Két sötét ruhába öltözött alak rohant a kastély felé vezető úton, a zuhogó esőben. Hosszú palástjukat húzták maguk mögött a nedves füvön, hatalmas kapucnijuk pedig arcukba húzták, hogy ne érje még jobban arcukat a hideg isteni áldás.
Mind a ketten zilálva vették a levegőt a futástól, de még messze volt a kastély. Legalábbis ők így érezték, pedig minden nap kénytelen voltak megtenni ezt a távot.
A hátul futó hirtelen megállt, mire a másik is megtorpant, és ijedten nézte barátnőjét.
- Mit csinálsz Hinata? – kiabálta át a zuhogó esőt a lány, de a másik mintha meg sem hallotta volna, csak nézett egyenesen előre. Előre az égbe meredő kastélyra.
A másik lány közelebb futott ácsorgó társához.
- Rosszul vagy? – kérdezte remegve. Attól félt, hogy valami nincs rendben. Tudták mind a ketten, hogy nekik nem eshet bajuk, elvégre a cselédekhez sosem hívnak orvost, pláne ilyen időben. Ha gond van, vagy meghalnak, vagy maguk erejéből, de túlélik. Más lehetőség nincs.
- Nem gondolkoztál még azon, hogy milyen lenne a kastélyban élni? – hallatszódott a hirtelen jött kérdés, elfojtott hangon a fekete hajútól. Különlegesen csillogó szemei, egyre csak az épületet nézték, mintha valami Isten alkotta dolog lenne.
- De hisz ott élünk. – rázta meg a fejét a másik értetlenül.
- Nem úgy Sakura. – lihegte a lány. – Mi nem a kastélyban élünk. Csak az udvarban, és még csak be sem tehetjük a lábunkat azokra a helyekre, ahova másoknak születési joga benn lenni. – a másiknak szomorúan csillant smaragd színű szeme. Sokszor álmodott már ő is arról, hogy gyönyörű ruhákban, csillogó fejdíszekkel a fején táncol a kastélyban rendezett bálokon, és mindenki csak őt és barátnőjét nézi, de ez az álom minden reggel szertefoszlott, mikor ugyan azon a helyen ébredt. Egy kovácsmester házában, mint a család cselédje. Élelmet, ruhát, és fedelet kap a feje fölé cserébe a munkájáért. Pont, mint barátnője egy házzal odébb.
- A nemesek mind ugyan olyanok. – nézett fel a smaragdszemű is az esőben ázó hatalmas kövekre. – Csak a hatalom és a pénz érdekli őket, a köznép sorsa sosem. Ilyen akarsz te is lenni? – költői kérdésnek szánta, de barátnője válasz képen mégis megrázta fejét.
- Én csak… - vett egy nagy levegőt, de rájött, úgy sem győzheti meg barátnőjét, így inkább mással folytatta. – Biztos vannak ott jó emberek is. – csekély próbálkozás ő is jól tudta, de hitt benne, hogy van valahol… valaki, aki majd keresztülszántja nyomorú sorsukat, és onnan kezdve minden csak jobb lesz.
- Én már rég nem hiszek ilyesmiben. Ha lennének, akkor nem élnének több ezren úgy, ahogy mi. – szavait keserűség cseppjei itatták át. Ő már rég elvesztette a reményt.
Újra elindult a nedves füvön. A fekete hajú követte, de már nem futottak. Eláztak teljesen, így mindketten úgy látták, hogy semmi értelme a sietségnek.
Minden napjuk ugyan úgy telt. Felkeltek, elvégezték a rájuk bízott feladatokat, a nap végén pedig kimenőt kaptak egy kis sétára. Ilyenkor bejárták az egész környéket, lementek a folyóhoz, a közeli faluba, majd újra vissza a kastélyudvarba. Nevetséges körforgás, de nekik már csak ez jutott.
Az eső még mindig szakadatlanul esett, az ég pedig komor szürke színekkel kápráztatta el a kastély körüli város lakóit. A két lány már majdnem felért a domb tetejére, onnan pedig már csak pár méter, és beérnek a kőfal mellé, ami némileg tompít a rájuk zúduló eső hatásán. A fekete hajú már le is tért az útról, és behúzódott a fal mellé.
- Várj egy picit. – szólt utána a másik, majd lehajolt, hogy megerősítse cipőjét. Kapucnija teljesen arcába hullott, eltakarva a hideg esőtől kipirosodott arcát. – Csak pár pillanat. – mondta, de barátnője nem figyelt. Tekintete másfelé kalandozott. – A francba, hogy nem lehet ezt normálisan bekötni… - szitkozódott csendesen a smaragd szemű, majd még egy hurkot kötött a kiálló főzőre. Lassan már minden bosszantotta ami ezzel az élettel volt kapcsolatos. Magának is félt bevallani, de elképesztő vágyat érzett a kastélyon belüli élet iránt. Hogy egész nap ne kelljen semmit csinálnia, és, hogy a legnagyobb gondja egy gyönyörű ruha kiválasztása legyen, de mint rá kellett jönnie ez nem mese volt, amivel oly sokszor álmosította el gazdái egyetlen befogadott gyermekét. Elmosolyodott, ahogy a gyermek arca bevillant tudatába, majd hosszú szoknyáját egy mozdulattal visszalökte lábára, és felegyenesedett.
- Mehetünk! – kiabálta Sakura a fal mellett szobrozó fekete hajúnak, majd megindult, hogy letérjen az útról.
- Vigyázz! – hallatszódott a sikítás. A smaragd szemű olyan hirtelen fordult hátra, hogy a fején lévő csukja egy mozdulattal lecsúszott hátára.
Egy hatalmas ló ágaskodott feje fölé dühösen. A lány hátratántorodott. Ereiben megfagyott a vér, ahogy a földre érkező patákat bámulta, majd a hozzájuk tartozó állatot.
Szinte már látta magát, ahogy a földbe tiporja ez az állat, ha gazdája nem állítja meg időben. Kisvártatva feljebb csúsztatta tekintetét.
Egy szénfekete, erős izomzatú, tiszteletet parancsoló állat nézett vele farkas szemet.
- Jól vagy? – futott mellé kis habozás után Hinata, de barátnője nem tudta levenni tekintetét a jövevényről.
- Máskor jobban figyelj… - hallatszódott egy kimért, hideg hang fentről. A smaragd szemek feltekintettek a ló hátán ülő férfira. Már az első pillanatban tudta, hogy egy nemessel áll szemben.
A férfi tekintete olyan sötét volt, akár lováé, haja pedig hollófeketén csillogott az esőtől. Ebben is nagyon hasonlított gyönyörű lovára. Mintha egymásnak teremtette volna őket az Isten. Lenézően siklatta végig tekintetét a bőrig ázott lányon, majd szemei elkerekedtek, ahogy annak vizes haját bámulta.
A beállt csendet egy újabb lovas megállása szakította félbe.
- Miért álltál meg Sasuke? Már így is teljesen átáztunk! – nyafogta az újonnan érkező férfi. Sakura most rá nézett.
„ – Ő is nemes…” – futott át az agyán, ahogy a mosolygós, tiszta arcot, és az azt körül ölelő ázott szőke tincseket figyelte. Ő akár a teljes ellentéte is lehetne az előbbinek. Fehér lova barátságosan hajolt le barátnője arcához, végig szaglászva azt.
- Sakura… - nyöszörögte Hinata, fagyottan.
- Ez csak egy ló. – próbálta megnyugtatni a fekete hajút, nem sok sikerrel.
- Ja! Bocsánat! – kapott észbe a tulajdonos, és fentebb húzta a kantárt.
- Ne kérj bocsánatot… - sziszegte a fekete lovas. – Nem látod, mik ezek? – a rózsaszín hajú tekintete villámgyorsan fordult az éjfekete szempár felé. Mintha csak meg akarnák ölni egymást.
A fekete ló újra a magasba emelkedett, mire a két lány lehátrált az útról.
- Induljunk! – adta ki a parancsot a fekete hajú férfi, és lova már el is tűnt az eső okozta ködben. A szőke még nézett utána pár másodpercig, majd a két lányra nézett bocsánatkérően, és ő is elviharzott.
A smaragd szemek még nézték az üresen maradt utat. Gondolatai vészesen forogtak az előbbi jelent körül, majd dühtől fortyogva megindult a kastély felé. Némán ballagtak az esőben. Nem volt kedvük beszélni a történtekről.
A rózsaszín hajú újra és újra lejátszotta magában azt az egy mondatot: Nem látod, mik ezek? Keserű méregként kúszott minden egyes porcikájába. Sosem kívánta volna jobban a nemesi létet, mint akkor. Hogy magabiztosan a szemébe nézhessen a porcelánbőrű férfinek. Nem tudta miért, de hirtelen ez lett minden vágya. Újra látni az ismeretlen nemest. Azt a férfit, aki egy csapásra mindenki mást kitörölt elméjéből. Akivel minden áron újra akart találkozni. Aki mindenki felé emelkedett lelkében.
SakuraMind a ketten zilálva vették a levegőt a futástól, de még messze volt a kastély. Legalábbis ők így érezték, pedig minden nap kénytelen voltak megtenni ezt a távot.
A hátul futó hirtelen megállt, mire a másik is megtorpant, és ijedten nézte barátnőjét.
- Mit csinálsz Hinata? – kiabálta át a zuhogó esőt a lány, de a másik mintha meg sem hallotta volna, csak nézett egyenesen előre. Előre az égbe meredő kastélyra.
A másik lány közelebb futott ácsorgó társához.
- Rosszul vagy? – kérdezte remegve. Attól félt, hogy valami nincs rendben. Tudták mind a ketten, hogy nekik nem eshet bajuk, elvégre a cselédekhez sosem hívnak orvost, pláne ilyen időben. Ha gond van, vagy meghalnak, vagy maguk erejéből, de túlélik. Más lehetőség nincs.
- Nem gondolkoztál még azon, hogy milyen lenne a kastélyban élni? – hallatszódott a hirtelen jött kérdés, elfojtott hangon a fekete hajútól. Különlegesen csillogó szemei, egyre csak az épületet nézték, mintha valami Isten alkotta dolog lenne.
- De hisz ott élünk. – rázta meg a fejét a másik értetlenül.
- Nem úgy Sakura. – lihegte a lány. – Mi nem a kastélyban élünk. Csak az udvarban, és még csak be sem tehetjük a lábunkat azokra a helyekre, ahova másoknak születési joga benn lenni. – a másiknak szomorúan csillant smaragd színű szeme. Sokszor álmodott már ő is arról, hogy gyönyörű ruhákban, csillogó fejdíszekkel a fején táncol a kastélyban rendezett bálokon, és mindenki csak őt és barátnőjét nézi, de ez az álom minden reggel szertefoszlott, mikor ugyan azon a helyen ébredt. Egy kovácsmester házában, mint a család cselédje. Élelmet, ruhát, és fedelet kap a feje fölé cserébe a munkájáért. Pont, mint barátnője egy házzal odébb.
- A nemesek mind ugyan olyanok. – nézett fel a smaragdszemű is az esőben ázó hatalmas kövekre. – Csak a hatalom és a pénz érdekli őket, a köznép sorsa sosem. Ilyen akarsz te is lenni? – költői kérdésnek szánta, de barátnője válasz képen mégis megrázta fejét.
- Én csak… - vett egy nagy levegőt, de rájött, úgy sem győzheti meg barátnőjét, így inkább mással folytatta. – Biztos vannak ott jó emberek is. – csekély próbálkozás ő is jól tudta, de hitt benne, hogy van valahol… valaki, aki majd keresztülszántja nyomorú sorsukat, és onnan kezdve minden csak jobb lesz.
- Én már rég nem hiszek ilyesmiben. Ha lennének, akkor nem élnének több ezren úgy, ahogy mi. – szavait keserűség cseppjei itatták át. Ő már rég elvesztette a reményt.
Újra elindult a nedves füvön. A fekete hajú követte, de már nem futottak. Eláztak teljesen, így mindketten úgy látták, hogy semmi értelme a sietségnek.
Minden napjuk ugyan úgy telt. Felkeltek, elvégezték a rájuk bízott feladatokat, a nap végén pedig kimenőt kaptak egy kis sétára. Ilyenkor bejárták az egész környéket, lementek a folyóhoz, a közeli faluba, majd újra vissza a kastélyudvarba. Nevetséges körforgás, de nekik már csak ez jutott.
Az eső még mindig szakadatlanul esett, az ég pedig komor szürke színekkel kápráztatta el a kastély körüli város lakóit. A két lány már majdnem felért a domb tetejére, onnan pedig már csak pár méter, és beérnek a kőfal mellé, ami némileg tompít a rájuk zúduló eső hatásán. A fekete hajú már le is tért az útról, és behúzódott a fal mellé.
- Várj egy picit. – szólt utána a másik, majd lehajolt, hogy megerősítse cipőjét. Kapucnija teljesen arcába hullott, eltakarva a hideg esőtől kipirosodott arcát. – Csak pár pillanat. – mondta, de barátnője nem figyelt. Tekintete másfelé kalandozott. – A francba, hogy nem lehet ezt normálisan bekötni… - szitkozódott csendesen a smaragd szemű, majd még egy hurkot kötött a kiálló főzőre. Lassan már minden bosszantotta ami ezzel az élettel volt kapcsolatos. Magának is félt bevallani, de elképesztő vágyat érzett a kastélyon belüli élet iránt. Hogy egész nap ne kelljen semmit csinálnia, és, hogy a legnagyobb gondja egy gyönyörű ruha kiválasztása legyen, de mint rá kellett jönnie ez nem mese volt, amivel oly sokszor álmosította el gazdái egyetlen befogadott gyermekét. Elmosolyodott, ahogy a gyermek arca bevillant tudatába, majd hosszú szoknyáját egy mozdulattal visszalökte lábára, és felegyenesedett.
- Mehetünk! – kiabálta Sakura a fal mellett szobrozó fekete hajúnak, majd megindult, hogy letérjen az útról.
- Vigyázz! – hallatszódott a sikítás. A smaragd szemű olyan hirtelen fordult hátra, hogy a fején lévő csukja egy mozdulattal lecsúszott hátára.
Egy hatalmas ló ágaskodott feje fölé dühösen. A lány hátratántorodott. Ereiben megfagyott a vér, ahogy a földre érkező patákat bámulta, majd a hozzájuk tartozó állatot.
Szinte már látta magát, ahogy a földbe tiporja ez az állat, ha gazdája nem állítja meg időben. Kisvártatva feljebb csúsztatta tekintetét.
Egy szénfekete, erős izomzatú, tiszteletet parancsoló állat nézett vele farkas szemet.
- Jól vagy? – futott mellé kis habozás után Hinata, de barátnője nem tudta levenni tekintetét a jövevényről.
- Máskor jobban figyelj… - hallatszódott egy kimért, hideg hang fentről. A smaragd szemek feltekintettek a ló hátán ülő férfira. Már az első pillanatban tudta, hogy egy nemessel áll szemben.
A férfi tekintete olyan sötét volt, akár lováé, haja pedig hollófeketén csillogott az esőtől. Ebben is nagyon hasonlított gyönyörű lovára. Mintha egymásnak teremtette volna őket az Isten. Lenézően siklatta végig tekintetét a bőrig ázott lányon, majd szemei elkerekedtek, ahogy annak vizes haját bámulta.
A beállt csendet egy újabb lovas megállása szakította félbe.
- Miért álltál meg Sasuke? Már így is teljesen átáztunk! – nyafogta az újonnan érkező férfi. Sakura most rá nézett.
„ – Ő is nemes…” – futott át az agyán, ahogy a mosolygós, tiszta arcot, és az azt körül ölelő ázott szőke tincseket figyelte. Ő akár a teljes ellentéte is lehetne az előbbinek. Fehér lova barátságosan hajolt le barátnője arcához, végig szaglászva azt.
- Sakura… - nyöszörögte Hinata, fagyottan.
- Ez csak egy ló. – próbálta megnyugtatni a fekete hajút, nem sok sikerrel.
- Ja! Bocsánat! – kapott észbe a tulajdonos, és fentebb húzta a kantárt.
- Ne kérj bocsánatot… - sziszegte a fekete lovas. – Nem látod, mik ezek? – a rózsaszín hajú tekintete villámgyorsan fordult az éjfekete szempár felé. Mintha csak meg akarnák ölni egymást.
A fekete ló újra a magasba emelkedett, mire a két lány lehátrált az útról.
- Induljunk! – adta ki a parancsot a fekete hajú férfi, és lova már el is tűnt az eső okozta ködben. A szőke még nézett utána pár másodpercig, majd a két lányra nézett bocsánatkérően, és ő is elviharzott.
A smaragd szemek még nézték az üresen maradt utat. Gondolatai vészesen forogtak az előbbi jelent körül, majd dühtől fortyogva megindult a kastély felé. Némán ballagtak az esőben. Nem volt kedvük beszélni a történtekről.
A rózsaszín hajú újra és újra lejátszotta magában azt az egy mondatot: Nem látod, mik ezek? Keserű méregként kúszott minden egyes porcikájába. Sosem kívánta volna jobban a nemesi létet, mint akkor. Hogy magabiztosan a szemébe nézhessen a porcelánbőrű férfinek. Nem tudta miért, de hirtelen ez lett minden vágya. Újra látni az ismeretlen nemest. Azt a férfit, aki egy csapásra mindenki mást kitörölt elméjéből. Akivel minden áron újra akart találkozni. Aki mindenki felé emelkedett lelkében.
Úgy vágtatok végig a várudvaron, mint valami fúria, és ugyan ilyen mentalitással robbanok be a kis házba, ahol élek. Szinte leszaggatom magamról a palástot, ami alatt a ruhám természetesen csurom víz, és , hogy még jobb legyen a kedvem, a cipőm is átázott.
- Kibaszott eső… - morgom az orrom alatt, pedig az idő nagy többségében, nem szokásom csúnyán beszélni, és valami motoszkál is az agyamban, hogy nem is az esőre vagyok mérges, de ezt a gondolatot inkább meghagyom későbbre.
- Mi történt már megint? – hallatszódik a hang a kis konyhából, majd kisvártatva a tulajdonosa is megjelenik, szokásos barna rojtos nadrágjában, és egy lenge ingben, ami fénykorában bizonyára fehér lehetett. Elgondolkodom, hogy az a fénykor nem is lehetett olyan régen… vagyis reggel, mielőtt Jiraiya munkába állt, és szintén tovább dob a hangulatomon, hogy este bizonyára nekem kell újra fehérré sikálni azt a vackot.
- Esik az eső. - válaszolom mogorván, miközben megpróbálom lehámozni magamról a cipőt.
- Csak ez a baj, vagy van valami más is, amitől ilyen negatív vagy? – fordítja oldalra a fejét, mire rábámulok, és szinte két másodperc alatt csattanok fel.
- Nem vagyok negatív! – fakadok ki. – Egyszerűen csak utálom az esőt! Ennyi az egész! – egyenesedek ki, mikor már sikerül végre levetnem a lábbeliket, és megindulok a konyha felé, hogy elkezdjem elkészíteni a tápot, amit majd Jiraiya meg a kölök fog megenni, mert ezer százalék, hogy én most nem fogok enni. Egybe van a gyomrom és gondolkoznom kell rajta, hogy miért.
- Azt hittem konkrétan valaki az oka… de ha te mondod, akkor csak az eső… - jegyzi meg, és visszatolja szájába a relaxálásnak szánt pipát. Nálam meg természetesen borul a bili, mert akkora szám van, mint a fekete hercegnek az egója.
- Én csak utálom, ha lenéznek! – kiabáltam, és megindultam az edények felé.
- Aham… - dünnyögi, de én folytatom, mintha nem most biztosított volna arról, hogy nem érdekli, amit mondok.
- Miért van az, hogy a nemesek úgy viselkednek velünk, akár a kutyával? – hadarom, miközben egy újabb „Aham…” véleménynyilvánítást kapok. – Úgy ülnek a fekete lovukon, mint egy kőszikla, és úgy bámulnak gyémántként csillogó szemükkel, mintha nem is emberek lennének körülöttük. – észre sem veszem, hogy mondanivalóm közepette úgy csapkolódok, mint egy hisztis kisgyerek, és Jiraiya már rég kuncog a kitörésemen. – Mi olyan vicces? – vágom bele a fakanalat az edénybe. Szerintem ez az a pillanat, amikor őszülő munkaadómban elszakad a cérna. Úgy kezd rajtam nevetni, mintha egy udvari bolond lennék.
- Látom találkoztál Naruto régi barátjával. – mondja, és leül a rozoga konyhaasztal mellé. Pipáját újabb füstfelhő hagyja el, miközben megállás nélkül mosolyog maga elé meredve.
Idétlenül bámulok rá.
- Naruto? – kérdezek vissza. Jó… jó… Naruto. De ki a fene az?
- Nem ismered Uzumaki Narutot? – lepődik meg, de így már mindjárt leesik ki is az. Kicsit lassú a reakcióidőm.
- Ja, de! – morgom, és visszafordulok a tűzhely felé. – Ő is egy hülye nemes. Fenn a vásárban minden nap róla beszélnek a lányok, mintha valami isten lenne. – húzom el a szám, és meg sem próbálom eltakarni undorom, és irigységem.
- Úgy látom valakit elfogott a zöld szemű szörny. – kacarászik halál nyugalommal.
- Sárga… - vágom oda neki. – A zöld a féltékenység… - tudatom vele a nyilvánvaló tényt, és le sem esik, hogy ezzel totál elárultam magam, miszerint teljesen irigy vagyok a nemesekre. Kis idő és magamnak is be tudom vallani.
- Mindegy. – vonja meg a vállát. – Téged a féltékenység úgy sem veszélyeztet. – megáll a kezemben a fakanál, és szinte kényszeredetten fordulok hátra. Tudom, hogy nem vagyok a egy hercegnő típus, és nem áldott meg az Isten sem a kellő helyeken elférő domborulatokkal, de attól nem kell azt a pici önérzetem is a sárba tiporni.
- Ezzel mire célzol? – pedig nyilvánvaló mire, de tőle akarom hallani, hogy aztán persze megkaphassam a jól kiérdemelt kiabálást, ami jár nekem azok után, hogy csúnyának titulált, amit már alapból is tudtam.
- Semmire. – emeli fel kezeit, és a szájából kikandikáló pipától még a szavait is nehezen veszem ki. – Csak egy ártatlan megjegyzés volt. – hát persze! Én meg a király lánya vagyok.
Csend ülepedik ránk, ami alatt van időm elgondolkodni, hogy mit vétettem, hogy ezt kapom, és miért emészt a düh még mindig a kastélyon kívül történtek miatt, de arra jutok, hogy bizonyára csak az idegesít, hogy úgy lenézett akkor, és minden bizonnyal azért is akarok a fekete hajúval újra találkozni, hogy jól beolvassak neki. Volt már hasonló esetem nemesekkel, és akkor sem riadtam vissza, ha ki kellett nyitni a szám. Ja. Eddig csak mázlim volt, hogy nem akartak kivégeztetni.
- Egyébként te még nem is láttad Narutot? – vált témát az öreg, és ujjai között egy fém pénzérmével játszadozik, mintha olyan sok lenne belőle.
- Nem. – nyögöm frusztráltan. – És ha nemes, akkor nem is szeretném. – mindegyik ugyan olyan. Egoista, pénzéhes, hatalommániás, embernek nevezett élőlény. Csak éppen a hajuk színe más, meg a lovuk színe. Vagy éppen francia ruhát, vagy angol ruhát viselnek. A lényeg, hogy mindenből minél drágábbat.
- Mindenkit csak általánosítasz. – jelenti ki, ami újra a felé fordulásra késztet.
- Hát persze. Akkor teljes bizonysággal Naruto a szőke herceg, fehér lovon, aki majd idővel megmenti a népet a nyomortól!? – ironizálok gyermeteg hangon, de mivel magam is rájövök, hogy ilyen ember nem létezik, így a nemesek is maradnak az én szememben a helyükön.
- Nem is tudod, milyen közel állsz az igazsághoz… - morogja Jiraiya, de én csak elhúzom a szám. Túl jóhiszemű az öreg. Mindenkiről csak a jót feltételezi, és mindenben csak a jót látja, és nem a reális dolgokat, ellentétben természetesen velem. Egy csomó nemesnek csinált már kardot, meg hasonló harci ketyeréket, és túl elszaladt vele a ló, mióta úgy felkapták, hogy őt emlegetik az udvar legjobb kovácsmesterének. Azóta aztán minden nemes a legjobbat akarja a szegényeknek… szerinte. Én meg persze hallgatom az elmélkedését, ami tűnik inkább álomnak, mint valóságnak.
Hirtelen hiányérzetem támad, ahogy főzök. Talán kihagytam egy hozzávalót? Újra átverekedem magam fejben, a recepten, de semmit sem hagytam ki. Akkor meg mi az Isten? Rögtön észbe kapok.
- Hol van Konohamaru? – fordulok meg immáron vagy századjára, de az asztalnál ülő csak megvonja a vállát.
- Bizonyára valahol kószál az esőben. – gondolkodik el, és közelebb emeli arcához az előbb forgatott pénzérmét. Úgy kezdi vizsgálni, mintha arany lenne. Nekem meg elborul az elmém, mint mindig.
- Ezt csak így mondod? –csattanok fel. – Odakinn zuhog az eső, te meg nyugodtan ülsz a meleg konyhában, és egy cseppet sem érdekel a gyerek? –hüledezem, de úgy tűnik kérdésem süket fülekre talál. Mint mindig, ha beszélek. Lassan el kéne gondolkodnom, hogy miért nem maradok inkább csendbe, ha úgy sem érdekel senkit, amit mondok, de a válasz már most egyértelmű. Nagyon is szeretek beszélni.
- Erős gyerek. Egy kis eső nem fog megártani neki. – válaszolja, de még mindig látszik rajta, hogy gondolatai máshol kalandoznak.
- Tudod milyen balhés. Ha megint bajt csinál, én nem húzom ki a csávából. – figyelmeztetem.
- Mintha eddig olyan sokszor tetted volna… - fújja ki a füstöt, majd elteszi az érmét a zsebébe. Rábámulok, teljes hitetlenkedéssel. Még, hogy én nem tettem volna? Akárhányszor bajba kerül az a kölyök, mind én vagyok az, aki megvédi a seggét.
- Átmentem Hinatához. – morgom. Egyre jobban gyűlik a feszültség, már csak azért is, mert nem tudtam visszaszólni valami frappánsat, no meg ott van még az a hülye fekete hajú is, aki miatt az egész estém el van rontva.
- És mi lesz a kajával? – szól utánam Jiraiya, mikor elkezdem felhúzni a még mindig vizes cipőm.
- Meg lesz nélkülem is egy ideig… - húzom el a szám. – Ne aggódj, nem fogsz éhen halni. – jegyzem meg még cinikusan. – Menj és kovácsold tovább a drága Naruto kardját. – nyújtom ki a nyelvem gúnyosan, majd becsapom magam mögött a hatalmas fa ajtót, ami nyikorogva adja meg magát. Az eső már nem zuhog annyira, de még így is jól elázok, míg elérek a szomszéd házhoz. Most az egyszer áldom a nemeseket, meg a kastélyudvart, hogy lekövezték az egészet, így nem kell térdig járnom a sárban.
Ahogy sejtettem, Hinata már rég kész a vacsorával, sőt a gazdái már rég meg is vacsoráztak. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez a lány ember. Bár ha jobban belegondolok, engem is csak Jiraiya tartott fel a főzésben.
- Jó estét! – köszönök, egy kicsit meghajolva mikor beengednek a dörömbölésemre. Az ajtóban álló nő kicsit félszegen mosolyogva, de beenged, és már szól is Hinatának, aki valahonnan a ház hátsó részéből jön elő. Bocsánatkérően néz a mellettem álló nőre, aki csak megrázza a fejét, majd tovább áll. – Bocs. –jegyzem meg, mikor egyetlen barátnőm közelebb ér. Ilyenkor már senki sem szereti, ha zavarják, pláne az ő gazdái. Néha túl befásultak.
Agyamban elszántan keresek valami jó indokot, miért is jöttem, de ahogy szokott az lenni, semmi értelmes ok nem jut eszembe, így csak kevés telik tőlem.
- Holnap feljössz velem a térre? – kérdezem lihegve a hidegtől. Itt sokkal hűvösebb van, mint oda haza. – Jiraiya lassan belőlem is kardot kovácsol, ha ennél több időt töltök abban a házban. – nyafogom, hátha ezzel egy kicsit több löketet adok a mondanivalómba, de a Hyuuga csak oldalra sandít, szokásához híven kezét ajkai elé téve. Ebből már tudom, hogy a válasz a „nem” lesz, már csak az indokra vagyok kíváncsi.
- Azt hiszem ez nem fog menni… - suttogja. Nem tudom eldönteni, hogy azért mert a gazdái egy szobával arrébb vannak,vagy mert még gondolkodik az indokon.
- Miért? – rázom meg a fejem értetlenül. Várom a mindent elsöprő teendőt, amit feltétlen holnap kell megoldania.
- Neked nem szólt Jiraiya-sama? – bámul rám értetlenül, de bárhogy is próbálok emlékezni, semmi értelmesről nem társalogtunk az öreggel az elmúlt egy napban.
- Miről?
- Holnap segítkeznünk kell a kastélyban. – a mondat vége már olyan halkra sikeredik, hogy nagyobb erőfeszítésbe telik meghallani, mint befogni a szám.
- A kastélyban? – visszhangzik a fejemben a mondat. – Sosem szoktak berendelni minket a kastélyba. Elég cseléd van ott is. – húzom fel az orrom.
- Nem tudom. – nyöszörgi alig hallhatóan. - De nekem fel kell mennem holnap, segíteni. – jó-jó! Segíteni, segíteni. Csak ezt hajtogatja, de azt, hogy miben, még mindig homály fedi. Ideje lenne már végre azt is kinyögni, de úgy tűnik így szűzen is megszülök, mire választ kapok, így meggyorsítom a beszélgetés menetét.
- Mi lesz a kastélyban, amihez ennyi ember kell? – támaszkodom egyik lábamról, a másikra. Kezd idegelni Hinata lassúsága. Pedig éppen elég időt töltöttünk el már, hogy megszokjam.
- A…azt hiszem… valami… bál… - dadogja félénken. Elkerekednek a szemeim, majd egy mozdulattal kiegyenesedem.
- Egy bál? – akár egy papagáj, úgy ismétlem barátnőm szavait. – Rengeteg bált rendeznek fenn szinte minden éjjel, még sem kellenek az udvarban élők cselédjei. – fonom keresztbe a karjaim. Valami itt nagyon nem stimmel. Mielőtt meghagyná az időt, hogy rájöjjek, újra meghallom Hinata elvékonyodott macska hangját.
- Nem szokványos bál lesz. – a magasba szaladnak a szemöldökeim, barátnőm meg hallgat. Miért kell mindent szinte kihúzni belőle? Miért nem tud egyszer az életben segítség nélkül kinyögni egy teljes mondatot, aminek értelme is van? Na, jó! Kicsit talán túl frusztrált vagyok, de azért várok, kivételesen most csendben.
A Hyuuga mintha azon gondolkodna, hogy elmondja-e nekem, vagy sem. Ebből arra következtetek, hogy nem szívesen osztja meg velem ezt az információt, de kénytelen kelletlen rá kell jönnie, hogy valahogy úgy is megtudom, ha akarom. És nagyon akarom tudni.
- Izé… de ha elmondom… nem… vagyis… - filózik halkan, majd rám néz. – Ígérd meg előtte, hogy nem akarsz majd semmi olyat tenni, ami bajba sodorhat! – érdekes. Ilyenkor bezzeg simán kicsúszik egy egész mondat a száján, fennakadás nélkül.
- Nyögd már ki Hinata! – mordulok rá, mire összerezzen, és másik kezét is ajkaihoz kapja. Remek! Most már számíthatok a még halkabb beszédre.
- Ál… ála… álarcos… - hunyja le a szemét. Szerintem már sejti is mi jár a fejemben.
- Álarcos bál? – mosolygok elégedetten.
- De Sak… - a mondat megakad a levegőben, mikor ránézek barátnőmre. Szinte érzem, ahogy árad belőlem az elégedettség. Egy csapásra szűnik meg frusztráltságom.
Itt a lehetőség, hogy végre bejussunk a kastélyba anélkül, hogy mindenki lenézne minket, mert cselédek vagyunk. Csak ruhára, és álarcra van szükség.
- Ne csinálj semmi… - rávillantom a szemem Hinatára, mire újra megakad mondanivalójában, majd vigyorogni kezdek, ahogy egy egész terv szövögeti magát a fejemben.
Sasuke
Elégedetten szállok le a lovamról az istállóban, majd a fejéhez lépek, és simogatni kezdem. Ilyenkor nyugalom tölt el, hogy van valami, amivel törődhetek. Kicsit megveregetem a bundáját, és körbenézek, hogy nem-e történt valami vele út közben, de mindent épnek találok.
Felnézek a tetőt tartó hatalmas gerendákra, mintha valaki lesben állva nézne engem, de csak az eső megnyugtató hangja hallatszódik kintről.
Kifújva magam, leveszem a nyerget a lóról, hogy át tudjam fésülni a szőrét, mikor a lovam mögül egy hatalmas fej bukkan elő. Gondolkodás nélkül rántom elő kardom, és csúszok át a ló lábai között, hogy lefejezzem az idegent, de mikor a földre terítem, csak idióta nyafogást hallok.
- Mi a francot művelsz Sasuke? – nyöszörgi az alattam fekvő, miközben kék szemeivel egyre csak a kardom hegyét bámulja, ami alig van tőle pár centire. Elég nagy vágyat érzek, hogy most helyben leszúrjam, és kibelezzem akár egy birkát, amiért ekkora idióta, de morogva inkább letápászkodom róla, és helyére teszem a kardom.
- Pár centi, és hulla vagy. – morgom kelletlenül, és visszalépek a lovam mellé. Egy mozdulattal felpattan ő is, és az egyik gerendáról lógó kötél segítségével, vigyorogva fellendíti magát a ló hátára. – Szállsz le a lovamról! – figyelmeztetem, és reflexszerűen nyúlok a kard markolatához. Védekezően felemeli kezeit.
- Ne légy már ilyen fukar. Nem lett semmi baja. – idiótán vigyorog, mint mindig. Sosem értettem, hogy hogy képes egy ember ennyit vigyorogni, amennyit Naruto szokott. Nem csodálnám, hogyha nem is direkt csinálná, mert az arcizmai már erre rendezkedtek be. Azonban ez az elméletem megdől, mikor morcosan ugrik le a talajra. – Néha azért nem halnál bele a mosolygásba. – húzza fel az orrát, én meg csak megfogom a falra erősített kefét, és végighúzom a lovon.
Már kezdek reménykedni, hogy csendbe marad, de ugyan! Narutoról van szó. Pár másodpercig kell csak várni, míg újra nem nyitja a száját. Arra is gondoltam már, hogy egyszer betömöm neki viasszal, de valószínűleg lételeme a beszéd, így úgy sem sokáig állítaná le.
- Képzeld! – kerüli meg izgatottan a lovat, és mellém áll. Elégedetlenül sóhajtok egyet, hogy miért pont engem áldott meg az ég egy ekkora barommal, de inkább csak hallgatok, mert tudom, akkor hamarabb szabadulok. – Tsunade bált rendez. – újra vigyorog, így inkább nem nézek rá, nehogy bajom legyen.
- Egészségére… - nyögöm. Nem nagyon hatnak meg az udvari rendezvények. Ahogy gondoltam, Narutot viszont annál inkább.
- Ott a helyünk! – kacarászik, majd megkerül engem, és a másik oldalamon próbál meg reakciót kicsikarni belőlem.
- A tied esetleg. – válaszolom egykedvűen, és egyre csak húzogatom a ló szőrén a kefét.
- Kétlem! – ez a vigyor inkább már vicsorba torzul. Ekkor már tudom, hogy valami olyat tartogat végső csapásnak, ami nem nagyon fog tetszeni nekem. –Tsunade kötelez minden herceget a jelenlétre. És ugye a királyné szava szent… - szép sor káromkodás hagyja el a számat gondolatban, de nem adom meg azt az örömöt a szőkének, hogy kiakadni lát, így fapofával teszem tovább a dolgom, úgy is rájött, hogy nyert.
Már menni készül, mikor még egyszer visszafordul.
- És álarcot se felejts el… - na, ez volt a végső döfés. Villámgyorsan fordulok meg, és egy mozdulattal vágom fejbe a kezemben lévő kefével. – Áuu! – kiabálja dühödten a fájó pontot tapogatva, de ez sem hat meg. – Én nem tehetek róla, hogy Tsunade így döntött. Ne rajtam vezesd le. – van némi igazság abban, amit mond, de valakin még is csak le kell vezetnem, és Naruto erre tökéletes alany.
- Van még valami, vagy bámulod még az istállót? – morgom, mikor meglátom, hogy nem igazán készül távozni.
- Ja! Van! – fonja keresztbe hepciásan a karjait, majd arcán cinkos mosoly jelenik meg. Újabb rossz hírre készülök fel, és mivel már a kefe nincs a kezemben, amit hozzávághatnék, így újra kardomért nyúlok. Érzem, hogy futáshoz készül, de még megadja a kegyelemdöfést. – Karin is hivatalos a bálra! – vigyorog, és már fut is. Nem vagyok elég gyors, hogy utána küldjem a kardom, így újra kiegyenesedek.
Remek! Sőt! Tökéletes! Újabb éjszaka, amit ki kell bírnom a „nekem szánt” szomszédos uralkodó rámenős lányával.
Sasuke
Ingerülten trappolok végig a kastély hatalmas termein. Hogy a francba képesek ezt tenni? Undorodom még a bálok gondolatától is, nemhogy megjelenjek rajtuk. Pláne ha kötelező. Tsunade azt hiszi, ha mondd valamit, majd minden nemes lesi, az összes szavát. Hát én nem! Az Uchiha klán már nagyon régóta megáll a saját lábán, az uralkodó nélkül is. Semmi szükség ilyen baromságokra.
Mikor elérem a kívánt ajtót, megtorpanok előtte, és végig nézek magamon. Szokásos öltözékem van rajtam, amit néhol megigazítok, a jobb hatás kedvéért, majd kopogok. Kisvártatva kinyílik az ajtó, és egy fekete, rövid hajú nővel nézek farkas szemet. Már többször volt szerencsém hozzá. A királyné jobb keze.
- Áh… Sasuke. – enyhülnek meg vonásai, mikor meglát. Véleményem szerint teljesen más embert várt, de ezen most nem akadok fenn. Egy biccentés keretében megkerülöm a nőt, és egyenesen az ablaknál álló szőke hajú uralkodó felé lépkedek. A fényes padlón itt is visszhangzanak a lépteim.
- Jó estét. – hajolok meg egy picit, a tisztelet jele képen, de azon nyomban fel is egyenesedek, és a tárgyra térek. – Nem áll szándékomban megjelenni az álarcosbálon. – közlöm vele kimérten, mire végre egy apró pillantásra méltat a szeme sarkából. Már-már azt hiszem, hogy nem is válaszol, mikor hatalmas nevetésben tör ki, amit egy szempillantással később abba is hagy. Újra meggyőzött róla, hogy egy teljes országot képes irányítani úgy, hogy agynak híján van.
- Kötelező. – jelenti ki nagy komolyan, amivel egy csapásra letörte az összes eddigi próbálkozási tervem. Mi az, hogy kötelező? Nem kötelezhet semmire. Pláne arra nem, hogy majmot csináljak magamból.
- Ez csak egy bál, Tsunade. – váltok hirtelen bizalmasabb hangnemre, a kimértet úgy is csak akkor szokásunk használni, mikor társaságban vagyunk, és reményeim szerint, ezzel el is érhetek némi eredményt.
Rám bámul, mintha legalábbis azt kértem volna, hogy adja nekem az országot.
- Az lehet. Viszont a szomszédos ország királya külön téged kért a lányának, hogy egész este legyél a kísérője. Ha nem akarsz diplomáciai konfliktust, kénytelen vagy eleget tenni a kérésnek. Már pedig te nem akarsz diplomáciai konfliktust. Érthető voltam? – azt hittem még a hajam is leoktatja a fejemről. Nesze nekem uralkodói határozottság. Ilyenkor bezzeg képes két lábon állni a földön, de mikor szórja a pénzt ezekre a felesleges dolgokra, repül, akár a gólyafos a levegőben.
Megfordulok, hátha így nem látszik az arcomon lévő fintor, de mint általában lenni szokott még utánam szól, hogy teljes legyen a napom.
- Nem kell vágni a fejeket. – csak úgy barátilag jegyzi meg, de legszívesebben elvágnám a nyakát ezért a hajcihőért.
Otthagyom mielőtt még bármi mást is a nyakamba aggathatna, és végig száguldok a kastély nyugati szárnyán. Mi az, hogy a diplomáciai konfliktus elkerülése érdekében kell nyaliznom egy hülye libának? Nevetséges. Bazári majmokat csinálnak belőlünk, akár Naruto esetében.
Sakura
Hinatával, akár a patkányok, úgy osonunk fel a közvetlen kastélyudvarba, ahol kiderül, hogy felesleges volt eljátszanunk a bujdosó szökevényeket, mert annyian nyüzsögnek, hogy egy teljesen antiszociális cselédlány, és egy rózsaszín hajú bajkeverő fel sem tűnik már senkinek. Mindenki ordítozik, mintha valami városi piacon lenne, és mindenki úgy rohangál, mintha eljött volna az armageddon, ahol amúgy is felesleges lenne futni, mert mindenki meghal, de ugye a legokosabb ember is megpróbál ellenszegülni a fizika törvényeinek.
Állunk a méhkas közepén, és azon gondolkozunk, legalábbis én, hogy hogyan kivitelezhetném a tervem. Túl sok volt a szabadidőm az éjszaka, így tökéletes tervet eszeltem ki, hogyan is fogunk bejutni a bálra. Hinata természetesen nem pártolta elképzelésem, de ezen már meg sem lepődöm, mivel minden hasonló célú ötletemnek úgy indul neki, hogy őrült vagyok, és folyton ki akarom vívni a nemesek ellenszenvét. Szerintem meg ennél jobban már nem utálhatnának minket a nemesek, szóval egy-két csínytevés igazán nem sokat nyom azon a bizonyos mérlegen.
- Gyere! – bököm meg, és átpasszírozom magam a tömeg egy részén. Magammal rántva átvetődünk egy zöldséget szállító szekér mögé, és onnan figyelünk tovább. Hinata úgy remeg mellettem akár egy kocsonya.
- Sze… szerintem nem kellene ezt tennünk. – nyafogja vékonyka hangján, mire kilesek a szekér mögül.
- Szerintem meg nem kellene adót fizetni. És? Érdekli a nemeseket? Nem. Szóval engem sem érdekel szerinted mit kéne, és mit nem. – mordulok rá, a kelleténél kicsit barátságtalanabbul, és tovább figyelem az udvari szolgáló lányokat, akik vihorászva rakosgatják a szebbnél szebb holmikat hatalmas ládákba. – Itt az idő! – vigyorgok elvetemülten, és rántok egyet barátnőmön, és azzal a lendülettel bele is lököm a tömegbe.
Sikítva vágódik a vihorászó lánykák közé, akik úgy rebbennek szét, mintha véres rongyot sodort volna oda a szél, én meg fogom a fejem, hogy legalább elkaphatták volna, de még azt sem. Nem baj. Mindent a cél érdekében. Hinata minden bizonnyal túléli a kövek okozta sérelmeket.
Meglepődve veszem észre, hogy bejön, amire a számítok. Az ész híján lévő fiatal lánykák, úgy állják körbe Hinatát, minta csokit osztogatna, én pedig addig elslisszolok a hátuk mögött a ládákig. Találomra kikapok egy lila és egy türkiz ruhát, majd futnék is tovább, de mihelyt megfordulok, két csillogó kék szempárral találom szemben magam.
- Te meg mi a fenét művelsz? –kérdezi, mire kihullnak kezeim közül a ruhák.
- Én? – akár fogyatékos is lehetnék egy ilyen kérdéssel.
- Nem! A királyné… - epézik a szőkeség, majd hepciásan lehajol az elejtett ruhákért. – Tudod te mennyibe kerültek ezek? – hát sejtésem az van, de kétlem, hogy abban a helyzetben vagyok, hogy válaszoljak. Minden kétséget kizáróan, költői kérdésnek szánta.
- Sokba? – cincogom, mert sosem tudom befogni. Felvonja szemöldökét, és végig néz rajtam.
- Te nem a közvetlen udvar cselédje vagy, igaz? – néz rám kérdőn, mire leesik, hogy egy nemessel állok szemben. Meglepődve veszem észre, hogy ruhája nem éppen az elitre jellemző.
- Jiraiya- sensei szolgálatában vagyok. – váltok egyből nyájas hangnemre, és kicsit meghajolok, hogy ne vágjam magam alatt a fát még tovább.
- Jiraiya? – ismétli meg érzelemmentesen, majd arcvonásai megenyhülnek. – És mit terveztél ezekkel a ruhákkal? – emeli fel a kezében lévő anyagokat. Na, ez az a kérdés, amire sürgősen kamuznom kéne valamit, de hirtelen semmi sem jut az eszembe, így újabb hülyeség áradat hagyja el a szám.
- Meg akartam nézni a varrását. – hagyják el a szavak egymás után a szám, mire le is esik mit mondtam. A varrását? Hát hülye vagyok én? Igen. Az. A szőke lány, oldalra fordítja fejét, és úgy néz tovább. Mintha bele akarna látni a gondolataimba, és egy percre talán úgy tűnt, képes is rá.
- És miért pont kettőt? – teszi fel az egyre húzósabb kérdéseket. Ebből látszik, hogy már réges-rég tudja, hogy hazudozok, de azért még megkínoz egy picit.
- Muszáj ezt? – adom fel, és lehuppanok a földre, mint egy durcás kisgyerek. Most először látom rajta, hogy mosolyog. Körülbelül csak annyi a különbség kettőnk között, hogy ő nemesek közé született, én meg nem. Köszi anyu!
- Mi a neved? – vált barátiabb hangnemre, és leguggol elém. Hatalmas szoknyája a porban landol.
- Haruno Sakura. – válaszolom meglepetten. Ritkán találkozok olyan nemesi származású lánnyal, aki szívesen leáll egy cseléddel beszélgetni.
- Yamanaka Ino! – nyújt kezet egyszerűen, amit én úgy bámulok, mintha tűzforró lenne. Ez most komolyan kezet nyújt egy cselédnek? Álmodom, vagy mi fene? - Rázni szokták. – szól, kis habozás után.
- Ja, tudom. – kapok észbe, és kicsit félve elfogadom a gesztust. – Csak meglep, hogy…
- Hogy törődöm másokkal? – fejezi be helyettem a mondatot, habár én nem így akartam, de a lényeg ugyan az. Nem szólok semmit, ráhagyva a további szöveget, de ő is néma marad. Csak ez picit kihajol, és a mögöttem lévő tömeget kezdi bámulni. Én is hátra nézek. Idő közben teljesen elfeledkeztem Hinatáról, aki már szerencsésen áll a két lábán, a kiabáló cselédlányok bűvkörében. – Ha jól sejtem, ő is hozzád tartozik. – mutat vékony ujjával Ino, mire bólintok. Innentől felesleges bármit is hazudni. – Szép kis terv… - mosolyodik el, apró gúnnyal keverve, majd feláll. – A bálra akartatok bejutni, mi? – teszi csípőre a kezeit, szemrehányóan, és be kell látnom, hogy ez a fajta viselkedés szíve joga.
- Ja… - morgom válasz képen, és már érzem, hogy tör is előre bennem a féltékenység, amiért ő ilyen elegáns, ilyen szép, és én meg ilyen paraszt, és ilyen koszos.
- Rendben. – bólint, lenézve rám, nekem meg kavics nagyságúra tágulnak a szemeim. Hogy mit mondott?
- Te most szórakozol velem? – pattanok fel hirtelen, aminek következtében hátrál egy lépést. Természetesen most is hibát hibára halmozok, egy: letegeztem egy nemest, kettő: rá is ordítottam. Kis szerencsével, megúszom méreg általi halállal, és nem kell megszégyenítve lógnom egy fán.
- Nem. – válaszolja halál nyugalommal, amin viszont most én lepődöm meg. Semmi sikítás, hogy „Akasztófára vele!” semmi kiabálás, hogy vágják le a kezem, mert lopni próbáltam. Semmi. Azonban hirtelen olyan közel hajol hozzám, hogy kezdem zavartan érezni magam. Arcán angyali mosoly jelenik meg. – De ha még egyszer így ordítozol velem, kibelezlek, és a csirkéknek adlak nasinak. – nagyot nyelek. Mégis csak keményfából faragták. – Szóval… - egyenesedik ki újra, majd az égre néz. Automatikusan követem, de nem látok semmit, egy-két madáron kívül, így újra tökéletes arcát kezdem figyelni. Hogy nekem miért nem lehet ilyen képem? – Be akartok jutni… - lesütöm a szemeim. Hát nem erről van szó már legalább öt perce? Ennyire még én is értelmes vagyok. – Legyetek a kastély keleti szárnyának nyugati oldalán. – suttogja rejtélyesen. Legalábbis neki biztos annak tűnt, én viszont idiótán bámulok rá.
- Keleti szárnyának nyugati oldalán? – kérdezek vissza. – A keleti szárnynak a nyugati oldala, az már a nyugati szárny. – magyarázom, mire leolvad arcáról a gyermeki izgatottság. Lefogadom, most először cselekszik életében az udvar ellen.
- Fogd be! – mordul rám. És biztos vagyok benne, hogy a modorát sem a nemesektől tanulhatta. – Csak érdekesebbé akartam tenni egy kicsit. –húzza fel az orrát.
- Azzal, hogy hülyeségeket beszélsz?
- Mondtam, hogy fogd be! – néz rám hepciásan, én meg karba teszem a kezeim. Eljutunk még ma a mondandója végére? – Akkor legyetek… - vesz egy nagy levegőt. Tutira nehezére esik igazat adni nekem, de a végén csak kinyögi. – A nyugati szárny… - érdekes ez a három szócska feltűnően halkabbra sikerült, mint a többi. -… hátsó bejáratánál, ami a Kisközre néz. – elégedetten néz rám, én meg még mindig úgy bámulok rá, mint egy fogyatékosra. – Mit bámulsz? – újabb a nemesekre nem jellemző megnyilvánulás.
- Nem felejtettél el valamit? – erre a kérdésre egy „Ugyan mit felejthetnék én ki?” nézést kapok, de úgy döntök, lerombolom az egóját, és válaszolok helyette a kérdésemre. –Kifelejtetted a fene nagy tervedből az időpontot. – vázolom fel gondolataim, mire a köveket kezdi bámulni. Már majdnem sikerül neki úgy tenni, mintha gondolkodna, de akkor rám néz.
- Jól van na… - hepciás hangneme érzem, hogy az őrületbe fog kergetni, de nem szólok egy szót sem, elvégre ő az egyetlen esélyünk. – A bál előtt, egy órával. Ott lesz valaki, aki beenged benneteket, onnantól pedig már nem a ti gondotok. Értetted? – elnézek a feje mellett hátha a futkározó baromfik elterelik a figyelmem az egyre növekvő idegrenceri problémáimról, majd nagy levegőt veszek, hogy képes legyek higgadtan kimondani a következő szavakat.
- Hát persze. – mosolygok bájosan, majd megfordulok, és abban a pillanatban egy csapásra lehervad az arcomról a bájologás jele. Megindulok a még mindig cselédlányokkal körülvett Hinata felé. Egy-két mondat már most eléri a fülem.
- Nézd! Ennek haja van. – szinte érzem ahogy leviszik az értelmi szintem, így nem sokáig gondolkozom azon, hogy közéjük rontok. Egy mozdulattal ragadom karon barátnőm, aki a hálás nézést most biztosan nem találja a mimikai könyvtárában, azért lesz dühös.
- Bocs lányok! Az enyém. – intek semmitmondóan a szétrebbenő kiscsajoknak, majd magam után kezdem vonszolni a Hyuugát.
Mikor már majdnem elértük az otthonunknak nevezett viskókat, Hinata megunja a szorítást, és szabályszerűen kitépi magát az ujjaim közül. Meglepetten fordulok hátra határozottsága láttán, amit nem sokszor vesz elő. Sőt! Ha belegondolok, eddig még azt sem tudtam, hogy ez a fogalom egyáltalán szerepelhet a neve mellett.
- Hagyd ezt abba! – visítja, bár szerintem kiabálásnak szánta. Bambán bámulok a kezemre, ami már a testem mellett lóg. Rég elengedtem, akkor meg mit hagyjak abba? – Miért akarsz minden áron bejutni a kastélyba? – nyafogja a szorításom helyét simogatva. Teljesen szembe fordulok vele, és újra jó szokásomnak tisztelgek, és keresztbe fonom a karjaim.
- Nem is tudom, ki beszél mindig arról, hogy milyen lehet ott élni? Milyen lenne, ha nemesek lennénk? Miért nem születtünk annak? – vádlom meg, és közben egy kis bűntudatot érzek, mert engem is foglalkoztatnak ezek a kérdések, a különbség csak az kettőnk között, hogy én nem mondom ki őket. És ezzel meg is nyertem a vitát. Nem szól egy szót sem, így nyugodtabb hangnemre váltok. –Nézd… - kezdenék bele, de tőle nem megszokott módon, közbevág.
- Én tudtam, hogy nem fog összejönni… - hajtja le a fejét, és újra behúzza fülét, farkát, mint valami pincsikutya.
- Hát akkor nagyon tévedsz. – ördögi mosoly ül ki az arcomra, ő pedig felkapja fejét. Elégedetten nézek farkasszemet vele. – Készülődj, mert bálba megyünk!
Ingerülten trappolok végig a kastély hatalmas termein. Hogy a francba képesek ezt tenni? Undorodom még a bálok gondolatától is, nemhogy megjelenjek rajtuk. Pláne ha kötelező. Tsunade azt hiszi, ha mondd valamit, majd minden nemes lesi, az összes szavát. Hát én nem! Az Uchiha klán már nagyon régóta megáll a saját lábán, az uralkodó nélkül is. Semmi szükség ilyen baromságokra.
Mikor elérem a kívánt ajtót, megtorpanok előtte, és végig nézek magamon. Szokásos öltözékem van rajtam, amit néhol megigazítok, a jobb hatás kedvéért, majd kopogok. Kisvártatva kinyílik az ajtó, és egy fekete, rövid hajú nővel nézek farkas szemet. Már többször volt szerencsém hozzá. A királyné jobb keze.
- Áh… Sasuke. – enyhülnek meg vonásai, mikor meglát. Véleményem szerint teljesen más embert várt, de ezen most nem akadok fenn. Egy biccentés keretében megkerülöm a nőt, és egyenesen az ablaknál álló szőke hajú uralkodó felé lépkedek. A fényes padlón itt is visszhangzanak a lépteim.
- Jó estét. – hajolok meg egy picit, a tisztelet jele képen, de azon nyomban fel is egyenesedek, és a tárgyra térek. – Nem áll szándékomban megjelenni az álarcosbálon. – közlöm vele kimérten, mire végre egy apró pillantásra méltat a szeme sarkából. Már-már azt hiszem, hogy nem is válaszol, mikor hatalmas nevetésben tör ki, amit egy szempillantással később abba is hagy. Újra meggyőzött róla, hogy egy teljes országot képes irányítani úgy, hogy agynak híján van.
- Kötelező. – jelenti ki nagy komolyan, amivel egy csapásra letörte az összes eddigi próbálkozási tervem. Mi az, hogy kötelező? Nem kötelezhet semmire. Pláne arra nem, hogy majmot csináljak magamból.
- Ez csak egy bál, Tsunade. – váltok hirtelen bizalmasabb hangnemre, a kimértet úgy is csak akkor szokásunk használni, mikor társaságban vagyunk, és reményeim szerint, ezzel el is érhetek némi eredményt.
Rám bámul, mintha legalábbis azt kértem volna, hogy adja nekem az országot.
- Az lehet. Viszont a szomszédos ország királya külön téged kért a lányának, hogy egész este legyél a kísérője. Ha nem akarsz diplomáciai konfliktust, kénytelen vagy eleget tenni a kérésnek. Már pedig te nem akarsz diplomáciai konfliktust. Érthető voltam? – azt hittem még a hajam is leoktatja a fejemről. Nesze nekem uralkodói határozottság. Ilyenkor bezzeg képes két lábon állni a földön, de mikor szórja a pénzt ezekre a felesleges dolgokra, repül, akár a gólyafos a levegőben.
Megfordulok, hátha így nem látszik az arcomon lévő fintor, de mint általában lenni szokott még utánam szól, hogy teljes legyen a napom.
- Nem kell vágni a fejeket. – csak úgy barátilag jegyzi meg, de legszívesebben elvágnám a nyakát ezért a hajcihőért.
Otthagyom mielőtt még bármi mást is a nyakamba aggathatna, és végig száguldok a kastély nyugati szárnyán. Mi az, hogy a diplomáciai konfliktus elkerülése érdekében kell nyaliznom egy hülye libának? Nevetséges. Bazári majmokat csinálnak belőlünk, akár Naruto esetében.
Sakura
Hinatával, akár a patkányok, úgy osonunk fel a közvetlen kastélyudvarba, ahol kiderül, hogy felesleges volt eljátszanunk a bujdosó szökevényeket, mert annyian nyüzsögnek, hogy egy teljesen antiszociális cselédlány, és egy rózsaszín hajú bajkeverő fel sem tűnik már senkinek. Mindenki ordítozik, mintha valami városi piacon lenne, és mindenki úgy rohangál, mintha eljött volna az armageddon, ahol amúgy is felesleges lenne futni, mert mindenki meghal, de ugye a legokosabb ember is megpróbál ellenszegülni a fizika törvényeinek.
Állunk a méhkas közepén, és azon gondolkozunk, legalábbis én, hogy hogyan kivitelezhetném a tervem. Túl sok volt a szabadidőm az éjszaka, így tökéletes tervet eszeltem ki, hogyan is fogunk bejutni a bálra. Hinata természetesen nem pártolta elképzelésem, de ezen már meg sem lepődöm, mivel minden hasonló célú ötletemnek úgy indul neki, hogy őrült vagyok, és folyton ki akarom vívni a nemesek ellenszenvét. Szerintem meg ennél jobban már nem utálhatnának minket a nemesek, szóval egy-két csínytevés igazán nem sokat nyom azon a bizonyos mérlegen.
- Gyere! – bököm meg, és átpasszírozom magam a tömeg egy részén. Magammal rántva átvetődünk egy zöldséget szállító szekér mögé, és onnan figyelünk tovább. Hinata úgy remeg mellettem akár egy kocsonya.
- Sze… szerintem nem kellene ezt tennünk. – nyafogja vékonyka hangján, mire kilesek a szekér mögül.
- Szerintem meg nem kellene adót fizetni. És? Érdekli a nemeseket? Nem. Szóval engem sem érdekel szerinted mit kéne, és mit nem. – mordulok rá, a kelleténél kicsit barátságtalanabbul, és tovább figyelem az udvari szolgáló lányokat, akik vihorászva rakosgatják a szebbnél szebb holmikat hatalmas ládákba. – Itt az idő! – vigyorgok elvetemülten, és rántok egyet barátnőmön, és azzal a lendülettel bele is lököm a tömegbe.
Sikítva vágódik a vihorászó lánykák közé, akik úgy rebbennek szét, mintha véres rongyot sodort volna oda a szél, én meg fogom a fejem, hogy legalább elkaphatták volna, de még azt sem. Nem baj. Mindent a cél érdekében. Hinata minden bizonnyal túléli a kövek okozta sérelmeket.
Meglepődve veszem észre, hogy bejön, amire a számítok. Az ész híján lévő fiatal lánykák, úgy állják körbe Hinatát, minta csokit osztogatna, én pedig addig elslisszolok a hátuk mögött a ládákig. Találomra kikapok egy lila és egy türkiz ruhát, majd futnék is tovább, de mihelyt megfordulok, két csillogó kék szempárral találom szemben magam.
- Te meg mi a fenét művelsz? –kérdezi, mire kihullnak kezeim közül a ruhák.
- Én? – akár fogyatékos is lehetnék egy ilyen kérdéssel.
- Nem! A királyné… - epézik a szőkeség, majd hepciásan lehajol az elejtett ruhákért. – Tudod te mennyibe kerültek ezek? – hát sejtésem az van, de kétlem, hogy abban a helyzetben vagyok, hogy válaszoljak. Minden kétséget kizáróan, költői kérdésnek szánta.
- Sokba? – cincogom, mert sosem tudom befogni. Felvonja szemöldökét, és végig néz rajtam.
- Te nem a közvetlen udvar cselédje vagy, igaz? – néz rám kérdőn, mire leesik, hogy egy nemessel állok szemben. Meglepődve veszem észre, hogy ruhája nem éppen az elitre jellemző.
- Jiraiya- sensei szolgálatában vagyok. – váltok egyből nyájas hangnemre, és kicsit meghajolok, hogy ne vágjam magam alatt a fát még tovább.
- Jiraiya? – ismétli meg érzelemmentesen, majd arcvonásai megenyhülnek. – És mit terveztél ezekkel a ruhákkal? – emeli fel a kezében lévő anyagokat. Na, ez az a kérdés, amire sürgősen kamuznom kéne valamit, de hirtelen semmi sem jut az eszembe, így újabb hülyeség áradat hagyja el a szám.
- Meg akartam nézni a varrását. – hagyják el a szavak egymás után a szám, mire le is esik mit mondtam. A varrását? Hát hülye vagyok én? Igen. Az. A szőke lány, oldalra fordítja fejét, és úgy néz tovább. Mintha bele akarna látni a gondolataimba, és egy percre talán úgy tűnt, képes is rá.
- És miért pont kettőt? – teszi fel az egyre húzósabb kérdéseket. Ebből látszik, hogy már réges-rég tudja, hogy hazudozok, de azért még megkínoz egy picit.
- Muszáj ezt? – adom fel, és lehuppanok a földre, mint egy durcás kisgyerek. Most először látom rajta, hogy mosolyog. Körülbelül csak annyi a különbség kettőnk között, hogy ő nemesek közé született, én meg nem. Köszi anyu!
- Mi a neved? – vált barátiabb hangnemre, és leguggol elém. Hatalmas szoknyája a porban landol.
- Haruno Sakura. – válaszolom meglepetten. Ritkán találkozok olyan nemesi származású lánnyal, aki szívesen leáll egy cseléddel beszélgetni.
- Yamanaka Ino! – nyújt kezet egyszerűen, amit én úgy bámulok, mintha tűzforró lenne. Ez most komolyan kezet nyújt egy cselédnek? Álmodom, vagy mi fene? - Rázni szokták. – szól, kis habozás után.
- Ja, tudom. – kapok észbe, és kicsit félve elfogadom a gesztust. – Csak meglep, hogy…
- Hogy törődöm másokkal? – fejezi be helyettem a mondatot, habár én nem így akartam, de a lényeg ugyan az. Nem szólok semmit, ráhagyva a további szöveget, de ő is néma marad. Csak ez picit kihajol, és a mögöttem lévő tömeget kezdi bámulni. Én is hátra nézek. Idő közben teljesen elfeledkeztem Hinatáról, aki már szerencsésen áll a két lábán, a kiabáló cselédlányok bűvkörében. – Ha jól sejtem, ő is hozzád tartozik. – mutat vékony ujjával Ino, mire bólintok. Innentől felesleges bármit is hazudni. – Szép kis terv… - mosolyodik el, apró gúnnyal keverve, majd feláll. – A bálra akartatok bejutni, mi? – teszi csípőre a kezeit, szemrehányóan, és be kell látnom, hogy ez a fajta viselkedés szíve joga.
- Ja… - morgom válasz képen, és már érzem, hogy tör is előre bennem a féltékenység, amiért ő ilyen elegáns, ilyen szép, és én meg ilyen paraszt, és ilyen koszos.
- Rendben. – bólint, lenézve rám, nekem meg kavics nagyságúra tágulnak a szemeim. Hogy mit mondott?
- Te most szórakozol velem? – pattanok fel hirtelen, aminek következtében hátrál egy lépést. Természetesen most is hibát hibára halmozok, egy: letegeztem egy nemest, kettő: rá is ordítottam. Kis szerencsével, megúszom méreg általi halállal, és nem kell megszégyenítve lógnom egy fán.
- Nem. – válaszolja halál nyugalommal, amin viszont most én lepődöm meg. Semmi sikítás, hogy „Akasztófára vele!” semmi kiabálás, hogy vágják le a kezem, mert lopni próbáltam. Semmi. Azonban hirtelen olyan közel hajol hozzám, hogy kezdem zavartan érezni magam. Arcán angyali mosoly jelenik meg. – De ha még egyszer így ordítozol velem, kibelezlek, és a csirkéknek adlak nasinak. – nagyot nyelek. Mégis csak keményfából faragták. – Szóval… - egyenesedik ki újra, majd az égre néz. Automatikusan követem, de nem látok semmit, egy-két madáron kívül, így újra tökéletes arcát kezdem figyelni. Hogy nekem miért nem lehet ilyen képem? – Be akartok jutni… - lesütöm a szemeim. Hát nem erről van szó már legalább öt perce? Ennyire még én is értelmes vagyok. – Legyetek a kastély keleti szárnyának nyugati oldalán. – suttogja rejtélyesen. Legalábbis neki biztos annak tűnt, én viszont idiótán bámulok rá.
- Keleti szárnyának nyugati oldalán? – kérdezek vissza. – A keleti szárnynak a nyugati oldala, az már a nyugati szárny. – magyarázom, mire leolvad arcáról a gyermeki izgatottság. Lefogadom, most először cselekszik életében az udvar ellen.
- Fogd be! – mordul rám. És biztos vagyok benne, hogy a modorát sem a nemesektől tanulhatta. – Csak érdekesebbé akartam tenni egy kicsit. –húzza fel az orrát.
- Azzal, hogy hülyeségeket beszélsz?
- Mondtam, hogy fogd be! – néz rám hepciásan, én meg karba teszem a kezeim. Eljutunk még ma a mondandója végére? – Akkor legyetek… - vesz egy nagy levegőt. Tutira nehezére esik igazat adni nekem, de a végén csak kinyögi. – A nyugati szárny… - érdekes ez a három szócska feltűnően halkabbra sikerült, mint a többi. -… hátsó bejáratánál, ami a Kisközre néz. – elégedetten néz rám, én meg még mindig úgy bámulok rá, mint egy fogyatékosra. – Mit bámulsz? – újabb a nemesekre nem jellemző megnyilvánulás.
- Nem felejtettél el valamit? – erre a kérdésre egy „Ugyan mit felejthetnék én ki?” nézést kapok, de úgy döntök, lerombolom az egóját, és válaszolok helyette a kérdésemre. –Kifelejtetted a fene nagy tervedből az időpontot. – vázolom fel gondolataim, mire a köveket kezdi bámulni. Már majdnem sikerül neki úgy tenni, mintha gondolkodna, de akkor rám néz.
- Jól van na… - hepciás hangneme érzem, hogy az őrületbe fog kergetni, de nem szólok egy szót sem, elvégre ő az egyetlen esélyünk. – A bál előtt, egy órával. Ott lesz valaki, aki beenged benneteket, onnantól pedig már nem a ti gondotok. Értetted? – elnézek a feje mellett hátha a futkározó baromfik elterelik a figyelmem az egyre növekvő idegrenceri problémáimról, majd nagy levegőt veszek, hogy képes legyek higgadtan kimondani a következő szavakat.
- Hát persze. – mosolygok bájosan, majd megfordulok, és abban a pillanatban egy csapásra lehervad az arcomról a bájologás jele. Megindulok a még mindig cselédlányokkal körülvett Hinata felé. Egy-két mondat már most eléri a fülem.
- Nézd! Ennek haja van. – szinte érzem ahogy leviszik az értelmi szintem, így nem sokáig gondolkozom azon, hogy közéjük rontok. Egy mozdulattal ragadom karon barátnőm, aki a hálás nézést most biztosan nem találja a mimikai könyvtárában, azért lesz dühös.
- Bocs lányok! Az enyém. – intek semmitmondóan a szétrebbenő kiscsajoknak, majd magam után kezdem vonszolni a Hyuugát.
Mikor már majdnem elértük az otthonunknak nevezett viskókat, Hinata megunja a szorítást, és szabályszerűen kitépi magát az ujjaim közül. Meglepetten fordulok hátra határozottsága láttán, amit nem sokszor vesz elő. Sőt! Ha belegondolok, eddig még azt sem tudtam, hogy ez a fogalom egyáltalán szerepelhet a neve mellett.
- Hagyd ezt abba! – visítja, bár szerintem kiabálásnak szánta. Bambán bámulok a kezemre, ami már a testem mellett lóg. Rég elengedtem, akkor meg mit hagyjak abba? – Miért akarsz minden áron bejutni a kastélyba? – nyafogja a szorításom helyét simogatva. Teljesen szembe fordulok vele, és újra jó szokásomnak tisztelgek, és keresztbe fonom a karjaim.
- Nem is tudom, ki beszél mindig arról, hogy milyen lehet ott élni? Milyen lenne, ha nemesek lennénk? Miért nem születtünk annak? – vádlom meg, és közben egy kis bűntudatot érzek, mert engem is foglalkoztatnak ezek a kérdések, a különbség csak az kettőnk között, hogy én nem mondom ki őket. És ezzel meg is nyertem a vitát. Nem szól egy szót sem, így nyugodtabb hangnemre váltok. –Nézd… - kezdenék bele, de tőle nem megszokott módon, közbevág.
- Én tudtam, hogy nem fog összejönni… - hajtja le a fejét, és újra behúzza fülét, farkát, mint valami pincsikutya.
- Hát akkor nagyon tévedsz. – ördögi mosoly ül ki az arcomra, ő pedig felkapja fejét. Elégedetten nézek farkasszemet vele. – Készülődj, mert bálba megyünk!
Sasuke
Ha akarnám sem tudnám erősebben szorítani a kezemben lévő ezüst kanalat. Naruto velem szemben falja a reggelijét, de akár tányért sem kellett volna adni neki, mert minden második falat fele, a nadrágomon landol. Vészesen közelítek a kiborulás felé, de mielőtt még a teával együtt hozzávágnám a csészém, nyílik a szoba ajtaja, és Shizune bújik be rajta. Meghajol egy aprót, de szinte másodperc gyorsan újra egyenesen áll, és siet felénk. Megtörlöm a szám, ami bizonyára Narutonak sem ártana, de úgy tűnik, tesz magasról ezekre az apróságokra.
- Elnézést a korai zavarásért… - szabadkozik a fekete hajú, miközben felállok, és meg kell állapítanom, hogy jóval magasabb vagyok nála, így szemei automatikusan követik arcom felfele. – A királyné küldött, hogy mondjam meg, Karin kisasszony, és az édesapja megérkeztek a kastélyba, és várnak benneteket a könyvtárteremben. – a mondat végére már annyira elhalkul a hangja, hogy már alig hallom, aminek oka valószínűleg az egyre sötétülő arckifejezésem.
- Szuper! – pattan fel teli pofával vigyorogva Naruto. Egyből ránézek, mire óvatosan visszaül. – Vagyis… - segítségkérően bámul rám, hogy legalább húzzam ki én a magyarázkodásból, ha már így elhallgattattam, de nem jut semmi értelmes az eszembe, így csak bólintok.
- Nemsokára megyünk. – szűröm a fogaim között, holott tudom, hogy egy királyt, és a drágalátos lányát nem jó megvárakoztatni.
- Rendben. – hajol meg Shizune újra, először felém, majd Naruto felé, és kisiet. Mikor becsukódik mögötte az ajtó, visszarogyok a székemre. Az előttem ülő Uzumaki, lefogadom csak ezt várta, mert mihelyt egy kis csend lenne, hogy gondolkozhassak, hatalmas nevetésben tör ki, így most már a reggelijének a felét csodálhatom a ruhámon.
- Úgy sem bújhatsz el… - jegyzi meg, mikor már kap levegőt, de legszívesebben még ettől a pici oxigéntől is megszabadítanám. Azonban mielőtt még áttenném dühöm a gyakorlatiság síkjára, eszembe jut, egy sokkal jobb visszavágás.
- Te sem. – váltok halál nyugodt hangnemre, és elégedetten dőlök hátra. Kék szemeivel kérdőn tekint rám, miközben egy fél kifli lóg ki a szájából. –A saját bajodon kéne röhögnöd. Nem én vagyok az egyetlen akinek előre elrendelt menyasszonya van. – úgy tűnik ez az eszmefuttatás nem jött össze, mivel csak egyszerűen megvonja a vállát, és eszik tovább. Természetesen ez nem gátolja meg a beszélésben, így inkább felállok, és távolabb lépek, nehogy újabb falatok landoljanak rajtam.
- Az én helyzetem nem hasonlít a tiedre. – közli nemes egyszerűséggel, és egy újabb kiflit töm a szájába. Már meg sem próbálom megérteni, hogy miért nem eszi meg az uzsonnát előbb, és utána kezd el beszélni. Az értelem sosem volt az a szó, ami illett volna Narutora.
- Ugyan miért nem? – fordítom oldalra a fejem, mintha nagyon érdekelne a téma, de valójában csak az időt húzom, hogy ne kelljen lemennem a könyvtárba, és még legyen kire is fognom.
- Mert az én esetemben, egyikőnk sem akar a másikkal leélni egy életet. – magyarázza elmélyülten, mire rábámulok.
- A világon nincs olyan ember, aki le bírna veled élni annyi évet. – jegyzem meg, és magamban önelégülten vigyorgok elmés beszólásomért, de a szőkeség újra csak egy vállrándítással jutalmazza szavaim, majd feláll.
- Induljunk! – vigyorog. Sejthettem volna, hogy rájött, hogy mire megy ki a játék, és már csak azért is befejezi az evést, még ha egész nap legszívesebben zabálna is, csakhogy mi hamarabb járulhassunk a király színe elé.
Sakura
Izgatottságom leplezni sem próbálom, miközben hatalmas virágokkal teli kosarakat cipelünk a főtérre. Minden ilyen holmit oda kell pakolni, ahol aztán átveszik a kastélybeli cselédek, nehogy bepiszkítsuk a drága szőnyegeket a mocskos lábunkkal. Én biztos, hogy nem csak a szőnyeget piszkítanám be, de bele is lépnék egy- kettőnek a képébe, és akkor már álarcra sem lenne szüksége.
Nevetséges képzelgéseim Hinata zavart hangja töri meg. Kell neki mindig a legjobb résznél közbezavarnia. Azért jó barátnőhöz híven, felnézek, hátha valami fontos lesz, de meg kell állapítanom, hogy semmi észveszejtő nem történik, csupán néhány lovas ront ki a kastélyból. Az első kettőt már most felismerem. Karin kisasszony, és hőn szeretett uralkodó apja. Természetesen most is úgy tesznek, mintha nem is tengerszint feletti magasság lenne, hanem lószint feletti, és azalatt, már nem is emberek élnének, hanem valami ősi rágcsálók. Persze az ősi rágcsálókat mi testesítjük meg, de még akkor is tuti megdobálnám makkal azt az undok szemüveges orrát. Néhány lovas még kivágtat mögöttük, de engem túlságosan lefoglal a bámészkodás az első kettővel, így arra sem nagyon tudok odafigyelni, amit Hinata mondd, már csak akkor, mikor fehér virágok süvítenek el a fejem előtt, és a virágokat követi egy hatalmas fonott kosár, és a hatalmas fonott kosarat néhány alacsonyan szálló baromfi, amik természetesen nem követik a kosár és a virágok útját, és telibe kapják a fejem.
- Vigyázz… - gondolom sikítani akart Hinata, csak szokás szerint nem jött össze. Paták robognak el, közvetlenül mellettem, és sajnos vészjóslóan hallom, hogy meg is állnak pár méterrel odébb. Nem nézek fel, és titkon imádkozom, hogy még egy csapat baromfi beteríthetne, és akkor nem látszanék, de az a kettő is ami megtámadott, most már vígan futkározik valamerre tőlem távol.
- Te kis fajankó! – hallom a sipítozós női hangot. Oldalra nézek, hátha nem is nekem szól, hanem Hinatának, de bánatomra, mint mindig az ilyen eseteknél, csak én lehetek az áldozat. Karin kisasszony mellém döcög egyszerű barna lovával, és úgy néz le rám. Ajkain gúnyos mosoly ül. Persze, hogy a szintkülönbség miatt. Szállna le arról a négylábúról, biztosan leverném a kiskoronát a fejéről. – Mégis mit képzeltél? – próbál tekintélyt kierőszakolni belőlem, de már rég eldöntöttem, hogy ő a béka seggének szintjével egyenlő a szememben.
- Füvet, virágokat, mókusokat… halott királylányokat… - adom az ártatlant, de rá kell jönnöm, hogy már megint hatalmas szám van, ami most viszont tényleg a vesztemet fogja okozni.
- Hogy mit mondtál? – kiabál dühödten, mire lova is felágaskodik. Legalább a ló velem van. Hogy dobná le a hátáról. – Tudod, te egyáltalán kivel beszélsz? – kérdezi, és persze most sem tudom megállni csendben.
- Ha adsz egy kis gondolkodási időt, mindjárt megmondom… - hibát hibára halmozok. Ezért minimum bíróság jár, utána természetesen kivégzés, de úgy tűnik nem vár addig.
Villámgyorsan történnek az események. Nem tudom honnan, de hirtelen egy kard terem a kezében, és már látom is ahogy a penge süvít egyenesen a nyakam felé. Lehunyom a szemem. Még csak az kéne, hogy lássam, ahogy beleröhög a képembe, hogy ő nyert, de nem történik semmi. Csattanást hallok közvetlenül a fejem fölül, de túl gyáva vagyok, hogy elsőre ki merjem nyitni a szemem. Másodjára már sikerül az egyiket résnyire, de azon nyomban ki is pattan mind a kettő a meglepettségtől.
- Ezt meg mire véljem? – hallom a dörmögő hangot. Természetesen Karin apjához tartozik, de túl sokkolva vagyok, hogy oda is nézzek. – Megvédesz egy cselédet a lányommal szemben? – újabb remek kérdés, de még mindig sokkolva vagyok, és most kivételesen nem is nekem szólnak. Lefoglal a két kard a fejem fölött, pedig az egyik bizony az én testi épségemet hívatott védeni.
- Nálunk nem szokás megölni egy botlásért a cselédeket. – hallom a kimért, jéghideg hangot. Az ütő is megáll bennem, végleg. Ugyan az a hang, amit tegnap hallottam, és amibe most beleremeg minden egyes porcikám.
- Egy botlás? Hallottad, hogy beszélt ez velem? Mintha legalábbis a barátnője lennék! – most először nézett rólam a mellettem állóra. Nekem meg a szívem szinte kétszeres sebességgel kezd verni.
- Ez csak azután volt, hogy majdnem eltapostad a lóval. – már-már majdnem vigyorgok, de akkor az ében szemek, egyenesen rám merednek, amire semmi kedvem önelégült vigyorral válaszolni, így inkább meghúzom magam.
- Sasuke-kun! – visítja a vörös hajú, és egy nagy lendülettel visszadobja apjának a kardot. Csodálom, hogy nem száll utána. – Ez csak egy cseléd. – vált gyengébb hangnemre.
- Csak egy cseléd? – visítom. Elszállt minden varázs, amit a fekete hajú herceg hangja váltott ki belőlem. – Ennek a cselédnek is élete van! Csak szállj le arról a… - még mondanám tovább is eszeveszetten kapálózva, de befogják a szám. Egyenesen a fekete hajú, akit nem is olyan rég kiderült, hogy Sasukénak hívnak, egész testével nekem préselődik, és úgy szorítja le a szám, mintha legalábbis önálló életet élne. Néha én is úgy érzem.
- A csend az nyugtat! –sziszegi a fülembe alig hallhatóan. – Elintézzük ezt az apró problémát. – jelenti ki végül, még mindig a számat fogva. Természetesen erre is megpróbálok válaszolni, de csak némi dünnyögés szűrődik ki ujjai közül.
- Én is így gondoltam. – mosolyog önelégülten Karin, majd kiegyenesedik lován. – Addig mi tovább megyünk. Majd beértek. – int nyájasan, és már el is vágtat. Próbálom felfogni az eseményeket, hogy mit is mondott az előbb, de úgy vélem, most nem a józan eszem kerekedett felül. Már ha nekem van olyanom. Szinte elolvadok a karjai között, és az sem jut eszembe, hogy mit is takarhat pontosan az a „Elintézzük ezt az apró problémát.” mondat.
- Naruto! – int a fejével, mire az elvágtatók közül, egy marad, és leszáll lováról. Első gondolatom, hogy rá is emlékszem tegnapról, ő is ott volt, mikor majdnem a sárba tiportak, második pedig ami beugrik az Jiraiya.
Abban a pillanatban leráncigálom Sasuke ujjait a számról.
- Anyám! – csúszik ki. – Szőke herceg, fehér lovon? –kérdem, bár ez inkább ténymegállapításnak lenne jó. – Ez valami vicc? – epézek, mire tengerkék szemeit rám mereszti.
- Veled már találkoztunk. – bámul rám elmélyülten, majd a mellettem lapító Hinatára. – És rád is emlékszem. –állapítja meg. A Hyuuga természetesen a füle tövéig vörösödik, én viszont hepciásan hajolok a földre, hogy összeszedjem, a még épen marad virágokat.
Sasuke
Nézem, ahogy szedegeti fel a virágokat a földről, és sajnos meg kell állapítanom, hogy arcát tekintve igen tűrhető, hogy úgy mondjam, talán lehet szép is, de rögtön meg is állítom eddigi gondolatmenetem, mert elvégre egy cselédről beszélünk.
- Kinél vagy? – teszem fel a kérdést, hogy eltereljem a gondolataim valamilyen más irányba, mire kiegyenesedik, és durcásan rám bámul.
- Mi van? – vonja össze a szemöldökeit, én meg ezzel egy időben sóhajtok egyet. Miért kell az ilyen embereket ilyen kevés ésszel megáldani?
- Kinél szolgálsz? – helyesbítek, mire felderül az arca.
- Vagy úgy… - hajol le újra néhány virágért. – Jiraiya. – azon veszem magam észre, hogy újra az arcát figyelem, és sajnos nem járt sikerrel azon próbálkozásom, hogy másfele terelem a témát.
- Ő csinálja a kardom! – derül fel mellettem Naruto arca. Szokásához híven idétlenül vigyorog, mikor semmi vicceset nem mondtunk, de most nem szólok közbe. Jól jön, ha beszél, mert félek, ha én kezdenék el, belezavarodnék. Már most utálom a rózsaszín hajút. Tudom jól, hogy ő a pillanatnyi zavarom okozója. A kérdés az, hogy miért? Oké! Szép arca van, bevallom. De láttam már szép arcú lányt. Ha ezen az elven indulok ki, akkor ennyi erővel Karin is állhatna itt, csakhogy nála nem érzek semmilyen zavart.
- Jól vagy? – hallom a kellemesen csengő hangot, ami visszaránt a valóságba. Hála az égnek…
- Jól. – morgom válaszképpen, mert hála az égnek még a hideg hangnem és a fapofa megy. Már nyúlna is, hogy megfogja az arcom, de azon nyomban elütöm ujjait. – Ne érj hozzám! – csattanok fel, majd hátra lépek. Ő is hátra tántorodik.
- De bunkó vagy Sasuke! – mordul rám az Uzumaki. Érdekel is engem. Csak ne érjen hozzám.
- Nemesek… cöh… - jegyzi meg a rózsaszín hajú, majd újra lehajol, hogy felszedje a még földön levő ép virágokat. A mellette álló fekete hajú, meg csak áll, mint a birka, és moccanni sem mer. Legalább ő tartja a távolságot, amit mellesleg ennek a kis cserfes hülyének is kéne, és nem lenne semmi probléma.
- Nem szereted a nemeseket? – kérdez rá a nyilvánvaló tényre Naruto.
- Én ilyet nem mondtam. – jön a válasz a lánytól kicsit komoran.
- De gondoltad… - erősködik a szőke.
- Hah… ha te azt tudnád, mire gondolok most… - fújja ki a levegőt. Nem szívbajos. Elsőre letegez minket, pedig jóval a alattunk van azon a bizonyos ranglétrán. A mellette álló lány megérezhetett valamit, mert most fészkelődve lép a rózsaszín hajú mellé.
- Sze… szerintem mennünk kéne, Sakura. – hangja olyan halk, hogy alig értem mit mondd, azonban a rózsaszín hajú nevét egyből megjegyzem. Lassan már kezd idegesíteni, hogy tudat alatt ennyire figyelek egy cseléd tulajdonságaira.
- Sakura? – kiált fel Naruto örömittasan, mire mind a hárman egyidejűleg fordítjuk rá a tekintetünk. – Tök szép név. – vigyorog elégedetten, én meg megrázom a fejem. Nyilvánvaló, hogy miért hívják így. Csak rá kell nézni. Csillogó zöld szemek, és selymes rózsaszín haj.
Újra megrázom a fejem. Mi a frászt gondolok? Ez csak egy lány. Ugyan olyan, mint a többi. Csont, és hús. Semmi több, és ehhez kell tartanom magam. – És a te neved mi? – töri meg a beállt csendet Naruto hangja. Újra…
A fekete hajú lányt mintha karddal riogatnánk, úgy áll a másik mellett.
- Ne… nekem? – dadogja félénken, az Uzumaki meg csak bólogat.
- Hi… Hinata… Hyuuga. – adja meg a választ, ami egyidejűleg taglóz le engem, és a szőkét is. Egyből elfelejtem kínos gondolataim a rózsaszín hajúról. Erre volt most szükség.
- Hyuuga? – kérdezek vissza meglepetten, és végignézem. Csak most tűnik fel, mennyire hasonlít valakire, akit ismerek, de nem akarom elhinni, amit látok.
- Most, hogy mondod, hasonlítasz is Ne...
- Kuss Naruto! – vágok közbe, mielőtt még kimondaná a számunkra végzetesnek is beállítható nevet. Nem lehet, hogy köze legyen Nejihez, elvégre Neji egy herceg, ő meg csak egy cseléd. Nevetséges ez az egész, de utána fogok járni, az biztos. – Induljunk. – adom ki a parancsot, és egy mozdulattal felugrok a lovam hátára.
Még vetek egy pillantást a két lányra, akik minket bámulnak. A rózsaszín hajú mogorván néz fel, egyenesen a szemembe, ugyanúgy, mint tegnap. Elfordítom a tekintetem, és Narutora fordítom minden figyelmem, aki halál nyugalommal száll fel saját lovára. Máskor bezzeg tud pörögni, de most, mikor szeretnék minél hamarabb lelépni, nem tud sietni.
- Remélem, még találkozunk! – int a két cselédlánynak, én meg fogom a fejem, hogy hogyan lehet valaki ilyen idióta, majd elindulok.
Ha akarnám sem tudnám erősebben szorítani a kezemben lévő ezüst kanalat. Naruto velem szemben falja a reggelijét, de akár tányért sem kellett volna adni neki, mert minden második falat fele, a nadrágomon landol. Vészesen közelítek a kiborulás felé, de mielőtt még a teával együtt hozzávágnám a csészém, nyílik a szoba ajtaja, és Shizune bújik be rajta. Meghajol egy aprót, de szinte másodperc gyorsan újra egyenesen áll, és siet felénk. Megtörlöm a szám, ami bizonyára Narutonak sem ártana, de úgy tűnik, tesz magasról ezekre az apróságokra.
- Elnézést a korai zavarásért… - szabadkozik a fekete hajú, miközben felállok, és meg kell állapítanom, hogy jóval magasabb vagyok nála, így szemei automatikusan követik arcom felfele. – A királyné küldött, hogy mondjam meg, Karin kisasszony, és az édesapja megérkeztek a kastélyba, és várnak benneteket a könyvtárteremben. – a mondat végére már annyira elhalkul a hangja, hogy már alig hallom, aminek oka valószínűleg az egyre sötétülő arckifejezésem.
- Szuper! – pattan fel teli pofával vigyorogva Naruto. Egyből ránézek, mire óvatosan visszaül. – Vagyis… - segítségkérően bámul rám, hogy legalább húzzam ki én a magyarázkodásból, ha már így elhallgattattam, de nem jut semmi értelmes az eszembe, így csak bólintok.
- Nemsokára megyünk. – szűröm a fogaim között, holott tudom, hogy egy királyt, és a drágalátos lányát nem jó megvárakoztatni.
- Rendben. – hajol meg Shizune újra, először felém, majd Naruto felé, és kisiet. Mikor becsukódik mögötte az ajtó, visszarogyok a székemre. Az előttem ülő Uzumaki, lefogadom csak ezt várta, mert mihelyt egy kis csend lenne, hogy gondolkozhassak, hatalmas nevetésben tör ki, így most már a reggelijének a felét csodálhatom a ruhámon.
- Úgy sem bújhatsz el… - jegyzi meg, mikor már kap levegőt, de legszívesebben még ettől a pici oxigéntől is megszabadítanám. Azonban mielőtt még áttenném dühöm a gyakorlatiság síkjára, eszembe jut, egy sokkal jobb visszavágás.
- Te sem. – váltok halál nyugodt hangnemre, és elégedetten dőlök hátra. Kék szemeivel kérdőn tekint rám, miközben egy fél kifli lóg ki a szájából. –A saját bajodon kéne röhögnöd. Nem én vagyok az egyetlen akinek előre elrendelt menyasszonya van. – úgy tűnik ez az eszmefuttatás nem jött össze, mivel csak egyszerűen megvonja a vállát, és eszik tovább. Természetesen ez nem gátolja meg a beszélésben, így inkább felállok, és távolabb lépek, nehogy újabb falatok landoljanak rajtam.
- Az én helyzetem nem hasonlít a tiedre. – közli nemes egyszerűséggel, és egy újabb kiflit töm a szájába. Már meg sem próbálom megérteni, hogy miért nem eszi meg az uzsonnát előbb, és utána kezd el beszélni. Az értelem sosem volt az a szó, ami illett volna Narutora.
- Ugyan miért nem? – fordítom oldalra a fejem, mintha nagyon érdekelne a téma, de valójában csak az időt húzom, hogy ne kelljen lemennem a könyvtárba, és még legyen kire is fognom.
- Mert az én esetemben, egyikőnk sem akar a másikkal leélni egy életet. – magyarázza elmélyülten, mire rábámulok.
- A világon nincs olyan ember, aki le bírna veled élni annyi évet. – jegyzem meg, és magamban önelégülten vigyorgok elmés beszólásomért, de a szőkeség újra csak egy vállrándítással jutalmazza szavaim, majd feláll.
- Induljunk! – vigyorog. Sejthettem volna, hogy rájött, hogy mire megy ki a játék, és már csak azért is befejezi az evést, még ha egész nap legszívesebben zabálna is, csakhogy mi hamarabb járulhassunk a király színe elé.
Sakura
Izgatottságom leplezni sem próbálom, miközben hatalmas virágokkal teli kosarakat cipelünk a főtérre. Minden ilyen holmit oda kell pakolni, ahol aztán átveszik a kastélybeli cselédek, nehogy bepiszkítsuk a drága szőnyegeket a mocskos lábunkkal. Én biztos, hogy nem csak a szőnyeget piszkítanám be, de bele is lépnék egy- kettőnek a képébe, és akkor már álarcra sem lenne szüksége.
Nevetséges képzelgéseim Hinata zavart hangja töri meg. Kell neki mindig a legjobb résznél közbezavarnia. Azért jó barátnőhöz híven, felnézek, hátha valami fontos lesz, de meg kell állapítanom, hogy semmi észveszejtő nem történik, csupán néhány lovas ront ki a kastélyból. Az első kettőt már most felismerem. Karin kisasszony, és hőn szeretett uralkodó apja. Természetesen most is úgy tesznek, mintha nem is tengerszint feletti magasság lenne, hanem lószint feletti, és azalatt, már nem is emberek élnének, hanem valami ősi rágcsálók. Persze az ősi rágcsálókat mi testesítjük meg, de még akkor is tuti megdobálnám makkal azt az undok szemüveges orrát. Néhány lovas még kivágtat mögöttük, de engem túlságosan lefoglal a bámészkodás az első kettővel, így arra sem nagyon tudok odafigyelni, amit Hinata mondd, már csak akkor, mikor fehér virágok süvítenek el a fejem előtt, és a virágokat követi egy hatalmas fonott kosár, és a hatalmas fonott kosarat néhány alacsonyan szálló baromfi, amik természetesen nem követik a kosár és a virágok útját, és telibe kapják a fejem.
- Vigyázz… - gondolom sikítani akart Hinata, csak szokás szerint nem jött össze. Paták robognak el, közvetlenül mellettem, és sajnos vészjóslóan hallom, hogy meg is állnak pár méterrel odébb. Nem nézek fel, és titkon imádkozom, hogy még egy csapat baromfi beteríthetne, és akkor nem látszanék, de az a kettő is ami megtámadott, most már vígan futkározik valamerre tőlem távol.
- Te kis fajankó! – hallom a sipítozós női hangot. Oldalra nézek, hátha nem is nekem szól, hanem Hinatának, de bánatomra, mint mindig az ilyen eseteknél, csak én lehetek az áldozat. Karin kisasszony mellém döcög egyszerű barna lovával, és úgy néz le rám. Ajkain gúnyos mosoly ül. Persze, hogy a szintkülönbség miatt. Szállna le arról a négylábúról, biztosan leverném a kiskoronát a fejéről. – Mégis mit képzeltél? – próbál tekintélyt kierőszakolni belőlem, de már rég eldöntöttem, hogy ő a béka seggének szintjével egyenlő a szememben.
- Füvet, virágokat, mókusokat… halott királylányokat… - adom az ártatlant, de rá kell jönnöm, hogy már megint hatalmas szám van, ami most viszont tényleg a vesztemet fogja okozni.
- Hogy mit mondtál? – kiabál dühödten, mire lova is felágaskodik. Legalább a ló velem van. Hogy dobná le a hátáról. – Tudod, te egyáltalán kivel beszélsz? – kérdezi, és persze most sem tudom megállni csendben.
- Ha adsz egy kis gondolkodási időt, mindjárt megmondom… - hibát hibára halmozok. Ezért minimum bíróság jár, utána természetesen kivégzés, de úgy tűnik nem vár addig.
Villámgyorsan történnek az események. Nem tudom honnan, de hirtelen egy kard terem a kezében, és már látom is ahogy a penge süvít egyenesen a nyakam felé. Lehunyom a szemem. Még csak az kéne, hogy lássam, ahogy beleröhög a képembe, hogy ő nyert, de nem történik semmi. Csattanást hallok közvetlenül a fejem fölül, de túl gyáva vagyok, hogy elsőre ki merjem nyitni a szemem. Másodjára már sikerül az egyiket résnyire, de azon nyomban ki is pattan mind a kettő a meglepettségtől.
- Ezt meg mire véljem? – hallom a dörmögő hangot. Természetesen Karin apjához tartozik, de túl sokkolva vagyok, hogy oda is nézzek. – Megvédesz egy cselédet a lányommal szemben? – újabb remek kérdés, de még mindig sokkolva vagyok, és most kivételesen nem is nekem szólnak. Lefoglal a két kard a fejem fölött, pedig az egyik bizony az én testi épségemet hívatott védeni.
- Nálunk nem szokás megölni egy botlásért a cselédeket. – hallom a kimért, jéghideg hangot. Az ütő is megáll bennem, végleg. Ugyan az a hang, amit tegnap hallottam, és amibe most beleremeg minden egyes porcikám.
- Egy botlás? Hallottad, hogy beszélt ez velem? Mintha legalábbis a barátnője lennék! – most először nézett rólam a mellettem állóra. Nekem meg a szívem szinte kétszeres sebességgel kezd verni.
- Ez csak azután volt, hogy majdnem eltapostad a lóval. – már-már majdnem vigyorgok, de akkor az ében szemek, egyenesen rám merednek, amire semmi kedvem önelégült vigyorral válaszolni, így inkább meghúzom magam.
- Sasuke-kun! – visítja a vörös hajú, és egy nagy lendülettel visszadobja apjának a kardot. Csodálom, hogy nem száll utána. – Ez csak egy cseléd. – vált gyengébb hangnemre.
- Csak egy cseléd? – visítom. Elszállt minden varázs, amit a fekete hajú herceg hangja váltott ki belőlem. – Ennek a cselédnek is élete van! Csak szállj le arról a… - még mondanám tovább is eszeveszetten kapálózva, de befogják a szám. Egyenesen a fekete hajú, akit nem is olyan rég kiderült, hogy Sasukénak hívnak, egész testével nekem préselődik, és úgy szorítja le a szám, mintha legalábbis önálló életet élne. Néha én is úgy érzem.
- A csend az nyugtat! –sziszegi a fülembe alig hallhatóan. – Elintézzük ezt az apró problémát. – jelenti ki végül, még mindig a számat fogva. Természetesen erre is megpróbálok válaszolni, de csak némi dünnyögés szűrődik ki ujjai közül.
- Én is így gondoltam. – mosolyog önelégülten Karin, majd kiegyenesedik lován. – Addig mi tovább megyünk. Majd beértek. – int nyájasan, és már el is vágtat. Próbálom felfogni az eseményeket, hogy mit is mondott az előbb, de úgy vélem, most nem a józan eszem kerekedett felül. Már ha nekem van olyanom. Szinte elolvadok a karjai között, és az sem jut eszembe, hogy mit is takarhat pontosan az a „Elintézzük ezt az apró problémát.” mondat.
- Naruto! – int a fejével, mire az elvágtatók közül, egy marad, és leszáll lováról. Első gondolatom, hogy rá is emlékszem tegnapról, ő is ott volt, mikor majdnem a sárba tiportak, második pedig ami beugrik az Jiraiya.
Abban a pillanatban leráncigálom Sasuke ujjait a számról.
- Anyám! – csúszik ki. – Szőke herceg, fehér lovon? –kérdem, bár ez inkább ténymegállapításnak lenne jó. – Ez valami vicc? – epézek, mire tengerkék szemeit rám mereszti.
- Veled már találkoztunk. – bámul rám elmélyülten, majd a mellettem lapító Hinatára. – És rád is emlékszem. –állapítja meg. A Hyuuga természetesen a füle tövéig vörösödik, én viszont hepciásan hajolok a földre, hogy összeszedjem, a még épen marad virágokat.
Sasuke
Nézem, ahogy szedegeti fel a virágokat a földről, és sajnos meg kell állapítanom, hogy arcát tekintve igen tűrhető, hogy úgy mondjam, talán lehet szép is, de rögtön meg is állítom eddigi gondolatmenetem, mert elvégre egy cselédről beszélünk.
- Kinél vagy? – teszem fel a kérdést, hogy eltereljem a gondolataim valamilyen más irányba, mire kiegyenesedik, és durcásan rám bámul.
- Mi van? – vonja össze a szemöldökeit, én meg ezzel egy időben sóhajtok egyet. Miért kell az ilyen embereket ilyen kevés ésszel megáldani?
- Kinél szolgálsz? – helyesbítek, mire felderül az arca.
- Vagy úgy… - hajol le újra néhány virágért. – Jiraiya. – azon veszem magam észre, hogy újra az arcát figyelem, és sajnos nem járt sikerrel azon próbálkozásom, hogy másfele terelem a témát.
- Ő csinálja a kardom! – derül fel mellettem Naruto arca. Szokásához híven idétlenül vigyorog, mikor semmi vicceset nem mondtunk, de most nem szólok közbe. Jól jön, ha beszél, mert félek, ha én kezdenék el, belezavarodnék. Már most utálom a rózsaszín hajút. Tudom jól, hogy ő a pillanatnyi zavarom okozója. A kérdés az, hogy miért? Oké! Szép arca van, bevallom. De láttam már szép arcú lányt. Ha ezen az elven indulok ki, akkor ennyi erővel Karin is állhatna itt, csakhogy nála nem érzek semmilyen zavart.
- Jól vagy? – hallom a kellemesen csengő hangot, ami visszaránt a valóságba. Hála az égnek…
- Jól. – morgom válaszképpen, mert hála az égnek még a hideg hangnem és a fapofa megy. Már nyúlna is, hogy megfogja az arcom, de azon nyomban elütöm ujjait. – Ne érj hozzám! – csattanok fel, majd hátra lépek. Ő is hátra tántorodik.
- De bunkó vagy Sasuke! – mordul rám az Uzumaki. Érdekel is engem. Csak ne érjen hozzám.
- Nemesek… cöh… - jegyzi meg a rózsaszín hajú, majd újra lehajol, hogy felszedje a még földön levő ép virágokat. A mellette álló fekete hajú, meg csak áll, mint a birka, és moccanni sem mer. Legalább ő tartja a távolságot, amit mellesleg ennek a kis cserfes hülyének is kéne, és nem lenne semmi probléma.
- Nem szereted a nemeseket? – kérdez rá a nyilvánvaló tényre Naruto.
- Én ilyet nem mondtam. – jön a válasz a lánytól kicsit komoran.
- De gondoltad… - erősködik a szőke.
- Hah… ha te azt tudnád, mire gondolok most… - fújja ki a levegőt. Nem szívbajos. Elsőre letegez minket, pedig jóval a alattunk van azon a bizonyos ranglétrán. A mellette álló lány megérezhetett valamit, mert most fészkelődve lép a rózsaszín hajú mellé.
- Sze… szerintem mennünk kéne, Sakura. – hangja olyan halk, hogy alig értem mit mondd, azonban a rózsaszín hajú nevét egyből megjegyzem. Lassan már kezd idegesíteni, hogy tudat alatt ennyire figyelek egy cseléd tulajdonságaira.
- Sakura? – kiált fel Naruto örömittasan, mire mind a hárman egyidejűleg fordítjuk rá a tekintetünk. – Tök szép név. – vigyorog elégedetten, én meg megrázom a fejem. Nyilvánvaló, hogy miért hívják így. Csak rá kell nézni. Csillogó zöld szemek, és selymes rózsaszín haj.
Újra megrázom a fejem. Mi a frászt gondolok? Ez csak egy lány. Ugyan olyan, mint a többi. Csont, és hús. Semmi több, és ehhez kell tartanom magam. – És a te neved mi? – töri meg a beállt csendet Naruto hangja. Újra…
A fekete hajú lányt mintha karddal riogatnánk, úgy áll a másik mellett.
- Ne… nekem? – dadogja félénken, az Uzumaki meg csak bólogat.
- Hi… Hinata… Hyuuga. – adja meg a választ, ami egyidejűleg taglóz le engem, és a szőkét is. Egyből elfelejtem kínos gondolataim a rózsaszín hajúról. Erre volt most szükség.
- Hyuuga? – kérdezek vissza meglepetten, és végignézem. Csak most tűnik fel, mennyire hasonlít valakire, akit ismerek, de nem akarom elhinni, amit látok.
- Most, hogy mondod, hasonlítasz is Ne...
- Kuss Naruto! – vágok közbe, mielőtt még kimondaná a számunkra végzetesnek is beállítható nevet. Nem lehet, hogy köze legyen Nejihez, elvégre Neji egy herceg, ő meg csak egy cseléd. Nevetséges ez az egész, de utána fogok járni, az biztos. – Induljunk. – adom ki a parancsot, és egy mozdulattal felugrok a lovam hátára.
Még vetek egy pillantást a két lányra, akik minket bámulnak. A rózsaszín hajú mogorván néz fel, egyenesen a szemembe, ugyanúgy, mint tegnap. Elfordítom a tekintetem, és Narutora fordítom minden figyelmem, aki halál nyugalommal száll fel saját lovára. Máskor bezzeg tud pörögni, de most, mikor szeretnék minél hamarabb lelépni, nem tud sietni.
- Remélem, még találkozunk! – int a két cselédlánynak, én meg fogom a fejem, hogy hogyan lehet valaki ilyen idióta, majd elindulok.
Sakura
- Enyhén furcsán viselkedtek. – jegyzem meg, miközben felhúzom a cipőmet. Hinata szemben ül az asztalnál, és csak bámul ki a fejéből. Mikor észreveszem, hogy egyáltalán nem is figyel rám, nagyot sóhajtva, visszahajtom a szoknyám a lábamra, és felállok. – Ajjaj! – teszem csípőre a kezeim. – Szőke herceg a láthatáron! – nézek ki az ablakon, és megpróbálok minél vészjóslóbb hangot megütni. Erre már felkapja a fejét. Pillanatok alatt paradicsom piros lesz, és felpattan a székről.
- Tessék? – szánalmasan felhúzom a szemöldököm.
- Jesszus Hinata. – húzom el a szám. – Belezúgtál abba a bolondba, egy találkozás után? – ez rosszabb, mint a mesékben. Jön a szőke herceg, és elcsábítja a kis cselédlányt? Na ne nevettessük ki magunkat.
- Ne… nem. – próbál határozott lenni, de szokás szerint nem sikerül neki, így egyből leszűröm, mi a helyzet, és inkább hagyom, had főjön a saját levében.
- Nekem aztán mindegy. – vonok vállat, nem törődöm stílusban, és elindulok az ajtó felé. – Jössz? – nézek vissza, mikor látom, hogy nem mozdul. – Tudod! Bál… Ino… hátsó ajtó… - emlékeztetem.
- Szerintem ez rossz ötlet. – jegyzi meg halkan, mire odavágtázok, és megragadom a karját.
- Olyan vagy, mint egy papagáj! „Ez rossz ötlet, ez rossz ötlet” Folyton csak ezt hangoztatod! Nem unod még? Ugyan mit rossz történhetne? – vonszolom magam után.
Már a Nap is lement, így teljes sötétségben rohanunk végig a várudvarban. Az éjjeli őrök feltűnően többen vannak a szokottnál, de azért sikerül kikerülni őket. Próbálom magamban felidézni, mit is mondott az a szőke liba, de olyan bonyolultan próbálta beadni nekünk, hogy melyik ajtón kell bemennünk, hogy teljesen összezavarodtam. Nem baj. Rögtönözünk! Abban úgy is jó vagyok… nagyjából… Végül is annyira nem lehet bonyolult a kastély belseje. Megkeressük Inot, aztán nyomás.
Ha már idáig eljutottunk- ami mellesleg Hinatával az oldalamon, meglepően nagy táv – nem hátrálhatunk meg. Magammal rántom szinte minden egyes saroknál a feketét, aki úgy remeg akár a kocsonya, én meg próbálok mindenre odafigyelni, ha már a Hyuuga ennyire fél. Ezen mondjuk, nem lepődöm meg. Normál helyzetben is fél mindentől, aminek ember alakja van.
- Szerintem ott kell bemenni… - mutatok a fal tövében dekkoló őr melletti ajtóra. Hiba volt. Hinatát sorban érik a sokkhatások. Az elsőt bizonyára az őr váltotta ki, pedig ahogy elnézem nem tűnik annak a „felakasztalakhamegmoccansz” típusnak. A második sokkhatásnak már hangot is ad, de elfelejtek örvendezni, hogy a száját végre másra is használja az evésen kívül.
- Szerinted? – cincogja remegve. –Szóval nem vagy biztos benne? – kérdezi suttogva. Nekem mondjuk teljesen olyan, mint máskor. Akkor sem használ többet a hangszalagjaiból.
- Ö… - elgondolkodom. Hazudhatnék megnyugtatás képen, hogy tökéletesen, és hibátlanul emlékszem Ino minden egyes utasítására, de már ezt végig gondolva is fáradt leszek, így egy vállrándítással egybekötve, elintézem ennyivel: - Nem.
Hinata persze robban. Vagyis szerintem nála ez lehet az a viselkedés, amit nálam robbanásnak hívnak.
- Jézusom! Istenkém! Te jó ég! – kapkod levegő után, miközben legyezgeti saját magát, és a hangja annyira elvékonyodik, hogy kezdem azt hinni, hogy már nem is beszél, hanem csipog. – Most mi lesz?
- Mi lenne? – ugyan mi lenne? Tökéletes tervem van, ha már az Inoéra nem emlékszem. – Bemegyünk. – adom meg a végszót, és újra az ajtóra bámulok. Valami furcsa. Elhúzom a szám, de nem sikerül rájönni mi. Végig pásztázom a falat is, de ott sincs semmilyen változás. Pedig tuti elfelejtettem valamit, Ajtó. Fal. Mi. Ajtó, fal és vagyunk mi. Akkor mi olyan más mégis? Nincs kedvem ráhozni már ennél is jobban a frászt barátnőmre, de most az egyszer legyünk igazságosak. – Izé… Hinata... – az említett már erre is összerezzen. – Valami nem stimmel. – na, erre már szabályosan remegni kezd újra. Csodálkozom, hogy miért nem hullottak még szét a testrészei. Ennyi remegés hatására már megadják magukat a csontok. Vagy nem?
- Jaja. Valami tényleg nem stimmel. – jön a számomra eddig ismeretlen hang mellőlünk. Szaggatottan fordítom a fejem a hang irányába, bár megfordul az agyamban, hogy egyből rohanhatnánk is, de valahogy nem tűnik reálisnak az elképzelés, miszerint Hinata egyszerre megtáltosodik, és nyerítve tova száguld a kastélykertben, így maradt a sikítás, amit rögtön el is kezdünk. – Hé-hé! Hagyjátok abba! – próbál lecsitítani az idegen férfi, aki így jobban megnézve nem is annyira idegen, mint én azt hittem. És most már azt is tudom mi volt az, ami annyira hiányzott, az „ajtó, fal és mi” hármasból. Az őr.
- Nem megyek magával! É…és Hinata sem! És senki sem! Mi csak nézelődtünk! Nem tettünk semmi rosszat! Nem akarok akasztást! Az akasztás rossz! Nézze a nyakam! Ezért kár lenne, nem? Nem teheti tönkre az életünket! – hadartam, de már semmi mentség nem jutott az eszembe.
Itt a vég! Ez visz a királynő elé, és végünk. Bocs Hinata, hogy miattam nyiffansz ki. Mi legyen az utolsó kívánságom? Engedjenek el? Haha. Gyorsan ki kell találnom valamit. Nem mehetek úgy a túlvilágra, hogy nem használtam ki az utolsó lehetőséget.
- Befejezted? – gondolataim egy pillanat alatt szakadnak meg. Szinte kong a fejem ettől az egy szótól, amit egy ismerős hang hallatott. Felnéztem a tulajdonosára.
- Ino? – képedek el. Persze Hinata most is az ajkaihoz kap ijedtében. Mint mindig mikor letegezek egy nemest.
- Ja. – válaszolja a szőke ironikusan. – Bemehetünk végre, vagy szeretnél még imádkozni is? – a kérdés természetesen költői, de a jelenlegi elmeállapotomra tekintettel, megbocsájtható, hogy mégis elkezdtem gondolkodni rajta. – Kösz Sai. – kacsint a Yamanaka az őrre. Most én kapok sokkot. Mi történt a világgal? Hinata belezúgott egy nemesbe, Ino meg egy őrbe? Hát ez már nevetséges, de mielőtt tovább gondolhatnám az élet eme nagy kérdéseit, a szőkeség már rángat is minket az eddig még olyan távolinak tűnő ajtó felé.
Sasuke
- Még egy ilyen megszólalás, és kiverem az összes fogad Naruto! – morgom a szőkeségre mutatva, de tovább vigyorog, ahogy szokta. Tökéletesen bír úgy tenni, mintha tudna, de valójában semmi nem történik a két lapát füle között.
- Ugyan már Sasuke! – tartja szét karjait, amiket most legszívesebben kirángatnék a helyükről. Viszont fő a nyugalom. Sok éve edzem már magam ahhoz, hogy kibírjam a hülyeségeit. – Úgy sem úszod meg! Az öreglány kinyír, ha nem jársz Karin kedvében. – ezzel sajnos én is tisztában vagyok, de jó lenne, ha a szőke végre lelépne, hogy tudjak ezen egészségesen gondolkodni. És ha már itt tartunk, akkor vihetné magával az egész megjelent bagázst, akik előszeretettel hallgatják szóváltásunk.
- Szerintem kibírható egy estére… - nyögi be diplomatikus véleményét Shikamaru, amitől a falra tudnék mászni, de mint mindig most is megőrzöm a hidegvérem, miközben legszívesebben szétverném Shikamaru semmitmondó arcát is.
- Ma jelentik be? – a beszélgetés hirtelen más irányba fordult, hála Nejinek. Naruto bólint, de az én tekintetem még mindig a hosszú hajún van. Szemeim előtt felrémlik a lánynak az arca, aki annyira hasonlít rá. Na meg a neve is. Elég furcsa lenne, ha csak szimpla egybeesésről lenne szó. Ugyan már. A hülye is látja – pláne ha Naruto is észrevette – hogy rokoni kapcsolatról van szó. A kérdés, hogy miért alakult így?
Gondolatmenetem az ajtó nyitódása zavarja meg. A helységben lévők egy emberként fordulnak az irányába. Shizune az. Komoly arckifejezéssel, kicsit meghajol előttünk, majd szóra nyitja száját, de már akkor tudom, hogy mit akar mondani.
- Tsunade-sama üzeni, hogy készülődjenek, mert egy óra múlva várja önöket a nagyteremben. – közöli, majd gyorsan meghajol, és kisiet ott, ahol jött.
Nagy levegőt veszek, hátha az segít lehiggadni, de már érzem, hogy ez a mai este a vesztem lesz.
- Tök izgi! – szabályszerűen ugrál örömében az a hülye. Ennyi idősen azért elkelne egy kis önuralom az embernek, de persze belőle ez is hiányzik. Mintha egy óvodással lennék összezárva. Vannak ritka pillanati, mikor komoly is tud lenni, de ez határozottan nem olyan pillanat.
- Nekünk kell olyan álarc vagy mi? – fújja ki a cigaretta füstöt Shikamaru unottan.
- Nekünk nem. – adja meg a választ Neji, szintén annyi érdeklődéssel az arcán, mint elődjének. – Csak a nőknek.
- Ez így még izgalmasabb! – dörzsöli össze tenyerét Naruto, én meg a padlót kezdem bámulni, hátha elmúlik a fejemben lévő nyomás, amit az Uzumaki gyakorol mindannyinkra, de semmi. Lesz egy-két keresetlen szavam ahhoz a banyához, az biztos.
Sakura
Nagy levegőt veszek. Lehetne ez még rosszabb is? Igen! Határozottan lehetne. Nyugi Sakura! Ez csak egy ruha. Egy ruha, ami mellesleg valószínűleg többet ér szerény kis pornépi életemnél is. Ezt természetesen alá is támasztom. Ha rájönnek, mit műveltünk, a ruhát megtartják, engem viszont kivégeznek. Igazad van Sakura… ez csak egy ruha…
Saját iróniámtól lassan kezdek a falra mászni, de rá kell jönnöm, hogy csak ezzel próbálom kompenzálni az igazságot, ami így kevésbé tűnik szörnyűnek. Végig nézek magamon, miközben Ino megpróbál egy másik szintén drága ruhát, Hinatára erőszakolni, aki úgy bújik be a sarokba, mint egy nyúl. Felidézem magamban drágalátos szőkénk mondatait, hátha megtalálom a hibát, hol rontottam el az egészet. „ Ez jól áll a hajad színéhez. Kiemeli.” Meg is van. Kiemeli! Hát épp, hogy beolvadnék. Nincs valami paróka? A nemesek úgy is sokat használnak ilyesmit. Úgy hallottam…
- Mit ácsorogsz ott? – szakít ki gondolataim közül Ino. Mogorván bámul engem. Rájött, hogy meggondoltam magam. Mert ez a helyzet.
- Jól van. Szép volt, jó volt, próbáltunk nemesi ruhát, de mi most mennénk! – vigyorgok bárgyún. – Segítenél levenni? – teszek egy elkeseredett próbálkozást, nem sok sikerrel. Az arckifejezése mindent elárul.
- Hogy lehettek ilyen nyuszik? – teszi csípőre a kezeit. Na, ez egy roppant jó kérdés. Nem tudom hol változtam át, de azt hiszem mikor kipattant a fejemből, hogy szökjünk be a bálra, akkor nem igen volt problémám a félelemmel. – Irány fel a lépcsőn! –adja meg a parancsot, mi meg szó nélkül engedelmeskedünk. Pedig most is tudnék mondani, egy-két keresetlen szót, de akkora már fel is érünk.
Valami páholy szerűség lehet, de nem mertem kilépni a boltív takarásából. Itt a lehetőség! Ino előrement. Ha most vissza sunyiskodom magam a lépcsőre, onnan már nem sok hiányzik. Ha meg észreveszi, akkor vetődök. De akkor meg esélyem sincs túlélni. Ha ennek a ruhának baja esik, akkor végem.
- Várjatok! – emeli fel a kezét, de igazából nem állt szándékomban elmozdulni innen, az ő irányába. Amíg lehet, inkább maradok a boltívek árnyékában. Már az emberek zajától is kiráz a hideg, és ezzel Hinata is így van, ahogy észrevettem. – Ezt még fel kell vennetek. – nyújtja ki mind kezét felénk. Ujjai között egy-egy álarc lapul.
- Ugye nem képzeled, hogy ez a kis valami, elrejti, ki vagyok. – jegyzem meg gúnyosan. – Nézz már rám! – mutatok a hajamra.
- Nem a ti védelmetek érdekében adtam ezeket. – nyomja erőteljesen a kezembe. – Kötelező viselet a nőknek. És nem kell aggódnod. – szinte ázok a hangjából csöpögő iróniában. – Mint ahogy azzal már szerintem te is tisztában lehetnél, ez egy bál, és sok mindenki lesz beöltözve. Nem csak te leszel, akinek rózsaszín lesz a haja, vagy kék, vagy lila, vagy mit tudom én… - sóhajt, majd hirtelen gúnyos vigyor terül el arcán, miközben ő felhúzza a saját arcára szánt álarcot. Megint az a bizonyos sárga irigység. Tökéletesen illik enyhén piros arcához. Szép, mint mindig. – Viszont te vagy az egyetlen szerencsétlen, akinek az igazi hajszíne… - kacag fel. Az irigységem ezzel párhuzamosan oszlik köddé, és legszívesebben leborítanám a mulatozó nép közé, de nem szabad elfelejteni a tényt, hogy ő juttatott be ide minket. Hogy ezért mennyit fogok én még szívni…
- Haha… - jegyzem meg, és én is felveszem az álarcot, ami enyhén csillog a kissé homályos világításban. – Milyen elmés.
- Tudom. – szűkülnek össze szemei, az újabb mosolytól. –Hinata? – néz a fekete hajúra, megerősítés várva. Na… tőle aztán várhatja. Még mindig úgy remeg, mint a nyárfalevél. – Induljunk! – ez a végszó. Viszont ha meghalok, tutit ő lesz az első, akit visszajövök kísérteni, és ezt az egy szót fogom álmaiban suttogni.
Nagy levegőt veszek, és elindulok. Az első pár lépés még simán megy is, még egy újabb lépcső nem kerül –most meglehetősen szűk – látóköröm elé. Ez viszont már levezet a tömegbe. A nemesek tömegébe.
A második lépcsőfoknál sikerül rálépni a lágyan eső, majdhogynem selyemruha aljára, de még időben ránézek Inora, aki teljesen higgadtan, bájosan mosolyogva fogta fel szoknyáját. Próbáltam utánozni. Esküszöm. De az enyém valahogy még sem sikerült olyan szépre, és kecsesre, bár a célnak megfelelt. Nem buktam orra. Még.
Mikor leérünk a lépcső aljára, én teszek még pár apró mozdulatot a lábammal a szoknyám alatt, hátha vezet még innen lejjebb is az út, de rá kell jönnöm nem fog menni az az elsüllyedés olyan könnyen, mint hittem.
Itt a vég. A közvetlen környezetünkben állók, felénk fordultak. Lebuktunk! Ennyi volt! Viszlát, rózsaszín hajú elmebáj! Találkozunk a túlvilágon. Remélem ott több eszed lesz…
Magamnak tartott monológomat, azonban akár az idők végezetéig is folytathatnám, mivel nem történik semmi.
- Jó estét. – mosolyodik el lágyan az egyik álarcos nő. Idősebb lehet nálam, már amennyi látszik belőle. – Egy kis bort? – kínálja fel a lehetőséget, és mint egy varázsütésre egy felszolgáló terem mellettünk.
- Pia! – vidulok fel. Ino egyből rám kapja a tekintetét, és nem teszem ki az ablakba, amit azzal üzenni akar. – Vagyis… rendkívül köszönöm. – döntöm oldalra a fejem, és megpróbálok a lehető legbájosabb lenni, de az idősebb nő ajkainak rángásából, nem győztem meg, így gyorsan leveszem a poharat a tálcáról, és már oldalgok is el.
- Legközelebb próbáld hanyagolni az alpári stílusod. – morogja a szőkeség, mikor mellé lépek. Egy gúnyos arckifejezés rá a válaszom, majd egyszerre lenyakalom a pohár bort. – És ha lehet, próbálj kulturáltan viselkedni. – jól van, jól van. Lehet kicsit elvetettem a sulykot. Nem lehet olyan nehéz finoman viselkedni. Mindjárt ki is próbálom, mondjuk azon a…
A szokáshoz híven valaki megint keresztülszántja gondolataim.
- Remélem, jól mulatnak a hölgyek. – maga a királynő áll mellettünk. Ino egyből a nyakába ugrik, én meg küszködök, hogy ne jöjjön vissza az a pár korty bor, meglepettségemben.
- Tsunade. – a közvetlen stílusukon már meg sem lepődöm.
- Na, felkészültél? –kérdezi gyermeteg izgatottsággal az idősebbik, mire Ino zavartan elmosolyodik.
- Hát persze. – válaszolja, de én már most látom, hogy itt valami nem stimmel.
- Előbb viszont még van egy tánc. – elhúzom a szám, és próbálok beslisszolni Hinata mellé a falhoz, de elkeseredett próbálkozásom kudarcot vall, mikor hideg ujjak kulcsolódnak az enyémekbe.
- Enyhén furcsán viselkedtek. – jegyzem meg, miközben felhúzom a cipőmet. Hinata szemben ül az asztalnál, és csak bámul ki a fejéből. Mikor észreveszem, hogy egyáltalán nem is figyel rám, nagyot sóhajtva, visszahajtom a szoknyám a lábamra, és felállok. – Ajjaj! – teszem csípőre a kezeim. – Szőke herceg a láthatáron! – nézek ki az ablakon, és megpróbálok minél vészjóslóbb hangot megütni. Erre már felkapja a fejét. Pillanatok alatt paradicsom piros lesz, és felpattan a székről.
- Tessék? – szánalmasan felhúzom a szemöldököm.
- Jesszus Hinata. – húzom el a szám. – Belezúgtál abba a bolondba, egy találkozás után? – ez rosszabb, mint a mesékben. Jön a szőke herceg, és elcsábítja a kis cselédlányt? Na ne nevettessük ki magunkat.
- Ne… nem. – próbál határozott lenni, de szokás szerint nem sikerül neki, így egyből leszűröm, mi a helyzet, és inkább hagyom, had főjön a saját levében.
- Nekem aztán mindegy. – vonok vállat, nem törődöm stílusban, és elindulok az ajtó felé. – Jössz? – nézek vissza, mikor látom, hogy nem mozdul. – Tudod! Bál… Ino… hátsó ajtó… - emlékeztetem.
- Szerintem ez rossz ötlet. – jegyzi meg halkan, mire odavágtázok, és megragadom a karját.
- Olyan vagy, mint egy papagáj! „Ez rossz ötlet, ez rossz ötlet” Folyton csak ezt hangoztatod! Nem unod még? Ugyan mit rossz történhetne? – vonszolom magam után.
Már a Nap is lement, így teljes sötétségben rohanunk végig a várudvarban. Az éjjeli őrök feltűnően többen vannak a szokottnál, de azért sikerül kikerülni őket. Próbálom magamban felidézni, mit is mondott az a szőke liba, de olyan bonyolultan próbálta beadni nekünk, hogy melyik ajtón kell bemennünk, hogy teljesen összezavarodtam. Nem baj. Rögtönözünk! Abban úgy is jó vagyok… nagyjából… Végül is annyira nem lehet bonyolult a kastély belseje. Megkeressük Inot, aztán nyomás.
Ha már idáig eljutottunk- ami mellesleg Hinatával az oldalamon, meglepően nagy táv – nem hátrálhatunk meg. Magammal rántom szinte minden egyes saroknál a feketét, aki úgy remeg akár a kocsonya, én meg próbálok mindenre odafigyelni, ha már a Hyuuga ennyire fél. Ezen mondjuk, nem lepődöm meg. Normál helyzetben is fél mindentől, aminek ember alakja van.
- Szerintem ott kell bemenni… - mutatok a fal tövében dekkoló őr melletti ajtóra. Hiba volt. Hinatát sorban érik a sokkhatások. Az elsőt bizonyára az őr váltotta ki, pedig ahogy elnézem nem tűnik annak a „felakasztalakhamegmoccansz” típusnak. A második sokkhatásnak már hangot is ad, de elfelejtek örvendezni, hogy a száját végre másra is használja az evésen kívül.
- Szerinted? – cincogja remegve. –Szóval nem vagy biztos benne? – kérdezi suttogva. Nekem mondjuk teljesen olyan, mint máskor. Akkor sem használ többet a hangszalagjaiból.
- Ö… - elgondolkodom. Hazudhatnék megnyugtatás képen, hogy tökéletesen, és hibátlanul emlékszem Ino minden egyes utasítására, de már ezt végig gondolva is fáradt leszek, így egy vállrándítással egybekötve, elintézem ennyivel: - Nem.
Hinata persze robban. Vagyis szerintem nála ez lehet az a viselkedés, amit nálam robbanásnak hívnak.
- Jézusom! Istenkém! Te jó ég! – kapkod levegő után, miközben legyezgeti saját magát, és a hangja annyira elvékonyodik, hogy kezdem azt hinni, hogy már nem is beszél, hanem csipog. – Most mi lesz?
- Mi lenne? – ugyan mi lenne? Tökéletes tervem van, ha már az Inoéra nem emlékszem. – Bemegyünk. – adom meg a végszót, és újra az ajtóra bámulok. Valami furcsa. Elhúzom a szám, de nem sikerül rájönni mi. Végig pásztázom a falat is, de ott sincs semmilyen változás. Pedig tuti elfelejtettem valamit, Ajtó. Fal. Mi. Ajtó, fal és vagyunk mi. Akkor mi olyan más mégis? Nincs kedvem ráhozni már ennél is jobban a frászt barátnőmre, de most az egyszer legyünk igazságosak. – Izé… Hinata... – az említett már erre is összerezzen. – Valami nem stimmel. – na, erre már szabályosan remegni kezd újra. Csodálkozom, hogy miért nem hullottak még szét a testrészei. Ennyi remegés hatására már megadják magukat a csontok. Vagy nem?
- Jaja. Valami tényleg nem stimmel. – jön a számomra eddig ismeretlen hang mellőlünk. Szaggatottan fordítom a fejem a hang irányába, bár megfordul az agyamban, hogy egyből rohanhatnánk is, de valahogy nem tűnik reálisnak az elképzelés, miszerint Hinata egyszerre megtáltosodik, és nyerítve tova száguld a kastélykertben, így maradt a sikítás, amit rögtön el is kezdünk. – Hé-hé! Hagyjátok abba! – próbál lecsitítani az idegen férfi, aki így jobban megnézve nem is annyira idegen, mint én azt hittem. És most már azt is tudom mi volt az, ami annyira hiányzott, az „ajtó, fal és mi” hármasból. Az őr.
- Nem megyek magával! É…és Hinata sem! És senki sem! Mi csak nézelődtünk! Nem tettünk semmi rosszat! Nem akarok akasztást! Az akasztás rossz! Nézze a nyakam! Ezért kár lenne, nem? Nem teheti tönkre az életünket! – hadartam, de már semmi mentség nem jutott az eszembe.
Itt a vég! Ez visz a királynő elé, és végünk. Bocs Hinata, hogy miattam nyiffansz ki. Mi legyen az utolsó kívánságom? Engedjenek el? Haha. Gyorsan ki kell találnom valamit. Nem mehetek úgy a túlvilágra, hogy nem használtam ki az utolsó lehetőséget.
- Befejezted? – gondolataim egy pillanat alatt szakadnak meg. Szinte kong a fejem ettől az egy szótól, amit egy ismerős hang hallatott. Felnéztem a tulajdonosára.
- Ino? – képedek el. Persze Hinata most is az ajkaihoz kap ijedtében. Mint mindig mikor letegezek egy nemest.
- Ja. – válaszolja a szőke ironikusan. – Bemehetünk végre, vagy szeretnél még imádkozni is? – a kérdés természetesen költői, de a jelenlegi elmeállapotomra tekintettel, megbocsájtható, hogy mégis elkezdtem gondolkodni rajta. – Kösz Sai. – kacsint a Yamanaka az őrre. Most én kapok sokkot. Mi történt a világgal? Hinata belezúgott egy nemesbe, Ino meg egy őrbe? Hát ez már nevetséges, de mielőtt tovább gondolhatnám az élet eme nagy kérdéseit, a szőkeség már rángat is minket az eddig még olyan távolinak tűnő ajtó felé.
Sasuke
- Még egy ilyen megszólalás, és kiverem az összes fogad Naruto! – morgom a szőkeségre mutatva, de tovább vigyorog, ahogy szokta. Tökéletesen bír úgy tenni, mintha tudna, de valójában semmi nem történik a két lapát füle között.
- Ugyan már Sasuke! – tartja szét karjait, amiket most legszívesebben kirángatnék a helyükről. Viszont fő a nyugalom. Sok éve edzem már magam ahhoz, hogy kibírjam a hülyeségeit. – Úgy sem úszod meg! Az öreglány kinyír, ha nem jársz Karin kedvében. – ezzel sajnos én is tisztában vagyok, de jó lenne, ha a szőke végre lelépne, hogy tudjak ezen egészségesen gondolkodni. És ha már itt tartunk, akkor vihetné magával az egész megjelent bagázst, akik előszeretettel hallgatják szóváltásunk.
- Szerintem kibírható egy estére… - nyögi be diplomatikus véleményét Shikamaru, amitől a falra tudnék mászni, de mint mindig most is megőrzöm a hidegvérem, miközben legszívesebben szétverném Shikamaru semmitmondó arcát is.
- Ma jelentik be? – a beszélgetés hirtelen más irányba fordult, hála Nejinek. Naruto bólint, de az én tekintetem még mindig a hosszú hajún van. Szemeim előtt felrémlik a lánynak az arca, aki annyira hasonlít rá. Na meg a neve is. Elég furcsa lenne, ha csak szimpla egybeesésről lenne szó. Ugyan már. A hülye is látja – pláne ha Naruto is észrevette – hogy rokoni kapcsolatról van szó. A kérdés, hogy miért alakult így?
Gondolatmenetem az ajtó nyitódása zavarja meg. A helységben lévők egy emberként fordulnak az irányába. Shizune az. Komoly arckifejezéssel, kicsit meghajol előttünk, majd szóra nyitja száját, de már akkor tudom, hogy mit akar mondani.
- Tsunade-sama üzeni, hogy készülődjenek, mert egy óra múlva várja önöket a nagyteremben. – közöli, majd gyorsan meghajol, és kisiet ott, ahol jött.
Nagy levegőt veszek, hátha az segít lehiggadni, de már érzem, hogy ez a mai este a vesztem lesz.
- Tök izgi! – szabályszerűen ugrál örömében az a hülye. Ennyi idősen azért elkelne egy kis önuralom az embernek, de persze belőle ez is hiányzik. Mintha egy óvodással lennék összezárva. Vannak ritka pillanati, mikor komoly is tud lenni, de ez határozottan nem olyan pillanat.
- Nekünk kell olyan álarc vagy mi? – fújja ki a cigaretta füstöt Shikamaru unottan.
- Nekünk nem. – adja meg a választ Neji, szintén annyi érdeklődéssel az arcán, mint elődjének. – Csak a nőknek.
- Ez így még izgalmasabb! – dörzsöli össze tenyerét Naruto, én meg a padlót kezdem bámulni, hátha elmúlik a fejemben lévő nyomás, amit az Uzumaki gyakorol mindannyinkra, de semmi. Lesz egy-két keresetlen szavam ahhoz a banyához, az biztos.
Sakura
Nagy levegőt veszek. Lehetne ez még rosszabb is? Igen! Határozottan lehetne. Nyugi Sakura! Ez csak egy ruha. Egy ruha, ami mellesleg valószínűleg többet ér szerény kis pornépi életemnél is. Ezt természetesen alá is támasztom. Ha rájönnek, mit műveltünk, a ruhát megtartják, engem viszont kivégeznek. Igazad van Sakura… ez csak egy ruha…
Saját iróniámtól lassan kezdek a falra mászni, de rá kell jönnöm, hogy csak ezzel próbálom kompenzálni az igazságot, ami így kevésbé tűnik szörnyűnek. Végig nézek magamon, miközben Ino megpróbál egy másik szintén drága ruhát, Hinatára erőszakolni, aki úgy bújik be a sarokba, mint egy nyúl. Felidézem magamban drágalátos szőkénk mondatait, hátha megtalálom a hibát, hol rontottam el az egészet. „ Ez jól áll a hajad színéhez. Kiemeli.” Meg is van. Kiemeli! Hát épp, hogy beolvadnék. Nincs valami paróka? A nemesek úgy is sokat használnak ilyesmit. Úgy hallottam…
- Mit ácsorogsz ott? – szakít ki gondolataim közül Ino. Mogorván bámul engem. Rájött, hogy meggondoltam magam. Mert ez a helyzet.
- Jól van. Szép volt, jó volt, próbáltunk nemesi ruhát, de mi most mennénk! – vigyorgok bárgyún. – Segítenél levenni? – teszek egy elkeseredett próbálkozást, nem sok sikerrel. Az arckifejezése mindent elárul.
- Hogy lehettek ilyen nyuszik? – teszi csípőre a kezeit. Na, ez egy roppant jó kérdés. Nem tudom hol változtam át, de azt hiszem mikor kipattant a fejemből, hogy szökjünk be a bálra, akkor nem igen volt problémám a félelemmel. – Irány fel a lépcsőn! –adja meg a parancsot, mi meg szó nélkül engedelmeskedünk. Pedig most is tudnék mondani, egy-két keresetlen szót, de akkora már fel is érünk.
Valami páholy szerűség lehet, de nem mertem kilépni a boltív takarásából. Itt a lehetőség! Ino előrement. Ha most vissza sunyiskodom magam a lépcsőre, onnan már nem sok hiányzik. Ha meg észreveszi, akkor vetődök. De akkor meg esélyem sincs túlélni. Ha ennek a ruhának baja esik, akkor végem.
- Várjatok! – emeli fel a kezét, de igazából nem állt szándékomban elmozdulni innen, az ő irányába. Amíg lehet, inkább maradok a boltívek árnyékában. Már az emberek zajától is kiráz a hideg, és ezzel Hinata is így van, ahogy észrevettem. – Ezt még fel kell vennetek. – nyújtja ki mind kezét felénk. Ujjai között egy-egy álarc lapul.
- Ugye nem képzeled, hogy ez a kis valami, elrejti, ki vagyok. – jegyzem meg gúnyosan. – Nézz már rám! – mutatok a hajamra.
- Nem a ti védelmetek érdekében adtam ezeket. – nyomja erőteljesen a kezembe. – Kötelező viselet a nőknek. És nem kell aggódnod. – szinte ázok a hangjából csöpögő iróniában. – Mint ahogy azzal már szerintem te is tisztában lehetnél, ez egy bál, és sok mindenki lesz beöltözve. Nem csak te leszel, akinek rózsaszín lesz a haja, vagy kék, vagy lila, vagy mit tudom én… - sóhajt, majd hirtelen gúnyos vigyor terül el arcán, miközben ő felhúzza a saját arcára szánt álarcot. Megint az a bizonyos sárga irigység. Tökéletesen illik enyhén piros arcához. Szép, mint mindig. – Viszont te vagy az egyetlen szerencsétlen, akinek az igazi hajszíne… - kacag fel. Az irigységem ezzel párhuzamosan oszlik köddé, és legszívesebben leborítanám a mulatozó nép közé, de nem szabad elfelejteni a tényt, hogy ő juttatott be ide minket. Hogy ezért mennyit fogok én még szívni…
- Haha… - jegyzem meg, és én is felveszem az álarcot, ami enyhén csillog a kissé homályos világításban. – Milyen elmés.
- Tudom. – szűkülnek össze szemei, az újabb mosolytól. –Hinata? – néz a fekete hajúra, megerősítés várva. Na… tőle aztán várhatja. Még mindig úgy remeg, mint a nyárfalevél. – Induljunk! – ez a végszó. Viszont ha meghalok, tutit ő lesz az első, akit visszajövök kísérteni, és ezt az egy szót fogom álmaiban suttogni.
Nagy levegőt veszek, és elindulok. Az első pár lépés még simán megy is, még egy újabb lépcső nem kerül –most meglehetősen szűk – látóköröm elé. Ez viszont már levezet a tömegbe. A nemesek tömegébe.
A második lépcsőfoknál sikerül rálépni a lágyan eső, majdhogynem selyemruha aljára, de még időben ránézek Inora, aki teljesen higgadtan, bájosan mosolyogva fogta fel szoknyáját. Próbáltam utánozni. Esküszöm. De az enyém valahogy még sem sikerült olyan szépre, és kecsesre, bár a célnak megfelelt. Nem buktam orra. Még.
Mikor leérünk a lépcső aljára, én teszek még pár apró mozdulatot a lábammal a szoknyám alatt, hátha vezet még innen lejjebb is az út, de rá kell jönnöm nem fog menni az az elsüllyedés olyan könnyen, mint hittem.
Itt a vég. A közvetlen környezetünkben állók, felénk fordultak. Lebuktunk! Ennyi volt! Viszlát, rózsaszín hajú elmebáj! Találkozunk a túlvilágon. Remélem ott több eszed lesz…
Magamnak tartott monológomat, azonban akár az idők végezetéig is folytathatnám, mivel nem történik semmi.
- Jó estét. – mosolyodik el lágyan az egyik álarcos nő. Idősebb lehet nálam, már amennyi látszik belőle. – Egy kis bort? – kínálja fel a lehetőséget, és mint egy varázsütésre egy felszolgáló terem mellettünk.
- Pia! – vidulok fel. Ino egyből rám kapja a tekintetét, és nem teszem ki az ablakba, amit azzal üzenni akar. – Vagyis… rendkívül köszönöm. – döntöm oldalra a fejem, és megpróbálok a lehető legbájosabb lenni, de az idősebb nő ajkainak rángásából, nem győztem meg, így gyorsan leveszem a poharat a tálcáról, és már oldalgok is el.
- Legközelebb próbáld hanyagolni az alpári stílusod. – morogja a szőkeség, mikor mellé lépek. Egy gúnyos arckifejezés rá a válaszom, majd egyszerre lenyakalom a pohár bort. – És ha lehet, próbálj kulturáltan viselkedni. – jól van, jól van. Lehet kicsit elvetettem a sulykot. Nem lehet olyan nehéz finoman viselkedni. Mindjárt ki is próbálom, mondjuk azon a…
A szokáshoz híven valaki megint keresztülszántja gondolataim.
- Remélem, jól mulatnak a hölgyek. – maga a királynő áll mellettünk. Ino egyből a nyakába ugrik, én meg küszködök, hogy ne jöjjön vissza az a pár korty bor, meglepettségemben.
- Tsunade. – a közvetlen stílusukon már meg sem lepődöm.
- Na, felkészültél? –kérdezi gyermeteg izgatottsággal az idősebbik, mire Ino zavartan elmosolyodik.
- Hát persze. – válaszolja, de én már most látom, hogy itt valami nem stimmel.
- Előbb viszont még van egy tánc. – elhúzom a szám, és próbálok beslisszolni Hinata mellé a falhoz, de elkeseredett próbálkozásom kudarcot vall, mikor hideg ujjak kulcsolódnak az enyémekbe.
Sasuke
Az ideg majd meg esz, hogy ahelyett, hogy értelmes dolgokat is csinálnék, itt kell lennem egy bálnak nevezett majomparádén. Tsunade megint tökéletesen biztosított róla, hogy nem normális, és ahogy elnézem az utána következő uralkodó sem lesz az az értelmes típus.
- Jó a kaja! – vigyorog mellém Naruto, telipakolt marokkal. – Kérsz? – ha az nem lenne elég, hogy annyi kajamaradék van az arcán, hogy simán megvacsoráznék róla, de még a képembe is nyomja a már széttrancsírozott halat, hátha még ide is hányok.
- Nem kösz. – fintorgok szokásos hideg stílusomban, miközben megpróbálom minél távolabb vonszolni tőle legalább a fejem, mivel szabad kezével megragadja a karom, és maga után kezd vonszolni.
- Ott van Tsunade! Szóljunk neki, hogy itt vagyunk! – kacarászik jókedvűen, én meg újra csak áldani tudom az eget, hogy legalább maga mögött vonszol, így a kajamaradékok a ruháján landolnak, és nem a hátamon. Amúgy meg így is észrevette már mindenki, hogy itt vagyunk. Naruto mindig tesz róla, hogy ne maradjon észrevétlen.
- Jó estét Öreghölgy! – köszön még mindig teli szájjal a szőke, mikor megállunk. Én hátrálok egy lépést, mert már rég tudom mi fog most következni, és nincs kedvem a részese lenni.
- Te fogyatékos! Mondtam már, hogy ne nevezz így! – csattan egy hatalmas pofon az Uzumaki arcán, de mint ahogy azt már előre lehetett sejteni, ez sem törli le a képéről a vigyort. – Oh, itt jön Ino is. – mosolyodik el hirtelen a szőke nő, és elfordul tőlünk. Én persze kihasználom az alkalmat, és hátat fordítok mindenkinek, hátha a mögöttem lévő asztalon találok valami értelmes piát is, de mielőtt még rendesen körülnézhetnék Naruto már mellettem is terem.
- Ezt kóstold meg! Meg ezt! Sőt! Nem is! Azt ott! – kapkodja ide-oda a fejét. Lehunyom a szemem, hátha elszámolok tízig, és már nem lesz mellettem, de akkor már Tsunade rántja meg a karom. Lassan kezdek olyan lenni, mint egy báb.
Miközben szabályosan elrepít maga mellett, csak annyit hallok, hogy: „Kérd fel a hölgyet”, és már ellenkezni sem tudok, mert szabályosan neki esek annak a szerencsétlennek, akit Tsunade valószínűleg ugyan úgy parancsra intett, mint engem.
Sakura
Kevés dolog tud megijeszteni, de Tsunade jéghidegnek tűnő ujjai, a frászt hozták rám.
- Ne bújj el! – szabályosan kirázott a hideg az arckifejezésétől. Az a tipikus „ne merj ellenkezni” nézés, utána meg a bájos mosoly újra.
- Én… én… ne… nem tudok… - dadogom rémülten, miközben megrántja a karom, és szabályosan nekilök egy nálam körülbelül fél fejjel magasabb idegennek. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, de sajna észre kell vennem, hogy a padló még mindig szilárd alattam, így elképzelésem nem fog megvalósulni.
Nem baj! Amíg lehet, nem nézek fel rá. De szép ez a gomb itt! Hogy vagy? Ki csinált ilyen szépre? Nekem is csinálhatna egyet belőled. Lassan tényleg orvoshoz kellene mennem. Egy gombhoz beszélek gondolatban.
Ideje szembe nézni a rideg valósággal, így még pár másodperc évelődés után, végre felnézek a gomb tulajdonosára.
- Tényleg rideg az a valóság. – csúszik ki a számon, de rögtön oda is kapom ujjaim.
- Hogy mondtad? – vonja fel gyönyörűen ívelt szemöldökét. Nagyot nyelek, hátha le tudom győzni izgalmamat, de nagyon nem akar sikerülni. Újabb nemessel találom szemben magam, de nem tudom mit hittem, mivel ez egy nemeseknek rendezett bál. Mondjuk, ha ezen az elven indulok ki, a magamfajtáknak nem is rendeznek semmi ilyesmit.
Príma Sakura! Sikerült megint hülyeségeken gondolkoznod!
- Sehogy! – adom meg a választ kis késéssel, zavarom pedig megpróbálom egy mosollyal leplezni, de az arcából ítélve, valami egész más lett belőle.
- Cöh… - ennyi a véleménye? Na, legalább annyi haszna volt ennek az egésznek, hogy megtudtam, nem csak velem beszél lekezelően, hanem a vele egy szinten lévőkkel is.
Továbbra is állunk, mint a birkák, mert nagyon úgy néz ki, egyikőnk sem igazán akar táncikálni, és valahogy nem is nézem ki belőle az ilyesmit. Ideje lelépni.
Hátrálok pár lépést, miközben ujjaimmal megpróbálom elérni Hinatát, de újabb döbbenet szánkázik keresztül rajtam. Senki sem áll mögöttem, csak a fal. Hinata?
Visszanézek az előttem állóra, aki minden bizonnyal nem engem nézett, mert abban a pillanatban kapta vissza rám a tekintetét, és mint aki rájött valamire, a karom után kap, és magához ránt.
Két dolog jut eszembe. A pozitív az, hogy tuti nem buktam le, mert biztos nem rángatna, ha tudná, ki vagyok valójában. A negatív pedig az, hogy így megint kínosan közel kerültem hozzá, amitől a víz is kiver. Persze sajna azt a tényt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy ez számomra nem feltétlen annyira rossz.
Ujjai óvatosan csúsznak derekam köré, én meg hirtelen annyira törékenynek érzem magam a karjaiban. Gyengéden von még közelebb magához, és sajnálatos módon, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a modorán kívül, eddig minden tökéletes rajta.
Remegve karolom át a vállát, miközben azon győzködöm magam, hogy csak azért esik ilyen jól, hogy megérinthetem ilyen közelről, mert nem szabad feltűnést keltenem hülye viselkedéssel. Tökéletesen be kell olvadnom a nemesek közé, ha nem akarok akasztófára kerülni.
Most végre közelebbről is szemügyre vehetem az ellenséget, így próbálok zavar nélkül az arcára nézni, ami többé- kevésbé sikerül is. Csodák csodájára ő is engem néz, így egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Az a pár másodperc is elég volt, mielőtt elkapta volna a tekintetét.
Csillogó éjfekete szemeiben is visszatükröződött a valóság. Rideg volt, és kimért.
Kihasználom az alkalmat, és tovább tanulmányozom az arcát. Fájdalmasan hasít belém az érzés, hogy nekem nem itt a helyem. A nemesek olyan tökéletesek.
Sasuke is az.
Tökéletes, porcelánfehér bőrhöz, hollófekete haj párosul. Kezdem úgy érezni, hogy ennél tökéletesebb emberrel még nem nagyon találkoztam, sőt, még olyan sem volt, akiről esetleg csak hasonlót is képzeltem volna.
Gondolataimból hirtelen felvillanó tekintete zökkent ki. Arcvonásai ellágyulnak egy pillanatra, miközben az arcomat tanulmányozza, és rá kell jönnöm, hogy csak azért bámul így, mert megpróbál rájönni, ki vagyok. Egyből oldalra nézek, de sajnos egymást követik egyre rosszabb megállapításaim.
Karin közeledik felénk, méghozzá teljes életnagyságban. Úgy látszik, ő tesz magasról a nőket illető, kötelező álarc viseletről.
- Sasuke-kun! – sipítós hangjától a hideg futkározik a hátamon. Reflexszerűen szorítom meg fekete hajú hercegem kezét, mire újra rám bámul, de nem szól semmit. – Már mindenhol kerestelek! – nyafogja, majd felém fordítja fejét. Feltehetőleg csak most vette észre, hogy én is jelen vagyok. – Ó. – néz végig rajtam árgus tekintettel. – Bocs. Észre sem vettelek. – na, ez az amit nehezen hiszek el, de nem teszem szóvá. Nem vagyok én hülye, hogy magam alatt vágjam a fát. – Táncolj velem! – kacarászik újra Sasukéra sandítva, miközben megpróbálja szétfejteni összekulcsolódott kezeink. Én meg megadom magam, mondván ennyi volt az est számomra kedvező része, de meglepetésemre a fekete hajú nem engedi el ujjaim, sőt ha mondhatok ilyet, még erősebben szorítja, mint eddig.
- Bunkóság így közbe vágni egy fontos beszélgetésnek. – Karin hátra tántorodik, az én szemeim meg ezzel párhuzamosan kitágulnak. Most azon is meglepődhetnék, hogy az Uchiha megszólalt, de sokkal inkább érdekel, hogy miért hazudik.
A vörös hajú rám bámul. Tekintetéből süt a gyilkolási kényszer, de nem mozdul, ami jó jelnek számít. Arra gondolni is rossz, hogy azzal az egy mozdulattal, amivel levenné rólam az álarcot, véget vethetne az egész életemnek.
- De… - próbál védekezni, de Sasuke egyetlen éles pillantással elhallgattatja.
– A késés is rossz modorra vall. – közli egyszerűen, én meg egy egyszerű megállapítást teszek. Kevésszer szólal meg, de az aztán fáj. Az egyetlen jó az egészben, hogy most nem hozzám beszél.
Karin arca megmerevedik, majd kicsit meghajol.
- Elnézését kérem… - fordul felém. Látszik rajta, hogy rengeteg erőfeszítésébe kerül bocsánatot kérni. Meglepetten bámulok az épp kiegyenesedő nőre. Nem tudtam mi a furább. Az, hogy meghajolt előttem, vagy az, hogy egy szemvillanás alatt tegezésből, magázásra váltott. – Később még találkozunk… - néz Sasukéra, és elindul abba az irányba, amelyikből jött.
- Azt hiszem nekem, most mennem kell. – jelentem ki rekedtesen. Megpróbálok minél halkabban beszélni, hogy a hangom ne árulja el, ki vagyok. – Köszönöm a táncot. – most én hajolok meg, mint az előbb Karin. Csak ragad rám valami a jó modorból is. Megpróbálok nem odafigyelni a szívem eszeveszett kalapálására, de csak arra futja, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, megfordulok, és átvágok a tömegen. Feltett szándékom egy kis sarokban megbújni, még vége nincs ennek az egésznek.
Szabályszerűen végig futok a termen, ami azért vicces, mert egy negyed órával ezelőtt, még a lépcsőn is alig bírtam lejönni. Hát meg is lett az eredménye sietségemnek.
Szabályszerűen nekiesek egy nálam talán fél fejjel magasabb férfinek.
- Elnézést… - hajolok meg egy picit lihegve, majd szembe nézek az idegennel. Fiatalnak tűnik, de a haja annyira ősz, hogy inkább tűnik szürkének. Furcsa érzés fog el féloldalas mosolyát látva.
- Semmi probléma. – jelenti ki negédesen. Kerek szemüvege furcsán csillan a tompa fényekben, miközben ajkaihoz emeli az egyik kezem. Óvatos csókot lehel rá illedelmesen, engem meg elfog a hányinger. Furcsa mosolya nem tűnik el arcáról, mikor kiegyenesedik sem, amitől a hideg futkározik a hátamon. – Kabuto. – mutatkozik be, újra meghajolva egy picit, én meg kihasználom az alkalmat, és kicsúsztatom a kezem az övéből.
- Részemről a szerencse… Kabuto. – a hangom ismét rekedtesen hangzik, de a célnak megfelel, nem kell bemutatkoznom. Mindent tudó mosolya vigyorba csap át. – Ha megbocsát… - gyorsan megfordulok, és megpróbálok kimenekülni. Egyszer még visszanézek. A szürke hajú férfi negédesen mosolyogva néz utánam, majd megindul a tömeg felé.
Nesze neked Sakura! A te ötleted volt! Gratulálhatsz magadnak!
Gondolataimból a zene megállása, és Tsunade éles hangja szakít ki. Körbe nézek, hátha meglátom valahol Hinatát, de egyelőre lövésem sincs, merre lehet, így tekintetem a királynőre siklatom. Mellette áll közvetlen Ino is, aki zavartan mosolyog.
- Köszönöm a megtisztelő jelenlétüket. – köszörüli meg torkát Tsunade. Én a falhoz hátrálok, és mikor megérzem kezeimmel a hátam mögött lévő biztonságot, valamennyire megnyugodok. – Ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy bemutassam az udvarnak a leendő uralkodót, és egyben lányom jegyesét. – mosolyog, de ebben a mosolyban egy szemernyi vidámság sincs, inkább a jelenlévők felé mutatott másodlagos álarc. Jobb karját kitárja a tömeg felé, még másikkal Ino kezeit fogja. A szőkeség megfeszül, ahogy a tömeg szétválik, és egy alak, lassan de biztosan sétálni kezd feléjük.
Nagyot nyelek, mikor meglátom lehajtott fejét. Szőke tincsei össze-vissza meredeznek, arcából pedig semmi sem látszódik. Óvatosan fellép a lépcsőre, ahol Tsunade és Ino állnak, és elkerekedik a szemem a döbbenettől, mikor a nő egybefonja a két szőke kezeit.
- Naruto? – sikkantom halkan, kezeimet pedig ajkamhoz kapom. A szemem egyből Hinata után kezd kutatni, de sehol sem látom, így újra visszasiklik a párosra.
Sem Inon, sem Naruton nem látszik a boldogság, még apró szikrája sem. Tudom mi ez. A nemesekre jellemző elkötelezettség. Mindig is undorodtam az ilyesfajta megszabott házasságtól, és ez volt az egyik, amiért inkább szerettem mindig egyszerű földi ember lenni, mint az uralkodó család tagja.
A taps egyre tompulni kezd fülemben, ezzel párhuzamosan erősebben támasztom neki hátam a mögöttem lévő falnak. Ebből még balhé lesz, és nem is kicsi.
Az ideg majd meg esz, hogy ahelyett, hogy értelmes dolgokat is csinálnék, itt kell lennem egy bálnak nevezett majomparádén. Tsunade megint tökéletesen biztosított róla, hogy nem normális, és ahogy elnézem az utána következő uralkodó sem lesz az az értelmes típus.
- Jó a kaja! – vigyorog mellém Naruto, telipakolt marokkal. – Kérsz? – ha az nem lenne elég, hogy annyi kajamaradék van az arcán, hogy simán megvacsoráznék róla, de még a képembe is nyomja a már széttrancsírozott halat, hátha még ide is hányok.
- Nem kösz. – fintorgok szokásos hideg stílusomban, miközben megpróbálom minél távolabb vonszolni tőle legalább a fejem, mivel szabad kezével megragadja a karom, és maga után kezd vonszolni.
- Ott van Tsunade! Szóljunk neki, hogy itt vagyunk! – kacarászik jókedvűen, én meg újra csak áldani tudom az eget, hogy legalább maga mögött vonszol, így a kajamaradékok a ruháján landolnak, és nem a hátamon. Amúgy meg így is észrevette már mindenki, hogy itt vagyunk. Naruto mindig tesz róla, hogy ne maradjon észrevétlen.
- Jó estét Öreghölgy! – köszön még mindig teli szájjal a szőke, mikor megállunk. Én hátrálok egy lépést, mert már rég tudom mi fog most következni, és nincs kedvem a részese lenni.
- Te fogyatékos! Mondtam már, hogy ne nevezz így! – csattan egy hatalmas pofon az Uzumaki arcán, de mint ahogy azt már előre lehetett sejteni, ez sem törli le a képéről a vigyort. – Oh, itt jön Ino is. – mosolyodik el hirtelen a szőke nő, és elfordul tőlünk. Én persze kihasználom az alkalmat, és hátat fordítok mindenkinek, hátha a mögöttem lévő asztalon találok valami értelmes piát is, de mielőtt még rendesen körülnézhetnék Naruto már mellettem is terem.
- Ezt kóstold meg! Meg ezt! Sőt! Nem is! Azt ott! – kapkodja ide-oda a fejét. Lehunyom a szemem, hátha elszámolok tízig, és már nem lesz mellettem, de akkor már Tsunade rántja meg a karom. Lassan kezdek olyan lenni, mint egy báb.
Miközben szabályosan elrepít maga mellett, csak annyit hallok, hogy: „Kérd fel a hölgyet”, és már ellenkezni sem tudok, mert szabályosan neki esek annak a szerencsétlennek, akit Tsunade valószínűleg ugyan úgy parancsra intett, mint engem.
Sakura
Kevés dolog tud megijeszteni, de Tsunade jéghidegnek tűnő ujjai, a frászt hozták rám.
- Ne bújj el! – szabályosan kirázott a hideg az arckifejezésétől. Az a tipikus „ne merj ellenkezni” nézés, utána meg a bájos mosoly újra.
- Én… én… ne… nem tudok… - dadogom rémülten, miközben megrántja a karom, és szabályosan nekilök egy nálam körülbelül fél fejjel magasabb idegennek. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, de sajna észre kell vennem, hogy a padló még mindig szilárd alattam, így elképzelésem nem fog megvalósulni.
Nem baj! Amíg lehet, nem nézek fel rá. De szép ez a gomb itt! Hogy vagy? Ki csinált ilyen szépre? Nekem is csinálhatna egyet belőled. Lassan tényleg orvoshoz kellene mennem. Egy gombhoz beszélek gondolatban.
Ideje szembe nézni a rideg valósággal, így még pár másodperc évelődés után, végre felnézek a gomb tulajdonosára.
- Tényleg rideg az a valóság. – csúszik ki a számon, de rögtön oda is kapom ujjaim.
- Hogy mondtad? – vonja fel gyönyörűen ívelt szemöldökét. Nagyot nyelek, hátha le tudom győzni izgalmamat, de nagyon nem akar sikerülni. Újabb nemessel találom szemben magam, de nem tudom mit hittem, mivel ez egy nemeseknek rendezett bál. Mondjuk, ha ezen az elven indulok ki, a magamfajtáknak nem is rendeznek semmi ilyesmit.
Príma Sakura! Sikerült megint hülyeségeken gondolkoznod!
- Sehogy! – adom meg a választ kis késéssel, zavarom pedig megpróbálom egy mosollyal leplezni, de az arcából ítélve, valami egész más lett belőle.
- Cöh… - ennyi a véleménye? Na, legalább annyi haszna volt ennek az egésznek, hogy megtudtam, nem csak velem beszél lekezelően, hanem a vele egy szinten lévőkkel is.
Továbbra is állunk, mint a birkák, mert nagyon úgy néz ki, egyikőnk sem igazán akar táncikálni, és valahogy nem is nézem ki belőle az ilyesmit. Ideje lelépni.
Hátrálok pár lépést, miközben ujjaimmal megpróbálom elérni Hinatát, de újabb döbbenet szánkázik keresztül rajtam. Senki sem áll mögöttem, csak a fal. Hinata?
Visszanézek az előttem állóra, aki minden bizonnyal nem engem nézett, mert abban a pillanatban kapta vissza rám a tekintetét, és mint aki rájött valamire, a karom után kap, és magához ránt.
Két dolog jut eszembe. A pozitív az, hogy tuti nem buktam le, mert biztos nem rángatna, ha tudná, ki vagyok valójában. A negatív pedig az, hogy így megint kínosan közel kerültem hozzá, amitől a víz is kiver. Persze sajna azt a tényt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy ez számomra nem feltétlen annyira rossz.
Ujjai óvatosan csúsznak derekam köré, én meg hirtelen annyira törékenynek érzem magam a karjaiban. Gyengéden von még közelebb magához, és sajnálatos módon, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a modorán kívül, eddig minden tökéletes rajta.
Remegve karolom át a vállát, miközben azon győzködöm magam, hogy csak azért esik ilyen jól, hogy megérinthetem ilyen közelről, mert nem szabad feltűnést keltenem hülye viselkedéssel. Tökéletesen be kell olvadnom a nemesek közé, ha nem akarok akasztófára kerülni.
Most végre közelebbről is szemügyre vehetem az ellenséget, így próbálok zavar nélkül az arcára nézni, ami többé- kevésbé sikerül is. Csodák csodájára ő is engem néz, így egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Az a pár másodperc is elég volt, mielőtt elkapta volna a tekintetét.
Csillogó éjfekete szemeiben is visszatükröződött a valóság. Rideg volt, és kimért.
Kihasználom az alkalmat, és tovább tanulmányozom az arcát. Fájdalmasan hasít belém az érzés, hogy nekem nem itt a helyem. A nemesek olyan tökéletesek.
Sasuke is az.
Tökéletes, porcelánfehér bőrhöz, hollófekete haj párosul. Kezdem úgy érezni, hogy ennél tökéletesebb emberrel még nem nagyon találkoztam, sőt, még olyan sem volt, akiről esetleg csak hasonlót is képzeltem volna.
Gondolataimból hirtelen felvillanó tekintete zökkent ki. Arcvonásai ellágyulnak egy pillanatra, miközben az arcomat tanulmányozza, és rá kell jönnöm, hogy csak azért bámul így, mert megpróbál rájönni, ki vagyok. Egyből oldalra nézek, de sajnos egymást követik egyre rosszabb megállapításaim.
Karin közeledik felénk, méghozzá teljes életnagyságban. Úgy látszik, ő tesz magasról a nőket illető, kötelező álarc viseletről.
- Sasuke-kun! – sipítós hangjától a hideg futkározik a hátamon. Reflexszerűen szorítom meg fekete hajú hercegem kezét, mire újra rám bámul, de nem szól semmit. – Már mindenhol kerestelek! – nyafogja, majd felém fordítja fejét. Feltehetőleg csak most vette észre, hogy én is jelen vagyok. – Ó. – néz végig rajtam árgus tekintettel. – Bocs. Észre sem vettelek. – na, ez az amit nehezen hiszek el, de nem teszem szóvá. Nem vagyok én hülye, hogy magam alatt vágjam a fát. – Táncolj velem! – kacarászik újra Sasukéra sandítva, miközben megpróbálja szétfejteni összekulcsolódott kezeink. Én meg megadom magam, mondván ennyi volt az est számomra kedvező része, de meglepetésemre a fekete hajú nem engedi el ujjaim, sőt ha mondhatok ilyet, még erősebben szorítja, mint eddig.
- Bunkóság így közbe vágni egy fontos beszélgetésnek. – Karin hátra tántorodik, az én szemeim meg ezzel párhuzamosan kitágulnak. Most azon is meglepődhetnék, hogy az Uchiha megszólalt, de sokkal inkább érdekel, hogy miért hazudik.
A vörös hajú rám bámul. Tekintetéből süt a gyilkolási kényszer, de nem mozdul, ami jó jelnek számít. Arra gondolni is rossz, hogy azzal az egy mozdulattal, amivel levenné rólam az álarcot, véget vethetne az egész életemnek.
- De… - próbál védekezni, de Sasuke egyetlen éles pillantással elhallgattatja.
– A késés is rossz modorra vall. – közli egyszerűen, én meg egy egyszerű megállapítást teszek. Kevésszer szólal meg, de az aztán fáj. Az egyetlen jó az egészben, hogy most nem hozzám beszél.
Karin arca megmerevedik, majd kicsit meghajol.
- Elnézését kérem… - fordul felém. Látszik rajta, hogy rengeteg erőfeszítésébe kerül bocsánatot kérni. Meglepetten bámulok az épp kiegyenesedő nőre. Nem tudtam mi a furább. Az, hogy meghajolt előttem, vagy az, hogy egy szemvillanás alatt tegezésből, magázásra váltott. – Később még találkozunk… - néz Sasukéra, és elindul abba az irányba, amelyikből jött.
- Azt hiszem nekem, most mennem kell. – jelentem ki rekedtesen. Megpróbálok minél halkabban beszélni, hogy a hangom ne árulja el, ki vagyok. – Köszönöm a táncot. – most én hajolok meg, mint az előbb Karin. Csak ragad rám valami a jó modorból is. Megpróbálok nem odafigyelni a szívem eszeveszett kalapálására, de csak arra futja, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, megfordulok, és átvágok a tömegen. Feltett szándékom egy kis sarokban megbújni, még vége nincs ennek az egésznek.
Szabályszerűen végig futok a termen, ami azért vicces, mert egy negyed órával ezelőtt, még a lépcsőn is alig bírtam lejönni. Hát meg is lett az eredménye sietségemnek.
Szabályszerűen nekiesek egy nálam talán fél fejjel magasabb férfinek.
- Elnézést… - hajolok meg egy picit lihegve, majd szembe nézek az idegennel. Fiatalnak tűnik, de a haja annyira ősz, hogy inkább tűnik szürkének. Furcsa érzés fog el féloldalas mosolyát látva.
- Semmi probléma. – jelenti ki negédesen. Kerek szemüvege furcsán csillan a tompa fényekben, miközben ajkaihoz emeli az egyik kezem. Óvatos csókot lehel rá illedelmesen, engem meg elfog a hányinger. Furcsa mosolya nem tűnik el arcáról, mikor kiegyenesedik sem, amitől a hideg futkározik a hátamon. – Kabuto. – mutatkozik be, újra meghajolva egy picit, én meg kihasználom az alkalmat, és kicsúsztatom a kezem az övéből.
- Részemről a szerencse… Kabuto. – a hangom ismét rekedtesen hangzik, de a célnak megfelel, nem kell bemutatkoznom. Mindent tudó mosolya vigyorba csap át. – Ha megbocsát… - gyorsan megfordulok, és megpróbálok kimenekülni. Egyszer még visszanézek. A szürke hajú férfi negédesen mosolyogva néz utánam, majd megindul a tömeg felé.
Nesze neked Sakura! A te ötleted volt! Gratulálhatsz magadnak!
Gondolataimból a zene megállása, és Tsunade éles hangja szakít ki. Körbe nézek, hátha meglátom valahol Hinatát, de egyelőre lövésem sincs, merre lehet, így tekintetem a királynőre siklatom. Mellette áll közvetlen Ino is, aki zavartan mosolyog.
- Köszönöm a megtisztelő jelenlétüket. – köszörüli meg torkát Tsunade. Én a falhoz hátrálok, és mikor megérzem kezeimmel a hátam mögött lévő biztonságot, valamennyire megnyugodok. – Ezúton szeretném megragadni az alkalmat, hogy bemutassam az udvarnak a leendő uralkodót, és egyben lányom jegyesét. – mosolyog, de ebben a mosolyban egy szemernyi vidámság sincs, inkább a jelenlévők felé mutatott másodlagos álarc. Jobb karját kitárja a tömeg felé, még másikkal Ino kezeit fogja. A szőkeség megfeszül, ahogy a tömeg szétválik, és egy alak, lassan de biztosan sétálni kezd feléjük.
Nagyot nyelek, mikor meglátom lehajtott fejét. Szőke tincsei össze-vissza meredeznek, arcából pedig semmi sem látszódik. Óvatosan fellép a lépcsőre, ahol Tsunade és Ino állnak, és elkerekedik a szemem a döbbenettől, mikor a nő egybefonja a két szőke kezeit.
- Naruto? – sikkantom halkan, kezeimet pedig ajkamhoz kapom. A szemem egyből Hinata után kezd kutatni, de sehol sem látom, így újra visszasiklik a párosra.
Sem Inon, sem Naruton nem látszik a boldogság, még apró szikrája sem. Tudom mi ez. A nemesekre jellemző elkötelezettség. Mindig is undorodtam az ilyesfajta megszabott házasságtól, és ez volt az egyik, amiért inkább szerettem mindig egyszerű földi ember lenni, mint az uralkodó család tagja.
A taps egyre tompulni kezd fülemben, ezzel párhuzamosan erősebben támasztom neki hátam a mögöttem lévő falnak. Ebből még balhé lesz, és nem is kicsi.
Sasuke
Szememmel fogalmam sincs miért, de egyfolytában azt a nőt keresem, akit Tsunade „lökött” az utamba. Valamiért, de úgy érzem már találkoztam vele valahol, és ez nem hagy nyugodni. Nem telt bele tíz perc, miután az a nő egyedül hagyott, Karin máris a nyakamon lóg. Egyfolytában beszél, de nem igazán hallom mit. Tekintetem a lépcsőn álló hármasra siklatom. Most az egyszer az életben, kezdem sajnálni Narutot, de az érzés hamar köddé is foszlik. Nem szabad túlzásokba esni.
Megmerevedek, ahogy az előttem álló vörös ujjait a nyakamon érzem.
- Apám el lesz ragadtatva. – mosolyog elégedetten, miközben közelebb hajol hozzám, és ajkait az enyémekre nyomja. Nem tudom miért, de unottan viszonzom, mire felbátorodik, és átveti karjait a nyakam körül. – Sajnálom, ha megbántottam a hölgyet… - távolodik arcunk pár centire, viszont arckifejezése szoros ellentétben áll azzal, amit az előbb mondott.
Egy morgással válaszolok, de nem tudom leverni a kedvét. Úgy viselkedik velem, mintha egy báb lennék, én meg hagyom neki, pedig nem szokásom ez a fajta megnyilvánulás.
Ajkai újra az enyémre tapadnak, és észre sem veszi, hogy hidegen hagy a viselkedése. Szememmel elnézek az arca mellett, mikor újra eltávolodik. A falnál Kabuto áll, és int, hogy menjek. Lefejtem Karin karjait a nyakamról, és betartva az etikettet, meghajolok egy picit.
- Ha megbocsátasz, lenne egy kis dolgom. – egyenesedek ki újra, és meg sem várva a válaszát, elindulok a szemüveges felé. Arcán a szokásos kaján vigyor húzódik. Ezúttal fogalmam sincs miért.
Mikor odaérek, ellöki magát a faltól, de így is magasabb vagyok nála.
- Sasuke-kun… - vigyorog.
- Mit akarsz? – köpöm egy cseppet sem illedelmes hangnemben, de mint mindig, most is csak tovább vigyorog.
- Tudtad, hogy a tűzzel játszol? – hangja szinte csöpög a gúnytól. Felvonom egyik szemöldököm folytatást várva. – A szomszédos uralkodó lányát szédíted, miközben egy cselédlánnyal kavarsz? – most az egyszer fogalmam sincs, miről beszél, de ha igaza is lenne, ahhoz sem lenne semmi köze. Észrevehette min jár az agyam. – Vagy te még nem is jöttél rá? – fonja keresztbe karjait. Hangjával tökéletesen játszadozik, amitől az agyamra megy pár másodperc alatt.
- Bökd ki, vagy tűnj a francba! – sziszegem, miközben zakójának nyakát megmarkolva a falhoz passzírozom. Elég távol vagyunk a többiektől, hogy senkinek se tűnjön fel a kis incidensünk.
Indulatom nem hatja meg túlságosan. Mosolyog még mindig, miközben egyik ujjával megigazítja szemüvegét, majd sötét tekintetét rám szegezi.
- Tíz perc múlva legyél a szobádban. – ujjaim elernyednek, majd lecsusszannak testem mellé.
- Mi a francot akar ez jelenteni? –szegezem neki a kérdést mereven.
- Ahogy mondtam… - kuncog, és kislisszol a fal mellől. – Tíz perc múlva… - azzal besétál a tömegbe.
Sakura
Rá kellett jönnöm, hogy ha az ember a falnál áll, akkor sincs teljes biztonságban. Így is sikerült majdnem felborítani engem, és meglepetésemre egy ismerős szempárral nézek farkasszemet, mire felocsúdok.
- Elnézését kérem… - nyögi ugyan azon a negédes hangon, ahogy pár perccel ezelőtt. Újra a hideg futkározik a hátamon.
- Nem történt semmi. – szorítom össze a fogaim.
- Meginvitálhatnám egy kis sétára? Tudja, ahogy mondani szokták… a második már nem a véletlen műve. – bájolog, de átlátok rajta. Valamit nagyon akar.
- Attól tartok az nem lenne jó ötlet. – fonom össze kezeimet a szoknyámon. – Hamarosan indulnom kell. – hazudok, mint a vízfolyás.
- Nem fog sokáig tartani. – mosolyog töretlenül, és jobb karját felemeli. – Ígérem. – ez az utolsó szó nagyon nem hangzik megbízhatónak, de óvatosan belekarolok a felkínált „lehetőségbe”. Ha nagyon ellenkezek, azzal lebukhatok. Nem kockáztathatok, hisz Hinata élete is a tét, nem csak az enyém.
Elindulunk a kastély hosszú folyosóin. Sötétebb van, mint a bálteremben. A sarkok feketén, és hidegen meredeznek rám, pont, ahogyan a falon lógó díszes festmények, egy-egy tagról az uralkodó házban. Kezdem zavartan érezni magam, ahogy a tömeg zaja teljesen elnémul.
- Hol vagyunk? – érdeklődöm udvariasan, de így is érzem a hangomból kihallatszódó reszketést, és pontosan tudom, hogy a mellettem álló férfi is tisztában van vele.
- A kastély egyik legszebb részén. – válaszol burkoltan mosolyogva, majd hirtelen megtorpan. Felnézek a hatalmas, szinte plafonig érő ajtóra. Pont olyan, mint a kastélyban lévő többi, csak a mintázata más. Csodálkozással tölt el a remekmű, amit azt hiszem sikerül leplezni, így az arcomon inkább a kíváncsiság fénye gyullad. – Szeretnék önnek megmutatni valamit… - udvariassága tisztán látszik, hogy megjátszott, és ezzel párhuzamosan érzem, hogy nagy bajban vagyok. Már megint.
- Azt hiszem, nekem most mennem kell… - elveszett próbálkozásom ellenére, kicsúsztatja karját az enyémből, és ujjaival erősen megszorítja a felkarom. – Mit műv… - torkomon akad a szó, mikor nyílik a hatalmas ajtó, és Kabuto szinte belök rajta. Az egyetlen, ami megakadályozza, hogy a földre zuhanjak, az két erős kar.
- Mit akar ez jelenteni? –hallom magam felől az ismerősen csengő hideg tónust. Felnézek az engem szorongató kezek tulajdonosára, aki most nem engem néz, hanem a mögöttem lévő alakot, aki óvatosan csukja be maga mögött az ajtót.
- Ne idegeskedj Sasuke-kun… - jelenti ki higgadtan, a fekete hajú meg óvatosan megpróbál talpra állítani. Feltételezésem szerint, pár perc múlva, már hozzám sem akar majd érni nemhogy felsegíteni. Tudom pontosan, hogy Kabuto mindent tud, és hogy azt ki is fogja tálalni. – Van egy ajánlatom számotokra… - igazítja meg megint a szemüvegét, majd kezeit keresztbe fonja mellkasán.
Összeszűkülnek a szemeim. Már most tudom, hogy az az ajánlat egyáltalán nem lesz kedvező sem számomra sem az Uchiha számára, de én inkább bölcsen hallgatok.
- Ajánlat? – kérdez vissza a fekete hajú, furcsán ízlelgetve a szót. – Miért érdekelne az ajánlatod? – észre sem veszem, és már nem is mellettem áll, hanem a szoba másik végében.
- Mondjuk, mert nem akarsz akasztófára kerülni, egy szolgálóval való viszony miatt. – nagyot nyelek, és ujjaimmal óvatosan megtapogatom a szememen lévő álarcot. Megnyugtat a tudat, hogy még rajtam van.
- Orvoshoz kellene menned, a képzelgéseid miatt. – az Uchiha hideg hangja szinte átszáguld rajtam, Kabuto pedig felkacag, és mellém lép. Összerezzenek, de nem mozdulok. Ezek után már felesleges lenne bárhova is futni.
- Neked tényleg fogalmad sincs ki ez a nő itt? –lehunyom a szemeim, miközben a szürke hajú ujjai az arcbőrömhöz érnek, és óvatosan lefejtik rólam az álarcot. Lassan kezdem azt hinni, le is ragadtak a szemeim, de erőt veszek magamon, és mikor megérzem, hogy Kabuto ujjai teljesen levették az álarcot a fejemről, felnézek egyenesen a rám meredő fekete szempárba. Ha meg is lepődött, nem mutatja jelét sem. Szégyenemben legszívesebben elsüllyednék, de a padló most sem nyílik meg alattam, ahogy szeretném. Idegesen markolgatom a ruhám ujjának szélét.
- Semmi közöm hozzá. – mondja Sasuke ridegen. Igaz, amit mond, de mintha egy kardot szúrtak volna át a testemen szavai.
Kabuto ismételten felkacag. Gúnyosan, és hidegen.
- Ki fogja ezt neked elhinni, azok után, hogy ma vele táncoltál, és megvédted az egész udvar előtt… mi több. A szomszédos uralkodó előtt. – emlékezetemben újra játszódik a pár napja lezajló jelenet a kastélykertben. Nagyot nyelek, és még mindig nem szólalok meg.
- Mit akarsz? – sziszegi a fekete hajú hirtelen, de nem mozdul a helyéről. Mozdulatlanul néz Kabutora, a nadrágja zsebébe dugott kezekkel. Tartása és megjelenése is tisztán tükrözi nemesi voltát, amitől összeszorul a torkom.
- Játszani. – mosolyog izgatottan a szürke. Most már én is felvonom a szemöldököm, és kíváncsian nézek fel a férfire. – Azt teszitek, amit mondok, vagy mind a kettőtök akasztófára kerül. – mosolya hirtelen lefagy arcáról, és valami egészen más veszi át a helyét. Akaratosság, és megmásíthatatlanság. – Te azért, mert belógtál a kastélyba… - néz rám. – Te pedig azért, mert ezzel kavarsz itt. – mind a hárman tudjuk, hogy utóbbi hazugság, de Sasuke nem szól egy szót sem. Azt is mindannyian jól tudjuk, hogy senki sem hinne nekünk.
- Mit akarsz, mit tegyünk? – szólal meg végül Sasuke. Arca még mindig merev, és érzelemmentes.
- Ugyan Sasuke-kun… - kacarászik mellettem Kabuto, és hangjából már sejteni lehet mindent. – Ne mondd, hogy nem jöttél még rá. – lépdel a helység közepe felé, és körbe forog, mintha most járna itt először, pedig arra még én is rájöttem, hogy ez nem igaz. – Itt vagyunk a szobádban. – áll meg hirtelen, és fejét lehajtva néz fel ránk. Arcáról csak úgy süt, hogy mit akar, ami megijeszt engem, és egész testemben remegni kezdek. – Műsort szeretnék… kettőtöktől!
Szememmel fogalmam sincs miért, de egyfolytában azt a nőt keresem, akit Tsunade „lökött” az utamba. Valamiért, de úgy érzem már találkoztam vele valahol, és ez nem hagy nyugodni. Nem telt bele tíz perc, miután az a nő egyedül hagyott, Karin máris a nyakamon lóg. Egyfolytában beszél, de nem igazán hallom mit. Tekintetem a lépcsőn álló hármasra siklatom. Most az egyszer az életben, kezdem sajnálni Narutot, de az érzés hamar köddé is foszlik. Nem szabad túlzásokba esni.
Megmerevedek, ahogy az előttem álló vörös ujjait a nyakamon érzem.
- Apám el lesz ragadtatva. – mosolyog elégedetten, miközben közelebb hajol hozzám, és ajkait az enyémekre nyomja. Nem tudom miért, de unottan viszonzom, mire felbátorodik, és átveti karjait a nyakam körül. – Sajnálom, ha megbántottam a hölgyet… - távolodik arcunk pár centire, viszont arckifejezése szoros ellentétben áll azzal, amit az előbb mondott.
Egy morgással válaszolok, de nem tudom leverni a kedvét. Úgy viselkedik velem, mintha egy báb lennék, én meg hagyom neki, pedig nem szokásom ez a fajta megnyilvánulás.
Ajkai újra az enyémre tapadnak, és észre sem veszi, hogy hidegen hagy a viselkedése. Szememmel elnézek az arca mellett, mikor újra eltávolodik. A falnál Kabuto áll, és int, hogy menjek. Lefejtem Karin karjait a nyakamról, és betartva az etikettet, meghajolok egy picit.
- Ha megbocsátasz, lenne egy kis dolgom. – egyenesedek ki újra, és meg sem várva a válaszát, elindulok a szemüveges felé. Arcán a szokásos kaján vigyor húzódik. Ezúttal fogalmam sincs miért.
Mikor odaérek, ellöki magát a faltól, de így is magasabb vagyok nála.
- Sasuke-kun… - vigyorog.
- Mit akarsz? – köpöm egy cseppet sem illedelmes hangnemben, de mint mindig, most is csak tovább vigyorog.
- Tudtad, hogy a tűzzel játszol? – hangja szinte csöpög a gúnytól. Felvonom egyik szemöldököm folytatást várva. – A szomszédos uralkodó lányát szédíted, miközben egy cselédlánnyal kavarsz? – most az egyszer fogalmam sincs, miről beszél, de ha igaza is lenne, ahhoz sem lenne semmi köze. Észrevehette min jár az agyam. – Vagy te még nem is jöttél rá? – fonja keresztbe karjait. Hangjával tökéletesen játszadozik, amitől az agyamra megy pár másodperc alatt.
- Bökd ki, vagy tűnj a francba! – sziszegem, miközben zakójának nyakát megmarkolva a falhoz passzírozom. Elég távol vagyunk a többiektől, hogy senkinek se tűnjön fel a kis incidensünk.
Indulatom nem hatja meg túlságosan. Mosolyog még mindig, miközben egyik ujjával megigazítja szemüvegét, majd sötét tekintetét rám szegezi.
- Tíz perc múlva legyél a szobádban. – ujjaim elernyednek, majd lecsusszannak testem mellé.
- Mi a francot akar ez jelenteni? –szegezem neki a kérdést mereven.
- Ahogy mondtam… - kuncog, és kislisszol a fal mellől. – Tíz perc múlva… - azzal besétál a tömegbe.
Sakura
Rá kellett jönnöm, hogy ha az ember a falnál áll, akkor sincs teljes biztonságban. Így is sikerült majdnem felborítani engem, és meglepetésemre egy ismerős szempárral nézek farkasszemet, mire felocsúdok.
- Elnézését kérem… - nyögi ugyan azon a negédes hangon, ahogy pár perccel ezelőtt. Újra a hideg futkározik a hátamon.
- Nem történt semmi. – szorítom össze a fogaim.
- Meginvitálhatnám egy kis sétára? Tudja, ahogy mondani szokták… a második már nem a véletlen műve. – bájolog, de átlátok rajta. Valamit nagyon akar.
- Attól tartok az nem lenne jó ötlet. – fonom össze kezeimet a szoknyámon. – Hamarosan indulnom kell. – hazudok, mint a vízfolyás.
- Nem fog sokáig tartani. – mosolyog töretlenül, és jobb karját felemeli. – Ígérem. – ez az utolsó szó nagyon nem hangzik megbízhatónak, de óvatosan belekarolok a felkínált „lehetőségbe”. Ha nagyon ellenkezek, azzal lebukhatok. Nem kockáztathatok, hisz Hinata élete is a tét, nem csak az enyém.
Elindulunk a kastély hosszú folyosóin. Sötétebb van, mint a bálteremben. A sarkok feketén, és hidegen meredeznek rám, pont, ahogyan a falon lógó díszes festmények, egy-egy tagról az uralkodó házban. Kezdem zavartan érezni magam, ahogy a tömeg zaja teljesen elnémul.
- Hol vagyunk? – érdeklődöm udvariasan, de így is érzem a hangomból kihallatszódó reszketést, és pontosan tudom, hogy a mellettem álló férfi is tisztában van vele.
- A kastély egyik legszebb részén. – válaszol burkoltan mosolyogva, majd hirtelen megtorpan. Felnézek a hatalmas, szinte plafonig érő ajtóra. Pont olyan, mint a kastélyban lévő többi, csak a mintázata más. Csodálkozással tölt el a remekmű, amit azt hiszem sikerül leplezni, így az arcomon inkább a kíváncsiság fénye gyullad. – Szeretnék önnek megmutatni valamit… - udvariassága tisztán látszik, hogy megjátszott, és ezzel párhuzamosan érzem, hogy nagy bajban vagyok. Már megint.
- Azt hiszem, nekem most mennem kell… - elveszett próbálkozásom ellenére, kicsúsztatja karját az enyémből, és ujjaival erősen megszorítja a felkarom. – Mit műv… - torkomon akad a szó, mikor nyílik a hatalmas ajtó, és Kabuto szinte belök rajta. Az egyetlen, ami megakadályozza, hogy a földre zuhanjak, az két erős kar.
- Mit akar ez jelenteni? –hallom magam felől az ismerősen csengő hideg tónust. Felnézek az engem szorongató kezek tulajdonosára, aki most nem engem néz, hanem a mögöttem lévő alakot, aki óvatosan csukja be maga mögött az ajtót.
- Ne idegeskedj Sasuke-kun… - jelenti ki higgadtan, a fekete hajú meg óvatosan megpróbál talpra állítani. Feltételezésem szerint, pár perc múlva, már hozzám sem akar majd érni nemhogy felsegíteni. Tudom pontosan, hogy Kabuto mindent tud, és hogy azt ki is fogja tálalni. – Van egy ajánlatom számotokra… - igazítja meg megint a szemüvegét, majd kezeit keresztbe fonja mellkasán.
Összeszűkülnek a szemeim. Már most tudom, hogy az az ajánlat egyáltalán nem lesz kedvező sem számomra sem az Uchiha számára, de én inkább bölcsen hallgatok.
- Ajánlat? – kérdez vissza a fekete hajú, furcsán ízlelgetve a szót. – Miért érdekelne az ajánlatod? – észre sem veszem, és már nem is mellettem áll, hanem a szoba másik végében.
- Mondjuk, mert nem akarsz akasztófára kerülni, egy szolgálóval való viszony miatt. – nagyot nyelek, és ujjaimmal óvatosan megtapogatom a szememen lévő álarcot. Megnyugtat a tudat, hogy még rajtam van.
- Orvoshoz kellene menned, a képzelgéseid miatt. – az Uchiha hideg hangja szinte átszáguld rajtam, Kabuto pedig felkacag, és mellém lép. Összerezzenek, de nem mozdulok. Ezek után már felesleges lenne bárhova is futni.
- Neked tényleg fogalmad sincs ki ez a nő itt? –lehunyom a szemeim, miközben a szürke hajú ujjai az arcbőrömhöz érnek, és óvatosan lefejtik rólam az álarcot. Lassan kezdem azt hinni, le is ragadtak a szemeim, de erőt veszek magamon, és mikor megérzem, hogy Kabuto ujjai teljesen levették az álarcot a fejemről, felnézek egyenesen a rám meredő fekete szempárba. Ha meg is lepődött, nem mutatja jelét sem. Szégyenemben legszívesebben elsüllyednék, de a padló most sem nyílik meg alattam, ahogy szeretném. Idegesen markolgatom a ruhám ujjának szélét.
- Semmi közöm hozzá. – mondja Sasuke ridegen. Igaz, amit mond, de mintha egy kardot szúrtak volna át a testemen szavai.
Kabuto ismételten felkacag. Gúnyosan, és hidegen.
- Ki fogja ezt neked elhinni, azok után, hogy ma vele táncoltál, és megvédted az egész udvar előtt… mi több. A szomszédos uralkodó előtt. – emlékezetemben újra játszódik a pár napja lezajló jelenet a kastélykertben. Nagyot nyelek, és még mindig nem szólalok meg.
- Mit akarsz? – sziszegi a fekete hajú hirtelen, de nem mozdul a helyéről. Mozdulatlanul néz Kabutora, a nadrágja zsebébe dugott kezekkel. Tartása és megjelenése is tisztán tükrözi nemesi voltát, amitől összeszorul a torkom.
- Játszani. – mosolyog izgatottan a szürke. Most már én is felvonom a szemöldököm, és kíváncsian nézek fel a férfire. – Azt teszitek, amit mondok, vagy mind a kettőtök akasztófára kerül. – mosolya hirtelen lefagy arcáról, és valami egészen más veszi át a helyét. Akaratosság, és megmásíthatatlanság. – Te azért, mert belógtál a kastélyba… - néz rám. – Te pedig azért, mert ezzel kavarsz itt. – mind a hárman tudjuk, hogy utóbbi hazugság, de Sasuke nem szól egy szót sem. Azt is mindannyian jól tudjuk, hogy senki sem hinne nekünk.
- Mit akarsz, mit tegyünk? – szólal meg végül Sasuke. Arca még mindig merev, és érzelemmentes.
- Ugyan Sasuke-kun… - kacarászik mellettem Kabuto, és hangjából már sejteni lehet mindent. – Ne mondd, hogy nem jöttél még rá. – lépdel a helység közepe felé, és körbe forog, mintha most járna itt először, pedig arra még én is rájöttem, hogy ez nem igaz. – Itt vagyunk a szobádban. – áll meg hirtelen, és fejét lehajtva néz fel ránk. Arcáról csak úgy süt, hogy mit akar, ami megijeszt engem, és egész testemben remegni kezdek. – Műsort szeretnék… kettőtöktől!
