadások elől.
- Tudsz te ennél jobbat is... vagy nem?
Sakura eltűnt a szeme elől, majd a háta mögött kötött ki. Egy forgórúgással kiütötte Maatsuma-t.
- Nézz a hátad mögé!
Maatsuma egy füstköd kíséretében eltűnt.
- Inkább te nézz a hátad mögé! – hallotta maga mögül a nő hangját. Egy erőteljes ütéssel a falnak ütötte a lányt. A papírfal kiszakadt. Sakura elterült a fehér hóban, mely vérétől pirosas árnyalatot vett fel. – Add fel, Sakura! Ellenem nem győzhetsz!
- „Először a családom, majd Sasuke-kun... és ki tudja, mi van most Konoha-ban...” – szabadjára engedte minden chakráját, hogy egy új, számára még ismeretlen erőt használjon. Maatsuma csak erre a pillanatra várt. Sakura egy fájdalmas nyögés kíséretében a földre rogyott.
- Kicsi Sakura... a második szint nem neked való... – lassan elindult Sakura felé. – Azt hiszed, hogy a Haruno Kekkei-genkai egy egyszerű játék... csupa móka, és kacagás, miközben tanulod. Hogy elsajátíts egy ilyen képességet, hogy teljesen a magadévá tehesd, nagy árat kell fizetned! Az életedet kell kockáztatnod!
- Szerinted én mit csináltam eddig?!
- Megmondom neked: menekültél. Féltél a szemem elé kerülni, pedig én ott voltam a faluban... ezt te is tudod... – előrántotta kardját. Sakura félénken hátrált. – Nocsak, még mindig félsz tőle? Hát igen... ez a kard végzett mindenkivel, akit szerettél... furcsa, nem? És most te következel... ez az igazi végzet: 24 Haruno... ugyanazzal a karddal...
- És a 24. te leszel! – Maatsuma-nak ugrott. Torkánál megragadta, és a templom falához taszította. – Életedben először kerülsz halálközelbe... milyen érzés? – erősen megszorította a nő torkát. Elővette a kést, amin az Uchiha-k jele volt. – Ezt Sasuke-kunért kapod! - Maatsuma szívébe döfte a kést. – Vége! – kiáltotta. Elengedte Maatsuma-t, aki élettelenül a földre bukott. Füstköd keletkezett körülötte. Maatsuma helyén egy fekete hajú fiú feküdt. Fehér inge vöröslött saját vérétől. A kard pedig egy kunai-á változott vissza, amin a Haruno-k jele volt...
Sakura kinyitotta a szemét. Reggel volt. Az ágyában feküdt.
- „Álmodtam volna?” – kérdezte magában. Azonnal felpattant, és kirohant a szobából. Sasuke szobája felé ment. – Add, hogy álom legyen!
Az ajtó zárva volt.
- Biztosan alszik még...
Bekopogott, de nem jött válasz. Egy határozott mozdulattal kiütötte az ajtót. A szoba üres volt... teljesen üres. Sakura zokogva a földre rogyott.
- Hát mégis... elárult... ELÁRULT!
Kezébe temette az arcát.
- „Miért... miért kellett így történnie? Minden olyan tökéletes volt... még így is... olyan boldog voltam! Végre mellettem volt! Vigyázott rám! És... csak hazugságból... egész végig a halálomat várta... hogy mikor végezhet velem... pedig azt hittem, megváltozott...”
Valami furcsa érzésre lett figyelmes: valami vágta a lábát. Felkapta a fejét. Sárgás chakra áramlott ki belőle. A saját chakra-ja. Eluralkodtak rajta a képességei. Visszarohant a szobájába, és magára kapta a ruhát, amit a edzés közben hordott. Pont erre a célra szolgált. Utána fölé vett egy normális ruhát, majd a kabátját is magára öltötte. Összepakolt mindent, és elhagyta a szállodát.
- „A tekercs... azzal megmenthetem őt... muszáj lesz megszereznem!”
Maatsuma szövetségesei betörtek Konoha-ba. Megkezdődött a falu kiürítése. A ninja-k ott maradtak harcolni, a többi embert a járatokba küldték. Naruto, és Hinata a kapu felől levő támadásokat próbálták elhárítani csapatával.
- Ezek szerint... nem sikerült nekik! – állapította meg Naruto. Egy rúgással kiütötte a körülötte levő ninja-kat. Hinata Naruto-t fedezte.
- Nem tudom, Naruto-kun... de... úgy érzem, Maatsuma nincs itt...
- Miből?
- A csapat nagyon szétszórt... és... ahogy leírtátok Maatsuma-t, biztosan nem ilyen terveket dolgozna ki.
- Igen... nem végezne hanyag munkát. – ekkor valaki elkapta a vállánál fogva, és a falhoz szorította. – Pein?!
- Itt az út vége, Kyuubi...
Pein ájultan a földre zuhant. Minato állt mögötte.
- Apa?
Minato kézpecséteket formált.
- Kuchiyose no Jutsu! – kiáltotta. Egy pillanat alatt Gamabunta hátán termett. Naruto követte a példáját.
- Anya?
- Itt vagyok! – kiáltotta Tsunade csigájáról. Ebben a pillanatban az ellenségre bombák hullottak.
- Itt a felmentő sereg!
Naruto felnézett. Deidara galambját látta elsuhanni a feje fölött. Naruto elmosolyodott. Ismét az ellenségnek rontottak.
Sakura már rég kiért a faluból. Egy hóviharba keveredett. Fázott is egy kicsit. Még mindig a sharingan hatása alatt érezte magát. Fáradt volt, és gyenge. De magabiztosan tört előre. A templom már nem volt messze. Már látta a két hegyet, ami között a Haruno templom feküdt. Ahogy közeledett, enyhe fényt látott pislákolni: megelőzték. Sietősebbre vette a lépteit. Csak egy Haruno tudja kinyitni a templom ajtaját... tudta, kit talál majd bent. Az ajtó előtt megállt. A díszes bejárat nyitva volt. Finoman belökte a kezével, és bement az épületbe. Fáklyák világítottak mindenhol. Remegő lábbal haladt végig a folyosón, majd az egyik ajtó előtt megállt. Vett egy mély lélegzetet, és benyitott. A tekercs már nem volt ott. Ekkor az ajtó becsapódott előtte.
- Hát újra látlak... ennyi év után...
Sakura megfordult. Egy negyven én körüli nő állt mögötte. Sápadt bőre, és hosszú, fekete haja volt. Szeme fehéres színű volt... hideg, fehéres szín. A szem, amitől Sakura egész életében rettegett.
- Maatsuma...
- Hát emlékszel rám?
- Sosem felejtem el...
- Pont ezen a napon történt... hát nem furcsa? Ezen a napon vesztettél el mindenkit, akit szerettél. Milyen furcsa, hogy pont ma találkozunk...
- Hol van a tekercs?
- Már elvittem... jó helyen van...
- Add ide!
- Nem tehetem... tudod, szükségem lesz rá... hogy téged is megöljelek.
Sakura körülnézett.
- Hol van Sasuke-kun?!
- Nem tette azt, amit kértem tőle. De tett egy ajánlatot... így meghagytam az életét...
Sakura ökölbe szorította a kezét.
- Hol van?! – kérdezte ingerülten.
- Jó helyen... felajánlotta a képességeit nekem... most fosztják meg imádott Kekkei Genkai-ától. Ha minden igaz, túléli...
- Te szemét! – Maatsuma-nak rohant. A nő elkapta Sakura kezét, és hátrafeszítette.
- Ez nem szép dolog... bántani egy idősebb nőt...
- Tönkretetted az életem! Megölted a családomat, bántottad a barátaimat! Mindenkit elvettél tőlem, aki kedves volt számomra... miért?!
- Mindenkinek ismernie kell a halált... és ezt így lehet a legjobban ismertetni... milyen érzés elveszteni azokat, akiket szerettél? Válaszolj!
Sakura nem válaszolt semmit. Nagyon jól tudta, milyen érzés elveszíteni másokat. És nem akarta még egyszer átélni.
- Egész életemben megvetettek a képességeim miatt! Akik nem fogadják el a másikat, halált érdemelnek!
- Hazudsz! Te nem fogadtad el saját magadat! És a körülötted levőket mindig ellökted magadtól! Te... te érdemelnél halált! De akkor senki sem élne! Én sem tudok elfogadni mindenkit! Mégis itt vagyok!
- Akkor neked is ez lesz a veszted...
- ELÉG LEGYEN! – ellökte magától Maatsuma-t, majd harci pózba vágta magát. A nő felállt, és Sakura-ra nézett.
- Hát legyen... harcot akarsz? Megkapod. Hogy lásd, milyen kegyelmes vagyok, nem használom a Haruno Kekkei Genkai-t... de te azt használsz, amit akarsz! Egy kis előny... talán így még felismerik a hulládat...
Sakura letépte magáról a kabátot, és elhajította. A kiáramló chakra darabokra tépte normális ruháját. Csak a rövid top, a kesztyű, és a szoknya volt rajta.
- Nagymami ruhája? Hát ez bájos! – gúnyolódott a nő. – A drága mami, akire te annyira felnéztél, és aki miattad vesztette el az ő használhatatlan életét.
- Fogd be! Fogd be a szád! Csak meg akart védeni engem! Ahogy Sasuke-kun is!
- Ha ennyire fontos neked ez a fiú... ölj meg! Ha mersz egyáltalán...
Sakura ökölbe szorította a kezét.
- „Ez az egyetlen lehetőségem... nem hibázhatok! Egy rossz lépés, és vége...”
Akármilyen szétszórt volt Maatsuma serege, jó munkát végeztek. Minden épület romokban hevert a hirtelen támadástól. Csak egy személyt akartak: a Hokage-t. Naruto a palotába rohant. Oda még nem hatoltak be az ellenséges erők. Hinata, mint mindig, vele tartott. Tsunade az ablaknál állt, és onnan figyelte Konoha pusztulását.
- Naruto! Menj, és segíts a falun! – kérte higgadtan.
- De Baa-chan! Téged akarnak!
- Menj, és segíts a többieknek!
- Nem! Menekülj! Hagyd el a falut!
- Egy Hokage nem futamodik meg, Naruto. Amíg él, küzd a faluért.
- De te semmit sem teszel! Itt állsz, és figyeled, ahogy sorban halnak meg az emberek!
- Menj már!
Ebben a pillanatban Madara tört be az ajtón.
- Tsunade-sama! Jöjjön! Elvisszük egy biztonságos helyre!
- Hozzá ne merjen érni! – kiáltotta Hinata, és Madara-nak rohant.
- Hinata, mit jelentsen ez?! – kérdezte Tsunade.
- Az Akatsuki elárult minket! Menekülj, amíg csak lehet! – felelte a lány. Addigra Madara már Tsunade mögött volt. most Naruto-n volt a sor. A férfinak rohant. Madara egy könnyed mozdulattal a falhoz szorította a fiút.
- Már csak te maradtál, kislány. – mondta Hinata-nak. A lány Naruto-ra nézett.
- Engedd el Naruto-kunt! – kiáltotta.
- Sajnálom, kislány... Naruto-nak velem kell jönnie... amint végeztem Tsunade-val.
Hinata ökölbe szorította a kezét.
- Hinata, fuss! – szólt rá Naruto.
- Nem! Nem hagyhatlak itt!
- Azt mondtam, menekülj!
- Nem! Egy ninja sosem hátrál meg! Nem hagyja cserben a társait! Én sem fogom...
- Hinata, menj már!
- NEM! – kezét széttárta. – Rokujyuu Yonshou! – kiáltotta. Madara-nak rohant. A férfi nem tudott kitérni Hinata ütései elől. Miután Hinata a 64. ütésen is túl volt, Madara egy kunai-t vett elő. Naruto-t a szoba másik végébe hajította.
- Itt az út vége, hölgyem. – monda, és a késsel elvágta a torkát. Tsunade holtan a földre bukott. Naruto ökölbe szorította a kezét. Madara-nak rohant. A férfi eltűnt a szemük elől.
- Na... Naruto-kun... nem a te hibád... – vigasztalta Hinata.
- Akkor ki másé?! Itt volt előttem, és nem tudtam megmenteni!
- Ha itt maradunk, akkor a többiek is így járnak!
Naruto felállt.
- Igazad van. - az asztalra nézett. Rajta volt a Hokage-i fejfedő. – Van egy ötletem...
A harc már hosszú percek óta folyt. Nem lehetett eldönteni, ki minősül jobbnak. Sakura kezére húzta a kesztyűt, és öklébe vezette minden chakráját. Maatsuma elkapta a kezénél fogva, és a falnak hajította a lányt. Sakura feltápászkodott, és ismét a nőnek rohant. Maatsuma egy egyszerű rúgással kiütötte.
- „Ezek a mozdulatok... túl erős... de... nem ilyen volt régebben...” – felállt. A falból kirántotta kunai-át. Chakra-ját belevezette. – Akari no Kunai! – kiáltotta. A kunai pengéje körül sárgás fény keletkezett. Ezzel rohant Maatsuma-nak.
- Haruno chakra első szint? Csak ennyire vagy képes? – kézpecséteket formált. – Katon, Goukakyuu no Jutsu! – Sakura-t ellepték a lángok. Maatsuma önelégedett mosollyal várta, hogy láthassa Sakura hamvait. A lángok közül egy sárgás burok jött elő. - Akari Tate... az első szint pajzsa... csak ennyi?
- Van még folytatás, Maatsuma. Ne félj! – egy tekercset rántott elő, amiből fegyverek röpködtek ki. Maatsuma könnyen kitért a támadások elől.
- Tudsz te ennél jobbat is... vagy nem?
Sakura eltűnt a szeme elől, majd a háta mögött kötött ki. Egy forgórúgással kiütötte Maatsuma-t.
- Nézz a hátad mögé!
Maatsuma egy füstköd kíséretében eltűnt.
- Inkább te nézz a hátad mögé! – hallotta maga mögül a nő hangját. Egy erőteljes ütéssel a falnak ütötte a lányt. A papírfal kiszakadt. Sakura elterült a fehér hóban, mely vérétől pirosas árnyalatot vett fel. – Add fel, Sakura! Ellenem nem győzhetsz!
- „Először a családom, majd Sasuke-kun... és ki tudja, mi van most Konoha-ban...” – szabadjára engedte minden chakráját, hogy egy új, számára még ismeretlen erőt használjon. Maatsuma csak erre a pillanatra várt. Sakura egy fájdalmas nyögés kíséretében a földre rogyott.
- Kicsi Sakura... a második szint nem neked való... – lassan elindult Sakura felé. – Azt hiszed, hogy a Haruno Kekkei-genkai egy egyszerű játék... csupa móka, és kacagás, miközben tanulod. Hogy elsajátíts egy ilyen képességet, hogy teljesen a magadévá tehesd, nagy árat kell fizetned! Az életedet kell kockáztatnod!
- Szerinted én mit csináltam eddig?!
- Megmondom neked: menekültél. Féltél a szemem elé kerülni, pedig én ott voltam a faluban... ezt te is tudod... – előrántotta kardját. Sakura félénken hátrált. – Nocsak, még mindig félsz tőle? Hát igen... ez a kard végzett mindenkivel, akit szerettél... furcsa, nem? És most te következel... ez az igazi végzet: 24 Haruno... ugyanazzal a karddal...
- És a 24. te leszel! – Maatsuma-nak ugrott. Torkánál megragadta, és a templom falához taszította. – Életedben először kerülsz halálközelbe... milyen érzés? – erősen megszorította a nő torkát. Elővette a kést, amin az Uchiha-k jele volt. – Ezt Sasuke-kunért kapod! - Maatsuma szívébe döfte a kést. – Vége! – kiáltotta. Elengedte Maatsuma-t, aki élettelenül a földre bukott. Füstköd keletkezett körülötte. Maatsuma helyén egy fekete hajú fiú feküdt. Fehér inge vöröslött saját vérétől. A kard pedig egy kunai-á változott vissza, amin a Haruno-k jele volt...
Sakura térdre rogyott. Kirántotta a fegyvert a fiú szívéből.
- Sasuke-kun. – suttogta elcsukló hangon. Remegő kezét a seb fölé helyezte. Egy zöldes fény keletkezett körülötte. A seb nem forrt be, vagy ha változott is, alig láthatóan. - Tarts ki, kérlek! Miért vetted fel Maatsuma alakját?! Miért tetted ezt?! Tarts ki még egy kicsit! Könyörgöm!
Keze remegett az idegességtől. Minden erejével azon volt, hogy Sasuke-t megmentse. A seb lassan forrt. A fiú szíve már nem dobogott, Sakura mégis reménykedett.
- Nem mehetsz el... kérlek! Bocsáss meg, hogy bántottalak... ne hagyj el! te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok! Mindig mellettem álltál! Tudom, hogy nem akartál elárulni! Bocsáss meg, hogy belerángattalak az egészbe! Maradj itt! – a seb már lassan beforrt. – Nem hagyhatsz itt minket... a barátaid számítanak rád... tarts ki értük! Nem mehetsz el! Mi mindig melletted álltunk!
A seb lassan forrt. Sakura visszagondolt az együtt töltött időkre. Már kezdte feladni.
- Kumiko... miért nem vagy itt, mikor szükségem lenne rád?
Csak egy szó zengett a fejében: gyilkos. Ettől csak zaklatottabb lett. Azt remélte, hogy ez csak egy genjutsu. Csak a sharingan játszadozik vele... de túl valóságos volt ahhoz, hogy ezt elhiggye. Most érezte igazán, milyen érzés elveszteni valakit, aki fontos volt. Csak most tudta meg, mi a fájdalom... az igazi szenvedés.
- Sasuke-kun!!! Tarts ki még egy kicsit!!!
Elővette a kést, amit Sasuke szívébe döfött. Egy ferde kereszt alakú vágást ejtett a fiú mellkasán.
- Ha ez az egyetlen lehetőség, hogy élj, akkor én vállalom... másodjára is... – megtörölte a szemét, és az ő mellkasához emelte a kést. – Nem halhatsz meg... NEM!
Egy aprócska vágást ejtett magán. Ekkor egy senbon suhant el mellette, és a fiú vállába fúródott. Sakura hátrakapta a fejét. A mögötte levő hegy egyik szikláján egy nő állt. Hosszú, fekete hajáról könnyen felismerte.
- Maatsuma... Nem! – kirántotta a tűt. – Tarts ki egy kicsit! Ne menj el! Sasuke! GYERE VISSZA!
Szeméből ömlöttek a könnyek. Remegő kezeivel pecséteket formált. Már az utolsó pecsétet vette volna fel, mikor egy tű találta el a lábát. Érezte, ahogy testében lassan szétterjed a méreg. Sasuke-ra bukott.
- Hát együtt halunk meg... – suttogta a fiúnak. Remegő kezével végigsimította Sasuke arcát. Már nem volt értelme a gyógyításnak. Minden chakra-ja elfogyott. Nem volt értelme ellenállni a méregnek. Mi értelme élni, ha Ő nincs vele? Szemeit ő is lecsukta, és átadta magát az örök álmot hozó méregnek...
Naruto kirohant a faluból. Már elmondta Minato-nak a tervet. Úgy érezte, minden sikerülni fog... ahogy azt is érezte, hogy a Kyuubi lassan kitör belőle.
- Mi a baj, fiam? – kérdezte Minato.
- Nem tudom... úgy érzem, valami nincs rendben... valami... történt Jégfaluban.
- Most ne ezzel foglalkozz! Figyelj a tervre!
Naruto nem válaszolt semmit. Felrohantak a falra, ami a falut védte.
- Most? – kérdezte Minato.
- Várj még egy kicsit! – Naruto becsukta a szemét. – „Hé, Kyuubi... most mutasd meg magad! Gyere elő!”
Naruto szeme vörösen izzott. Narancssárga chakra vette körül. Teljesen tudatában volt, hogy most mit csinál. Minato csak feszülten várt.
- Apa... MOST!
Minato kézpecséteket formált. Minden elsötétült. Csak néhány Rasengan, és ütés hangja hallatszódott a sötétben. Végül ismét világos lett. A faluban az ellenség nagy része holtan borult a földre. Minato, és Naruto visszatértek eredeti helyükre. Minato elkiáltotta magát.
- Kushina, mehet!
Az egyik épület tetejéről visszaintegetett az említett személy. Kézpecséteket formált.
- Kurenai, kéne egy kis segítség! – szólt a mellette levő nőnek. A fekete hajú bólintott. Ő is kézpecséteket formált.
- Célszemély? – kérdezte. Kushina végignézett a falun.
- Pein.
Kurenai összpontosította minden chakráját.
- Én addig Madara-t foglalom le. – tette hozzá Kushina, majd eltűnt. Pár másodperccel később Kurenai is köddé vált. Pein mögött egy fa jelent meg. Kurenai kihajolt belőle, és a kunai-t, amit a kezében tartott, a férfi torkának szegezte. A fából ágak nőttek ki, és Peint a törzshöz szorították.
- Genjutsu... cseles... de rajtam nem fog ki!
Nyugton állt a fának kötözve. Kurenai kése egyre közelebb ért a torkához. Az utolsó pillanatban az egész fa megsemmisült, Kurenai eszméletlenül a földre bukott.
- „Meghaltam volna? Vagy... élek?” – Sakura lassan kinyitotta a szemét. Egy fehér szobában volt. Mellette orvosságok. Sebei be voltak kötözve. Mozdulni sem tudott a fáradságtól, és a fájdalomtól.
- Hát felébredtél?
Sakura felkapta a fejét. Hinamori ült mellette.
- Valaki rád támadt a Haruno templomnál. – felelte, mintha tudta volna, Sakura mit akar kérdezni. - Szerencsére még időben megtaláltalak. De a tettes nem volt sehol. Viszont... ezt találtuk.
Egy katanát vett elő. Sakura kezébe adta. A lány alaposan megnézte.
- Tudod, kié? – kérdezte félénken.
Sakura nemet intett a fejével. Pedig tudta... nagyon jól tudta. Hinamori kiment a szobából. Sakura magára maradt. Végigsimított a pengén, és becsukta a szemét.
- Az omokage biztosan mond valamit... – suttogta magában. Erősen koncentrált. Csak a harc végét akarta látni. A többi vérontást nem. Látta magát, ahogy Sasuke életéért küzd. Majd, mikor a mérgezett tű eltalálta őket. De több nem volt. Csak annyi, amennyit ő látott. Könnybe lábadt a szeme. Hangtalanul zokogott. – Meghalt... – suttogta. – Megöltem... vége... – Visszagondolt azokra a percekre, mikor együtt voltak. Az első találkozás. Az Akadémia. A sok álom Vele, mikor egy csapatba kerültek. Minden emléket felidézett magában. Az szomorú elválás, a találkozás a kráternél. Most jól esett volna neki minden fájdalom, amit Sasuke okozott neki. Csak láthassa. Éljen! Legyen mellette... neki még a tudat is elég lett volna, hogy él. Kinyitotta a szemét. Sasuke katanája ebben a pillanatban kettérepedt. Kettétörött. Ahogy Sasuke álmai. És ő, aki Sasuke boldogságát akarta, maga végzett vele. Haruno Sakura. A Haruno klán utolsó tagja. Az Uchiha klán utolsó tagjának gyilkosa. Csak ezek a szavak zengtek a fejében. Uchiha Sasuke halott volt. Sakura nem látta értelmét az életnek. Lassan magához emelte a kardot, de egy titokzatos erő nem hagyta... valami azt súgta, még élnie kell. Mélyen a gondolataiba merült. Egyetlen lehetőség tárult fel benne. De úgy gondolta, ezt csak Hyokage-ként tudja véghezvinni.
Az ellenség visszavonult. Konoha most megnyerte ezt a csatát. Egyedül Karin, és Juugo nem minősült árulónak. Az Akatsuki megszökött. Naruto végignézett a romokban hevert Konoha-n.
- Hát ennyi... – suttogta maga elé. Mindenki dicsérte, mert ő fogta vissza az ellenséget. De neki rossz előérzete volt. Érezte, hogy valami nincs rendben. A Sziklák országának hegyein túl nagyobb baj történt... még ő sem tudta, mi az. De érezte: a harc még csak most kezdődik.
A történet vége egy új kezdetet jelentett mindenki számára. Az új ninjaháború a szürke hétköznapokat egyenesen gyászossá változtatta. Sokan haltak meg hazájukért, és sokan árulták el falvaikat. Senki sem tudta, ki az, aki kirobbantott mindent... csak Sakura, és az a néhány konohai ninja, akik valaha fontosak voltak Sakura, és Sasuke számára. Naruto hónapokig várta két társa hazajövetelét Jégfaluból... egy idő után végül feladta. Ő lett a Hokage. Ez volt a háború egyik kirobbantó oka... és eljött az a pillanat is, amikor a sebzett lélek ismét kibújt a barlangjából. Négy év kellett, hogy enyhüljenek a fájdalmak... és még így is... elviselhetetlenül fájt minden emlék...
- Sasuke-kun. – suttogta elcsukló hangon. Remegő kezét a seb fölé helyezte. Egy zöldes fény keletkezett körülötte. A seb nem forrt be, vagy ha változott is, alig láthatóan. - Tarts ki, kérlek! Miért vetted fel Maatsuma alakját?! Miért tetted ezt?! Tarts ki még egy kicsit! Könyörgöm!
Keze remegett az idegességtől. Minden erejével azon volt, hogy Sasuke-t megmentse. A seb lassan forrt. A fiú szíve már nem dobogott, Sakura mégis reménykedett.
- Nem mehetsz el... kérlek! Bocsáss meg, hogy bántottalak... ne hagyj el! te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok! Mindig mellettem álltál! Tudom, hogy nem akartál elárulni! Bocsáss meg, hogy belerángattalak az egészbe! Maradj itt! – a seb már lassan beforrt. – Nem hagyhatsz itt minket... a barátaid számítanak rád... tarts ki értük! Nem mehetsz el! Mi mindig melletted álltunk!
A seb lassan forrt. Sakura visszagondolt az együtt töltött időkre. Már kezdte feladni.
- Kumiko... miért nem vagy itt, mikor szükségem lenne rád?
Csak egy szó zengett a fejében: gyilkos. Ettől csak zaklatottabb lett. Azt remélte, hogy ez csak egy genjutsu. Csak a sharingan játszadozik vele... de túl valóságos volt ahhoz, hogy ezt elhiggye. Most érezte igazán, milyen érzés elveszteni valakit, aki fontos volt. Csak most tudta meg, mi a fájdalom... az igazi szenvedés.
- Sasuke-kun!!! Tarts ki még egy kicsit!!!
Elővette a kést, amit Sasuke szívébe döfött. Egy ferde kereszt alakú vágást ejtett a fiú mellkasán.
- Ha ez az egyetlen lehetőség, hogy élj, akkor én vállalom... másodjára is... – megtörölte a szemét, és az ő mellkasához emelte a kést. – Nem halhatsz meg... NEM!
Egy aprócska vágást ejtett magán. Ekkor egy senbon suhant el mellette, és a fiú vállába fúródott. Sakura hátrakapta a fejét. A mögötte levő hegy egyik szikláján egy nő állt. Hosszú, fekete hajáról könnyen felismerte.
- Maatsuma... Nem! – kirántotta a tűt. – Tarts ki egy kicsit! Ne menj el! Sasuke! GYERE VISSZA!
Szeméből ömlöttek a könnyek. Remegő kezeivel pecséteket formált. Már az utolsó pecsétet vette volna fel, mikor egy tű találta el a lábát. Érezte, ahogy testében lassan szétterjed a méreg. Sasuke-ra bukott.
- Hát együtt halunk meg... – suttogta a fiúnak. Remegő kezével végigsimította Sasuke arcát. Már nem volt értelme a gyógyításnak. Minden chakra-ja elfogyott. Nem volt értelme ellenállni a méregnek. Mi értelme élni, ha Ő nincs vele? Szemeit ő is lecsukta, és átadta magát az örök álmot hozó méregnek...
Naruto kirohant a faluból. Már elmondta Minato-nak a tervet. Úgy érezte, minden sikerülni fog... ahogy azt is érezte, hogy a Kyuubi lassan kitör belőle.
- Mi a baj, fiam? – kérdezte Minato.
- Nem tudom... úgy érzem, valami nincs rendben... valami... történt Jégfaluban.
- Most ne ezzel foglalkozz! Figyelj a tervre!
Naruto nem válaszolt semmit. Felrohantak a falra, ami a falut védte.
- Most? – kérdezte Minato.
- Várj még egy kicsit! – Naruto becsukta a szemét. – „Hé, Kyuubi... most mutasd meg magad! Gyere elő!”
Naruto szeme vörösen izzott. Narancssárga chakra vette körül. Teljesen tudatában volt, hogy most mit csinál. Minato csak feszülten várt.
- Apa... MOST!
Minato kézpecséteket formált. Minden elsötétült. Csak néhány Rasengan, és ütés hangja hallatszódott a sötétben. Végül ismét világos lett. A faluban az ellenség nagy része holtan borult a földre. Minato, és Naruto visszatértek eredeti helyükre. Minato elkiáltotta magát.
- Kushina, mehet!
Az egyik épület tetejéről visszaintegetett az említett személy. Kézpecséteket formált.
- Kurenai, kéne egy kis segítség! – szólt a mellette levő nőnek. A fekete hajú bólintott. Ő is kézpecséteket formált.
- Célszemély? – kérdezte. Kushina végignézett a falun.
- Pein.
Kurenai összpontosította minden chakráját.
- Én addig Madara-t foglalom le. – tette hozzá Kushina, majd eltűnt. Pár másodperccel később Kurenai is köddé vált. Pein mögött egy fa jelent meg. Kurenai kihajolt belőle, és a kunai-t, amit a kezében tartott, a férfi torkának szegezte. A fából ágak nőttek ki, és Peint a törzshöz szorították.
- Genjutsu... cseles... de rajtam nem fog ki!
Nyugton állt a fának kötözve. Kurenai kése egyre közelebb ért a torkához. Az utolsó pillanatban az egész fa megsemmisült, Kurenai eszméletlenül a földre bukott.
- „Meghaltam volna? Vagy... élek?” – Sakura lassan kinyitotta a szemét. Egy fehér szobában volt. Mellette orvosságok. Sebei be voltak kötözve. Mozdulni sem tudott a fáradságtól, és a fájdalomtól.
- Hát felébredtél?
Sakura felkapta a fejét. Hinamori ült mellette.
- Valaki rád támadt a Haruno templomnál. – felelte, mintha tudta volna, Sakura mit akar kérdezni. - Szerencsére még időben megtaláltalak. De a tettes nem volt sehol. Viszont... ezt találtuk.
Egy katanát vett elő. Sakura kezébe adta. A lány alaposan megnézte.
- Tudod, kié? – kérdezte félénken.
Sakura nemet intett a fejével. Pedig tudta... nagyon jól tudta. Hinamori kiment a szobából. Sakura magára maradt. Végigsimított a pengén, és becsukta a szemét.
- Az omokage biztosan mond valamit... – suttogta magában. Erősen koncentrált. Csak a harc végét akarta látni. A többi vérontást nem. Látta magát, ahogy Sasuke életéért küzd. Majd, mikor a mérgezett tű eltalálta őket. De több nem volt. Csak annyi, amennyit ő látott. Könnybe lábadt a szeme. Hangtalanul zokogott. – Meghalt... – suttogta. – Megöltem... vége... – Visszagondolt azokra a percekre, mikor együtt voltak. Az első találkozás. Az Akadémia. A sok álom Vele, mikor egy csapatba kerültek. Minden emléket felidézett magában. Az szomorú elválás, a találkozás a kráternél. Most jól esett volna neki minden fájdalom, amit Sasuke okozott neki. Csak láthassa. Éljen! Legyen mellette... neki még a tudat is elég lett volna, hogy él. Kinyitotta a szemét. Sasuke katanája ebben a pillanatban kettérepedt. Kettétörött. Ahogy Sasuke álmai. És ő, aki Sasuke boldogságát akarta, maga végzett vele. Haruno Sakura. A Haruno klán utolsó tagja. Az Uchiha klán utolsó tagjának gyilkosa. Csak ezek a szavak zengtek a fejében. Uchiha Sasuke halott volt. Sakura nem látta értelmét az életnek. Lassan magához emelte a kardot, de egy titokzatos erő nem hagyta... valami azt súgta, még élnie kell. Mélyen a gondolataiba merült. Egyetlen lehetőség tárult fel benne. De úgy gondolta, ezt csak Hyokage-ként tudja véghezvinni.
Az ellenség visszavonult. Konoha most megnyerte ezt a csatát. Egyedül Karin, és Juugo nem minősült árulónak. Az Akatsuki megszökött. Naruto végignézett a romokban hevert Konoha-n.
- Hát ennyi... – suttogta maga elé. Mindenki dicsérte, mert ő fogta vissza az ellenséget. De neki rossz előérzete volt. Érezte, hogy valami nincs rendben. A Sziklák országának hegyein túl nagyobb baj történt... még ő sem tudta, mi az. De érezte: a harc még csak most kezdődik.
A történet vége egy új kezdetet jelentett mindenki számára. Az új ninjaháború a szürke hétköznapokat egyenesen gyászossá változtatta. Sokan haltak meg hazájukért, és sokan árulták el falvaikat. Senki sem tudta, ki az, aki kirobbantott mindent... csak Sakura, és az a néhány konohai ninja, akik valaha fontosak voltak Sakura, és Sasuke számára. Naruto hónapokig várta két társa hazajövetelét Jégfaluból... egy idő után végül feladta. Ő lett a Hokage. Ez volt a háború egyik kirobbantó oka... és eljött az a pillanat is, amikor a sebzett lélek ismét kibújt a barlangjából. Négy év kellett, hogy enyhüljenek a fájdalmak... és még így is... elviselhetetlenül fájt minden emlék...
Bevezető
Naija-chan 2009.10.20. 19:52
Az emlékek végigkísérik az életünket. Egyesek sebeket okoznak, mások pedig megszépítik az életünket, és elfeledtetik a szörnyű múltat. De nem minden seb gyógyul be. Vannak olyanok, amik az évek folyamán egyre súlyosabbak. Egy labirintus, amiből nincs kiút. Amiben egy világ négy éve hánykolódik... és nem találja meg a kiutat. A végső elkeseredés üldözi az embereket. Senki sincs, aki be tudná gyógyítani az idő sebeit. A bűntudatot, a magányt, a hiányt... az összetört álmok tovább törnek az idők végezetéig, és a bűntudat a halálba mardossa az embereket. Ártatlan emberek halnak meg, és a gonosz csak egyre feljebb kerül... minden remény elveszett. És senki sem képes felállni... mindenki retteg. És a hiányérzet... valaki hiánya... akit elvesztett csak a bánat felé sodorja. Mindenki feladta már. És senki sincs, aki segítsen, aki lelket öntsön az emberekbe.
Maatsuma elérte célját. Megölte Tsunade-t... elérte, amit akart: Naruto lett a 6. Hokage, és ez lázongást keltett az emberekben. Egy Jinchuuriki, mint Hokage? A falvak összecsaptak... mindenki mindenki ellen... nincs szövetség... csak árulás...
Ebben a kiláthatatlan helyzetben keresik az emberek a menedéket... de hiába... ki nyeri a végső csatát? Négy éve, Sasuke halálénak 4. Évfordulóján különös változás köszöntött be mindenki életébe... de ez a változás hova vezetett? Ki nyer? Mi fog történni? Mi lesz a Generáció történetének vége???
Maatsuma elérte célját. Megölte Tsunade-t... elérte, amit akart: Naruto lett a 6. Hokage, és ez lázongást keltett az emberekben. Egy Jinchuuriki, mint Hokage? A falvak összecsaptak... mindenki mindenki ellen... nincs szövetség... csak árulás...
Ebben a kiláthatatlan helyzetben keresik az emberek a menedéket... de hiába... ki nyeri a végső csatát? Négy éve, Sasuke halálénak 4. Évfordulóján különös változás köszöntött be mindenki életébe... de ez a változás hova vezetett? Ki nyer? Mi fog történni? Mi lesz a Generáció történetének vége???
Négy évvel később...
Naija-chan 2009.10.20. 19:53
A 6. Hokage üres tekintettel bámult ki az ablakon. A falva, mit annyira szeretett romokban hevert... még a 4 évvel ezelőtti háború miatt. Két volt csapattársára gondolt. Nem tudta, mi történt velük. Élnek még? Együtt vannak? Jól vannak egyáltalán? Semmit sem tudott. De minden jel arra utalt, hogy már rég nem élnek. Maatsuma él, Sakura-nak, és Sasuke-nek semmi híre, és a helyzet egyre súlyosabb. A Jég országa be sem kapcsolódott a háborúba... állítólag készül valamire, de azt senki sem tudta, hogy mi az. Ezek nyugtalanították az ifjú Hokage-t. Ekkor egy váratlan robbanás hallatszódott a távolból...
A Jég országában sem volt jobb a helyzet. Sakura-t az évek kegyetlenné, az események kőszívűvé faragták. Senkivel sem beszélt. Mindenkivel kegyetlen módon bánt. Egyedül Hinamori látott benne valami jóságot. De Sakura egy nagy titkot elrejtett előle... hogy a lány is a Haruno klán tagja. Ha ezt Hinamori nem is vette észre, gyakran kerülgették fura érzések... és a végére akart járni.
Sakura csak annak élt, hogy megtalálja Maatsuma rejtekhelyét. Csapatokat küldött a keresésére... de sehol sem volt. Semmi jel, hogy bárhol is lenne. És közben egy tudat mardosta belülről... ő ölte meg Sasuke-t. Akárhányszor eszébe jutott ez a gondolat, bosszúvágyat érzett.
- „Ugyan már... ellenem fordult... megérdemelte...” – mondta magának, de ez semmit sem ért. Ha ezt mondta, valami marta belülről. Még mindig szerette... pont ez volt az az érzés, ami nem hagyta, hogy bármikor is ártson saját magának. De még így is fájt neki minden emlék. És ezért nem is lépett be a háborúba. Több ország is segítséget kért már tőle, de egytől egyig elutasított minden kérést. A Konoha-ból érkező leveleket el sem olvasta. Gondolkodás nélkül összetépte. De ahogy múltak az évek, a helyzet egyre jobban súlyosbodott. Egyre több ország kért segítséget, és egyre többen hullottak el. A Jégkristályok közt rejtőző falunak lassan már csak két lehetősége volt: harcba szállni, vagy meglengetni a fehér zászlót. Egyik lehetőség sem tetszett Sakura-nak... nem szerette a háborút. Csak egyet akart: Maatsuma-val találkozni. Ez volt az egyetlen, és legfontosabb cél. A bosszú. És csak várta, hogy végre eljöjjön. De semmi hír nem volt sehol sem. Az évek unalmasan teltek. A rossz hírek napirenddé váltak a szürke faluban. Ahogy az is, hogy azon a bizonyos napon, mikor Sasuke meghalt, eluralkodnak rajta a képességei... és ez a nap hamarosan el is jött. Egy nappal előtte már félve várta a pillanatot, mikor a sok ismeretlen kép felvillan előtte... érezte, hogy valamit jelent, de nem tudta, mit...
Az irodájában végezte szokásos munkáját. Kopogtattak az ajtón.
- Zavarhatok egy kicsit, Hyokage-sama? – kérdezte Hinamori. Sakura a lányra nézett. Hinamori kezében egy halom irat volt. – Őm... ezeket a papírokat a tanács küldte. Alá kellene írni néhányat... és...
Sakura szó nélkül átvette a papírokat. Egy bólintással megköszönte, és letette az asztalra. Hinamori zavartan nézett maga elé.
- És... a... 8-as kutatócsoport visszatért a küldetésről... senkit sem találtak a kijelölt területen. Teljesen lakatlan. – mondta bizonytalanul.
Sakura az ablak felé fordult.
- „Szóval megint nem jártak sikerrel...”
- K-k... küldjem a következő csapatot?
Sakura sóhajtott.
- „Nem lehet, hogy sehol sem találták... vagy én néztem félre valamit, vagy valaki félrevezeti őket...” A 6-os osztaggal mi is történt? – kérdezte halkan.
- Támadás érte őket... az ország északi zónájában...
- „Támadás... Maatsuma nem erről híres...” – az ajtó felé mutatott. Hinamori meghajolt, és kiment az irodából. Sakura nekilátott az iratoknak. Órák óta végezte az unalmas munkát: papírt aláír, pecsét, új papír. – „Nem értem... Maatsuma nem támadja az országot... csak a többit. Az Akatsuki-nak szintén nyoma veszet... nyilván Maatsuma-val vannak. Konoha már rég nem üzent semmit. Naruto biztosan feladta a keresésemet...” – könnybe lábadt a szeme - A keresésünket...
Kopogtattak az ajtón. Sakura kinyitotta. Egy barna hajú, vele egy korú férfi állt egy nagy csokor virággal a kezében.
- Ma este ráérsz, Sakura? – kérdezte széled vigyorral az arcán. Sakura egy bosszankodó pillantást vetett a férfira, majd bevágta az ajtót.
- „Nagano... már megint próbálkozik...”
Nagano Hinamori egyik barátja volt. Őrülten szerelmes volt Sakura-ba, de a nő minden próbálkozását elutasította. Nem tudott elszakadni a múlttól... pont, mint Sasuke.
Sakura visszaült az asztalhoz a sok papír közé. Már csak egy volt hátra. Azt is gondosan átolvasta, majd aláírta. A lemenő nap még nyomottabbá tette az irodát. Sakura felvette a kabátját, és az iratokkal a kezében kiment az irodából. Végighaladt a hosszú folyosón, majd bekopogott az egyik ajtón. Kinyílt az ajtó. Hinamori kicsit rémülten nézett a nőre.
- Hyo... Hyokage-sama... jól vagy?
Sakura bólintott.
- „Már most látszódnak a roham tünetei? Rosszabb, mint gondoltam...” – átnyújtotta Hinamori-nak a papírokat.
- Nem kellett volna lehoznod őket.
- Úgyis hazafelé mentem. – mondta, majd amilyen gyorsan csak lehetett, elment a helyszínről. Végigrohant a jeges utcákon. Végül a falu közepén levő kis ház előtt megállt. Táskájából előhalászta a kulcsot, és kinyitotta vele az ajtót. Belépett az üres házba. Kabátját levette, és a fogasra tette. A szobájába ment. Az éjjeliszekrényen régi csapatképe volt. Vetett rá egy pillantást, majd kinyitotta a szekrényét. Elővett belőle egy hálóinget, majd a fürdőszobába ment. 4 éve egyedül élt... és még mindig nem szokta meg a magányt...
A Jég országában sem volt jobb a helyzet. Sakura-t az évek kegyetlenné, az események kőszívűvé faragták. Senkivel sem beszélt. Mindenkivel kegyetlen módon bánt. Egyedül Hinamori látott benne valami jóságot. De Sakura egy nagy titkot elrejtett előle... hogy a lány is a Haruno klán tagja. Ha ezt Hinamori nem is vette észre, gyakran kerülgették fura érzések... és a végére akart járni.
Sakura csak annak élt, hogy megtalálja Maatsuma rejtekhelyét. Csapatokat küldött a keresésére... de sehol sem volt. Semmi jel, hogy bárhol is lenne. És közben egy tudat mardosta belülről... ő ölte meg Sasuke-t. Akárhányszor eszébe jutott ez a gondolat, bosszúvágyat érzett.
- „Ugyan már... ellenem fordult... megérdemelte...” – mondta magának, de ez semmit sem ért. Ha ezt mondta, valami marta belülről. Még mindig szerette... pont ez volt az az érzés, ami nem hagyta, hogy bármikor is ártson saját magának. De még így is fájt neki minden emlék. És ezért nem is lépett be a háborúba. Több ország is segítséget kért már tőle, de egytől egyig elutasított minden kérést. A Konoha-ból érkező leveleket el sem olvasta. Gondolkodás nélkül összetépte. De ahogy múltak az évek, a helyzet egyre jobban súlyosbodott. Egyre több ország kért segítséget, és egyre többen hullottak el. A Jégkristályok közt rejtőző falunak lassan már csak két lehetősége volt: harcba szállni, vagy meglengetni a fehér zászlót. Egyik lehetőség sem tetszett Sakura-nak... nem szerette a háborút. Csak egyet akart: Maatsuma-val találkozni. Ez volt az egyetlen, és legfontosabb cél. A bosszú. És csak várta, hogy végre eljöjjön. De semmi hír nem volt sehol sem. Az évek unalmasan teltek. A rossz hírek napirenddé váltak a szürke faluban. Ahogy az is, hogy azon a bizonyos napon, mikor Sasuke meghalt, eluralkodnak rajta a képességei... és ez a nap hamarosan el is jött. Egy nappal előtte már félve várta a pillanatot, mikor a sok ismeretlen kép felvillan előtte... érezte, hogy valamit jelent, de nem tudta, mit...
Az irodájában végezte szokásos munkáját. Kopogtattak az ajtón.
- Zavarhatok egy kicsit, Hyokage-sama? – kérdezte Hinamori. Sakura a lányra nézett. Hinamori kezében egy halom irat volt. – Őm... ezeket a papírokat a tanács küldte. Alá kellene írni néhányat... és...
Sakura szó nélkül átvette a papírokat. Egy bólintással megköszönte, és letette az asztalra. Hinamori zavartan nézett maga elé.
- És... a... 8-as kutatócsoport visszatért a küldetésről... senkit sem találtak a kijelölt területen. Teljesen lakatlan. – mondta bizonytalanul.
Sakura az ablak felé fordult.
- „Szóval megint nem jártak sikerrel...”
- K-k... küldjem a következő csapatot?
Sakura sóhajtott.
- „Nem lehet, hogy sehol sem találták... vagy én néztem félre valamit, vagy valaki félrevezeti őket...” A 6-os osztaggal mi is történt? – kérdezte halkan.
- Támadás érte őket... az ország északi zónájában...
- „Támadás... Maatsuma nem erről híres...” – az ajtó felé mutatott. Hinamori meghajolt, és kiment az irodából. Sakura nekilátott az iratoknak. Órák óta végezte az unalmas munkát: papírt aláír, pecsét, új papír. – „Nem értem... Maatsuma nem támadja az országot... csak a többit. Az Akatsuki-nak szintén nyoma veszet... nyilván Maatsuma-val vannak. Konoha már rég nem üzent semmit. Naruto biztosan feladta a keresésemet...” – könnybe lábadt a szeme - A keresésünket...
Kopogtattak az ajtón. Sakura kinyitotta. Egy barna hajú, vele egy korú férfi állt egy nagy csokor virággal a kezében.
- Ma este ráérsz, Sakura? – kérdezte széled vigyorral az arcán. Sakura egy bosszankodó pillantást vetett a férfira, majd bevágta az ajtót.
- „Nagano... már megint próbálkozik...”
Nagano Hinamori egyik barátja volt. Őrülten szerelmes volt Sakura-ba, de a nő minden próbálkozását elutasította. Nem tudott elszakadni a múlttól... pont, mint Sasuke.
Sakura visszaült az asztalhoz a sok papír közé. Már csak egy volt hátra. Azt is gondosan átolvasta, majd aláírta. A lemenő nap még nyomottabbá tette az irodát. Sakura felvette a kabátját, és az iratokkal a kezében kiment az irodából. Végighaladt a hosszú folyosón, majd bekopogott az egyik ajtón. Kinyílt az ajtó. Hinamori kicsit rémülten nézett a nőre.
- Hyo... Hyokage-sama... jól vagy?
Sakura bólintott.
- „Már most látszódnak a roham tünetei? Rosszabb, mint gondoltam...” – átnyújtotta Hinamori-nak a papírokat.
- Nem kellett volna lehoznod őket.
- Úgyis hazafelé mentem. – mondta, majd amilyen gyorsan csak lehetett, elment a helyszínről. Végigrohant a jeges utcákon. Végül a falu közepén levő kis ház előtt megállt. Táskájából előhalászta a kulcsot, és kinyitotta vele az ajtót. Belépett az üres házba. Kabátját levette, és a fogasra tette. A szobájába ment. Az éjjeliszekrényen régi csapatképe volt. Vetett rá egy pillantást, majd kinyitotta a szekrényét. Elővett belőle egy hálóinget, majd a fürdőszobába ment. 4 éve egyedül élt... és még mindig nem szokta meg a magányt...
A halovány nap fénye besütött Sakura ablakán. A nő kinyitotta a szemét, majd egy ásítás kíséretében felült. Hosszú, derékig érő haját megfésülte, majd két copfba kötötte. Egy vastag, fekete hajpántot tett a fejére. Egy hosszú, fekete nadrágot, és egy piros, ujjatlan felsőt is magára húzott. A tükörbe nézett. Maga előtt egy gyilkost látott... mindig ezt látta a tükörben. Egy szomorú sóhaj kíséretében a konyhába ment. Lassan megreggelizett, és ment a palotába. Útközben elhaladt a szálloda mellett, ahol négy évvel ezelőtt szállt meg.
- „Bár sosem jöttem volna ide...”
Karin, és Juugo a Tűz temploma felé mentek. Egy küldetésből értek vissza. Mint mindig, Sasuke-t, és Sakura-t keresték. Most sem jártak sikerrel. Se Sasuke-t, se Sakura-t nem látták a Sziklák országának lakói... ez volt az utolsó hely, ahol lehettek Naruto számításai szerint. Deidara semmit sem mondott. Nem árult el semmit, tartotta magát a szavához. Karin bekopogott a Hokage irodájába. Naruto már várt rájuk. Arca gondterheltebb volt, mint általában.
- Találtatok valamit? – kérdezte. Hangján lehetett érezni, már reménytelen a keresés.
- Nem... semmit. – felelte Juugo.
- Hm... ezek szerint nincsenek a környező országokban.
- Öm... a háború már Konoha-t is elérte. – mondta Karin. – Sakura szerint Maatsuma-nak sok köze van a háborúhoz... és ezt már mi is megtudtuk... mi van, ha...
Nem merte befejezni a mondatot. Jégfalu-t nem merte megemlíteni Naruto előtt. A Hokage kinézett az ablakon. Hosszas gondolkodás után kiadta a parancsot:
- Alkossatok egy 6 fős csapatot! Jégfaluba megyünk!
Sakura végezte szokásos munkáját: iratokat válogatott. A hibásakat kijavította, a szükségteleneket kidobta. Félve nyúlt a papírokhoz. Sosem lehetett tudni, mikor hatolnak be az agyába az ismeretlen emlékképek. Hinamori kinyitotta az ajtót.
- Itt van az utolsó adag. – mondta, és az iratokat letette az asztalra. Sakura egy bólintással megköszönte. Hinamori nyúlt volna az elkészült papírokért.
- Hagyd csak... majd leviszem. – mondta halkan Sakura. Hinamori egy kis ideig tétlenül állt. – Mi történt a 14-es osztaggal?
- Öm...
- Nem találtak semmit... – fejezte be Hinamori helyett a mondatot.
- Rosszabb. Csak Shiroko maradt közülük életben.
Sakura kezében megállt a toll.
- És semmire sem emlékszik. – tette hozzá. – A falu határában találtuk meg.
- Jellegzetes sebek?
- Hát... egy... vágás a bal karján... olyan alakja volt, mint egy... hm... nyílnak.
- Egyéb?
- Kardvágások.
- Senbon?
- Nem... az nem volt. Csak kard.
- „A nyíl alakú metszést Kumiko használta emléktörlésre... átállt volna?” Hova is ment ez az osztag?
- Aaaa... – elkezdett keresgélni a jegyzetei közt. – Az ország déli részén.
Sakura erre semmit sem reagált. Egy pillanatra elsötétült előtte minden.
- Hyokage-sama, jól vagy?
- Persze...
- Nem nézel ki úgy... menj haza!
- Semmi bajom.
- De menj haza! Majd én befejezem!
Sakura nem hallott többet Hinamori szavaiból. Ismeretlen képek villantak fel az agyában. Semmitmondóak, mégis érezte, hogy jelentenek valamit. Mikor magához tért, egy ágyban feküdt... egy kórházi ágyban. Mellette Hinamori ült.
- Végre magadhoz tértél... mi történt?
- Semmi különös. – válaszolta ellenszenvesen. Fel akart ülni, de Hinamori nem engedte.
- Pihenned kell!
- Engedj el! Nincs semmi bajom!
- Lázas vagy! És a lázálmok is eléggé aggasztóak. Nem mehetsz el!
- Lázálmok?
- Ijesztő volt... az a Sasuke... akiről beszéltél álmodban... az az, akivel eljöttél ide?
Sakura szíve nagyot dobbant a név hallatán.
- Sasuke-kun... én... én...
- Minden rendben?
Sakura felállt, és kirohant a szobából. Még hallotta, ahogy Hinamori utána kiált. Kirohant a kórházból. Végigfutott a jeges utcákon, meg sem állt az ő házáig. Alig látott a könnyektől. Remegő kézzel kihalászta a kulcsot a táskájából. Belökte az ajtót, majd neki nekitámaszkodva becsapta. Zihált egy kicsit, majd a hálószobájába rohant. Az ágyra dőlt. Üres tekintetével a plafont kémlelte. Becsukta a szemét. Ismét megszállták az emlékek. Érezte, ahogy végtagjai maguktól mozdulnak meg. Nem tudta, hova megy, és nem tudta visszafogni magát. Jobb keze Sasuke törött katanája után kutatott. Leemelte. Lassan lefeszegette a markolat végét. Ekkor Sakura magához tért. A markolatra nézett. A vége már félig lejött. Nem értette, mi történik vele. Végül döntött. Tovább feszegette a markolatot, amíg az meg nem adta magát neki. Egy összetekert papír esett ki belőle. Sakura lehajolt érte. Érezte, hogy valami nincs rendben a papírral. Félve felvette a földről. Lassan kihajtogatta. A kézírás láttán könnybe lábadt a szeme. Megtörölte a szemét, és elkezdte olvasni.
„Sakura!”
A nő körül forogni kezdett a világ. A papír eltűnt a kezéből. Érezte, ahogy teste egyre könnyebb lesz. A forgás elállt. Egy ismerős szobában találta magát. Jégfalu szállodájának 572-es szobája volt. A szoba ajtaja kinyílt. Sasuke lépett be rajta. Arca gondterhelt, és szomorú volt. Sakura ölelésre tárta karját, de a fiú átment rajta. Észre sem vette.
- „Hát persze... a múltat csak látom... nem avatkozhatok bele...”
Sasuke leült az asztalhoz. Elővett egy papírt, és egy tollat. Sakura a háta mögé lépdelt.
„Mikor olvasod ezt a levelet, bizonyára már nem élek. Nem tudom, hogy boldog, vagy boldogtalan életet élsz-e, de szeretném, ha tudnál pár dologról.
Nem árultalak el. Maatsuma segítségét kérte tőlem egy nappal azelőtt, mielőtt összetalálkoztunk. Nem felejtettem el a szövetségünket, de belementem. Arra gondoltam, így könnyebben legyőzhetjük. Aztán a dolgok egyre jobban elfajultak, végül már én is elvesztettem a fejemet. Erre a lehetőségre is felkészültem. Maatsuma-t a szállásunkhoz hívtam, és igyekeztem lebuktatni saját magamat. Két választás volt: megpróbálsz megállítani, és meghalsz, vagy megölsz, és életben maradsz. Amit tettem, csak azért tettem, hogy te életben maradj! Sosem bántanálak...”
Sasuke megállt egy pillanatra. Kezébe temette az arcát. Sakura arcáról ömlöttek a könnyek. Kezét összekulcsolta. Sasuke felemelte a fejét, és ismét kezébe vette a tollat. Keze remegett, de megpróbált vele írni.
„Sosem bántanálak. Az a sok esemény ráébresztett arra, hogy... még mindig... Szeretlek... csak ezért vállaltam a halált. Nem lettem volna nyugodt, ha nem válik valóra az álmod.”
- Te voltál az álmom... – zokogta Sakura. – Csak te...
Sasuke arcán egy könnycsepp folyt végig. Ökölbe szorította a kezét. Nem akart sírni, most mégis... fájt neki a döntés. Sakura mindent megtett volna azért, hogy megvigasztalhassa. Sasuke ismét kezébe vette a tollat.
„Bocsáss meg, hogy olyan sokszor bántottalak! Sajnálom, hogy elhagytam a falut. Valahol legbelül arra vágytam, hogy mellettem légy... hogy együtt legyünk... de... valamiért elfojtottam... ha nem tettem volna így, most együtt lehetnénk boldogan. Az én hibám az egész... néha azt kívánom, bár ne lennék Uchiha! Csak egy egyszerű fiú... akkor most boldogok lehetnénk.
Maatsuma rejtekhelye az ország északi részén van egy kis szigeten. Ha nem támadott eddig, akkor valami nagyra készül. Beszélt nekem valami napfogyatkozásról, meg pecsétről. Talán te tudod, miről van szó.
A Tekercs a szálloda pincéjébe van rejtve. A középső tatami alá tettem. Remélem, jó hasznát veszed.
Ne okold magadat a történtek miatt! Ne felejtsd el: én döntöttem így! Most sokkal rosszabb lenne a helyzetünk, ha életben hagytál volna. Ne ragadj le a múltnál! Látni akarom, hogy boldog vagy... csak akkor nyugszom meg végleg. Mindig figyelni foglak, és vigyázok rád... melletted maradok örökre. Támaszd fel a Haruno klánt, és élj boldogan!
Sasuke
Sakura megkövülten állt Sasuke mögött. Ez az esemény minden erejét felemésztette. Minden chakra-ja elfogyott. Egy pillanatra elsötétült minden, majd ismét a saját szobájában találta magát. A levél az ágyon hevert. Félve hozzáért, majd megkönnyebbülve tapasztalta: a roham elállt. Már nem uralkodtak rajta a képességei.
- „Valakinek... vagy... valaminek ez lett volna a célja vele? – kérdezte magában. – Hogy megtaláljam a levelet?”
A katanara nézett. Már visszatette volna a levelet, de ekkor észrevett valamit: volt még valami a markolatban. Sakura belenyúlt, és egy erszényt húzott ki belőle. Hosszú percekig nézte. Egyik kezével lassan meghúzta az erszény zsinórját, mire az könnyedén kinyílt. Belenyúlt a kis zsákocskába, és kivette tartalmát. Egy nyaklánc volt benne. Medálja egy kis arany nárcisz volt. A nyaklánccal együtt egy levelet is kivett.
„A nárcisz átvészeli a telet, és várja a tavaszt. Tudom, hogy most nehéz neked, de egyszer minden jóra fordul. Ha ez a virág egyszer kinyílik, többé nem hervad el...”
Sakura a szívéhez szorította a nyakláncot. Hangtalanul zokogott. Semmi ereje sem volt, és a szomorú igazság még azt a halvány reményt is elvette tőle, ami volt. Térdre rogyott. Kint szakadt az eső. Ez nem volt megszokott a fagyos országban.
- „Sasuke-kun... csak... nem sírsz?” – az ablakhoz sétált. Kinyitotta, és kinézett rajta. Nyakába tette a nyakláncot, majd kisírt szemét az égre emelte. – „Bosszút állok érted... Sasuke-kun...”
- „Bár sosem jöttem volna ide...”
Karin, és Juugo a Tűz temploma felé mentek. Egy küldetésből értek vissza. Mint mindig, Sasuke-t, és Sakura-t keresték. Most sem jártak sikerrel. Se Sasuke-t, se Sakura-t nem látták a Sziklák országának lakói... ez volt az utolsó hely, ahol lehettek Naruto számításai szerint. Deidara semmit sem mondott. Nem árult el semmit, tartotta magát a szavához. Karin bekopogott a Hokage irodájába. Naruto már várt rájuk. Arca gondterheltebb volt, mint általában.
- Találtatok valamit? – kérdezte. Hangján lehetett érezni, már reménytelen a keresés.
- Nem... semmit. – felelte Juugo.
- Hm... ezek szerint nincsenek a környező országokban.
- Öm... a háború már Konoha-t is elérte. – mondta Karin. – Sakura szerint Maatsuma-nak sok köze van a háborúhoz... és ezt már mi is megtudtuk... mi van, ha...
Nem merte befejezni a mondatot. Jégfalu-t nem merte megemlíteni Naruto előtt. A Hokage kinézett az ablakon. Hosszas gondolkodás után kiadta a parancsot:
- Alkossatok egy 6 fős csapatot! Jégfaluba megyünk!
Sakura végezte szokásos munkáját: iratokat válogatott. A hibásakat kijavította, a szükségteleneket kidobta. Félve nyúlt a papírokhoz. Sosem lehetett tudni, mikor hatolnak be az agyába az ismeretlen emlékképek. Hinamori kinyitotta az ajtót.
- Itt van az utolsó adag. – mondta, és az iratokat letette az asztalra. Sakura egy bólintással megköszönte. Hinamori nyúlt volna az elkészült papírokért.
- Hagyd csak... majd leviszem. – mondta halkan Sakura. Hinamori egy kis ideig tétlenül állt. – Mi történt a 14-es osztaggal?
- Öm...
- Nem találtak semmit... – fejezte be Hinamori helyett a mondatot.
- Rosszabb. Csak Shiroko maradt közülük életben.
Sakura kezében megállt a toll.
- És semmire sem emlékszik. – tette hozzá. – A falu határában találtuk meg.
- Jellegzetes sebek?
- Hát... egy... vágás a bal karján... olyan alakja volt, mint egy... hm... nyílnak.
- Egyéb?
- Kardvágások.
- Senbon?
- Nem... az nem volt. Csak kard.
- „A nyíl alakú metszést Kumiko használta emléktörlésre... átállt volna?” Hova is ment ez az osztag?
- Aaaa... – elkezdett keresgélni a jegyzetei közt. – Az ország déli részén.
Sakura erre semmit sem reagált. Egy pillanatra elsötétült előtte minden.
- Hyokage-sama, jól vagy?
- Persze...
- Nem nézel ki úgy... menj haza!
- Semmi bajom.
- De menj haza! Majd én befejezem!
Sakura nem hallott többet Hinamori szavaiból. Ismeretlen képek villantak fel az agyában. Semmitmondóak, mégis érezte, hogy jelentenek valamit. Mikor magához tért, egy ágyban feküdt... egy kórházi ágyban. Mellette Hinamori ült.
- Végre magadhoz tértél... mi történt?
- Semmi különös. – válaszolta ellenszenvesen. Fel akart ülni, de Hinamori nem engedte.
- Pihenned kell!
- Engedj el! Nincs semmi bajom!
- Lázas vagy! És a lázálmok is eléggé aggasztóak. Nem mehetsz el!
- Lázálmok?
- Ijesztő volt... az a Sasuke... akiről beszéltél álmodban... az az, akivel eljöttél ide?
Sakura szíve nagyot dobbant a név hallatán.
- Sasuke-kun... én... én...
- Minden rendben?
Sakura felállt, és kirohant a szobából. Még hallotta, ahogy Hinamori utána kiált. Kirohant a kórházból. Végigfutott a jeges utcákon, meg sem állt az ő házáig. Alig látott a könnyektől. Remegő kézzel kihalászta a kulcsot a táskájából. Belökte az ajtót, majd neki nekitámaszkodva becsapta. Zihált egy kicsit, majd a hálószobájába rohant. Az ágyra dőlt. Üres tekintetével a plafont kémlelte. Becsukta a szemét. Ismét megszállták az emlékek. Érezte, ahogy végtagjai maguktól mozdulnak meg. Nem tudta, hova megy, és nem tudta visszafogni magát. Jobb keze Sasuke törött katanája után kutatott. Leemelte. Lassan lefeszegette a markolat végét. Ekkor Sakura magához tért. A markolatra nézett. A vége már félig lejött. Nem értette, mi történik vele. Végül döntött. Tovább feszegette a markolatot, amíg az meg nem adta magát neki. Egy összetekert papír esett ki belőle. Sakura lehajolt érte. Érezte, hogy valami nincs rendben a papírral. Félve felvette a földről. Lassan kihajtogatta. A kézírás láttán könnybe lábadt a szeme. Megtörölte a szemét, és elkezdte olvasni.
„Sakura!”
A nő körül forogni kezdett a világ. A papír eltűnt a kezéből. Érezte, ahogy teste egyre könnyebb lesz. A forgás elállt. Egy ismerős szobában találta magát. Jégfalu szállodájának 572-es szobája volt. A szoba ajtaja kinyílt. Sasuke lépett be rajta. Arca gondterhelt, és szomorú volt. Sakura ölelésre tárta karját, de a fiú átment rajta. Észre sem vette.
- „Hát persze... a múltat csak látom... nem avatkozhatok bele...”
Sasuke leült az asztalhoz. Elővett egy papírt, és egy tollat. Sakura a háta mögé lépdelt.
„Mikor olvasod ezt a levelet, bizonyára már nem élek. Nem tudom, hogy boldog, vagy boldogtalan életet élsz-e, de szeretném, ha tudnál pár dologról.
Nem árultalak el. Maatsuma segítségét kérte tőlem egy nappal azelőtt, mielőtt összetalálkoztunk. Nem felejtettem el a szövetségünket, de belementem. Arra gondoltam, így könnyebben legyőzhetjük. Aztán a dolgok egyre jobban elfajultak, végül már én is elvesztettem a fejemet. Erre a lehetőségre is felkészültem. Maatsuma-t a szállásunkhoz hívtam, és igyekeztem lebuktatni saját magamat. Két választás volt: megpróbálsz megállítani, és meghalsz, vagy megölsz, és életben maradsz. Amit tettem, csak azért tettem, hogy te életben maradj! Sosem bántanálak...”
Sasuke megállt egy pillanatra. Kezébe temette az arcát. Sakura arcáról ömlöttek a könnyek. Kezét összekulcsolta. Sasuke felemelte a fejét, és ismét kezébe vette a tollat. Keze remegett, de megpróbált vele írni.
„Sosem bántanálak. Az a sok esemény ráébresztett arra, hogy... még mindig... Szeretlek... csak ezért vállaltam a halált. Nem lettem volna nyugodt, ha nem válik valóra az álmod.”
- Te voltál az álmom... – zokogta Sakura. – Csak te...
Sasuke arcán egy könnycsepp folyt végig. Ökölbe szorította a kezét. Nem akart sírni, most mégis... fájt neki a döntés. Sakura mindent megtett volna azért, hogy megvigasztalhassa. Sasuke ismét kezébe vette a tollat.
„Bocsáss meg, hogy olyan sokszor bántottalak! Sajnálom, hogy elhagytam a falut. Valahol legbelül arra vágytam, hogy mellettem légy... hogy együtt legyünk... de... valamiért elfojtottam... ha nem tettem volna így, most együtt lehetnénk boldogan. Az én hibám az egész... néha azt kívánom, bár ne lennék Uchiha! Csak egy egyszerű fiú... akkor most boldogok lehetnénk.
Maatsuma rejtekhelye az ország északi részén van egy kis szigeten. Ha nem támadott eddig, akkor valami nagyra készül. Beszélt nekem valami napfogyatkozásról, meg pecsétről. Talán te tudod, miről van szó.
A Tekercs a szálloda pincéjébe van rejtve. A középső tatami alá tettem. Remélem, jó hasznát veszed.
Ne okold magadat a történtek miatt! Ne felejtsd el: én döntöttem így! Most sokkal rosszabb lenne a helyzetünk, ha életben hagytál volna. Ne ragadj le a múltnál! Látni akarom, hogy boldog vagy... csak akkor nyugszom meg végleg. Mindig figyelni foglak, és vigyázok rád... melletted maradok örökre. Támaszd fel a Haruno klánt, és élj boldogan!
Sasuke
Sakura megkövülten állt Sasuke mögött. Ez az esemény minden erejét felemésztette. Minden chakra-ja elfogyott. Egy pillanatra elsötétült minden, majd ismét a saját szobájában találta magát. A levél az ágyon hevert. Félve hozzáért, majd megkönnyebbülve tapasztalta: a roham elállt. Már nem uralkodtak rajta a képességei.
- „Valakinek... vagy... valaminek ez lett volna a célja vele? – kérdezte magában. – Hogy megtaláljam a levelet?”
A katanara nézett. Már visszatette volna a levelet, de ekkor észrevett valamit: volt még valami a markolatban. Sakura belenyúlt, és egy erszényt húzott ki belőle. Hosszú percekig nézte. Egyik kezével lassan meghúzta az erszény zsinórját, mire az könnyedén kinyílt. Belenyúlt a kis zsákocskába, és kivette tartalmát. Egy nyaklánc volt benne. Medálja egy kis arany nárcisz volt. A nyaklánccal együtt egy levelet is kivett.
„A nárcisz átvészeli a telet, és várja a tavaszt. Tudom, hogy most nehéz neked, de egyszer minden jóra fordul. Ha ez a virág egyszer kinyílik, többé nem hervad el...”
Sakura a szívéhez szorította a nyakláncot. Hangtalanul zokogott. Semmi ereje sem volt, és a szomorú igazság még azt a halvány reményt is elvette tőle, ami volt. Térdre rogyott. Kint szakadt az eső. Ez nem volt megszokott a fagyos országban.
- „Sasuke-kun... csak... nem sírsz?” – az ablakhoz sétált. Kinyitotta, és kinézett rajta. Nyakába tette a nyakláncot, majd kisírt szemét az égre emelte. – „Bosszút állok érted... Sasuke-kun...”
Hajnalban Konoha kapujánál 6 ember állt: Juugo, Karin, Minato, Kushina, Deidara, és Hinata. Naruto-ra vártak. A ninja-k már most készen álltak bármiféle támadásra. Az embereknek nem volt nyugtuk. Bármikor támadhattak ellenséges falvak. Hinata szemével a távolt fürkészte.
- Még mindig nincs itt. – mondta. Kushina összekulcsolta a kezét.
- Lehet, hogy megtámadták? – kérdezte aggódva.
- Biztosan alszik még... – legyintett Minato.
- Akkor nélküle kell mennünk. Már így is estére érünk Jégfaluba – mondta Deidara. – És az sem biztos, hogy madárháton át tudjuk vészelni a hegyet... hm...
- A Hokage nélkül sehova! – tört ki Hinata.
- De így sosem érünk oda! – sóhajtott Karin. Ebben a pillanatban léptek zaja hallatszódott.
- Bocs, hogy késtem! – lihegte Naruto. – Romlott volt a ramen, kénytelen voltam Ichiraku-hoz menni.
- NEKED ILYEN HELYZETBEN IS A RAMEN-EN JÁR AZ AGYAD?!
- Karin, ne ordibálj, mert...
- NEM ÉRDEKEL, HOGY ALSZIK MINDENKI! HOGY KÉSHETÜNK EL EGY NYAMVADT LEVES MIATT?!
- Ajjaj... Karin... ezt most nem kellett volna. – sóhajtott Juugo. Naruto egy ideig hallgatott, majd remegő hangon mondta:
- A Ramen... nem egy egyszerű leves. A Ramen szent, és sérthetetlen. A RAMEN MAGA AZ ISTEN!!!
- Jól van kisfiam, most már kitomboltad magad, de menjünk, különben sosem érünk oda Jégfaluba. ^^” – nyugtatgatta fiát Kushina. Naruto sóhajtott, majd a kapu felé ment.
- A következő keresőcsapat az ország északi részét nézi át. – mutatott Sakura a térképre.
- Az... északi rész? De... az lakatlan! – mondta Hinamori. – Az ország leghidegebb része! Nem élnénk túl!
- Vagy mégis? Ha az időjáráshoz alkalmazkodunk, túlélhetjük.
- Igazad van... de... ez őrültség!
- Neked... hívd össze a legjobb ninja-kat! Két nap múlva indulunk.
- Két nap?!
- Én is velük megyek.
Sakura összetekerte a térképet.
- A legjobb hajót válaszd ki, és a legjobb embereket hívd össze! Nagy harcra kell számítanunk.
- Igenis... kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Ez a Maatsuma... szóval... tényleg... ennyit ártott neked?
- Itt most a háborúról van szó.
- ÁRTOTT NEKED?!
Sakura sóhajtott. Kinézett az ablakon.
- El sem tudod képzelni, mennyi mindent vesztettem el miatta. – a nyakláncra tette a kezét. – Megölt mindenkit, akit teljes szívemből szerettem, és elvette tőlem a húgomat... mindenkit... – Hinamori felé fordult. – Tedd azt, amit kértem, és... amíg távol leszek... te irányítod Jégfalut...
- Várj! Én is menni szeretnék!
- Szó sincs róla! Lehet, hogy én sem térek vissza... – ismét gondolataiba merült. – A szálloda... dolgozol még ott?
- Hétvégenként.
- A pincében volt felújítás?
- Nem... a régiben nem.
- Majd kérlek vigyél oda! Fontos lenne...
- A... a pincét... bezárták... a főnök sosem adja oda a kulcsot...
- Mondd meg neki, hogy a Hyokage kéri!
Kiment az irodából.
- „Szóval ezért üldözi ennyi éve... neki sincsen senkije sem... akárcsak nekem...”
Az ország déli részén is elkezdődött a történet egyik legfontosabb szála. Egy fekete hajú nő rohant végig a kietlen tájon. Egy barlang felé igyekezett. Közeledett a hóvihar, sietnie kellett. Lihegve berohant a barlangba.
- Kifutottad magad? – kérdezte egy hang. A nő zihálva a falnak támaszkodott.
- Te menjél ki viharban!
- Ezer örömmel... én nem félek a vihartól. De mindegy. Mit tudtál meg?
- Sakura... hamarosan elindul... a... rejtekhelyhez...
- Északra?
- Oda. Talált egy levelet, amiben...
- Egy levél?
- Igen...
- Értem. Akkor... próbálj meg a közelébe férkőzni! Az sem baj, ha tudja, hogy ott vagy. Maradj mellette, és jelentsd, ha valami szokatlan történik!
- Úgy lesz.
- Még valami?
- Hát... Itachi... ő is Jégfaluba tart.
A hang nem válaszolt. A nő feszülten várt.
- Akkor változott a terv. Itachi-val mész! Tudod, merre van?
- Az ország határában a gleccsereknél. Odamenjek?
- Majd ha a hegy lábához ért, akkor menj oda hozzá! Addig kövesd!
- Igenis. – kézpecséteket formált.
- Még valami: nem tudsz semmiről, senkit sem ismersz, és nem volt közöd a tegnapi incidenshez!
- Ahogy szoktuk.
- Sok szerencsét, Kumiko.
A nő bólintott, majd egy sárgás fény kíséretében eltűnt.
Késő este volt már. Sakura a tekercset nézte hosszú órák óta. Egy régi emlék jutott eszébe. Egy idős nőt látott maga előtt. Ősz haja a válláig ért. Egy kimonóban járt mindenhova. A legerősebb Haruno-k közé tartozott.
„ – Sakura, gyere egy percre! – szólította. Sakura még nagyon kicsi volt. mindössze három éves. Mégis... nagyanyja megbízott benne.
- Igen, nagyi?
- Mutatni szeretnék valamit. – kinyitotta az ajtót, és egy nagy terembe vezette be. Sakura még sosem járt ott.
- Mi ez a hely?
A hölgy sóhajtott.
- Látod azt a kört? A terem közepén.
- Igen... olyan, mint a klánunk jele...
- Ez a Haruno-klán legerősebb fegyvere. Az Omokage no Insho, vagyis az emlékek pecsétje. Csak az tudja használni, akiben megvan mind a kettő Kekkei-genkai. Ott a tetőn van egy lyuk. Látod?
- Igen.
- Ez a jutsu csak napfogyatkozás idején működik. Pontosan ez az épület fölött találkozik a nap, és a hold. A nap vakító sugarai megvilágítják a pecsétet, ami magától nem működik. Kell egy vezér, és egy áldozat. Ha az áldozat a pecsét sugarába kerül, nem menekülhet.
- Mi történik vele?
A nő elkomorodott. Leguggolt Sakura-hoz.
- Ez a legkegyetlenebb jutsu az egész országban... talán a ninja-világban is. Az Omokage-val egy Genjutsu-t idéz a vezér. Az áldozat legszörnyűbb emlékeit idézi fel... a lehető legvalóságosabban. Vagyis: ha egyszer majdnem megölték, ismét megkapja azt a halálos sebet. A végén pedig a vezér elszívja minden chakráját az áldozatnak... a képességeivel együtt.
- Ezt... miért mutattad nekem? – kérdezte Sakura. Arca rémült volt.
- Mert... a tekercsben az áll, hogy mikor felnősz... ismét lesz egy napfogyatkozás. Szeretném, ha nem használnád. És... ha nem használnák rajtad. Vedd le a felsődet!
Sakura kérdőn nézett nagyanyjára. A nő bíztatóan mosolygott. Sakura levette pólóját.
- Fordulj meg! – Sakura megfordult. Érezte a nő hideg ujjait, ahogy végigszaladnak a hátán. – Ez a pecsét meg fog téged védeni. De, ha a virágfüzér nem ér össze, a pecsét megtörik, és mindent átenged.
- És hogyan ér össze a füzér?
A nő Sakura szívére tette a kezét.
- A szíved táplálja. A szeretet erősíti a virágot, és tovább nő. De a gyűlölet csak elhervasztja.
- Értem... én azt szeretném, ha ez a virág sokat nőne... és nem csak azért, mert megvéd.
- Hanem?
- Szeretném látni, hogy hogy néz ki.
A nő akaratlanul is elnevette magát. Hiszen akkor még csak egy virág volt Sakura tarkóján. Most már nőtt a füzér. De akkor volt a legnagyobb, ha Sasuke-val volt...”
Kicsapódott az ablak. Sakura elejtette ijedtében a tekercset. A villany eloltódott. A nő harcra készen várt. Valaki bemászott az ablakon. A hold fénye megvilágította arcát. Sakura nem tudta elhinni, amit lát. Előtte egy fekete hajú férfi állt. Szeme szintén fekete volt. Sápadt bőrén esőcseppek csillogtak. Nem szólt semmit. Csak haladt előre. Egyenesen Sakura felé.
- Még mindig nincs itt. – mondta. Kushina összekulcsolta a kezét.
- Lehet, hogy megtámadták? – kérdezte aggódva.
- Biztosan alszik még... – legyintett Minato.
- Akkor nélküle kell mennünk. Már így is estére érünk Jégfaluba – mondta Deidara. – És az sem biztos, hogy madárháton át tudjuk vészelni a hegyet... hm...
- A Hokage nélkül sehova! – tört ki Hinata.
- De így sosem érünk oda! – sóhajtott Karin. Ebben a pillanatban léptek zaja hallatszódott.
- Bocs, hogy késtem! – lihegte Naruto. – Romlott volt a ramen, kénytelen voltam Ichiraku-hoz menni.
- NEKED ILYEN HELYZETBEN IS A RAMEN-EN JÁR AZ AGYAD?!
- Karin, ne ordibálj, mert...
- NEM ÉRDEKEL, HOGY ALSZIK MINDENKI! HOGY KÉSHETÜNK EL EGY NYAMVADT LEVES MIATT?!
- Ajjaj... Karin... ezt most nem kellett volna. – sóhajtott Juugo. Naruto egy ideig hallgatott, majd remegő hangon mondta:
- A Ramen... nem egy egyszerű leves. A Ramen szent, és sérthetetlen. A RAMEN MAGA AZ ISTEN!!!
- Jól van kisfiam, most már kitomboltad magad, de menjünk, különben sosem érünk oda Jégfaluba. ^^” – nyugtatgatta fiát Kushina. Naruto sóhajtott, majd a kapu felé ment.
- A következő keresőcsapat az ország északi részét nézi át. – mutatott Sakura a térképre.
- Az... északi rész? De... az lakatlan! – mondta Hinamori. – Az ország leghidegebb része! Nem élnénk túl!
- Vagy mégis? Ha az időjáráshoz alkalmazkodunk, túlélhetjük.
- Igazad van... de... ez őrültség!
- Neked... hívd össze a legjobb ninja-kat! Két nap múlva indulunk.
- Két nap?!
- Én is velük megyek.
Sakura összetekerte a térképet.
- A legjobb hajót válaszd ki, és a legjobb embereket hívd össze! Nagy harcra kell számítanunk.
- Igenis... kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Ez a Maatsuma... szóval... tényleg... ennyit ártott neked?
- Itt most a háborúról van szó.
- ÁRTOTT NEKED?!
Sakura sóhajtott. Kinézett az ablakon.
- El sem tudod képzelni, mennyi mindent vesztettem el miatta. – a nyakláncra tette a kezét. – Megölt mindenkit, akit teljes szívemből szerettem, és elvette tőlem a húgomat... mindenkit... – Hinamori felé fordult. – Tedd azt, amit kértem, és... amíg távol leszek... te irányítod Jégfalut...
- Várj! Én is menni szeretnék!
- Szó sincs róla! Lehet, hogy én sem térek vissza... – ismét gondolataiba merült. – A szálloda... dolgozol még ott?
- Hétvégenként.
- A pincében volt felújítás?
- Nem... a régiben nem.
- Majd kérlek vigyél oda! Fontos lenne...
- A... a pincét... bezárták... a főnök sosem adja oda a kulcsot...
- Mondd meg neki, hogy a Hyokage kéri!
Kiment az irodából.
- „Szóval ezért üldözi ennyi éve... neki sincsen senkije sem... akárcsak nekem...”
Az ország déli részén is elkezdődött a történet egyik legfontosabb szála. Egy fekete hajú nő rohant végig a kietlen tájon. Egy barlang felé igyekezett. Közeledett a hóvihar, sietnie kellett. Lihegve berohant a barlangba.
- Kifutottad magad? – kérdezte egy hang. A nő zihálva a falnak támaszkodott.
- Te menjél ki viharban!
- Ezer örömmel... én nem félek a vihartól. De mindegy. Mit tudtál meg?
- Sakura... hamarosan elindul... a... rejtekhelyhez...
- Északra?
- Oda. Talált egy levelet, amiben...
- Egy levél?
- Igen...
- Értem. Akkor... próbálj meg a közelébe férkőzni! Az sem baj, ha tudja, hogy ott vagy. Maradj mellette, és jelentsd, ha valami szokatlan történik!
- Úgy lesz.
- Még valami?
- Hát... Itachi... ő is Jégfaluba tart.
A hang nem válaszolt. A nő feszülten várt.
- Akkor változott a terv. Itachi-val mész! Tudod, merre van?
- Az ország határában a gleccsereknél. Odamenjek?
- Majd ha a hegy lábához ért, akkor menj oda hozzá! Addig kövesd!
- Igenis. – kézpecséteket formált.
- Még valami: nem tudsz semmiről, senkit sem ismersz, és nem volt közöd a tegnapi incidenshez!
- Ahogy szoktuk.
- Sok szerencsét, Kumiko.
A nő bólintott, majd egy sárgás fény kíséretében eltűnt.
Késő este volt már. Sakura a tekercset nézte hosszú órák óta. Egy régi emlék jutott eszébe. Egy idős nőt látott maga előtt. Ősz haja a válláig ért. Egy kimonóban járt mindenhova. A legerősebb Haruno-k közé tartozott.
„ – Sakura, gyere egy percre! – szólította. Sakura még nagyon kicsi volt. mindössze három éves. Mégis... nagyanyja megbízott benne.
- Igen, nagyi?
- Mutatni szeretnék valamit. – kinyitotta az ajtót, és egy nagy terembe vezette be. Sakura még sosem járt ott.
- Mi ez a hely?
A hölgy sóhajtott.
- Látod azt a kört? A terem közepén.
- Igen... olyan, mint a klánunk jele...
- Ez a Haruno-klán legerősebb fegyvere. Az Omokage no Insho, vagyis az emlékek pecsétje. Csak az tudja használni, akiben megvan mind a kettő Kekkei-genkai. Ott a tetőn van egy lyuk. Látod?
- Igen.
- Ez a jutsu csak napfogyatkozás idején működik. Pontosan ez az épület fölött találkozik a nap, és a hold. A nap vakító sugarai megvilágítják a pecsétet, ami magától nem működik. Kell egy vezér, és egy áldozat. Ha az áldozat a pecsét sugarába kerül, nem menekülhet.
- Mi történik vele?
A nő elkomorodott. Leguggolt Sakura-hoz.
- Ez a legkegyetlenebb jutsu az egész országban... talán a ninja-világban is. Az Omokage-val egy Genjutsu-t idéz a vezér. Az áldozat legszörnyűbb emlékeit idézi fel... a lehető legvalóságosabban. Vagyis: ha egyszer majdnem megölték, ismét megkapja azt a halálos sebet. A végén pedig a vezér elszívja minden chakráját az áldozatnak... a képességeivel együtt.
- Ezt... miért mutattad nekem? – kérdezte Sakura. Arca rémült volt.
- Mert... a tekercsben az áll, hogy mikor felnősz... ismét lesz egy napfogyatkozás. Szeretném, ha nem használnád. És... ha nem használnák rajtad. Vedd le a felsődet!
Sakura kérdőn nézett nagyanyjára. A nő bíztatóan mosolygott. Sakura levette pólóját.
- Fordulj meg! – Sakura megfordult. Érezte a nő hideg ujjait, ahogy végigszaladnak a hátán. – Ez a pecsét meg fog téged védeni. De, ha a virágfüzér nem ér össze, a pecsét megtörik, és mindent átenged.
- És hogyan ér össze a füzér?
A nő Sakura szívére tette a kezét.
- A szíved táplálja. A szeretet erősíti a virágot, és tovább nő. De a gyűlölet csak elhervasztja.
- Értem... én azt szeretném, ha ez a virág sokat nőne... és nem csak azért, mert megvéd.
- Hanem?
- Szeretném látni, hogy hogy néz ki.
A nő akaratlanul is elnevette magát. Hiszen akkor még csak egy virág volt Sakura tarkóján. Most már nőtt a füzér. De akkor volt a legnagyobb, ha Sasuke-val volt...”
Kicsapódott az ablak. Sakura elejtette ijedtében a tekercset. A villany eloltódott. A nő harcra készen várt. Valaki bemászott az ablakon. A hold fénye megvilágította arcát. Sakura nem tudta elhinni, amit lát. Előtte egy fekete hajú férfi állt. Szeme szintén fekete volt. Sápadt bőrén esőcseppek csillogtak. Nem szólt semmit. Csak haladt előre. Egyenesen Sakura felé.
Sakura meg sem mert mozdulni. Az alak hiába volt előtte... olyan távolinak tűnt. De mégsem volt Genjutsu. Teljesen valóságos volt az egész...
- Sasuke-kun... – elcsuklott a hangja. Nem tudta, hogy álmodja-e. Legjobban attól tartott, hogy egy csapda. Egy egyszerű Henge. De nem... ahogy a férfi közeledett felé, az esze lassan felmondta a szolgálatot. Sasuke már egészen közel volt a nőhöz. Eltűrt egy tincset Sakura hajából. Mélyen a nő szemébe nézett. Sakura arcán könnycseppek folytak végig. Megpróbálta visszafojtani őket, de sehogy sem sikerült. Sasuke kinézett az ablakon. A telihold felé egy felhő úszott. Ismét Sakura-ra nézett. Tekintete azt sugározta: „Mennem kell.” Sakura a földre rogyott. Átölelte Sasuke derekát. – Kérlek... vigyél magaddal!
Sasuke meglepődött ezen a kérésen. Lehajtotta a fejét. Átölelte Sakura-t. Egy könnycsepp folyt végig az arcán. Sakura-t megragadta a karjánál, és felsegítette.
- Sayonara... – suttogta. A felhő eltakarta a hold fényét. Sasuke eltűnt Sakura szeme elől. A nő az ablakhoz sétált. A felhő elúszott, és a hold újra világíthatott az éjszakában.
- Sayonara... Sasuke-kun...
Kumiko az egyik hóbucka mögött megbújva várt. Itachi már rég a hegy lábánál járt, Kumiko mégse merte megközelíteni.
- „Öcsém! Hogy a fenébe szólítsam meg? Egyáltalán... mit keresek én itt? Najó... most melyik legyen? A ’Hé, te marha depis ipse’, vagy az ’Hey, te EMO-s ürge?’ Egyik sem... nem jó... és, ha mondjuk... ez jó lesz...” – megköszörülte a torkát. – „Nos, ha minden igaz, lavina várható...” HEEEEYO!!!
Hangját visszaverte a hegy. Kumiko várt. Hamarosan hangos robajjal egy nagyobb adag hó tartott a hegy lába felé. Itachi megfordult. Egyik lába megakadt valamiben. Mikor jobban megnézte, valami sárgás fényt látott.
- „Mióta lehet beakadni a hóba?”
Kumiko a férfi felé rohant. Ellökte a lavina elől. Gurultak lefelé a leejtőn. Végül a lavina elállt. Kumiko szorította magához a felette levő Itachi-t.
- Megmentettelek. – suttogta büszkén a nő.
- Dehogy! Én megmentettelek meg téged!
- Nem, te beszorultál egy lyukba, én meg kilöktelek onnan.
- Beszélni azt tudsz, amint látom. – felállt, és leporolta magáról a havat, majd sietősen továbbment.
- Hé! Várj, most hová mész?
- A dolgomra.
- De hallgatag valaki... még meg be se mutatkoztam!
- Én se...
- De várj! Nem mehetnénk együtt?
- Eltaláltad.
Kumiko felállt, és Itachi elé rohant.
- Úgy hallottam, keresel valakit... talán... én tudnék segíteni...
- Teeee?
- Igen.
- Jó vicc. Köszönöm, hogy rám zúdítottad ezt a lavinát, és majdnem megöltél, de most megyek.
- Szóval tudod...
- Igen. És nagyon érdekelne, miért akarsz ennyire a közelembe férkőzni?
- Ő... szóval...
- A gleccserek óta követsz. Szerinted vak vagyok?
- Őm... valamikor az voltál...
- Tessék?
- Semmi, semmi! ^^”
- Hm... ha semmi, akkor. Én mentem!
- Várj! Hadd menjek veled! Kérlek!
Itachi megfordult, és a nő szemébe nézett.
- Hogy lehet téged lerázni?!
- A szemed... te vagy Sasuke bátyja?
- Ismered? – megragadta Kumiko-t a gallérjánál. – Hol van?!
- Őő...
- Hol van az öcsém?! Hol van Uchiha Sasuke?!?!?!
- Halott...
Itachi megdöbbent arcot vágott.
- Nem... az nem lehet...
- Négy éve halott...
- Hazudsz! – megragadta Kumiko torkát.
- Esküszöm! – nyögte a nő.
- Ki ölte meg?! Mondd meg, ki volt!
- Haruno... Haruno Maatsuma...
Sakura szótlanul állt az ablaknál. El se mozdult onnan, mióta Sasuke elment.
- „Genjutsu lett volna? Vagy... tényleg ő volt... a szelleme? De miért jött ide? Máskor is megtehette volna... biztosan van valami köze a levélhez...” – kopogtattak az ajtón. – Gyere be! – mondta.
- Hyokage-sama, látogatói jöttek! – mondta Hinamori.
- Nem érek rá.
- Konoha-ból jöttek... és a Hokage is köztük van...
Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó.
- Sakura-chan!!! – a nő megfordult. Naruto a nyakába ugrott. – Már azt hittem, soha többet nem látlak. Miért nem szóltál?! Miért nem válaszoltál a levelekre?! Emlékszel rám egyáltalán?!
- Egy Haruno sosem felejt. – felelte hidegen a nő. Ellökte magától Naruto-t. Nem mert a szemébe nézni. Nem akarta, hogy megtudják az Igazságot.
- Megváltoztál... mi történt veled?
- Nem érdekes. – kezét a medálra fektette. Naruto szomorúan hallgatott, majd feltette a kérdést, ami egy ideje feszengett benne:
- Sasuke hol van?
- Sasuke szövetkezett egy Haruno-val?! Hogy történhetett meg?!
- Miért? Mi ezzel a gond? – Kumiko alig tudta utolérni Itachi-t.
- Pont te nem tudod, aki szintén Haruno?!
- Most miért olyan nagy bűn?! Sakura is az!
- Épp erről van szó! – Kumiko idegesen morgott egyet, majd visszarántotta Itachi-t a karjánál fogva.
- Bökd már ki, mi a bajod vele!!!
- Csak annyi, hogy az Uchiha-k, és a Haruno-k ősellenségek!
- Hogy a francba lehetnének ősellenségek, ha nem is találkoztak?!
- Ch... te aztán sokat tudsz a történelemről.
- Négy éve támadtam fel, semmi kedvem történeti tekercseket olvasgatni!
- Azt mondtad, addig le voltál pecsételve...
- És szerinted Sakura-nál volt a tekercs?! Bakker! Térj már észhez! Az öcséd egy hős! És ezzel a szövetséggel megszüntette a két klán közti örökös viszálykodást! Méghozzá a háború kitörésének lehetőségét is visszafogta! Ha Sakura meghalt volna, a háború már minden országon végigsöpört volna, és egy ember sem maradt volna ezen a nyomorult világon! FELFOGTAD MÁR?! – elengedte Itachi-t. – Ne haragudj, csak... nem merek elé állni.
Itachi megértően bólintott.
- Mint az én esetemben... képtelen voltam Sasuke-nak megmondani az igazat. Elkísérjelek?
Kumiko felkapta a fejét.
- Engem? Mármint Sakura-hoz? – könnybe lábadt a szeme. – Komolyan mondod?
- Igen.
- Köszönöm! – Itachi nyakába ugrott. – Még senki sem volt ilyen kedves hozzám!
- Azért ne túlozzunk! – eltolta magától Kumiko-t. – Induljunk! Elég hideg van.
- Rendben... de mondd csak, hogy is van ez a viszálykodás?
Feszült csend ült a szobán. Sakura görcsösen összeszorította a kezét. Nem akart sírni. Úgy gondolta, elég volt már. Nem akart gyengének látszani. És nem akart beszélni a múltról. Nem akart emlékezni semmire sem. El akarta felejteni a múltat. De egy Haruno sosem felejt...
- Hol van Sasuke? – ismételte Naruto a kérdést. Sakura az ablakpárkányra csapott.
- Mi közöd hozzá?! Tünés innen!
Naruto megdöbbenve állt Sakura mögött. Nem ilyennek látta őt négy évvel ezelőtt. Hinamori sem látta még ilyen feldúltnak. Sakura akadozó hangon megszólalt:
- Azt... azt akarta, hogy boldog legyek... – Naruto közelebb lépett Sakura-hoz. A nő a nyakába borult. – Én nem akartam! Esküszöm!
- Miről beszélsz, Sakura-chan?
- Megöltem! Hát nem érted?!
- Nem... nem lehet!
- Hidd már el!
- Csak félrebeszélsz! Miért ölnéd meg?!
- Nem tehetek róla! – Naruto fejére tette a kezét. A férfi fejében átvillant a harc minden egyes képe. Rémülten hátrált Sakura-tól. – Nem! Nem lehet! – megragadta Sakura-t a gallérjánál. – Mondd, hogy nem igaz!!!
Hinamori-t furcsa érzés kerülgette. Nem tudta, mi ez az érzés. De a végére akart járni...
Jégfalu egyik legnevesebb kávézójában már csak egy ember ült: Hinamori. Késő este volt, de még nem akart hazamenni. A reggeli események teljesen felkavarták.
- „Mikor átadta az emlékeit Naruto-nak... én is láttam őket. Olyan ismerős volt akkor... mintha... már láttam volna valamikor. Régebben... sokkal régebben...” – sóhajtott. – Haruno Sakura, a Haruno klán utolsó túlélője... miért gondolom úgy, hogy ez nem igaz?
Az ajtó kinyílt, és Kushina lépett be rajta. egyenesen Hinamori-hoz ment.
- A Hyokage hívat – mondta halkan. – Azt mondta, nagyon fontos.
- „Mégis visszaadja az emlékeimet?” – felpattant, és a palota felé rohant. Felfutott a lépcsőkön, és meg sem állt az irodáig. Ott megállt, próbált higgadt maradni. Vett egy mély levegőt, és bekopogott. Meg sem várta a választ, benyitott az irodába.
- Hívattál? – kérdezte halkan. Sakura a lányra nézett.
- Igen. A 14-es osztag... vagyis... Shiroko kárpótlást követelt. Átadnád neki ezt a borítékot? – a zsebébe nyúlt. Szomorkás arca bosszankodóvá vált.
- Otthon hagytad? – kérdezte félénken. Sakura bólintott. – Elmegyek érte... látom, sok dolgod van...
- Hm... rendben. – átnyújtotta a kulcsot Hinamori-nak. – Nem kell visszajönnöd.
- Hai!
Elvette a kulcsot, és kiment az irodából. Ismét futni kezdett. Meg sem állt Sakura házáig. Kinyitotta az ajtót. Lábai remegtek. Úgy érezte, mintha egy régi házba lépett volna be. Felkapcsolta a villanyt. Már többször járt Sakura-nál, mégis... ez más volt, mint a többi. A szobába ment. Az asztalon nem volt a boríték. Akárhol kereste, nem találta. Kinyitotta az éjjeliszekrény legfelső fiókját. A kezében megakadt a besárgult levél. Kinézett az ablakon. Félt, hogy Sakura utánamegy. Kinyitotta a levelet, melyben Sasuke vallomása volt...
- Szóval a viszályt Madara okozta.
- Pontosan. – Itachi letette a faágakat a földre. – Menj hátrébb!
Kumiko hátrébb lépett. Itachi kézpecséteket formált.
- „Katon... Goukakyuu no Jutsu!”
A következő pillanatban már a tűz mellett ültek.
- Hű... én ilyet nem tudok.
- Nálunk ez alap. – mondta Itachi, és megpiszkálta a tüzet.
- Hihetetlen, hogy ez a Madara ekkora bajt okozott... csak tudnám, miért akart végezni a nagymamámmal.
- A válasz egyszerű: erősebb volt, mint Madara. És ez nem tetszett a bácsikámnak.
- Igen... ő volt a legerősebb Haruno, amíg az anyám meg nem jelent. Napjai nagy részét edzéssel töltötte. Kétségtelen, hogy mindenből tökéletes.
- A Dojutsut ne hinném. – felelte, és elővette sharinganos szemeit.
- Ez igaz... mi nem rendelkezünk ilyen spéci szemekkel. Ehelyett hogy is mondjam... gyorsabbak vagyunk.
- Kötve hiszem.
- Figyelj, én az ország legdélebbi sarkából pattantam ide! Egy hetes út! Nekem öt perc alatt ment.
- Azt meg hogy csináltad?
- Teleportálással.
- Nane!
- Alap. – mondta szórakozott hangon.
- Akkor ti hárman maradtatok, mint mi? Mármint Haruno-k...
- Nem. Négyen vagyunk. Csak a negyedik még nem tudja.
Hinamori keze megremegett, miközben a levelet olvasta. Átérezte Sakura helyzetét... és sajnálta a nőt.
- „Már majdnem megtalálta a boldogságot... és ez lett belőle...” – az ablakhoz ment, és az égre nézett. – „El se hiszed, mennyire szüksége van rád... Sasuke...”
Visszament az éjjeliszekrényhez. Már eltette volna a levelet, mikor egy képre lett figyelmes. Kivette a fiókból. Egy rózsaszín hajú kislány ült egy székben, ölében egy kisbabával. Mindkettejük szeme zöld volt. Nagyon hasonlítottak egymásra, csak a kicsi haja vörös volt.
- „Az... én lennék?!” – a fejéhez kapott.
„Már megint ő az... a pincében biztosan nem talál meg minket.”
„Csss... hugi, kérlek ne sírj! Észrevesz minket!”
„Amint látom, a nővéred cserbenhagyott.”
„A parancs az volt, hogy megöld! Nem az, hogy segíts rajta!!!”
„Kár volt téged életben hagynom. Csak egy mihaszna senkiházi vagy!”
„Hm... hát mégis jó vagy valamire... elengedlek... de az emlékeidet nem viheted magaddal...”
Hinamori sikítva a földre rogyott. Szeméből könnyek törtek elő. Minden végtagja fájt. Nem értette, mi van vele. Valaki megérintette a vállát. Megfordult, de senki sem volt ott.
- „Kérlek, vigyázz rá...” – hallott egy ismerős hangot. Jól tudta, kinek a hangja.
- Igen... vele megyek... nem hagyom, hogy baja essen... megígérem... – felelte. Egész testében remegett. Nem tudott felállni. Váratlanul kicsapódott az ajtó.
- Még mindig itt vagy?! – kérdezte idegesen Sakura. Hinamori meg sem bírt mozdulni.
- Miért... miért nem mondtad el? Miért hallgattál ennyi éven keresztül? – kérdezte remegő hangon. Sakura bűntudatosan lehajtotta a fejét.
- Nem akartam, hogy valami baj érjen. Ha elmondtam volna, velem akartál volna jönni... azt pedig nem szabad...
- De veled megyek! Tanítsd meg a jutsukat! Képezz ki harcosnak!
- Egy nap nem elég rá.
- De én képes leszek rá! Esküszöm!
- Ne esküdj olyanra, amit nem tudsz megtenni.
- Kérlek! Veled akarok menni! Annyi év rabszolgaság után... segíteni akarok neked!
- Hogy utána te is meghalj?! Szó sem lehet róla! Te fogod vezetni Jégfalut!
- Addig nem, amíg nem végeztél Maatsuma-val! Kérlek... tudni akarom, hogy mire vagyok képes! – nagy erőt vett magán, és felállt. A nő szigorú arcától sem riadt vissza. – Ugyanannyi jogom van használni a képességeimet, mint neked! Kérlek, Nee-chan!
- „Ez volt az első szava... Nee-chan...” Jól van. De jól jegyezd meg, amit mondok! – a szoba elsötétült. Hinamori úgy érezte, egyre jobban fojtogatja a sötétség. – A harc nem egy edzőpálya, ahol kényed, kedved szerint pihengethetsz! Itt emberek fognak meghalni, és vér fog folyni! Az ellenség körülvesz téged... – a lány már alig kapott levegőt. – A gyűrű egyre szorosabb lesz, míg végül csak arra eszmélsz, hogy elvágták a torkodat! – a szoba újra világos lett. Hinamori zihálva a földre rogyott. – Jól gondold meg, hogy vállalod-e!
A lány kicsit feleszmélt, majd határozott hangon mondta:
- Vállalom!
A tűz kialudt. Itachi álmatlanul forgolódott a hálózsákban.
- Ő jár a fejedben... igaz? – kérdezte Kumiko.
- Emlékszem... az volt a terve, hogy miután megöl engem, öngyilkos lesz. Sosem cselekedett józanul... mégis... ez a lány mellett...
- Minden tettét átgondolta.
- Pontosan.
- És?
- Még így sem kerülhette el a halált.
Kumiko sóhajtott. Tekintete tele volt bűntudattal. Becsukta a szemét, és egy dalt kezdett el énekelni. Nyelve teljesen ismeretlen volt Itachi számára. A dal szomorkás volt, de mégis reménnyel teli. Olyan volt, mint a sötétségben az enyhe, pislákoló fény, ami végül felülkerekedik a fekete éjszakán... egy méltóságteljes fény. A végén elcsuklott a hangja.
- Szép hangod van – mondta halkan Itachi. – Miről szól?
- Csak egy egyszerű imádság... a lelkekért... és a békéért. Tudod... több száz évvel ezelőtt az országban kisebb törzsek éltek. Ezt az éneket lejegyezték. Azt akarták, hogy a jövő generációja is megismerje... szerintük ez a Föld imája... természeti vallásuk volt... és a Föld békét akart...
- Itt már nem lesz... Sasuke boldog lehet. A halál után... egy békésebb világ jön.
- Tudom, én is láttam már... de... az más. Pont akkor haltam meg, mikor a legnagyobb szüksége volt rám Sakura-nak... egy hajszálon múlt az életem.
Itachi megértően bólintott.
- Szóval... Maatsuma az anyád?
- Bár ne lenne...
- Szerinted... miért támasztott fel engem? Tényleg azért, hogy Sasuke-t sarokba szoríthassa?
- Nem... neked élned kellett. Az ég akarta így... és így tudta megoldani. Ne okold magadat a történtek miatt! – egy kis hallgatás után gondolataiba merülve folytatta. – És ha sarokba is akarta szorítani az öcsédet, nem sikerült neki. Sasuke magától döntött így... Sakura-ért. Nemes tett... és hősies... de mégis... nem úgy sikerült, ahogy eltervezte. Sakura boldogtalan lett... nem boldog. De erről nem tehet – Itachi-ra nézett. – Fázol?
- Nem – összehúzta magát. – Na jó... egy kicsit.
Kumiko elmosolyodott. Közelebb húzódott Itachi-hoz, és a hozzábújt.
- Kumiko... ezt ne!
- Jól van... fagyjál meg! – mondta szórakozott hangon, és arrébb mászott. Hosszú percekig hallgattak, végül Itachi beadta a derekát.
- Nem lehetne, hogy mégis...
- „Férfiak...”
Ismét Itachi-hoz bújt.
- Nehogy azt hidd, hogy tetszel! Csak pár órája ismerlek. – mondta a férfi hidegen.
- Aha... tudom... a büszkeséget nehéz legyűrni.
Itachi erre nem szólt semmit. Jobbnak látta, ha nem kavarodik bele egy kiadós vitába. Ha csak pár órája ismerte a nőt, egyvalamit biztosan tudott róla: ami a szívén, az a száján.
Naruto már mindenkivel tudatta Sasuke halálának hírét. Karin nem bírta ki sírás nélkül. Juugo egész délután a szemét törölgette. Próbálta visszafojtani a könnyeit, kevés sikerrel. De a hír a legjobban Naruto-t viselte meg.
- „El se búcsúzhattam tőle...” – egész nap ez járt a fejében. Senkit sem engedett be a szobájába. Egyedül akart lenni. A gyász szétszedte az egész csapatot... nem úgy volt, ahogy eltervezték. Naruto nem erre számított. Gondolta, hogy Sakura visszavonult, de úgy gondolta, Sasuke társaságában... azt sem bánta, ha együtt vannak... de ez nem történt meg. És még Sakura is boldogtalan volt. Nem akarta látni, ahogy szenved, és emészti magát a múlt miatt. Mégis... segíteni akart rajta. De úgy érezte, Sakura nem fogja engedni, hogy vele tartsanak. Nem is merte neki említeni...
Sakura mélyen aludt az ágyában. Arcán félelem, és szomorúság volt... megint Arról a napról álmodott. Kivételesen, nem tudott fölriadni. Ez még ijesztőbb volt. Mintha valaki egy Genjutsu-val csalta volna csapdába. Megállás nélkül harcolt Sasuke ellen. Tudta, mi lesz a vége, mégsem tudott megállni... képtelen volt uralkodni a rémálmai felett. Megragadta a kunai-t, és a fiúnak rohant. Arcáról ömlöttek a könnyek, de nem tudott megállni. Az utolsó pillanatban egy villanás vetett véget a rémálomnak.
- „Mi... mi történik most?!” – a semmi közepén lebegett. Ismeretlen hangok zúgtak a fejében... de az egyiket tisztán értette... és tudta, kinek a hangja...
- A kislány nem tud eléggé vigyázni magára... igaz? Felejtsd el a tervedet, kicsi Sakura! Ellenem nem győzhetsz!
- „Maatsuma... itt van a közelben! Ébredj már fel!”
- Hiába, drágám... ez itt az útvesztő... csak úgy felébredni nem lehet...
Sakura próbált összpontosítani. Látni akarta a kiutat.
- „A nagyi erről miért nem mesélt?”
- Mert ez egy Genjutsu... az én találmányom. Aranyos, nem?
Sakura kinyitotta a szemét. Maatsuma állt vele szemben.
- Ég veled, drága... – kardjával lesújtani készült. Sakura becsukta a szemét, és várta a csapást. Valaki félrelökte. Sakura felkapta a fejét. Egy fekete hajú fiú állt előtte. Maatsuma nem várt, átdöfte e fiú testén a kardot.
- Sasuke-kun... miért? – a fiú erre megfordult. Sakura még sosem látott akkora boldogságot az arcán.
- Én vállaltam... Sakura... – suttogta erőtlenül. – Szereztem neked egy kis időt... menekülj!
Sakura felriadt álmából. Arcát könnyek áztatták. Zihálva maga elé nézett.
- „Miért... miért kellett ennek megtörténnie? Amióta meghalt... a levél óta... Maatsuma üldöz engem. Mellette sokkal nagyobb biztonságban éreztem magamat... most pedig... Maatsuma minden lépésemet előre tudja. A közelembe tud férkőzni bármikor... és én nem tudok neki meglepetést okozni.” – a takarót markolászta dühében. – Csak azt tudnám, hogy értette azt... „Szereztem neked egy kis időt.”
- A válasz egyszerű: élsz.
Sakura felkapta a fejét. A szoba sötétjében senkit sem látott. Kezébe fényt összpontosított. Az arcától pár centire egy női arcot látott.
- ÁÁÁ!!! – hátraesett ijedtében. A vendég elnevette magát.
- Hát ez! Komolyan mondom, ettől a tréfától mindig megijedtél!
Sakura feltápászkodott.
- Kumiko? – felkapcsolta a kislámpát.
- Oltsd el! Kiég a szemem... – motyogta egy férfias hang.
- Itachi? Mit kerestek itt?
- Jöttünk meglátogatni. – mosolygott Kumiko. – Pattanj ki az ágyból! Hinamori azt mondta, mindig 4-kor kelsz... most... viszont...
- Három van. Hajnali három.
- Oh... hátőőő... most megint sírsz?
Sakura a nyakába borult.
- Már azt hittem sosem látlak! – zokogta.
- Ejnye! Engem nem könnyű eltenni láb alól.
Sakura elengedte Kumiko-t. Sóhajtott.
- Persze, ezt... tudom... de most akkor... Itachi vállalta a pecsételést? Azt meg hogy, amikor...
- Fenéket! Ember lettem! – pörgött egyet. Itachi szemét forgatva leült az egyik székre.
- „Hosszú műsor lesz...”
- Szóval... volt egyszer egy Suigetsu, de meghalt. Emlékszem, az első években a fogaim nekem is olyan cápaszerűek voltak, de sikerült kikúrálnom az ilyesfajta hibákat. Hehheh... de térjünk a tárgyra!
- Na, végre! – Sakura Itachi-ra nézett. – Hidd el, ez az első alkalom, hogy én is beszélhetek. – hirtelen elkomorodott. – Beszélnünk kellene Maatsuma-ról...
- „Mikor átadta az emlékeit Naruto-nak... én is láttam őket. Olyan ismerős volt akkor... mintha... már láttam volna valamikor. Régebben... sokkal régebben...” – sóhajtott. – Haruno Sakura, a Haruno klán utolsó túlélője... miért gondolom úgy, hogy ez nem igaz?
Az ajtó kinyílt, és Kushina lépett be rajta. egyenesen Hinamori-hoz ment.
- A Hyokage hívat – mondta halkan. – Azt mondta, nagyon fontos.
- „Mégis visszaadja az emlékeimet?” – felpattant, és a palota felé rohant. Felfutott a lépcsőkön, és meg sem állt az irodáig. Ott megállt, próbált higgadt maradni. Vett egy mély levegőt, és bekopogott. Meg sem várta a választ, benyitott az irodába.
- Hívattál? – kérdezte halkan. Sakura a lányra nézett.
- Igen. A 14-es osztag... vagyis... Shiroko kárpótlást követelt. Átadnád neki ezt a borítékot? – a zsebébe nyúlt. Szomorkás arca bosszankodóvá vált.
- Otthon hagytad? – kérdezte félénken. Sakura bólintott. – Elmegyek érte... látom, sok dolgod van...
- Hm... rendben. – átnyújtotta a kulcsot Hinamori-nak. – Nem kell visszajönnöd.
- Hai!
Elvette a kulcsot, és kiment az irodából. Ismét futni kezdett. Meg sem állt Sakura házáig. Kinyitotta az ajtót. Lábai remegtek. Úgy érezte, mintha egy régi házba lépett volna be. Felkapcsolta a villanyt. Már többször járt Sakura-nál, mégis... ez más volt, mint a többi. A szobába ment. Az asztalon nem volt a boríték. Akárhol kereste, nem találta. Kinyitotta az éjjeliszekrény legfelső fiókját. A kezében megakadt a besárgult levél. Kinézett az ablakon. Félt, hogy Sakura utánamegy. Kinyitotta a levelet, melyben Sasuke vallomása volt...
- Szóval a viszályt Madara okozta.
- Pontosan. – Itachi letette a faágakat a földre. – Menj hátrébb!
Kumiko hátrébb lépett. Itachi kézpecséteket formált.
- „Katon... Goukakyuu no Jutsu!”
A következő pillanatban már a tűz mellett ültek.
- Hű... én ilyet nem tudok.
- Nálunk ez alap. – mondta Itachi, és megpiszkálta a tüzet.
- Hihetetlen, hogy ez a Madara ekkora bajt okozott... csak tudnám, miért akart végezni a nagymamámmal.
- A válasz egyszerű: erősebb volt, mint Madara. És ez nem tetszett a bácsikámnak.
- Igen... ő volt a legerősebb Haruno, amíg az anyám meg nem jelent. Napjai nagy részét edzéssel töltötte. Kétségtelen, hogy mindenből tökéletes.
- A Dojutsut ne hinném. – felelte, és elővette sharinganos szemeit.
- Ez igaz... mi nem rendelkezünk ilyen spéci szemekkel. Ehelyett hogy is mondjam... gyorsabbak vagyunk.
- Kötve hiszem.
- Figyelj, én az ország legdélebbi sarkából pattantam ide! Egy hetes út! Nekem öt perc alatt ment.
- Azt meg hogy csináltad?
- Teleportálással.
- Nane!
- Alap. – mondta szórakozott hangon.
- Akkor ti hárman maradtatok, mint mi? Mármint Haruno-k...
- Nem. Négyen vagyunk. Csak a negyedik még nem tudja.
Hinamori keze megremegett, miközben a levelet olvasta. Átérezte Sakura helyzetét... és sajnálta a nőt.
- „Már majdnem megtalálta a boldogságot... és ez lett belőle...” – az ablakhoz ment, és az égre nézett. – „El se hiszed, mennyire szüksége van rád... Sasuke...”
Visszament az éjjeliszekrényhez. Már eltette volna a levelet, mikor egy képre lett figyelmes. Kivette a fiókból. Egy rózsaszín hajú kislány ült egy székben, ölében egy kisbabával. Mindkettejük szeme zöld volt. Nagyon hasonlítottak egymásra, csak a kicsi haja vörös volt.
- „Az... én lennék?!” – a fejéhez kapott.
„Már megint ő az... a pincében biztosan nem talál meg minket.”
„Csss... hugi, kérlek ne sírj! Észrevesz minket!”
„Amint látom, a nővéred cserbenhagyott.”
„A parancs az volt, hogy megöld! Nem az, hogy segíts rajta!!!”
„Kár volt téged életben hagynom. Csak egy mihaszna senkiházi vagy!”
„Hm... hát mégis jó vagy valamire... elengedlek... de az emlékeidet nem viheted magaddal...”
Hinamori sikítva a földre rogyott. Szeméből könnyek törtek elő. Minden végtagja fájt. Nem értette, mi van vele. Valaki megérintette a vállát. Megfordult, de senki sem volt ott.
- „Kérlek, vigyázz rá...” – hallott egy ismerős hangot. Jól tudta, kinek a hangja.
- Igen... vele megyek... nem hagyom, hogy baja essen... megígérem... – felelte. Egész testében remegett. Nem tudott felállni. Váratlanul kicsapódott az ajtó.
- Még mindig itt vagy?! – kérdezte idegesen Sakura. Hinamori meg sem bírt mozdulni.
- Miért... miért nem mondtad el? Miért hallgattál ennyi éven keresztül? – kérdezte remegő hangon. Sakura bűntudatosan lehajtotta a fejét.
- Nem akartam, hogy valami baj érjen. Ha elmondtam volna, velem akartál volna jönni... azt pedig nem szabad...
- De veled megyek! Tanítsd meg a jutsukat! Képezz ki harcosnak!
- Egy nap nem elég rá.
- De én képes leszek rá! Esküszöm!
- Ne esküdj olyanra, amit nem tudsz megtenni.
- Kérlek! Veled akarok menni! Annyi év rabszolgaság után... segíteni akarok neked!
- Hogy utána te is meghalj?! Szó sem lehet róla! Te fogod vezetni Jégfalut!
- Addig nem, amíg nem végeztél Maatsuma-val! Kérlek... tudni akarom, hogy mire vagyok képes! – nagy erőt vett magán, és felállt. A nő szigorú arcától sem riadt vissza. – Ugyanannyi jogom van használni a képességeimet, mint neked! Kérlek, Nee-chan!
- „Ez volt az első szava... Nee-chan...” Jól van. De jól jegyezd meg, amit mondok! – a szoba elsötétült. Hinamori úgy érezte, egyre jobban fojtogatja a sötétség. – A harc nem egy edzőpálya, ahol kényed, kedved szerint pihengethetsz! Itt emberek fognak meghalni, és vér fog folyni! Az ellenség körülvesz téged... – a lány már alig kapott levegőt. – A gyűrű egyre szorosabb lesz, míg végül csak arra eszmélsz, hogy elvágták a torkodat! – a szoba újra világos lett. Hinamori zihálva a földre rogyott. – Jól gondold meg, hogy vállalod-e!
A lány kicsit feleszmélt, majd határozott hangon mondta:
- Vállalom!
A tűz kialudt. Itachi álmatlanul forgolódott a hálózsákban.
- Ő jár a fejedben... igaz? – kérdezte Kumiko.
- Emlékszem... az volt a terve, hogy miután megöl engem, öngyilkos lesz. Sosem cselekedett józanul... mégis... ez a lány mellett...
- Minden tettét átgondolta.
- Pontosan.
- És?
- Még így sem kerülhette el a halált.
Kumiko sóhajtott. Tekintete tele volt bűntudattal. Becsukta a szemét, és egy dalt kezdett el énekelni. Nyelve teljesen ismeretlen volt Itachi számára. A dal szomorkás volt, de mégis reménnyel teli. Olyan volt, mint a sötétségben az enyhe, pislákoló fény, ami végül felülkerekedik a fekete éjszakán... egy méltóságteljes fény. A végén elcsuklott a hangja.
- Szép hangod van – mondta halkan Itachi. – Miről szól?
- Csak egy egyszerű imádság... a lelkekért... és a békéért. Tudod... több száz évvel ezelőtt az országban kisebb törzsek éltek. Ezt az éneket lejegyezték. Azt akarták, hogy a jövő generációja is megismerje... szerintük ez a Föld imája... természeti vallásuk volt... és a Föld békét akart...
- Itt már nem lesz... Sasuke boldog lehet. A halál után... egy békésebb világ jön.
- Tudom, én is láttam már... de... az más. Pont akkor haltam meg, mikor a legnagyobb szüksége volt rám Sakura-nak... egy hajszálon múlt az életem.
Itachi megértően bólintott.
- Szóval... Maatsuma az anyád?
- Bár ne lenne...
- Szerinted... miért támasztott fel engem? Tényleg azért, hogy Sasuke-t sarokba szoríthassa?
- Nem... neked élned kellett. Az ég akarta így... és így tudta megoldani. Ne okold magadat a történtek miatt! – egy kis hallgatás után gondolataiba merülve folytatta. – És ha sarokba is akarta szorítani az öcsédet, nem sikerült neki. Sasuke magától döntött így... Sakura-ért. Nemes tett... és hősies... de mégis... nem úgy sikerült, ahogy eltervezte. Sakura boldogtalan lett... nem boldog. De erről nem tehet – Itachi-ra nézett. – Fázol?
- Nem – összehúzta magát. – Na jó... egy kicsit.
Kumiko elmosolyodott. Közelebb húzódott Itachi-hoz, és a hozzábújt.
- Kumiko... ezt ne!
- Jól van... fagyjál meg! – mondta szórakozott hangon, és arrébb mászott. Hosszú percekig hallgattak, végül Itachi beadta a derekát.
- Nem lehetne, hogy mégis...
- „Férfiak...”
Ismét Itachi-hoz bújt.
- Nehogy azt hidd, hogy tetszel! Csak pár órája ismerlek. – mondta a férfi hidegen.
- Aha... tudom... a büszkeséget nehéz legyűrni.
Itachi erre nem szólt semmit. Jobbnak látta, ha nem kavarodik bele egy kiadós vitába. Ha csak pár órája ismerte a nőt, egyvalamit biztosan tudott róla: ami a szívén, az a száján.
Naruto már mindenkivel tudatta Sasuke halálának hírét. Karin nem bírta ki sírás nélkül. Juugo egész délután a szemét törölgette. Próbálta visszafojtani a könnyeit, kevés sikerrel. De a hír a legjobban Naruto-t viselte meg.
- „El se búcsúzhattam tőle...” – egész nap ez járt a fejében. Senkit sem engedett be a szobájába. Egyedül akart lenni. A gyász szétszedte az egész csapatot... nem úgy volt, ahogy eltervezték. Naruto nem erre számított. Gondolta, hogy Sakura visszavonult, de úgy gondolta, Sasuke társaságában... azt sem bánta, ha együtt vannak... de ez nem történt meg. És még Sakura is boldogtalan volt. Nem akarta látni, ahogy szenved, és emészti magát a múlt miatt. Mégis... segíteni akart rajta. De úgy érezte, Sakura nem fogja engedni, hogy vele tartsanak. Nem is merte neki említeni...
Sakura mélyen aludt az ágyában. Arcán félelem, és szomorúság volt... megint Arról a napról álmodott. Kivételesen, nem tudott fölriadni. Ez még ijesztőbb volt. Mintha valaki egy Genjutsu-val csalta volna csapdába. Megállás nélkül harcolt Sasuke ellen. Tudta, mi lesz a vége, mégsem tudott megállni... képtelen volt uralkodni a rémálmai felett. Megragadta a kunai-t, és a fiúnak rohant. Arcáról ömlöttek a könnyek, de nem tudott megállni. Az utolsó pillanatban egy villanás vetett véget a rémálomnak.
- „Mi... mi történik most?!” – a semmi közepén lebegett. Ismeretlen hangok zúgtak a fejében... de az egyiket tisztán értette... és tudta, kinek a hangja...
- A kislány nem tud eléggé vigyázni magára... igaz? Felejtsd el a tervedet, kicsi Sakura! Ellenem nem győzhetsz!
- „Maatsuma... itt van a közelben! Ébredj már fel!”
- Hiába, drágám... ez itt az útvesztő... csak úgy felébredni nem lehet...
Sakura próbált összpontosítani. Látni akarta a kiutat.
- „A nagyi erről miért nem mesélt?”
- Mert ez egy Genjutsu... az én találmányom. Aranyos, nem?
Sakura kinyitotta a szemét. Maatsuma állt vele szemben.
- Ég veled, drága... – kardjával lesújtani készült. Sakura becsukta a szemét, és várta a csapást. Valaki félrelökte. Sakura felkapta a fejét. Egy fekete hajú fiú állt előtte. Maatsuma nem várt, átdöfte e fiú testén a kardot.
- Sasuke-kun... miért? – a fiú erre megfordult. Sakura még sosem látott akkora boldogságot az arcán.
- Én vállaltam... Sakura... – suttogta erőtlenül. – Szereztem neked egy kis időt... menekülj!
Sakura felriadt álmából. Arcát könnyek áztatták. Zihálva maga elé nézett.
- „Miért... miért kellett ennek megtörténnie? Amióta meghalt... a levél óta... Maatsuma üldöz engem. Mellette sokkal nagyobb biztonságban éreztem magamat... most pedig... Maatsuma minden lépésemet előre tudja. A közelembe tud férkőzni bármikor... és én nem tudok neki meglepetést okozni.” – a takarót markolászta dühében. – Csak azt tudnám, hogy értette azt... „Szereztem neked egy kis időt.”
- A válasz egyszerű: élsz.
Sakura felkapta a fejét. A szoba sötétjében senkit sem látott. Kezébe fényt összpontosított. Az arcától pár centire egy női arcot látott.
- ÁÁÁ!!! – hátraesett ijedtében. A vendég elnevette magát.
- Hát ez! Komolyan mondom, ettől a tréfától mindig megijedtél!
Sakura feltápászkodott.
- Kumiko? – felkapcsolta a kislámpát.
- Oltsd el! Kiég a szemem... – motyogta egy férfias hang.
- Itachi? Mit kerestek itt?
- Jöttünk meglátogatni. – mosolygott Kumiko. – Pattanj ki az ágyból! Hinamori azt mondta, mindig 4-kor kelsz... most... viszont...
- Három van. Hajnali három.
- Oh... hátőőő... most megint sírsz?
Sakura a nyakába borult.
- Már azt hittem sosem látlak! – zokogta.
- Ejnye! Engem nem könnyű eltenni láb alól.
Sakura elengedte Kumiko-t. Sóhajtott.
- Persze, ezt... tudom... de most akkor... Itachi vállalta a pecsételést? Azt meg hogy, amikor...
- Fenéket! Ember lettem! – pörgött egyet. Itachi szemét forgatva leült az egyik székre.
- „Hosszú műsor lesz...”
- Szóval... volt egyszer egy Suigetsu, de meghalt. Emlékszem, az első években a fogaim nekem is olyan cápaszerűek voltak, de sikerült kikúrálnom az ilyesfajta hibákat. Hehheh... de térjünk a tárgyra!
- Na, végre! – Sakura Itachi-ra nézett. – Hidd el, ez az első alkalom, hogy én is beszélhetek. – hirtelen elkomorodott. – Beszélnünk kellene Maatsuma-ról...
Karin álmatlanul forgolódott az ágyában. Képtelen volt elaludni. Sasuke járt a fejében, mint mindenkinek.
„- Jégfalu még mindig nem válaszolt... szerinted mi lehet az oka? Hm, Juugo?
- Fogalmam sincs... de úgy érzem, nem szabadna odamennünk...
- Ugyan!
- Karin, gondolkodj el egy kicsit! Sakura nem válaszol! Sasukéról semmi hír, és a falu nem kapcsolódik be a háborúba! Az ottani vezetőség tud Sakuráról, ezért nem válaszol! Valamiért bujdosnak...”
- „Megint igaza volt...” – kikelt az ágyból. Magára vett egy köntöst, és kiment a szobából. A folyosók sötétek voltak, és üresek. Kicsit félt a sötétben, mégis... nyugodtabbnak érezte magát.
Kisétált az erkélyre. Jeges szél fújt, a jég visszaverte a hold fényét. Gondolatai már máshol keringtek. Ezt akarta elérni. Mikor Sasuke elment, rájött, hogy nem is kellett neki igazán... máshoz húzta a szíve... de neki már félte bevallani. Nem akart mégegy hibát.
- Te sem tudsz aludni? – a hang irányába kapta a fejét. Juugo a korlátnak támaszkodva kémlelte a tájat.
- Megint túl sok volt a kávé...
- Karin, kérlek! Ma nem is ittunk kávét...
A nőnek be kellett látnia, hogy nem sikerült félrevezetni Juugo-t. Sóhajtott.
- Túl hamar történt minden... a háború, Sasuke halála... az Akatsuki újabb támadása...
- Tudom...
- Miért nem tesz Sakura semmit?
- Vár valamire... szerinted miért csak két nap múlva indul északra? Ma is indulhatott volna.
- Felkészül.
- Négy évvel ezelőtt nem várt egy percet sem. Lenyomott egy rövid edzést, és indult is.
- Ez igaz... vár valamire.
Juugo lemondóan sóhajtott.
- A baj az, hogy egyedül akar menni... akkor viszont úgy fogja végezni, mint Sasuke. Gondolom... ezt te sem szeretnéd. – a nőre nézett.
- Naruto belebetegedne, ha Sakurát is elveszítené... Konoha helyzete végleg megromolna... és ismét élhetünk szökött ninjaként. Így is egy hajszálon múlott az, hogy ne vegyenek egy kalap alá minket az Akatsukival.
- Igen... három év hosszú tárgyalás... mindezt Suigetsunak köszönhetjük. Ha ő nem áll át, akkor most nem tartanánk itt.
Karin mélyen hallgatott. Gondolatai ismét másfele terelődtek.
- Juugo... van valami, amit... már rég el szeretnék neked mondani...
- Hm? Mondjad...
- Szóval... lehet, hogy ez az utolsó beszélgetésünk.
- Mert?
- Naruto elintézi, hogy Sakurával mehessünk, és lehet, hogy már csak a hajón találkozunk... utána többet nem. Ezért szeretném, ha tudnád... hogy... – lemondóan sóhajtott. – Ez a harc sorsdöntő lesz a világunk számára. A lehető legjobbat kell tennünk.
- Ezt tudom...
- És... az utóbbi években elég sokszor védtük meg egymást... gyakran sérültél meg, hogy ne bántsd a társaidat, viszont most azt szeretném kérni, hogy... ha közeleg a vég... ne féld kiengedni a benned rejlő szörnyet! Akkor csak az menthet meg minket.
- Képtelen lennék... ti is hányszor megsérültetek miatta?
Karin szembefordult Juugoval. Pajkosan elmosolyodott.
- Nekem mindig a morcos, hallgatag Juugo maradsz... akármivé változol.
Juugo elmosolyodott.
- Ha normális vagy, nemhogy okos vagy, de bíztató is – dicsérte meg a férfi. – Köszönöm. – elmosolyodott. Karin elszomorodott.
- Tényleg ennyire idióta lennék?
- Hát... ha nem lennél az, akkor nem te lennél!
- Meglehet... – ásított egy nagyot. – Késő van. megyek aludni, mert a végén még... – összesett. Juugo kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Gyorsan bevágtad a szunyát... – a karjaiba vette Karint, és meg sem állt a lány szobájáig.
Sakura némán baktatott Jégfalu utcáin. Tekintete a kilátó felé sodródott.
- „Ott lett volna az első csókunk...” – sóhajtott. Próbált elszakadni a múlttól... de az minden lépésénél utolérte.
„Én... mindig... melletted leszek... ne aggódj! Nem fogsz elveszíteni... ígérem...”
- „Sose ígérj olyat, amit nem biztos, hogy be tudsz tartani!” – könnybe lábadt a szeme. – Bárcsak itt lennél mellettem... úgy még a fájdalom is elviselhetőbb...
„- Ezek szerint Maatsuma a környező falvakat támadta? – kérdezte Sakura. – Mit akar elérni ezzel?
- Akármit is, nem jó jel – sóhajtott Kumiko. – Lassan dolgozik ellenünk... de minden terve sikerül neki.
- Mint egy pók... – morogta Itachi. – Vár, hogy áldozata belessen a hálóba.
- Pontosan.
Itachi felpattant.
- És... mi van, ha az egyik terve mégsem válna be?
- Ezt hogy érted? – kérdezte Sakura.
- Ha Maatsuma feltámasztott engem, akkor te képes leszel Sasukét is!
- Azt nem lehet... – felelte szomorúan a nő. – Azt csak a legképzettek, és legerősebbek tehetik meg. Már megtettem volna, a esélyem lett volna rá... de így én is meghalnék, és a jutsu sem sikerülne.
- És Maatsuma? Valahogy... csak elérhetjük...
- Akármennyire erő egy Haruno... életében csak egyszer használhatja ezt a jutsut. – mondta Kumiko.
- Na és te?
- Akármennyire erős vagyok, egyszer már meghaltam... és így már nem lehet. Én is szeretném, hogy Sasuke éljen... de sajnos semmit sem tehetünk érte.”
Szomorúan sóhajtott. Mindent megtett azért, hogy Sasuke mellett lehessen... de nem tehette.
- „Én öltem meg... magamon kellene megbosszulnom...”
„Azt kértem, hogy végezz a lánnyal...”
Sakura a fejéhez kapott. Ismeretlen képek pörögtek le előtte egy szempillantás alatt.
„És most... nézz ki az ablakon! Szerinted ki rohan ott az utcán a templom felé?”
Egy villanás után már máshol volt... egy sötét kamrában. „A falnál egy nő körvonala rajzolódott ki. Előtte Sasuke térdelt.
- Azt ígérted, hogy ma reggelre már csak a hulláját látom.
- Igen, de... közbejött valami...
- Persze... megértem... hiszen... mégiscsak a szövetségesedről van szó... vagy talán több is.
- Heh... miről beszélsz?
- Ugyan, ne játszd a hülyét! Mindig kitartott melletted, és várt rád... elhiszem, milyen nehéz megválni tőle. Ott a nagy esély, hogy feltámaszd a klánodat, és inkább... a családodat dobnád el érte. Ki tudja... lehet, hogy egy napon beállít, hogy már gyűlöl téged... az ilyen lányok mindig szeszélyesek tudnak lenni.
- Nekem mondod?
- Na, akkor ebben egyetértünk. Tőlem elmehetsz, segíts neki! Akkor viszont végig kell nézned a lassú kínhalálát... és nem csak az övét... a bátyádét is...
- És mi van a szüleimmel?
- Ők? Heh... azt hiszed, olyan nagylelkű vagyok? Azt a lehetőséget eljátszottad, drágám. Még van egyetlenegy lehetőséged, amit a bátyád jelképez. De, ha nem teszed meg... teszek róla, hogy életed végéig menekülnöd kelljen!
- Eddig is menekültem.
- Jaj, ne viccelj már! Megjelent Sakura, Konoha befogadott, és végre hasznosnak érezhetted magadat... ezek után... menekülni...
- Felőlem kínozhatod Itachit! Sakurát nem fogom megölni! – felállt, és a kijárat felé indult, de az ajtó bevágódott.
- Nem mondtam, hogy lehet más lehetőséged! Az a tekercs kell nekem! És te el fogod nekem hozni! A markomban vagy!
Sasuke a földre rogyott. Egyre jobban folytogatta valami.
- A méreg gyorsan hat... még van fél perced, hogy eldöntsd, kinek az oldalán állsz... ha az övén, akkor meghalsz... de ha az enyémen... akkor az ellenszert azonnal megkapod...
Sasuke zihált egy kicsit, majd rekedtes hangon mondta:
- Sakura nem fog neked több akadályt jelenteni... úrnőm...
A nő gonosz vigyorra húzta a száját. Várt még, Sasuke hadd szenvedjen egy kicsit, majd az utolsó pillanatban a fiú vállába dobta az ellenszert tartalmazó senbont.
- Jól döntöttél, Sasuke... tudod... mégsem vagy te olyan makacs, mint mondják...”
Sakura magához tért. A falu szélén találta magát a hóban. A kilátót már nem is látta onnan. A hátára feküdt.
- „Mi volt ez? Egy újabb látomás lett volna?”
Felállt és leporolta magáról a havat. Tekintete a csillagos égre sodródott.
- „Csak tudnám, mit akarsz mondani ezzel...”
Visszament a faluba. Egy lélek sem volt az utcán. Nem is az utat figyelte... csak a gondolataival foglalkozott. Talán csak egy álom volt, amit látott... de mégis... érezte, hogy ez egy látomás... a múltból. Nem értette az okát. Sasuke figyelmeztetni akarja valamire? Vagy csupán azt akarja, hogy megtudja az igazságot? Fájt a szíve a válaszok után... egyre gyakrabban... nem tehetett mást, minthogy keresse a látomásokat.
Kinyitotta az ajtót, és belépettt az előszobába. A kabátját a fogasra akasztotta, majd felkapcsolta a villanyt. A fürdőszobába ment megmosni az arcát. A tükörbe nézett. A mögötte levő szekrénynek támaszkodva állt Minato. Sakura ijedten megfordult.
- Bocs, hogy rád törtem. – mondta a férfi.
- Semmi gond...
- Amint látom, nem nagyon aludtál.
- Látogatóim jöttek. Mit szeretnél?
- Holnap indulsz Maatsuma szigetére... mi is veled tartunk.
- Szó sem lehet róla!
- Azt nem mondtam, hogy lehet más lehetőséged. Naruto segíteni akar... mégiscsak a csapattársad...
- Akkor miért nem ő jött?
- Mert engem kért meg rá. Sakura, figyelj! Mi már nem egyszer szálltunk szembe Maatsuma seregével. Tudjuk, mi a gyenge pontjuk. Tökéletes csapatot alkotnánk... csupán... engedj fel minket is a hajóra!
- „Hidd el Sakura, így a legjobb!” – hallotta Sakura Sasuke hangját. Sóhajtott.
- „Ha te szeretnéd...” Rendben... holnap reggel indulunk. Készüljetek!
Minato bólintott, majd egy füstfelhő kíséretében eltűnt.
„- Jégfalu még mindig nem válaszolt... szerinted mi lehet az oka? Hm, Juugo?
- Fogalmam sincs... de úgy érzem, nem szabadna odamennünk...
- Ugyan!
- Karin, gondolkodj el egy kicsit! Sakura nem válaszol! Sasukéról semmi hír, és a falu nem kapcsolódik be a háborúba! Az ottani vezetőség tud Sakuráról, ezért nem válaszol! Valamiért bujdosnak...”
- „Megint igaza volt...” – kikelt az ágyból. Magára vett egy köntöst, és kiment a szobából. A folyosók sötétek voltak, és üresek. Kicsit félt a sötétben, mégis... nyugodtabbnak érezte magát.
Kisétált az erkélyre. Jeges szél fújt, a jég visszaverte a hold fényét. Gondolatai már máshol keringtek. Ezt akarta elérni. Mikor Sasuke elment, rájött, hogy nem is kellett neki igazán... máshoz húzta a szíve... de neki már félte bevallani. Nem akart mégegy hibát.
- Te sem tudsz aludni? – a hang irányába kapta a fejét. Juugo a korlátnak támaszkodva kémlelte a tájat.
- Megint túl sok volt a kávé...
- Karin, kérlek! Ma nem is ittunk kávét...
A nőnek be kellett látnia, hogy nem sikerült félrevezetni Juugo-t. Sóhajtott.
- Túl hamar történt minden... a háború, Sasuke halála... az Akatsuki újabb támadása...
- Tudom...
- Miért nem tesz Sakura semmit?
- Vár valamire... szerinted miért csak két nap múlva indul északra? Ma is indulhatott volna.
- Felkészül.
- Négy évvel ezelőtt nem várt egy percet sem. Lenyomott egy rövid edzést, és indult is.
- Ez igaz... vár valamire.
Juugo lemondóan sóhajtott.
- A baj az, hogy egyedül akar menni... akkor viszont úgy fogja végezni, mint Sasuke. Gondolom... ezt te sem szeretnéd. – a nőre nézett.
- Naruto belebetegedne, ha Sakurát is elveszítené... Konoha helyzete végleg megromolna... és ismét élhetünk szökött ninjaként. Így is egy hajszálon múlott az, hogy ne vegyenek egy kalap alá minket az Akatsukival.
- Igen... három év hosszú tárgyalás... mindezt Suigetsunak köszönhetjük. Ha ő nem áll át, akkor most nem tartanánk itt.
Karin mélyen hallgatott. Gondolatai ismét másfele terelődtek.
- Juugo... van valami, amit... már rég el szeretnék neked mondani...
- Hm? Mondjad...
- Szóval... lehet, hogy ez az utolsó beszélgetésünk.
- Mert?
- Naruto elintézi, hogy Sakurával mehessünk, és lehet, hogy már csak a hajón találkozunk... utána többet nem. Ezért szeretném, ha tudnád... hogy... – lemondóan sóhajtott. – Ez a harc sorsdöntő lesz a világunk számára. A lehető legjobbat kell tennünk.
- Ezt tudom...
- És... az utóbbi években elég sokszor védtük meg egymást... gyakran sérültél meg, hogy ne bántsd a társaidat, viszont most azt szeretném kérni, hogy... ha közeleg a vég... ne féld kiengedni a benned rejlő szörnyet! Akkor csak az menthet meg minket.
- Képtelen lennék... ti is hányszor megsérültetek miatta?
Karin szembefordult Juugoval. Pajkosan elmosolyodott.
- Nekem mindig a morcos, hallgatag Juugo maradsz... akármivé változol.
Juugo elmosolyodott.
- Ha normális vagy, nemhogy okos vagy, de bíztató is – dicsérte meg a férfi. – Köszönöm. – elmosolyodott. Karin elszomorodott.
- Tényleg ennyire idióta lennék?
- Hát... ha nem lennél az, akkor nem te lennél!
- Meglehet... – ásított egy nagyot. – Késő van. megyek aludni, mert a végén még... – összesett. Juugo kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Gyorsan bevágtad a szunyát... – a karjaiba vette Karint, és meg sem állt a lány szobájáig.
Sakura némán baktatott Jégfalu utcáin. Tekintete a kilátó felé sodródott.
- „Ott lett volna az első csókunk...” – sóhajtott. Próbált elszakadni a múlttól... de az minden lépésénél utolérte.
„Én... mindig... melletted leszek... ne aggódj! Nem fogsz elveszíteni... ígérem...”
- „Sose ígérj olyat, amit nem biztos, hogy be tudsz tartani!” – könnybe lábadt a szeme. – Bárcsak itt lennél mellettem... úgy még a fájdalom is elviselhetőbb...
„- Ezek szerint Maatsuma a környező falvakat támadta? – kérdezte Sakura. – Mit akar elérni ezzel?
- Akármit is, nem jó jel – sóhajtott Kumiko. – Lassan dolgozik ellenünk... de minden terve sikerül neki.
- Mint egy pók... – morogta Itachi. – Vár, hogy áldozata belessen a hálóba.
- Pontosan.
Itachi felpattant.
- És... mi van, ha az egyik terve mégsem válna be?
- Ezt hogy érted? – kérdezte Sakura.
- Ha Maatsuma feltámasztott engem, akkor te képes leszel Sasukét is!
- Azt nem lehet... – felelte szomorúan a nő. – Azt csak a legképzettek, és legerősebbek tehetik meg. Már megtettem volna, a esélyem lett volna rá... de így én is meghalnék, és a jutsu sem sikerülne.
- És Maatsuma? Valahogy... csak elérhetjük...
- Akármennyire erő egy Haruno... életében csak egyszer használhatja ezt a jutsut. – mondta Kumiko.
- Na és te?
- Akármennyire erős vagyok, egyszer már meghaltam... és így már nem lehet. Én is szeretném, hogy Sasuke éljen... de sajnos semmit sem tehetünk érte.”
Szomorúan sóhajtott. Mindent megtett azért, hogy Sasuke mellett lehessen... de nem tehette.
- „Én öltem meg... magamon kellene megbosszulnom...”
„Azt kértem, hogy végezz a lánnyal...”
Sakura a fejéhez kapott. Ismeretlen képek pörögtek le előtte egy szempillantás alatt.
„És most... nézz ki az ablakon! Szerinted ki rohan ott az utcán a templom felé?”
Egy villanás után már máshol volt... egy sötét kamrában. „A falnál egy nő körvonala rajzolódott ki. Előtte Sasuke térdelt.
- Azt ígérted, hogy ma reggelre már csak a hulláját látom.
- Igen, de... közbejött valami...
- Persze... megértem... hiszen... mégiscsak a szövetségesedről van szó... vagy talán több is.
- Heh... miről beszélsz?
- Ugyan, ne játszd a hülyét! Mindig kitartott melletted, és várt rád... elhiszem, milyen nehéz megválni tőle. Ott a nagy esély, hogy feltámaszd a klánodat, és inkább... a családodat dobnád el érte. Ki tudja... lehet, hogy egy napon beállít, hogy már gyűlöl téged... az ilyen lányok mindig szeszélyesek tudnak lenni.
- Nekem mondod?
- Na, akkor ebben egyetértünk. Tőlem elmehetsz, segíts neki! Akkor viszont végig kell nézned a lassú kínhalálát... és nem csak az övét... a bátyádét is...
- És mi van a szüleimmel?
- Ők? Heh... azt hiszed, olyan nagylelkű vagyok? Azt a lehetőséget eljátszottad, drágám. Még van egyetlenegy lehetőséged, amit a bátyád jelképez. De, ha nem teszed meg... teszek róla, hogy életed végéig menekülnöd kelljen!
- Eddig is menekültem.
- Jaj, ne viccelj már! Megjelent Sakura, Konoha befogadott, és végre hasznosnak érezhetted magadat... ezek után... menekülni...
- Felőlem kínozhatod Itachit! Sakurát nem fogom megölni! – felállt, és a kijárat felé indult, de az ajtó bevágódott.
- Nem mondtam, hogy lehet más lehetőséged! Az a tekercs kell nekem! És te el fogod nekem hozni! A markomban vagy!
Sasuke a földre rogyott. Egyre jobban folytogatta valami.
- A méreg gyorsan hat... még van fél perced, hogy eldöntsd, kinek az oldalán állsz... ha az övén, akkor meghalsz... de ha az enyémen... akkor az ellenszert azonnal megkapod...
Sasuke zihált egy kicsit, majd rekedtes hangon mondta:
- Sakura nem fog neked több akadályt jelenteni... úrnőm...
A nő gonosz vigyorra húzta a száját. Várt még, Sasuke hadd szenvedjen egy kicsit, majd az utolsó pillanatban a fiú vállába dobta az ellenszert tartalmazó senbont.
- Jól döntöttél, Sasuke... tudod... mégsem vagy te olyan makacs, mint mondják...”
Sakura magához tért. A falu szélén találta magát a hóban. A kilátót már nem is látta onnan. A hátára feküdt.
- „Mi volt ez? Egy újabb látomás lett volna?”
Felállt és leporolta magáról a havat. Tekintete a csillagos égre sodródott.
- „Csak tudnám, mit akarsz mondani ezzel...”
Visszament a faluba. Egy lélek sem volt az utcán. Nem is az utat figyelte... csak a gondolataival foglalkozott. Talán csak egy álom volt, amit látott... de mégis... érezte, hogy ez egy látomás... a múltból. Nem értette az okát. Sasuke figyelmeztetni akarja valamire? Vagy csupán azt akarja, hogy megtudja az igazságot? Fájt a szíve a válaszok után... egyre gyakrabban... nem tehetett mást, minthogy keresse a látomásokat.
Kinyitotta az ajtót, és belépettt az előszobába. A kabátját a fogasra akasztotta, majd felkapcsolta a villanyt. A fürdőszobába ment megmosni az arcát. A tükörbe nézett. A mögötte levő szekrénynek támaszkodva állt Minato. Sakura ijedten megfordult.
- Bocs, hogy rád törtem. – mondta a férfi.
- Semmi gond...
- Amint látom, nem nagyon aludtál.
- Látogatóim jöttek. Mit szeretnél?
- Holnap indulsz Maatsuma szigetére... mi is veled tartunk.
- Szó sem lehet róla!
- Azt nem mondtam, hogy lehet más lehetőséged. Naruto segíteni akar... mégiscsak a csapattársad...
- Akkor miért nem ő jött?
- Mert engem kért meg rá. Sakura, figyelj! Mi már nem egyszer szálltunk szembe Maatsuma seregével. Tudjuk, mi a gyenge pontjuk. Tökéletes csapatot alkotnánk... csupán... engedj fel minket is a hajóra!
- „Hidd el Sakura, így a legjobb!” – hallotta Sakura Sasuke hangját. Sóhajtott.
- „Ha te szeretnéd...” Rendben... holnap reggel indulunk. Készüljetek!
Minato bólintott, majd egy füstfelhő kíséretében eltűnt.
- Jól van, Hinamori... ez a támadás egész ügyes volt... – ismerte el Sakura.
- I-igazán?
- A chakrádat remekül irányítod. Ki a mestered?
- Nincs... senki sem tanított. Csak magamat edzem.
- Ez dicséretes.
Hinamorinak kicsit rosszul esett Sakura bánásmódja. Azt remélte, a nő húgaként fogja őt kezelni... de úgy bánt vele, mint egy egyszerű tanítvánnyal.
- Folytassuk! Most inkább csak fegyverekkel támadok. Pihenésképpen jó lesz neked.
Sakura előrántotta fegyvertartójából az összes fegyverét, és egyszerre Hinamori felé küldte őket.
- „Ez neki pihenés?” – övéről lekapcsolt egy kis fekete pálcát. Megfogta a két végét, és széthúzta, így a pálca feleakkora lett, mint ő. A fegyverrel minden egyes kunait, és shurikent visszavert.
- Nocsak... ezt még nem is mutattad. Mire használod?
- Hát... csak szeretném majd valamire... de még nem lehetséges.
- Oh... hát rejtélyeskedjél csak! – a kardjáért nyúlt. Csak ekkor vette észre: szokásos fegyvere helyett Sasuke katanája volt nála. Lecsatolta az övéről, és a kardot szemlélte. Hinamori a nő mellé lépett.
- Minden rendben? – a nő bólintott, bár látszott rajta, hogy a könnyeivel küszködik. – Mi... milyen volt? – kérdezte a lány félénken.
- Tessék?
- Mesélj róla! Talán te is megkönnyebbülsz...
- Nem érdekes... csak egy fiú volt...
- Annál több is... te magad mondtad... kérlek! Mondj róla valamit!
- Jól van... – leült egy padra. Hinamori leült mellé, és várt. – Mit is mondhatnék róla? Egy olyan érzést keltett az emberekben, amit nagyon nehéz elfelejteni... akármennyire is lenéző volt... pont azok szerették meg, akiket a legjobban megvetett. Néha úgy éreztem, hogy tudatán kívül is... figyelt rám. Egyre gyakrabban éreztem azt, hogy számítok neki valamit. Az nem érdekelt, hogy minek lát a szemében... örültem, hogy észrevesz egyáltalán. Tudod... boldog voltam, mikor mellette lehettem. És... amikor mellettem volt... nyugodtabbnak láttam... nem tudom, miért – a gondolataiba merülve folytatta. – Sosem lehetett kiigazodni rajta... mégis... láttam benne valamit, amit senki más nem látott. Egy olyan oldala, amit sosem mutatott meg senkinek sem... amíg el nem jött velem ide. Érdeklődött irántam... nem akart egyedül lenni. És... figyelmes volt... azokban a pillanatokban éreztem igazán, hogy... ő az... az Igazi Sasuke... önmaga volt... amíg csak élt... – egy könnycsepp folyt le az arcán. – Felvette Maatsuma alakját... és én megöltem... hogy tehettem ezt?! Hinamori... mondd meg, MIÉRT? – kezébe temette az arcát, és zokogott. Hinamori a felhős eget kémlelte.
- Magától döntött így... nem kell emésztened magadat a múlt miatt...
- Egy Haruno sosem felejt... az emlékek mélyen benne maradnak.
- Ezt tudom, de... ahogy mondtad. Nem csak gyász volt az életedben... voltak boldog pillanataid is. Akárhányszor a barátaimra gondolok... mindig a boldog pillanatok jutnak eszembe... és arra törekszem, hogy még több ilyen perceim legyenek... boldogság... számomra ez jelenti az élet értelmét...
Sakura megtörölte a szemét. Kezéről levette a kesztyűt, és Hinamorinak adta.
- Ezt... miért adod oda?
- Évekig óvott minden egyes támadástól... itt az ideje, hogy te hordjad.
- Köszönöm – átvette a kesztyűt, és a kezére húzta. Pont jó volt rá.
- És... még egy kis apróság – átölelte Hinamorit. – Bármi is történik velem... mindig a húgom maradsz...
Hinamorinak könnybe lábadt a szeme.
- Én bízom benned – szipogta a lány. – Biztosan sikerülni fog.
- Mit keresel, Kumiko? – kérdezte Itachi.
- Nem mindegy? Te csak fedezz!
- Ch... Sakura nemsokára hazaér.
- Hinamorival edzenek. Tuti, nem. Áh, itt a kis csibész!
Az éjjeliszekrényből egy kulcsot halászott elő. Az üvegszekrényhez ment vele, amiben a Harunók tekercse volt. Kinyitotta a szekrényt, és kivette a tekercset.
- Már látom! Siess!
Kumiko remegő kézzel kinyitotta a tekercset.
- Ez nem lehet igaz! – suttogta. – Francba! Elkéstünk! – egy könnycsepp folyt végig az arcán.
- Minden rendben?
- Nem! Semmi sincs! A pecsét… feloldotta a pecsétet!
Itachi nem értette, Kumiko mit ért ez alatt. A nő felemelte a fejét. Tekintete üres volt, és semmitmondó… mintha nem is ő lenne.
- A Lélek… a Lélek vissza fog térni…
Kezéből kiejtette a tekercset, és a földre zúgott. A tekercs üres volt… Itachi csak ekkor kezdte sejteni, mi volt a tekercsben.
- I-igazán?
- A chakrádat remekül irányítod. Ki a mestered?
- Nincs... senki sem tanított. Csak magamat edzem.
- Ez dicséretes.
Hinamorinak kicsit rosszul esett Sakura bánásmódja. Azt remélte, a nő húgaként fogja őt kezelni... de úgy bánt vele, mint egy egyszerű tanítvánnyal.
- Folytassuk! Most inkább csak fegyverekkel támadok. Pihenésképpen jó lesz neked.
Sakura előrántotta fegyvertartójából az összes fegyverét, és egyszerre Hinamori felé küldte őket.
- „Ez neki pihenés?” – övéről lekapcsolt egy kis fekete pálcát. Megfogta a két végét, és széthúzta, így a pálca feleakkora lett, mint ő. A fegyverrel minden egyes kunait, és shurikent visszavert.
- Nocsak... ezt még nem is mutattad. Mire használod?
- Hát... csak szeretném majd valamire... de még nem lehetséges.
- Oh... hát rejtélyeskedjél csak! – a kardjáért nyúlt. Csak ekkor vette észre: szokásos fegyvere helyett Sasuke katanája volt nála. Lecsatolta az övéről, és a kardot szemlélte. Hinamori a nő mellé lépett.
- Minden rendben? – a nő bólintott, bár látszott rajta, hogy a könnyeivel küszködik. – Mi... milyen volt? – kérdezte a lány félénken.
- Tessék?
- Mesélj róla! Talán te is megkönnyebbülsz...
- Nem érdekes... csak egy fiú volt...
- Annál több is... te magad mondtad... kérlek! Mondj róla valamit!
- Jól van... – leült egy padra. Hinamori leült mellé, és várt. – Mit is mondhatnék róla? Egy olyan érzést keltett az emberekben, amit nagyon nehéz elfelejteni... akármennyire is lenéző volt... pont azok szerették meg, akiket a legjobban megvetett. Néha úgy éreztem, hogy tudatán kívül is... figyelt rám. Egyre gyakrabban éreztem azt, hogy számítok neki valamit. Az nem érdekelt, hogy minek lát a szemében... örültem, hogy észrevesz egyáltalán. Tudod... boldog voltam, mikor mellette lehettem. És... amikor mellettem volt... nyugodtabbnak láttam... nem tudom, miért – a gondolataiba merülve folytatta. – Sosem lehetett kiigazodni rajta... mégis... láttam benne valamit, amit senki más nem látott. Egy olyan oldala, amit sosem mutatott meg senkinek sem... amíg el nem jött velem ide. Érdeklődött irántam... nem akart egyedül lenni. És... figyelmes volt... azokban a pillanatokban éreztem igazán, hogy... ő az... az Igazi Sasuke... önmaga volt... amíg csak élt... – egy könnycsepp folyt le az arcán. – Felvette Maatsuma alakját... és én megöltem... hogy tehettem ezt?! Hinamori... mondd meg, MIÉRT? – kezébe temette az arcát, és zokogott. Hinamori a felhős eget kémlelte.
- Magától döntött így... nem kell emésztened magadat a múlt miatt...
- Egy Haruno sosem felejt... az emlékek mélyen benne maradnak.
- Ezt tudom, de... ahogy mondtad. Nem csak gyász volt az életedben... voltak boldog pillanataid is. Akárhányszor a barátaimra gondolok... mindig a boldog pillanatok jutnak eszembe... és arra törekszem, hogy még több ilyen perceim legyenek... boldogság... számomra ez jelenti az élet értelmét...
Sakura megtörölte a szemét. Kezéről levette a kesztyűt, és Hinamorinak adta.
- Ezt... miért adod oda?
- Évekig óvott minden egyes támadástól... itt az ideje, hogy te hordjad.
- Köszönöm – átvette a kesztyűt, és a kezére húzta. Pont jó volt rá.
- És... még egy kis apróság – átölelte Hinamorit. – Bármi is történik velem... mindig a húgom maradsz...
Hinamorinak könnybe lábadt a szeme.
- Én bízom benned – szipogta a lány. – Biztosan sikerülni fog.
- Mit keresel, Kumiko? – kérdezte Itachi.
- Nem mindegy? Te csak fedezz!
- Ch... Sakura nemsokára hazaér.
- Hinamorival edzenek. Tuti, nem. Áh, itt a kis csibész!
Az éjjeliszekrényből egy kulcsot halászott elő. Az üvegszekrényhez ment vele, amiben a Harunók tekercse volt. Kinyitotta a szekrényt, és kivette a tekercset.
- Már látom! Siess!
Kumiko remegő kézzel kinyitotta a tekercset.
- Ez nem lehet igaz! – suttogta. – Francba! Elkéstünk! – egy könnycsepp folyt végig az arcán.
- Minden rendben?
- Nem! Semmi sincs! A pecsét… feloldotta a pecsétet!
Itachi nem értette, Kumiko mit ért ez alatt. A nő felemelte a fejét. Tekintete üres volt, és semmitmondó… mintha nem is ő lenne.
- A Lélek… a Lélek vissza fog térni…
Kezéből kiejtette a tekercset, és a földre zúgott. A tekercs üres volt… Itachi csak ekkor kezdte sejteni, mi volt a tekercsben.
A kikötőben megállt a forgalom. Az éjjel befagyott a tenger. Vastag jégpáncél borította az egészet ezzel megbénítva a hajókat.
- Hölgyem, ma már nem indulnak sehová! – mondta az egyik matróz.
- Ugyan… egy kis jégtől még nem hátrálhatunk meg – legyintett Sakura.
- Ki-ki-ki-ki-kis jég??? EZ neked kis jég?! – értetlenkedett Kumiko. – Az ország összes pingvine itt dekkol! Mire elhajtjuk őket, hogy léket vághassunk, eltelik egy év!
- Ki mondta, hogy léket kell vágni? Ez tökéletes gyakorlat egy kezdő Haruno számára.
- Hai! – pattant fel Hinamori, és utat tört magának.
- Biztos vagy benne? – kérdezte aggódva Kumiko.
- Teljesen – felelte Sakura. – Vagy túlzásba esik… vagy semmi sem fog történni.
Hinamori kézpecséteket formált, majd kezét a jégre tette. Semmi sem történt.
- Ahogy gondoltam… - sóhajtott Deidara. Ötösével cipelhetlek át titeket a tengeren – a madarára nézett. – Azután, hogy megszokta az itteni klímát.
- Várjatok még… - suttogta Kushina, miközben a tengert figyelte. A mélyből valami zöldes fény látszódott. Sakura arrébb lökte Hinamorit. A zöldes fény áttörte a jeget. Sakura az utolsó pillanatban egy pajzsot vont a csapat köré, hogy megvédje őket a jégszilánkoktól.
- Hm… lehetett volna jobb is – jegyezte meg hidegen a nő. Hinamori nem értette. Sakura az előző nap még kedves volt vele… most meg…
- A fedélzetre! – kiáltott fel Karin, és előresietett. Juugo lemondóan sóhajtott.
- Karin… az nem a mi hajónk – a nő szomorúan búcsút intett a luxushajónak. – A miénk az ott.
Karin reménykedve nézett a hajóra. Bánatára nem olyan volt, mit amilyennek elképzelte.
- E… ezzel a ronccsal akarunk elmenni az ország legfagyosabb részére?! – akadt ki a nő.
- I-igaza van Karinnak – rebegte Hinata. – E-e-ebben a hidegben… szétesik a hajó.
Naruto ezt hallva lekapta a kabátját, és Hinatára terítette. A nő pirulva megköszönte.
- Eléggé alábecsülitek a Jég országbeli hajókat. De mindegy… induljunk! – adta ki Sakura a parancsot. Már mindenki felszállt a hajóra, de Kumiko csak feszülten álldogált. – Odafagytál? Már mindenki felszállt!
- Miért csinálod ezt? – kérdezte halkan.
- Miről beszélsz?
- A halálba sodrod magadat… a többiekkel együtt.
- Ők vállalták.
- Tényleg… ennyire megváltoztál volna?
- Semmit sem változtam. Indíts!
- Nem fogod fel, hogy esélyed sincs?! Akármennyien is vagyunk, Maatsumát nem győzhetjük le!
- Szerinted? Akkor maradj itt… úgyis kell valaki, aki vezetheti a falut.
- A bosszú… igaz? Pedig pont te mondtad Neki… Azon a bizonyos napon. „Egy olyan dolog, mint a bosszú, senkit sem tehet boldoggá.” Szerinted ő azért halt meg, hogy megbosszuld, és utána kárhozottan töltsd hátralevő éveidet? Vagy, hogy Maatsuma végezhessen veled, majd elpusztítsa a ninja-világot? Gondolkodj el rajta!
- Nem érdekel, amit mondasz… én…
- AZÉRT HALT MEG, HOGY BOLDOG LÉGY! HÁT NEM ÉRTED?! – Kumiko arcán könnycseppek folytak végig. – Nem akarta látni, hogy sírsz, és, hogy szenvedsz! Nem akarta a halálodat, ezért halt meg ő!
- Heh… boldogság? Ez… EZ neked boldogság?! Négy éve… a halálba menekülnék. Csak árnyéka vagyok önmagamnak. Akárhányszor csak eszembe jut, órákig zokogok. Boldog lettem? Élek? Ha jót akart volna, akkor nem ezt tette volna. Elárult engem.
- Ha elárult… akkor miért akarsz bosszút állni?
Sakura közelebb lépett Kumikóhoz.
- Magam miatt… anyám miatt… a családom… neki semmi köze ehhez!
Kumiko elindult a hajó felé. Félúton egy megrovó pillantást vetett Sakura felé, miközben halkan mondta:
- Négy éve figyellek… sosem hiányoltad még annyira, mint most. Legalább annyi tiszteletet megadhatnál neki, hogy nem hívod árulónak! Ha szereted, és gyászolod, mások előtt is szeresd, és gyászold! Ezen kívül… a Lélek… úgy harcolj, hogy ne hajtsd végre a Véráldozatot!
Kumiko berohant a kabinjába, és bevágta az ajtót. Szeméből ömlöttek a könnyek. Keservesen zokogott. Nem tudott beletörődni a helyzetébe…
- Egy kis vita még nem a világ vége – mondta Itachi.
- Nem arról van szó – szipogta a nő. – Ha megteszi… meg kell ölnöm! Nem érted?! Képtelen lennék végezni vele!
- Biztosan nem fogja használni. Ő is tudja, hogy ez őrültség.
- Itachi… tudd egyáltalán, mi volt abban a tekercsben? Ha tudod is, nem foghatod fel, milyen következményekkel jár, ha esetleg…
- Nyugalom… - suttogta halkan. – Bízzál Sakurában! Még egyszer nem fog rosszul dönteni.
- Te bízol benne? – könnyes szemeit kérdőn Itachira emelte.
- Még nem tudom… de az biztos, hogy nem akar bennünk kárt tenni.
- Néha már ebben sem vagyok biztos.
- Téged sosem bántana. Akár hiszed, akár nem… ezzel a levéllel nagyon sokat segítettél rajta.
- Tudsz az emlékrohamról?
- Ő mondta nekem.
A hajó hirtelen megbillent. Kumiko lezúgott az ágyáról, Itachi mellé esett.
- Jól vagy? – aggodalmaskodott a nő.
- Persze, minden rendben – hadarta Itachi, majd kirohant a kabinból. Kint villámok csaptak le az égből. A tenger jégtáblái nekicsapódtak a hajónak.
- Hinamori, Kumiko! Fénypajzsot! – adta ki a parancsot Sakura. Kezét a hajó külső oldalára fektette. Hinamori a másik oldalra rohant. – Kumiko, fénypajzs!
A nő kifutott kabinjából, és a hajóorrhoz sietett.
- Jól van. Bármi is történjék, nem szabad abbahagynunk, világos?
- Hinata, Sakuráék mit csinálnak? – értetlenkedett Naruto.
- A chakrájukkal védőréteget képeznek a hajóra, hogy a jég ne törje át. De… ezt nem értem.
- Mi az, Hinata?
- Sakura… csak pár perce van hátra.
- Hogy mi?!
- A chakraközpontját valami más tölti ki… valami idegen erő… olyan, mintha élne.
- Élne?
- Olyan, mint egy… bijuu… de nem az…
- Húzzátok be a vitorlákat! – kiabálta Kumiko. – Sakura, minden rendben?
- Minden rendben, folytassátok!
- „Francba… a chakrája, és az a valami még nem került összhangba egymással. Valamit tennem kéne, még mielőtt…”
Sakura fáradtan megrogyott. Kumiko ettől tartott a legjobban.
- Sakura… hagyd abba!
A nő nem vett tudomást Kumikoról. Próbált még több chakrát kicsikarni magából. Szédülni kezdett. Átesett a korláton, de még az utolsó pillanatban megkapaszkodott az egyik kiálló gerendában… és akkor megtörtént. A nyaklánc kilazult, és kihullott Sakura nyakából egyenesen a tengerbe. A nő könnyes szemmel nézett utána. Vett egy mély levegőt, és elengedte a gerendát. Ment a lánc után…
A zavaros tengerben alig látott valamit. Alig volt ereje úszni, de nem érdekelte. Ha a tengerbe is fullad, legalább a lánc nála legyen. A korallok közt megcsillant valami. Sakura a fény irányába kapta a fejét. Már messziről felismerte a nyakláncot. Kezdett fogyni a levegője, de nem érdekelte. Csak a lánc lebegett a szeme előtt. Mikor már a kezében volt, elsötétült előtte a világ.
Teste egyre könnyebb lett. A nagy, fehér semmiben találta magát.
- Meg… meghaltam volna?
- Nem… még nem…
Sakura a hang irányába fordult.
- Rég találkoztunk. Emlékszel még rám?
- Apa?
A férfi elmosolyodott. Zöld szemével Sakurát vizslatta, de semmit sem szólt.
- Hol vagyok? – kérdezte Sakura bizonytalanul.
- Ez az élők, és holtak világát elválasztó fény.
- Akkor… ezek szerint… én…
- Nem… nem haltál meg. De nem is élsz.
- Ezt hogy érted?
- Nézz mélyen a szívedbe, Sakura! Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszedbe.
- Szerettem őt…
- Tudom, ezzel nincs is semmi baj. Csakhogy… nem csak azon a napon találkoztatok, mikor meghalt.
- Tudom, de… nem értem, miért kellett történnie.
- Semmi sem történik hiába. Próbáld meg magadat túltenni a halálán! Ez nem azt jelenti, hogy felejtsd el… ő mindig benned fog élni. Boldoggá tetted őt… élete legszebb napjait élhette át veled. De… nem tud békében nyugodni, ha azt látja, hogy emészted magad. Csak akkor boldog, ha te is az vagy.
Sakura szeméből ömlöttek a könnyek. Átölelte az apját.
- Félek kimondani, de… annyira… annyira hiányzik! – zokogta. – És így, hogy Naruto itt van, egyre jobban! Nem értem, miért történik mindez! Sasuke-kun halála, a levél, az emlékek, Konoha… csak ő tudna segíteni, ő volt az egyetlen, aki megértett!
- Tudom, Sakura. Tudom, mit érzel. De ha a szíved szerint döntesz, a végén minden jóra fog fordulni. Ha Sasuke nem is tér vissza, boldog leszel.
- Bármit megtehetnék azért, hogy újra láthassam.
- Hm…
A férfi még mondott valamit, de Sakura már nem halotta. Egyre nehezebbnek érezte magát. Kinyitotta a szemét. Épp abban a pillanatban emelte ki fejét a vízből. Nem tudta, hogyan juthatott a felszínre. Egyben biztos volt: valaki kimentette. Ezt bizonyította a nyakában lógó aranylánc. Kezét a hajó oldalához tette, tenyerébe chakrát vezetett. Visszatért az ereje… ezt is furcsállotta. Felmászott a hajó oldalán, majd átmászott a korláton. A vihar már elállt, mindenki békésen aludt a kabinjában. Órákig lehetett a vízben. De hogyan maradhatott a hajó mellett, mikor az megállás nélkül haladt? Valaki vele volt… érezte… de ki?
- Hölgyem, ma már nem indulnak sehová! – mondta az egyik matróz.
- Ugyan… egy kis jégtől még nem hátrálhatunk meg – legyintett Sakura.
- Ki-ki-ki-ki-kis jég??? EZ neked kis jég?! – értetlenkedett Kumiko. – Az ország összes pingvine itt dekkol! Mire elhajtjuk őket, hogy léket vághassunk, eltelik egy év!
- Ki mondta, hogy léket kell vágni? Ez tökéletes gyakorlat egy kezdő Haruno számára.
- Hai! – pattant fel Hinamori, és utat tört magának.
- Biztos vagy benne? – kérdezte aggódva Kumiko.
- Teljesen – felelte Sakura. – Vagy túlzásba esik… vagy semmi sem fog történni.
Hinamori kézpecséteket formált, majd kezét a jégre tette. Semmi sem történt.
- Ahogy gondoltam… - sóhajtott Deidara. Ötösével cipelhetlek át titeket a tengeren – a madarára nézett. – Azután, hogy megszokta az itteni klímát.
- Várjatok még… - suttogta Kushina, miközben a tengert figyelte. A mélyből valami zöldes fény látszódott. Sakura arrébb lökte Hinamorit. A zöldes fény áttörte a jeget. Sakura az utolsó pillanatban egy pajzsot vont a csapat köré, hogy megvédje őket a jégszilánkoktól.
- Hm… lehetett volna jobb is – jegyezte meg hidegen a nő. Hinamori nem értette. Sakura az előző nap még kedves volt vele… most meg…
- A fedélzetre! – kiáltott fel Karin, és előresietett. Juugo lemondóan sóhajtott.
- Karin… az nem a mi hajónk – a nő szomorúan búcsút intett a luxushajónak. – A miénk az ott.
Karin reménykedve nézett a hajóra. Bánatára nem olyan volt, mit amilyennek elképzelte.
- E… ezzel a ronccsal akarunk elmenni az ország legfagyosabb részére?! – akadt ki a nő.
- I-igaza van Karinnak – rebegte Hinata. – E-e-ebben a hidegben… szétesik a hajó.
Naruto ezt hallva lekapta a kabátját, és Hinatára terítette. A nő pirulva megköszönte.
- Eléggé alábecsülitek a Jég országbeli hajókat. De mindegy… induljunk! – adta ki Sakura a parancsot. Már mindenki felszállt a hajóra, de Kumiko csak feszülten álldogált. – Odafagytál? Már mindenki felszállt!
- Miért csinálod ezt? – kérdezte halkan.
- Miről beszélsz?
- A halálba sodrod magadat… a többiekkel együtt.
- Ők vállalták.
- Tényleg… ennyire megváltoztál volna?
- Semmit sem változtam. Indíts!
- Nem fogod fel, hogy esélyed sincs?! Akármennyien is vagyunk, Maatsumát nem győzhetjük le!
- Szerinted? Akkor maradj itt… úgyis kell valaki, aki vezetheti a falut.
- A bosszú… igaz? Pedig pont te mondtad Neki… Azon a bizonyos napon. „Egy olyan dolog, mint a bosszú, senkit sem tehet boldoggá.” Szerinted ő azért halt meg, hogy megbosszuld, és utána kárhozottan töltsd hátralevő éveidet? Vagy, hogy Maatsuma végezhessen veled, majd elpusztítsa a ninja-világot? Gondolkodj el rajta!
- Nem érdekel, amit mondasz… én…
- AZÉRT HALT MEG, HOGY BOLDOG LÉGY! HÁT NEM ÉRTED?! – Kumiko arcán könnycseppek folytak végig. – Nem akarta látni, hogy sírsz, és, hogy szenvedsz! Nem akarta a halálodat, ezért halt meg ő!
- Heh… boldogság? Ez… EZ neked boldogság?! Négy éve… a halálba menekülnék. Csak árnyéka vagyok önmagamnak. Akárhányszor csak eszembe jut, órákig zokogok. Boldog lettem? Élek? Ha jót akart volna, akkor nem ezt tette volna. Elárult engem.
- Ha elárult… akkor miért akarsz bosszút állni?
Sakura közelebb lépett Kumikóhoz.
- Magam miatt… anyám miatt… a családom… neki semmi köze ehhez!
Kumiko elindult a hajó felé. Félúton egy megrovó pillantást vetett Sakura felé, miközben halkan mondta:
- Négy éve figyellek… sosem hiányoltad még annyira, mint most. Legalább annyi tiszteletet megadhatnál neki, hogy nem hívod árulónak! Ha szereted, és gyászolod, mások előtt is szeresd, és gyászold! Ezen kívül… a Lélek… úgy harcolj, hogy ne hajtsd végre a Véráldozatot!
Kumiko berohant a kabinjába, és bevágta az ajtót. Szeméből ömlöttek a könnyek. Keservesen zokogott. Nem tudott beletörődni a helyzetébe…
- Egy kis vita még nem a világ vége – mondta Itachi.
- Nem arról van szó – szipogta a nő. – Ha megteszi… meg kell ölnöm! Nem érted?! Képtelen lennék végezni vele!
- Biztosan nem fogja használni. Ő is tudja, hogy ez őrültség.
- Itachi… tudd egyáltalán, mi volt abban a tekercsben? Ha tudod is, nem foghatod fel, milyen következményekkel jár, ha esetleg…
- Nyugalom… - suttogta halkan. – Bízzál Sakurában! Még egyszer nem fog rosszul dönteni.
- Te bízol benne? – könnyes szemeit kérdőn Itachira emelte.
- Még nem tudom… de az biztos, hogy nem akar bennünk kárt tenni.
- Néha már ebben sem vagyok biztos.
- Téged sosem bántana. Akár hiszed, akár nem… ezzel a levéllel nagyon sokat segítettél rajta.
- Tudsz az emlékrohamról?
- Ő mondta nekem.
A hajó hirtelen megbillent. Kumiko lezúgott az ágyáról, Itachi mellé esett.
- Jól vagy? – aggodalmaskodott a nő.
- Persze, minden rendben – hadarta Itachi, majd kirohant a kabinból. Kint villámok csaptak le az égből. A tenger jégtáblái nekicsapódtak a hajónak.
- Hinamori, Kumiko! Fénypajzsot! – adta ki a parancsot Sakura. Kezét a hajó külső oldalára fektette. Hinamori a másik oldalra rohant. – Kumiko, fénypajzs!
A nő kifutott kabinjából, és a hajóorrhoz sietett.
- Jól van. Bármi is történjék, nem szabad abbahagynunk, világos?
- Hinata, Sakuráék mit csinálnak? – értetlenkedett Naruto.
- A chakrájukkal védőréteget képeznek a hajóra, hogy a jég ne törje át. De… ezt nem értem.
- Mi az, Hinata?
- Sakura… csak pár perce van hátra.
- Hogy mi?!
- A chakraközpontját valami más tölti ki… valami idegen erő… olyan, mintha élne.
- Élne?
- Olyan, mint egy… bijuu… de nem az…
- Húzzátok be a vitorlákat! – kiabálta Kumiko. – Sakura, minden rendben?
- Minden rendben, folytassátok!
- „Francba… a chakrája, és az a valami még nem került összhangba egymással. Valamit tennem kéne, még mielőtt…”
Sakura fáradtan megrogyott. Kumiko ettől tartott a legjobban.
- Sakura… hagyd abba!
A nő nem vett tudomást Kumikoról. Próbált még több chakrát kicsikarni magából. Szédülni kezdett. Átesett a korláton, de még az utolsó pillanatban megkapaszkodott az egyik kiálló gerendában… és akkor megtörtént. A nyaklánc kilazult, és kihullott Sakura nyakából egyenesen a tengerbe. A nő könnyes szemmel nézett utána. Vett egy mély levegőt, és elengedte a gerendát. Ment a lánc után…
A zavaros tengerben alig látott valamit. Alig volt ereje úszni, de nem érdekelte. Ha a tengerbe is fullad, legalább a lánc nála legyen. A korallok közt megcsillant valami. Sakura a fény irányába kapta a fejét. Már messziről felismerte a nyakláncot. Kezdett fogyni a levegője, de nem érdekelte. Csak a lánc lebegett a szeme előtt. Mikor már a kezében volt, elsötétült előtte a világ.
Teste egyre könnyebb lett. A nagy, fehér semmiben találta magát.
- Meg… meghaltam volna?
- Nem… még nem…
Sakura a hang irányába fordult.
- Rég találkoztunk. Emlékszel még rám?
- Apa?
A férfi elmosolyodott. Zöld szemével Sakurát vizslatta, de semmit sem szólt.
- Hol vagyok? – kérdezte Sakura bizonytalanul.
- Ez az élők, és holtak világát elválasztó fény.
- Akkor… ezek szerint… én…
- Nem… nem haltál meg. De nem is élsz.
- Ezt hogy érted?
- Nézz mélyen a szívedbe, Sakura! Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszedbe.
- Szerettem őt…
- Tudom, ezzel nincs is semmi baj. Csakhogy… nem csak azon a napon találkoztatok, mikor meghalt.
- Tudom, de… nem értem, miért kellett történnie.
- Semmi sem történik hiába. Próbáld meg magadat túltenni a halálán! Ez nem azt jelenti, hogy felejtsd el… ő mindig benned fog élni. Boldoggá tetted őt… élete legszebb napjait élhette át veled. De… nem tud békében nyugodni, ha azt látja, hogy emészted magad. Csak akkor boldog, ha te is az vagy.
Sakura szeméből ömlöttek a könnyek. Átölelte az apját.
- Félek kimondani, de… annyira… annyira hiányzik! – zokogta. – És így, hogy Naruto itt van, egyre jobban! Nem értem, miért történik mindez! Sasuke-kun halála, a levél, az emlékek, Konoha… csak ő tudna segíteni, ő volt az egyetlen, aki megértett!
- Tudom, Sakura. Tudom, mit érzel. De ha a szíved szerint döntesz, a végén minden jóra fog fordulni. Ha Sasuke nem is tér vissza, boldog leszel.
- Bármit megtehetnék azért, hogy újra láthassam.
- Hm…
A férfi még mondott valamit, de Sakura már nem halotta. Egyre nehezebbnek érezte magát. Kinyitotta a szemét. Épp abban a pillanatban emelte ki fejét a vízből. Nem tudta, hogyan juthatott a felszínre. Egyben biztos volt: valaki kimentette. Ezt bizonyította a nyakában lógó aranylánc. Kezét a hajó oldalához tette, tenyerébe chakrát vezetett. Visszatért az ereje… ezt is furcsállotta. Felmászott a hajó oldalán, majd átmászott a korláton. A vihar már elállt, mindenki békésen aludt a kabinjában. Órákig lehetett a vízben. De hogyan maradhatott a hajó mellett, mikor az megállás nélkül haladt? Valaki vele volt… érezte… de ki?
Kumiko magányosan sétált a hajó fedélzetén. Tekintete tele volt szomorúsággal, és félelemmel.
- „Megint… megint elrontottam. Először a templomnál… most meg a tekercs… - egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Vállalni fogja…”
A magasból egy kunai csapódott a lába elé. Kumiko a támadás irányába nézett.
- „Ezek emg mit csinálnak?” – a magasba szökkent. Az egyik gerendán Hinamori, és Deidara harcoltak egymás ellen.
- Álljunk le! – zihálta a fiú. Hinamori letörölte a vét a szája széléről.
- Még egy kicsit… - kérlelte erőtlenül.
- Egész este edzettünk… pihenned kellene.
- Hagyd csak… majd én átveszem – szólalt meg mögötte Kumiko. Deiara elmosolyodott.
- Kitalálom: Uachi alszik, te pedig unatkozol… hm?
- Hah… miről beszélsz? – kérdezte pirulva. – Menj, és pihenj!
Deidara eltűnt. Hinamori ejtett egy ravasz vigyot, majd Kumikónak rohant. Kezét ökölbe szorítva ütni készült, de Kumiko a háta mögött termett.
- Nyitásnak nem rossz – jegyezte meg hűvösen, miközben lefogta a lány kezét.
- Engedj… el!
- Alig állsz a lábadon. Miért kínzod magad? Hiába erőlködsz, nem jutsz magasabb szintre. Pihenned is kell.
Elengedte Hinamori kezét. A lány leült a gerendára.
- Én csak… segíteni szeretnék – mondta halkan. – Nee-chan egyfolytában emészti magát… mindenkivel hűvös, és közben saját magát okolja a történtek miatt. Nem akarom… - szeméből könnyek törtek elő. – Nem akarom látni, ahogy szenved.
Kumiko leült a zokogoó lány mellé. Szomorú arca bűntudatossá vált.
- Sasuke meghalt, de nem Nee-chan ölte meg! Akkor meg miért magát okolja? Azt akarom, hogy elérje az álmát… segíteni szeretném a céljában! Ehhez viszont erősebbnek kell lennem, nem ülhetk itt tétlenül! Maatsuma… nem ússza meg büntetlenül, hogy így tönkretette a nővérem életét.
- Nem Maatsuma ölte meg… hanem én…
Hinamori felkapta a fejét. Kumiko rideg hangon folytatta:
- Azon az éjszakán én küldtem el Sasukét a tekercsért. Tudtam, hogy képtelen megöni Sakurát…
- Nem… az nem lehet…
- Én voltam… két mérgezett dobótűt küldtem feléjük. Te mégidőben megtaláltad Sakurát, de Sasuke… addigra sikeresen eltakarítottam onnan.
- Sakura… ő mentett meg téged! A legjobb barátod volt, mindig segítettétek egymást! Mégis… mégis elárultad… hogy tehetted?!
Kumiko gúnyosan elnevette magát.
- Egyszerű… szükségem volt… ezekre… - szemét kinyitotta. Az élénk, fekete szembogarak helyett két vöröslő Sharingan izzott bennük. Hinamori rémülten hátrált. – Megérte féholtnak lenni… bárki holttestét használhatom… és az adottságait is megkapom.
- Ezt… ezt nem hagyhatom annyiban! – elővette a botját. – Kuchiyose no jutsu! – a lány mögött egy farkas termett.
- Amint látom, ez egy nem mindennapi állatidézés… - gúnyolódott Kumiko. Hinamori a farkas felé nyújtotta a kezét. Az állat gazdája karjába harapott.
- Óóó… a kis mazochista… - nem sokáig gúnyolódhatott. Hinamori egy ugrással két vállra fektette a nőt.
- Ha egy idézett állat megharap, átvehetem a képességeit… igazad van… ez tényleg nem mindennapi állatidézés… - az árbóchoz csapta Kumikót. A bot végét a nő mellkasához nyomta. – Érdekes… most nem vagy olyan erős… - a bot végéből egy penge tört ki, ami átdöfte a nő testét. Kumiko zihálva az égre nézett.
- Még… találkozunk… - suttogta, majd egy sárgás fény kíséretében eltűnt. Hinamori öszecsukta a botot, és ezzel együtt a farkas is eltűnt a hajóról. Szemével a távolt fürkészte. Már látta a szigetet… a sziget, melyen Maatsuma rejtekhelye feküdt…
- Amint látom, nem jártál sikerrel… - jegyezte meg a hang. Kumiko a seb fölé helyezte a kezét, ami egy villanás kíséretében begyógyult.
- Dehogynem… megtudtam, hogy mire képes…
- Kockázatos volt lebuktatnod magadat. Nem gondolod?
- Hm… csakhogy… nem azt mondtam, kinek szolgálok… kicsit módosítottam a tervünkön.
- Helyes… most jó munkát végeztél.
- Mi a következő parancs? – léptek zaját hallotta. Az árnyból egy maszkos alak lépdelt elő. Testét fekete köpeny borította.
- Azt hiszem… itt az idő beszállnom a játékba…
Sűrű, fekete köd borította Maatsuma szigetét. Ez a köd nem volt más, mint Maatsuma chakrája. Ez a rendkívül erős chakra hálózta be az egész rejtekhelyet. Mindent látott, és mindent hallott… szinte külön életet élt. Sakura nem is tudta, kitől fél jobban: a chakrától, vagy a tulajdonosától? Fogalma sem volt… de ez a félelem kezdett eluralkodni rajta. A kérdés már csak az volt, hogy ez a félelem milyen tettekre fogja őt sarkallni? Ahogy lelépett a fedélzetről, mindenről elfeledkezett: a társairól, a múltjáról, a jelenéről, önmagáról… Sasukéról… csak várta a pillanatot, hogy a fekete köd lassan körülvegye, és végezzen vele. Csakhogy végre vége legyen ennek a szenvedésnek. Semmi más nem lebegett a szeme előtt. Remegő, majdnem élettelen tekintete a tájat fürkészte. És ahogy agya lassan felfogta a helyzet súlyosságát, valami őrült vágy kerülgette. Alig telt el pár perc, érezte, beleőrül a rettegésbe. Ettől tartott a legjobban. De már nem gondolkodott… csak cselekedett. Kardját előrántotta, és szabad kezével utat tört magának a mélybe.
- Nee-chan! – Hinamori lefogta a kezét. – Maradjunk együtt!
Sakura a lányra nézett. Tekintete egy pillanatra kitisztult, majd újra elborította elméjét a félelem.
- Meneküljetek… - rebegte halkan. Szemét elöntötték a könnyek, és ezzel együtt a félelem homálya is. Hinamori rémülten hátrált nővérétől. Tekintete olyan volt, mintha nem is ő lenne… hanem valaki más… mintha valaki, vagy valami irányította volna… ezt a többiek is látták. Innentől már másképp éreztek. Nem egy egyszerű csatába kerültek. Az egész olyan volt, mint egy rémálom, amiből nincs kiút. Csak azt a percet várták, mikor egy éles sikítás, vagy egy hangos zörej véget vet ennek a lidércnyomásnak.
- „Ez a hely… olyan, mint Dante pokla… szinte én is érzem azt a szenvedést, és félelmet, amit azok éreznek, akik lent raboskodnak… ha ez így folytatódik… én beleőrülök… legszívesebben elmenekülnék, de mozdulni sem tudok… méghozzá itt a fiam is… és Kushina… nem tudnám őket magukra hagyni… - Minato Sakurára nézett. – Ez a nő… eddig minden megpróbáltatást keményen bírt… de most… mintha nem is ő lenne. Próbálja leplezni, de fél… ahogy mi is. Nincs menekvés… ez a köd… érzem, hogy figyel minket… csak várja a pillanatot, hogy szétmarcangoljon minket… jobb is lenne… még a halál is jobb ennél… csak végre… érjen véget…”
Sakura hirtelen a mélybe vetette magát. Katanáját erősen szorította a markában, és csak várta, hogy földet érjen. Még utolérte Hinamori kétségbeesett kiáltása, majd elméje végleg elborult. Nem látott, és nem hallott. Egyetlen cél forgott benne: ölni mindenkit, és mindent! Földet ért, és rohant tovább céltalanul… egyenesen előre. Útját Maatsuma ninjái állták. Mint egy pusztítógép előrántotta fegyvereit, és rezzenéstelen arccal küldte áldozatai felé őket. Aki a közelébe lépett, darabokban végezte. Széttépte őket a nőt körülvevő chakra, ami lassan látszódott halvány fényt hozva a vér borította folyosóba. Sakura rohant tovább. Kezével a chakrájából utat gyártott magának, ami kegyetlenül irtotta áldozatait.
- „Ébredj!” – szólalt meg a fejében egy ismerős hang. Sakura nem is törődött vele. Könyörtelenül mészárolt le mindenkit, aki az útjába állt. – „Kérlek… térj magadhoz… SAKURA!!!” – a nő a földre bukott. Tekintete lassan kitisztult. – „Kérlek… ébredj fel…” – agya lassan felismerte a hangot.
- „Sasuke-kun?!” – a nő felült, és zihálva a sötét folyosót kémlelte. Senki sem volt a közelben. A nyakánál valami súlyosat érzett: a nyaklánc. Mintha élt volna. A nárcisz egyik szirma lassan igazivá lett, majd a földre hullott. Mintha hervadt volna. Sakura fejében lassan elhalt Sasuke hangja, ahogy elméje kitisztult… és lassan tudatosult benne előbbi tette. – Nem… ez… nem lehet igaz! – a háta mögé pillantott. Nem hitt a szemének… a vér borította fal, a megcsonkolt holttestek… egy éles sikítás hagyta el a száját, majd eszméletlenül a földre bukott.
- Ezt… Nee-chan tette volna…? – rebegte Hinamori. Karin elkezdett kutatni a holttestek között.
- A chakra erről árulkodik… de… ez nem teljesen olyan, mint Sakura chakrája. Csak részben…
- Részben?
- A chakrája keveredett valamivel… ami se nem Kekkei Genkai, se nem mások chakrája… nem tudom, mi az…
Hinamori arcán könnyek peregtek végig.
- „Hogy volt… hogy volt képes ennyi embert megölni? Még ha… ők az ellenségeink is voltak? Tényleg ilyen lenne valójában? Hidegvérrel végez mindenkivel, aki az útjába áll? Nem… biztosan nem… akkor Sasuke miatt sem bánkódna… és azok a könnyek nem hamisak, amiket érte ejtett nap, mint nap… ez valaki más volt… valaki… aki megszállottan próbál utat törni… Sakura testét felhasználva próbálja elérni célját… valaki… aki bosszúért kiált a múlt rég elveszett homályából… amire már senki más nem emlékszik… csak ő…” Muszáj lesz Nee-chant megtalálnom!
- Egyedül nem mehetsz sehova! – vágta rá Itachi.
- De muszáj egyedül mennem! Titeket nem veszélyeztethetlek! Váljatok szét, és keressétek meg a kiutat!
- De Hinamori…
- Meneküljetek! Menjetek, amíg lehet!
- Nocsak… a kislány máris berezelt… - motyogta Juugo.
- És nem akármiért… - felelte halkan Karin. – Maatsuma chakrája behálózza az egész területet… ez a chakra olyan erős, hogy megzavarja mások chakraáramlásait… ez pedig pánikot kelt a megzavart chakra hordozójában. Méghozzá… Maatsuma chakrája minél jobban megegyezik egy másik chakrával, az annál gyorsabban összezavarhatóbb. Hinamorinak igaza van… tényleg el kell menekülnünk… mert… ha Naruto chakráját megtalálja Maatsuma… akkor még a Kyuubi is előtörhet belőle… akárcsak Sakuránál az a valami.
- Miről beszélsz, Karin? – értetlenkedett Hinata.
- Te magad mondtad… Sakura chakrája összekeveredett valamivel… de még nem stabilisak… lehet, hogy nem is lesznek azok…
- Igen… a testi, és a szellemi chakrája nem egyezett meg… hihetnénk azt is, hogy az Kumiko ereje… de… ez teljesen más volt, mint egy chakra.
- Tényleg… hol van Kumiko? – kérdezte Kushina. Hinamori ettől a kérdéstől tartott a legjobban.
- Valahol itt… a mélyben…
- Ezt hogy érted? – értetlenkedett Minato.
- Kumiko… elárult minket…
- Az nem lehet! – csattant fel Naruto. – Végig azon volt, hogy…
- Hogy segítsen Sakurának?! Az egész csak színjáték volt! Ezt az egészet csak egy pár Sharingan miatt tette! Itachi… nem Maatsuma ölte meg Sasukét… hanem Kumiko…
- Mi történt it?! – Kumiko rémülten nézte a holttestekkel teli, végtelen folyosót. A maszkos alak szomorúan sóhajtott.
- Ezek szerint… elkéstünk… - suttogta. – Minden erőfeszítésünk hiába volt…
Kumiko szétnézett az áldozatokon.
- Nem… még nem – az egyik holttest mellé térdelt. Kezét a homlokára tette. – „Omokage!” – szemeit behunyta, és erősen koncentrált.
- Mit látsz?
- Egy sárgás fény… a folyosó végéből… egyre jobban közelít… az alak egy kardot, és egy kést tart a kezeiben… az arcát nem lehet látni… - lemondóan sóhajtott. – A lelke átért a túlvilágra… többet nem fog nekünk mondani…
- Nem baj… ennyi bőven elég ahhoz, hogy tudjuk, ki tette.
- Pontosan… itt vannak…
- Nos… ezek szerint kiútkeresés… nem lenne jobb egy léket vágnunk a plafonba? – morogta Juugo.
- Nem hinném, hogy ezt a chakrát át lehetne vágni… de megpróbálhatjuk. Emelj fel! – adta ki az utasítást.
- Hogy mi?!
- Jól hallottad. Ezen a falon nem érdemes felmászni… úgyhogy… maradt a…
- Jól van! Pattanj fel a vállamra!
Karin Juugo háta mögé állt.
- „Miért pont vele kell együtt lenn…” Á! Ne az egyik vállamra! Szállj le! Szállj le!!! „Leszakad a karom…”
- Bocsi… - Karin ismét Juugo háta mögé állt.
- És inkább mássz…
- Őm… oké… - Karin ezzel a kéréssel nem is foglalkozott. Egy ugrással Juugo vállain termett.
- Azt mondtam mássz!!! Tudod, milyen nehéz vagy?!
- Fogd be! Kést!
Juugo sóhajtott, majd Karin kezébe nyomta a kést. A nő chakrát vezetett az élébe, és a plafonba szúrta.
- Még mindig nem szoktál le a miniszoknyáról?
- Ááá!!! Fel ne emeld a fejed!
- Te csak a plafonnal foglalkozz! – hosszas gondolkodás után folytatta. – Ilyen hidegben… még nadrágot sem veszel alá… bezzeg, mikor nyár va…
- HÜLYE PERVERZ! NÉZZ LE!!! Fel ne emeld a fejed, hallod?! Nézz le! Nézz le! Nézzlenézzlenézzlenézzleeeeeee!!! Hülye férfiak! Mindig csak a kukkoláson jár az eszetek????
- Hát igen… a férfiak már csak ilyenek…
- Még jó, hogy beismered!
- Én egy szót sem szóltam!
Karin a háta mögé nézett. Mögöttük egy hosszú, fekete hajú nő állt. Fehére szemeiben két, egymásra fektetett négyágú csillag feketéllett.
- Meglepetééés… - mondta a nő gonosz vigyorral. Ördögi kacajától zengett az egész folyosó…
- Háhh! Friss levegő! – sóhajtott Naruto. – Gond nélkül kijutottunk!
- Igen… - mosolygott Hinata. – Azt hiszem… valakinek le kellene mennie megtalálni a többieket…
- Miii?! Ha mi ilyen könnyen kitaláltunk, őnekik is sikerülni fog! Inkább hozzunk valami erősítést!
- „Csak a chakra zavarja össze… jó Hokage… csak a chakra zavarja össze…” – Minato nem pont a fia szájából akarta hallani ezt az önző szöveget.
- Jajj, Minato drágám, minden rendben? – aggodalmaskodott Kushina.
- P-p-persze! Igen! Minden a legnagyobb rendben! Ak-k-k-kor menjünk, és… hívjunk is erősítést, ahogy azt a „Nagyúr” mondta… i-i-indulás! Hajrá! Húhú! Je! Megyünk… megyünk Konohába… hívjuk a többieket is meghalni! Előre!
- Apa, jól vagy? „Totál kettyós…”
- Sz-szerintem Minato-sama gond nélkül megtalálja a többieket – rebegte Hinata. – Addig Naruto-kun mehet erősítésért, nem gondoljátok?
- Yatteeee! – Naruto kézpecséteket formált. – Kuchiyose no jutsu!
A következő pillanatban Naruto, és Gamabunta már messze jártak. Minato visszament az alagútba a többieket megtalálni. Kushina, és Hinata pedig magukra maradtak. Nem is hitték volna, hogy az a környék a szemük láttára fog valóságos csatatérré válni…
- Itachi… attól tartok, eltévedtünk… hm – motyogta Deidara.
- Biztosan nem…
- Mi az, hogy nem?! Hm?! Már vagy háromszor elmentünk emellett a meglincselt csontváz mellett!!!
- Nem is tudtam, hogy félsz a csontvázaktól.
- Mi?! N-nem erről van szó! Körbe-körbe mászkálunk, és te fel se fogod?!
- Nyugalom… „ha Kumiko erre lesz, hát megtalálom… megkeserüli még azt a napot, mikor végzett az öcsémmel!”
- Hrm… és még én nem tudok tájékozódni!
- Pontosan… menjünk egyenesen tovább…
- Mi?! De arra mentünk az előbb is! Te mindent csak így félvállról veszel?! Hé! Legalább válaszolj valamit! Hallod?!
- Cssss… - becsukta a szemét. – Hát te is…? Kisame?
Juugo, és Karin békésen üldögéltek cellájukban. Várták a csodát, ami kiszabadítja őket. Karinnak viszont gyorsan fogyott a türelme – mint négy éve a bonbon -, és elhatározta, hogy az a csoda… ő lesz.
- Már megint próbálkozol? – kérdezte Juugo. – Semmi esélyünk…
- Jaj már, ne siránkozz! Évekig voltam Oro börtönőre, egy ilyen kis chakravisszaverős cella nem fog ki rajtam! Figyeld a mestert!
Karin a cellához sétált, és megvizsgálta a zárt.
- Naaa?
- Hehe… új fejlesztés… de nem fog ki rajtam!
- Jól van, mesterkém… amíg próbálkozol, szunyálok egyet…
- Gonosz vagy!
- Csak őszinte…
- Marha vicces… - levette a szemüvegét.
- Mire készülsz?
- Kiveszem a zárat – szemüvegéből kihúzott egy csavart, aminek következtében az egész szétesett.
- Ajjaj…
- „Mégis… ki ez az alak? – Sakura ereiben meghűlt a vér, ahogy a furcsa idegent nézte. – Mintha már láttam volna valahol… valamikor… nagyon régen…”
- „Szóval őt szolgálja… együtt vannak… - Hinamori gyilkos tekintettel nézett Kumikóra. – Még jó, hogy nem ismer fel minket ebben az álruhában… így mégis több esélyünk van ellenük… de az a másik… van benne valami… valami sötét… valami jó szándékú gonoszság… talán… - Sakurára pillantott. – Velünk lenne? De nem… biztosan nem… Kumiko megölte Sasukét… és most egymást segítik… heh… bármi is a szándékuk… Nee-chant nem állíthatják meg!” – elővett egy kunait. Mögöttük Kumiko chakrája kúszott végig. – „A kis hátba támadó…” Nee-chan, mögötted!
Sakura elugrott a chakra elől. Kardját előrántotta, és a maszkos alaknak rohant. Ellenfele egy kunai segítségével kikerülte a támadást, majd egy hirtelen mozdulattal a földre kényszerítette a nőt.
- „Ezek a mozdulatok… szimpla taijutsu, mégis… nem… az nem lehet…” – nagy nehezen felállt. – Fogalmam sincs, hogy ki a fene vagy… vagy, hogy kihez tartozol… de azt nem engedhetem, hogy az utamba állj – letörölte a vért a szája széléről. A kardot erősen megragadta, és maga elé tartotta.
- Heh… a magadfajták mindig azt hiszik, hogy minden olyan simán fog menni, mi?
- Pofa be! – kézpecséteket formált. – „Haruno chakra… Akari no Katana!” – katanáját a földbe szúrta. A föld szétnyílt, és hatalmas fényáradat tört ki belőle átvágva a sziklákat, és a jégtömböket. Az idegen félreugrott a támadás elől, majd kardját előrántva a nőnek rohant.
- Kicsit sokat gondolsz magadról… - Sakura kardjával kivédte a támadást. Leguggolt, és egyik lábával kigáncsolta támadóját. Az alak egy füstfelhő kíséretében eltűnt a nő elől. – „Kage Bunshin no Jutsu?!” – hátrakapta a fejét. Mögötte a férfi egy erős ütéssel a falhoz taszította Sakurát.
- Zárjuk le… - kézpecséteket formált. Kezét a föld felé irányította, amiben lassan apró szikrák gyűltek össze,
- „Nem… ez nem lehet… - az alak Sakura felé rohant. – Ez lehetetlen! Ez a jutsu… csak két ember ismeri… ez nem lehet!”
- Chidori! – Sakura az utolsó pillanatban előrántott egy kunait. A két fegyvert a feje fölé tartva keresztbe tette, így egy pajzsot tett maga elé, kivédve vele a támadást. A maszk lehullott, ahogy Sakuráról is.
- „Talán… mégis létezhet az a boldog világ?”
Hinamori értetlenül Kumikóra nézett. A nő egy kicsit szomorkás, mégis boldog mosollyal válaszolt.
- Sajnálom, amit mondtam… nem tehettem mást… - suttogta. Hinamori levette az álarcot.
- Nem… nem is ölted meg?
- Nem… Sasuke igazából… meg se halt…
A porfelhő lassan eloszlott. Sakura immár tisztán láthatta Sasuke arcát.
- Sakura? – a nő könnybe lábadt szemmel nézett a férfira. – Nem tudtam, hogy te vagy az…
- Ugyan, semmi baj… - hangja elcsuklott. Kezeiből kiejtette a két fegyvert, és Sasuke nyakába borult. Erősen ölelte magához, nem akarta elengedni… többé már nem.
- Hagyjuk magukra őket… - suttogta Kumiko. Hinamori egyetértően bólintott, majd egy sárgás fény kíséretében eltűntek. Sakura halkan sírdogált, fejét a férfi vállára hajtotta.
- Istenem…! Hol voltál eddig?! Miért nem jelentél meg?! – Sasuke erre semmit sem válaszolt. Erősen szorította magához a nőt, szeme sarkából könny csordult ki. – Annyira… annyira sajnálom! – zokogta a nő. Sosem volt még ennyire boldog. – Visszakaptalak… élsz… hadd nézzelek… - kicsit eltolta magától Sasukét, hogy a férfi szemébe nézhessen. – Alig változtál… még mindig… még mindig olyan… olyan…
- Jóképű vagyok? – kérdezett rá sármos mosollyal, mire a nőnek akaratlanul nevetnie kellett.
- Igen… - suttogta halkan. Sasuke végigsimított Sakura hosszú haján, majd magához szorította a nőt. Nem akarta, hogy Sakura lássa az egyre jobban előtörő könnyeit. Boldog pillanat volt ez mindkettejük számára. Egyszerre sírtak, és egyszerre nevettek. Azt akarták, hogy ez örökké így maradjon… - De hogyan? Hogyan élted túl?
- Csss… majd mindent megtudsz… - suttogta. – Pihenj… egy kicsit…
Sakura lehunyta a szemeit. Nem érdekelte Maatsuma… nem érdekelte a bosszú… csak Sasuke… csak Sasuke érdekelte…
- Ne aggódj… minden rendben lesz… csak várj amíg… amíg a többiek meg nem érkeznek…
Sasuke felállt, és Sakurával a karjaiban elindult Kumikóék után. Tudta, merre mentek. Volt a szigetnek egy biztonságosabb része, ahova nem ért el Maatsuma chakrája. A bosszú még ráér… Sasuke tudta: ha Sakura napfogyatkozáskor is támad… győzni fog…
- Szóval túlélte… - suttogta maga elé Hinamori. – De… hogyan? Hiszen Sakura…
- Leszúrta. Ezt én is tudom – vágott közbe Kumiko ingerülten. – Igen, valóban így volt. Sasuke meghalt.
- Akkor… mégis hogyan?
- Ez kissé bonyolult.
- Mondjuk úgy, hogy Sakura tudta nélkül megóvott a haláltól még pár nappal azelőtt, hogy megtörtént volna – mondta Sasuke, majd ő is leült a tűzhöz. Hinamori már végleg nem értette, miről beszélnek. – Tudom, hogy nem érted, de egy kicsit nehéz elmagyarázni… Sakura nélkül – az alvó nőre nézett.
- Biztosan érteni fogom… ha elmondjátok…
- Hát rendben – Kumiko kicsit megpiszkálta a tüzet, majd az égre pillantott. – Addig tudod, hogy Sasuke árulása lelepleződött, ugye?
- Igen… Sasuke elment a templomhoz…
- Pontosan. Először Sakuránál kerestem, hogy elmondjam az új, biztos tervet. De akkorra már Sakura eszméletlen volt. Tudtam, hogy Sasuke a templomba ment. Erre utalt a levél is, amit az asztalon találtam.
- Melyik levél?
- Amit Sakura a katanában talált. Úgy gondoltam, korai még megtalálnia… főleg, hogy másképp alakultak a dolgok. Így hát, amikor összefutottam Sasukéval, elmondtam neki a tervemet.
- Ugyanez lett volna… annyi különbséggel, hogy Sakura és én tűnünk el egy kis időre. Megjátszottuk volna a halált, Kumiko pedig elrejtett volna minket az ország déli részére.
- Miért pont oda?
- Nos… az ország keleti, és déli tájékát a Sziklák országának hegyei határolják. De a keletinek minden részét ismerik a lakosok. Kiváló menedékhely a lavinák, és egyéb természeti katasztrófák elől, így ott könnyen ránk találhattak volna.
- Ezen kívül a keleti klíma nem a legkellemesebb – tette hozzá vacogva Kumiko. – Bármilyen meglepő, délen ismerik még a kánikulát… négyévente találkoznak vele.
- Pontosan. Szóval Kumiko rám talált, és elmondta, mit tervez…
- De mikor megláttam az ábrázatát, már tudtam, hogy a terv ugrott – vette át a szót Kumiko. – Sasuke mindenáron az ő dilinyós, depresszív tervéhez ragaszkodott. Nem győzhettem meg semmivel sem.
- Maatsuma markában voltam. Nem tehettem mást.
- És akkor eszembe jutott, mi lenne, ha úgy tennénk, mintha Maatsuma akarata beteljesült volna? Sasukénak Sakurával kellett végeznie, nekem pedig mindkettejükkel, ha Sasuke feladja, vagy kudarcot vall.
- Így elkészített egy mély altatót, amitől egy időre kikapcsolt mindkettőnk szervezete. Se vérkeringés, se chakraáralmás, se semmi. Mintha meghaltunk volna.
- Egyedül egy kis folyadék tartotta őket életben. Eléggé instabil szer, és kockázatos, de bevált.
- Jó, jó, de a seb? Engem a seb érdekel! – hadarta Hinamori.
- Oh, hát persze! Sakura amint megtanulta kellőképpen használni a chakráját, egy jutstun dolgozott, ami a biztos halált jelenti Maatsuma számára.
- De sajnos nem tudta elkészíteni – mosolygott a nő. – Mivel nagyanyánk mindig arra tanította, hogy mindig csak életet adjon, ne irtson.
- Így tudat alatt elkészített egy gömböt, ami regenerálja a sebeket.
- De mivel Sasuke az együtt töltött idők alatt csak pár karcolást kapott…
- Így a gömb minden ereje Sasuke életben tartására ment el – fejezte be Hinamori a mondatot.
- Pontosan. Tök mázli, mi? – mosolygott Kumiko. – És itt elkezdődött a terv. Az indító szál a levél volt, és a nyaklánc, amit Sasuke katanájának markolatába rejtettem.
- És amint megjött a jel, Kumiko már meg is jelent.
- És most azon dolgozok, hogy… - itt elkomorodott. – Sasuke… mielőtt találkoztál volna Sakurával… te kapcsolatba léptél vele, igaz?
Kumiko a nő mellé térdelt. Kezébe vette a nyakláncot.
- Mi a baj, Kumiko? – Sasuke is a nő mellé sietett.
- Az egyik szirom lehullott… a lélek kitört belőle. Ha nem is teljesen… de az vette rá, hogy gyilkoljon…
- Lélek? Miről van szó? – értetlenkedett Hinamori.
- Mi közöd hozzá?! – csattant fel Kumiko. – Majd mi megoldjuk! Túl sokat kérdezel!
- Én csak tudni szeretném, mi van a nővéremmel!
- Semmi sem lesz vele! Mindent helyrehozunk! – kiabálta Kumiko. Hinamori megszeppent arcát látva fagyos tekintete bűntudatossá vált. – Ne haragudj… én csak…
- Semmi gond, majd elmondod, ha jónak látod – mosolygott a lány. Sasukéra nézett. A férfi az ölébe húzta Sakurát. Erősen szorította magához, mintha most láthatná utoljára. – És… ugyebár te Sasukéval voltál egy kis ideig…
- Igen. De semmi sem volt köztünk, ha arra gondolsz. Sasuke mindenáron azt akarta, hogy Sakura végre egy boldog mosolyt ejtsen. Csak az teszi őt boldoggá, ha Sakura lelke megnyugszik végre. Ha akartam volna… akkor sem lett volna semmi… csak puszta barátság.
- De… éreztél valamit iránta, igaz?
- Mivel Sakura testében voltam egy ideig, igen. Tudod: mint másodlagos lélek, függtem az ő saját lelkétől, a gondolataitól, az érzéseitől. Így, mikor Suigetsu testét felhasználtam. Megmaradt bennem valami. De visszafogtam magam. Hálával tartozok neki, amiért annyi éven át segített rajtam. Ha nem is a saját életemet éltem… akkor voltam a legboldogabb. Kicsikét hiányzik is az az élet… - mosolygott. Egy könnycsepp csillant meg a szemében. – Akkor még minden gondtalan volt… gyereknek éreztem magam. Túl hamar történt minden. Mintha… nem is lett volna gyerekkorom… azonnal felnőttem. De nem tehettem mást, túl távol voltam már Sakura testétől, nem maradtam volna életben. Csak hát… túl hamar történt. Az ő testében nyugodtan lehettem kisgyerek. Nem volt semmi bajom belőle. Aztán Maatsuma visszatért… és elvette tőlem még ezt is.
- Tudom, milyen érzés. Nekem sem volt gyerekkorom… csak rabszolgaság, és kín. Ennyire emlékszem az egész életemből.
- Ne félj! Sakura győzni fog… és ismét boldog lesz minden napunk. Biztos vagyok benne.
- Sasuke? – a férfi Sakurára nézett. Fáradt, zöld szemeivel Sasuke fekete bogarait kémlelte. – Miért nem szóltál akkor, hogy élsz?
- Nem tehettem mást. A te érdekedben egy ideig az volt a legjobb, ha nem tudsz a létemről… talán… most nem is kellett volna találkoznunk.
- Ne mondj ilyet! – rivallt rá Sakura. Szeme sarkában könnyek gyűltek össze. – Ilyet soha… de soha többet ne mondj! Tudod, hány évig éltem teljes gyászban?! Négy évig! Fel tudod fogni?! Négy teljes év! – zokogta. Sasuke magához szorította a nőt.
- Már hogyne tudnám? – suttogta. – Hiszen én is ugyanazt éltem át, mint te… és nekem… talán még rosszabb volt. Hiszen… mikor ott küzdöttél értem… mikor ott sírtál. Legszívesebben ott helyben elégtem volna. Annyira sajnáltam… borzalmas volt… mint egy rémálom. És csodálkozom, hogy ezek után… még… még tudsz szeretni – itt elcsuklott a hangja. – Nagyon sajnálom…
Sakura félve Kumikóékra nézett, de a két lány épp háttal volt nekik. Megfogta Sasuke arcát, és magához rántva egy forró csókban egyesültek. Már maga sem tudta, mióta várt erre a pillanatra. Szinte már nem is gondolt azokra a szörnyűséges évekre, amíg távol voltak. Csak azt a kellemes melegséget akarta érezni, ahogy Sasuke magához szorította. Már semmi sem érdekelte. Még a sok ártatlan áldozat emléke sem fájt neki annyira. Sasuke mellette volt… élt… ez számított neki. A férfi megszakította a csókot, de alig telt el pár másodperc, a nő ajkai után kapott.
- Khm… előbb a munka… - szólt mögöttük Kumiko. – Hinataék most üzentek, hogy látták Karinékat. Ráadásul Maatsuma valami nagy csatára készül. Sietnünk kell. Már így is csak egy óra van hátra napfogyatkozásig…
- Akkor sietnünk kell… vagy időt kell nyernünk… - mondta halkan a férfi. – Sakura, a pecsétet… fel lehet törni?
- Lehetetlen. Ha megpróbáljuk, végünk.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy valaki az ősök közül már megpróbálta.
- Okés, most hagyjuk a történelemórát, mennünk kell! – fogta türelmetlenre a dolgot Kumiko. – És ha csak egy kis turbékolást észlelek, galambsültet fogok enni vacsorára!
- Leszúrta. Ezt én is tudom – vágott közbe Kumiko ingerülten. – Igen, valóban így volt. Sasuke meghalt.
- Akkor… mégis hogyan?
- Ez kissé bonyolult.
- Mondjuk úgy, hogy Sakura tudta nélkül megóvott a haláltól még pár nappal azelőtt, hogy megtörtént volna – mondta Sasuke, majd ő is leült a tűzhöz. Hinamori már végleg nem értette, miről beszélnek. – Tudom, hogy nem érted, de egy kicsit nehéz elmagyarázni… Sakura nélkül – az alvó nőre nézett.
- Biztosan érteni fogom… ha elmondjátok…
- Hát rendben – Kumiko kicsit megpiszkálta a tüzet, majd az égre pillantott. – Addig tudod, hogy Sasuke árulása lelepleződött, ugye?
- Igen… Sasuke elment a templomhoz…
- Pontosan. Először Sakuránál kerestem, hogy elmondjam az új, biztos tervet. De akkorra már Sakura eszméletlen volt. Tudtam, hogy Sasuke a templomba ment. Erre utalt a levél is, amit az asztalon találtam.
- Melyik levél?
- Amit Sakura a katanában talált. Úgy gondoltam, korai még megtalálnia… főleg, hogy másképp alakultak a dolgok. Így hát, amikor összefutottam Sasukéval, elmondtam neki a tervemet.
- Ugyanez lett volna… annyi különbséggel, hogy Sakura és én tűnünk el egy kis időre. Megjátszottuk volna a halált, Kumiko pedig elrejtett volna minket az ország déli részére.
- Miért pont oda?
- Nos… az ország keleti, és déli tájékát a Sziklák országának hegyei határolják. De a keletinek minden részét ismerik a lakosok. Kiváló menedékhely a lavinák, és egyéb természeti katasztrófák elől, így ott könnyen ránk találhattak volna.
- Ezen kívül a keleti klíma nem a legkellemesebb – tette hozzá vacogva Kumiko. – Bármilyen meglepő, délen ismerik még a kánikulát… négyévente találkoznak vele.
- Pontosan. Szóval Kumiko rám talált, és elmondta, mit tervez…
- De mikor megláttam az ábrázatát, már tudtam, hogy a terv ugrott – vette át a szót Kumiko. – Sasuke mindenáron az ő dilinyós, depresszív tervéhez ragaszkodott. Nem győzhettem meg semmivel sem.
- Maatsuma markában voltam. Nem tehettem mást.
- És akkor eszembe jutott, mi lenne, ha úgy tennénk, mintha Maatsuma akarata beteljesült volna? Sasukénak Sakurával kellett végeznie, nekem pedig mindkettejükkel, ha Sasuke feladja, vagy kudarcot vall.
- Így elkészített egy mély altatót, amitől egy időre kikapcsolt mindkettőnk szervezete. Se vérkeringés, se chakraáralmás, se semmi. Mintha meghaltunk volna.
- Egyedül egy kis folyadék tartotta őket életben. Eléggé instabil szer, és kockázatos, de bevált.
- Jó, jó, de a seb? Engem a seb érdekel! – hadarta Hinamori.
- Oh, hát persze! Sakura amint megtanulta kellőképpen használni a chakráját, egy jutstun dolgozott, ami a biztos halált jelenti Maatsuma számára.
- De sajnos nem tudta elkészíteni – mosolygott a nő. – Mivel nagyanyánk mindig arra tanította, hogy mindig csak életet adjon, ne irtson.
- Így tudat alatt elkészített egy gömböt, ami regenerálja a sebeket.
- De mivel Sasuke az együtt töltött idők alatt csak pár karcolást kapott…
- Így a gömb minden ereje Sasuke életben tartására ment el – fejezte be Hinamori a mondatot.
- Pontosan. Tök mázli, mi? – mosolygott Kumiko. – És itt elkezdődött a terv. Az indító szál a levél volt, és a nyaklánc, amit Sasuke katanájának markolatába rejtettem.
- És amint megjött a jel, Kumiko már meg is jelent.
- És most azon dolgozok, hogy… - itt elkomorodott. – Sasuke… mielőtt találkoztál volna Sakurával… te kapcsolatba léptél vele, igaz?
Kumiko a nő mellé térdelt. Kezébe vette a nyakláncot.
- Mi a baj, Kumiko? – Sasuke is a nő mellé sietett.
- Az egyik szirom lehullott… a lélek kitört belőle. Ha nem is teljesen… de az vette rá, hogy gyilkoljon…
- Lélek? Miről van szó? – értetlenkedett Hinamori.
- Mi közöd hozzá?! – csattant fel Kumiko. – Majd mi megoldjuk! Túl sokat kérdezel!
- Én csak tudni szeretném, mi van a nővéremmel!
- Semmi sem lesz vele! Mindent helyrehozunk! – kiabálta Kumiko. Hinamori megszeppent arcát látva fagyos tekintete bűntudatossá vált. – Ne haragudj… én csak…
- Semmi gond, majd elmondod, ha jónak látod – mosolygott a lány. Sasukéra nézett. A férfi az ölébe húzta Sakurát. Erősen szorította magához, mintha most láthatná utoljára. – És… ugyebár te Sasukéval voltál egy kis ideig…
- Igen. De semmi sem volt köztünk, ha arra gondolsz. Sasuke mindenáron azt akarta, hogy Sakura végre egy boldog mosolyt ejtsen. Csak az teszi őt boldoggá, ha Sakura lelke megnyugszik végre. Ha akartam volna… akkor sem lett volna semmi… csak puszta barátság.
- De… éreztél valamit iránta, igaz?
- Mivel Sakura testében voltam egy ideig, igen. Tudod: mint másodlagos lélek, függtem az ő saját lelkétől, a gondolataitól, az érzéseitől. Így, mikor Suigetsu testét felhasználtam. Megmaradt bennem valami. De visszafogtam magam. Hálával tartozok neki, amiért annyi éven át segített rajtam. Ha nem is a saját életemet éltem… akkor voltam a legboldogabb. Kicsikét hiányzik is az az élet… - mosolygott. Egy könnycsepp csillant meg a szemében. – Akkor még minden gondtalan volt… gyereknek éreztem magam. Túl hamar történt minden. Mintha… nem is lett volna gyerekkorom… azonnal felnőttem. De nem tehettem mást, túl távol voltam már Sakura testétől, nem maradtam volna életben. Csak hát… túl hamar történt. Az ő testében nyugodtan lehettem kisgyerek. Nem volt semmi bajom belőle. Aztán Maatsuma visszatért… és elvette tőlem még ezt is.
- Tudom, milyen érzés. Nekem sem volt gyerekkorom… csak rabszolgaság, és kín. Ennyire emlékszem az egész életemből.
- Ne félj! Sakura győzni fog… és ismét boldog lesz minden napunk. Biztos vagyok benne.
- Sasuke? – a férfi Sakurára nézett. Fáradt, zöld szemeivel Sasuke fekete bogarait kémlelte. – Miért nem szóltál akkor, hogy élsz?
- Nem tehettem mást. A te érdekedben egy ideig az volt a legjobb, ha nem tudsz a létemről… talán… most nem is kellett volna találkoznunk.
- Ne mondj ilyet! – rivallt rá Sakura. Szeme sarkában könnyek gyűltek össze. – Ilyet soha… de soha többet ne mondj! Tudod, hány évig éltem teljes gyászban?! Négy évig! Fel tudod fogni?! Négy teljes év! – zokogta. Sasuke magához szorította a nőt.
- Már hogyne tudnám? – suttogta. – Hiszen én is ugyanazt éltem át, mint te… és nekem… talán még rosszabb volt. Hiszen… mikor ott küzdöttél értem… mikor ott sírtál. Legszívesebben ott helyben elégtem volna. Annyira sajnáltam… borzalmas volt… mint egy rémálom. És csodálkozom, hogy ezek után… még… még tudsz szeretni – itt elcsuklott a hangja. – Nagyon sajnálom…
Sakura félve Kumikóékra nézett, de a két lány épp háttal volt nekik. Megfogta Sasuke arcát, és magához rántva egy forró csókban egyesültek. Már maga sem tudta, mióta várt erre a pillanatra. Szinte már nem is gondolt azokra a szörnyűséges évekre, amíg távol voltak. Csak azt a kellemes melegséget akarta érezni, ahogy Sasuke magához szorította. Már semmi sem érdekelte. Még a sok ártatlan áldozat emléke sem fájt neki annyira. Sasuke mellette volt… élt… ez számított neki. A férfi megszakította a csókot, de alig telt el pár másodperc, a nő ajkai után kapott.
- Khm… előbb a munka… - szólt mögöttük Kumiko. – Hinataék most üzentek, hogy látták Karinékat. Ráadásul Maatsuma valami nagy csatára készül. Sietnünk kell. Már így is csak egy óra van hátra napfogyatkozásig…
- Akkor sietnünk kell… vagy időt kell nyernünk… - mondta halkan a férfi. – Sakura, a pecsétet… fel lehet törni?
- Lehetetlen. Ha megpróbáljuk, végünk.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy valaki az ősök közül már megpróbálta.
- Okés, most hagyjuk a történelemórát, mennünk kell! – fogta türelmetlenre a dolgot Kumiko. – És ha csak egy kis turbékolást észlelek, galambsültet fogok enni vacsorára!
